Népszava, 1983. május (111. évfolyam, 102–127. sz.)

1983-05-01 / 102. szám

MÁJUSI KÖSZÖNTŐ Vinnalay Gyulának, a SZOT titkárának rádió- és tóródzsaéde- Kedves elvtársnők! Kedves elvtársak! A munkásosztály legnagyobb nemzetközi ünnepére készü­lünk. Az előestén köszöntöm önöket pártunk, az Elnöki Ta­nács, a kormány és a szakszer­vezetek nevében. Sajátos ünnep május elseje. A munka és az emberi méltó­ság szülte, s így az esztendő legszebb napjaként él ben­nünk. Igaz, az első budapesti nagygyűlés óta az ünnep jelle­ge formálódott, alakult, de tar­talma változatlan: ma is a bé­kéért, a tisztességes emberi életért és a munkáért harcoló dolgozók seregszemléje. Aligha lehet megállapítani, hányan ünnepelnek ma szerte a világon. De annyi bizonyos, hogy az idei május elsején bo­­rultabb a világ égboltja, a dol­gozó tömegek szándékosan megrontott világpolitikai lég­kör és a vele együtt járó gaz­dasági válság fenyegetettségé­ben ünnepelnek. De ünnepel­nek! Hiszen bármilyen is legyen a helyzet, a munka, az alkotás tartja fönn és nemesíti az em­beriséget. E meggyőződéssel köszöntjük mindazokat, akik töretlenül küzdenek, dolgoz­nak és hisznek a köznapok munkás erejében. Hívunk mi is mindenkit május elsején ün­nepelni. Köszönet illeti az előttünk járó nemzedékeket, a nyugdí­jasokat, a veteránokat, hiszen az ő munkával töltött életút­juk vezetett el a mához. Közük van minden eredményhez, ami­nek ma örülhetünk. Épületek­ben, hidakban, tervekben, al­kotásokban él tovább munkál­kodásuk. Mi sem és a mai if­júság sem lehet tétlenebb, elődjeinek példája nyomán már erősebb szívvel és akarat­tal haladhatunk minden május elsejék céljai felé. De ezen a világünnepen nem­csak a tegnapokra emlékezünk, hanem a mára s a holnapra is tekintünk. Hagyomány­ink, céljaink és eszméink erei­­nek tudatában derűlátók vagy­unk, hiszen a világ dolgozói és a magyar dolgozók nem először ünneptik nehéz körülmények között a munka nagy ünnepét. Hazánk is többször volt nehéz helyzet­ben az elmúlt harmincnyolc év során. A döntő, a meghatározó azonban mindig, és most is, a dolgozó emberek cselekvő ma­gatartása volt. Semmivel sem helyettesíthető az az elszánt­ság és akarat, amellyel fölül­emelkedtünk a politikai és a gazdasági nehézségeken. E küz­delemben embermilliók fegyel­mezett, örök tüntetéssel fölérő munkálkodása visz előre. Kétségtelen, hogy a gazda­sági helyzet kihívásai egyre ke­ményebbek, s nap mint nap munkára, a figyelem és a fe­gyelem összpontosítására kész­tetnek bennünket. Felszabadu­lásunk óta talán még sohasem volt olyan égetően nagy szük­ség az öntudatos munkálkodás­ra, mint napjainkban. Ezt vállaljuk is, hogy meg­őrizzük mindazokat az ered­ményeket, amelyeket a magun­kénak mondhatunk. Tudnunk kell, hogy fejlődésünk feltéte­leit megteremteni, megóvni, gondjainkat megszüntetni ne­künk magunknak kell. Óriási feladat ez, tiszteletre méltó, nagy és különleges vállalkozás. A gondolkodás és a gyakor­lat régi, avult formáival ez a feladat nem is oldható meg. Mindannyiunk élete, egész tár­sadalmunk négy évtizedes útja a nehézségek, az eredmények összefonódásában haladt előre, most minden vonatkozásban újítanunk kell! S mi képesek vagyunk a megújulásra. Ép­pen, mert fölismertük, hogy csak az eddigieknél is jobb munkával, nagyobb áldozatok­kal, fokozottabb erőfeszítések­kel juthatunk előbbre. A leg­­fontosabb, hogy a dolgozók a gyakorlatban érezzék azt, hogy ami országunkban történik, az ő értük, az érdekükben és ve­lük együtt történik. Nincsen csodaszer egyéni vágyaink és társadalmi haladásunk előse­gítésére, csak az, amit most ünneplünk: a munka. E közös tevékenységében egyetlen lelkiismeretes dolgozó ember sem pótolható! Terveink is csak úgy valósíthatók meg, ha a maga helyén mindenki maradéktalanul eleget tesz vál­lalt feladatának. Ha ez így van, abból az is következik, hogy a jó, a hatékony és tisz­tességes munkát övezze elisme­rés. A becsülettel helytálló dol­gozók — és ők vannak több­ségben! — ezt teljes joggal el is várják. Ahogyan azt is, hogy az ő lelkiismeretes tevékenysé­gük, odaadásuk legyen a pél­daadó. A fegyelmezetlenség, a felelőtlenség eltűrése közérde­ket sért. Mindennek a minden­napos összhangja biztosítja, hogy népünk minden rétege megértse, magáénak érezze po­litikánkat. Az ünnepen is szólni kell ar­ról, hogy a munka és az élet­­színvonal elválaszthatatlan fo­galmak, melyek már az ünnep születését is meghatározták. Amikor arról szólunk, hogy a cél: a már megszerzett élet­­színvonal megtartása, igazá­ban magáról a munkáról be­szélünk. Vagyis arról szólunk, hogy miként dolgozunk, kellő felelősséggel érezzük-e át: a r­ák bízott feladatok, mit je­lentenek a gazdaságnak, tud­juk-e valamennyien tenniva­lóinkat? A nagy célokhoz sok köznapi erőt, sok apró erőfeszí­tést kell megterveznünk és összehangolnunk. A cél nem változott. Van mit megvédenünk, közel négy év­tized tanúsítja, hogy munkánk gyümölcsöző volt. Eredménye­ink megtartásának egyetlen útja van: a fejlődés. Nem tesz jó szolgálatot, aki bármilyen vonatkozásban is konzerválni akarja a régit. Az emberiség is gyors tempóban halad előre. Mi életünk során tartósan elő­ször kerültünk a társadalmi ha­ladás élenjárói sorába. Ránk nem vár, hozzánk nem igazo­dik a világ, nekünk kell lépést tartani gyorsuló haladásával. A felmért erők azt mutatják: erre is vannak még tartalé­kaink! Mindezekből az következik, hogy tudnunk kell: a munká­ban nem korlátok, hanem jó irányba vezető utak várnak ránk. Elsőbbséget kell biztosí­tani az újat hozó törekvések­nek, támogatni kell a társa­dalomért tenni akarók lelkese­dését. Sem a kicsinyesség, sem a bürokrácia, sem a ragaszkodás a megszokotthoz nem állhatja útját ennek, az egyetlen reális és értékes törekvés megvalósu­lásának. Ahogyan elválasztha­tatlan a munka eredménye és az életszínvonal, úgy az alkotó munka és a béke is feltételezik egymást. Mondhatjuk: édes­testvérek. Alkotni, gyarapodni, fejlőd­ni csak békében lehetséges. Az embert hiába fűti a teremtés vágya, hiába hevítik a legne­mesebb célok, ha nincs béke. Az emberiségnek sok közös ügye van, de a leglényegesebb közös ügy és óhaj: a béke. Nincs is olyan ország a világon, ahol mind erőteljesebben ne hallatnák szavukat a békemoz­galom aktivistái. Hangjuk egy­re messzebb hangzó, mert nem fenyegette meg az emberisé­get tragikusabb és pusztítóbb veszély, mint a nukleáris há­ború! Minden értelmes, az értel­met és az eddig létrehozott kö­zös értékeket féltő ember döb­benten hallgatja a „korláto­zott” és az „elhúzódó”, vala­mint a más háborús „elméle­tekről” érkező híreket. Mind­ezek ellen tiltakozik az embe­ri értelem! Nem lehet így ját­szadozni százezrek és milliók — valójában az emberiség — életével. Szerencsére van erő a hábo­rú és a hódító törekvések meg­fékezésére. Nagyvonalú és fe­lelősségteljes készség formájá­ban is. A Szovjetunió egyolda­lúan kötelezettséget vállalt, hogy nem alkalmaz elsőnek atomfegyvert. A megfékezésre van elég visszarettentő erő is. Ez a béke biztosítéka, s annak feltétele, hogy az ember mél­tón kiteljesíthesse önmagát és megvalósíthassa céljait. Európa érzékeny. A világ csakúgy. De ma mindennél jobban kell tudnunk, hogy a béke azonos az élettel, a hiva­tással, a mindennapi kenyérrel. Ezen a májusi ünnepen jó pi­henést, kellemes kikapcsoló­dást kívánok minden dolgozó­nak, hazánk minden polgárá­nak. Kívánom, hogy az ünnep fölemelő pillanatai adjanak újabb erőt és lendületet közös munkánk további folytatásá­hoz. ÉLJEN MÁJUS ELSEJE!

Next