Népszava, 1983. június (111. évfolyam, 128–153. sz.)

1983-06-19 / 144. szám

NÉPSZAVA 1983. JÚNIUS 19., VASÁRNAP Gyűjtemény — lakat nélkül A Kola-félsziget igen gazdag ásványokban. Ez még nem lenne elegendő ok arra, hogy a közepén fekvő Lovozero repülőterének parancsnoka szenvedélyes ásványgyűjtő legyen. A történet arra az időre nyúlik vissza, amikor még Pavel Cigancsuk repülőgé­pen teljesített szolgálatot. Gyakran felkereste ennek a sarkvidéki területnek a geo­lógusait, hogy ellássa őket élelemmel, felszereléssel, át­adja nekik a postai leveleket, küldeményeket. Ilyen alkal­makkor feltűnt a geológusok­­nak, hogy a pilóta szívesen elnézegeti a föld mélyéből kiásott leleteket, így azután egyre-másra ajándékozták meg várva várt látogatóju­kat érdekes ásványokkal. De ha elég ideje volt a kutató­terepeken, maga Cigancsuk is keresésükkel foglalkozott. Ma már hetvenféle ásvány található a gyűjteményében, amelyet lakásán őriz. Van közte sárgásan, fémesen csil­logó asztrofillit, a tiszta ég­bolt kékségét idéző lazúrkő és a termékenység kövének nevezett apalit. Felsorolha­­tatlanok a jáspisok nemei és a titokzatosan fénylő ame­tisztek. Arról, hogy milyen mélyre hatol a földbe a ku­tatók fúrója, ennek egy le­tört darabkája árulja el, hét­ezer méter mélységből való. A gyűjtő erre a legbüszkébb. Nemcsak a Kola-félsziget­­ről, hanem minden szovjet köztársaságból kerültek már ásványok, ércek, féldrágakö­vek Cigancsuk gyűjtemé­nyébe. Repülő kollégái ugyanis tudomást szerezve szenvedélyéről, innen is, on­nan is küldtek neki érdekes „kincseket”. A magángyűjte­ményt tulajdonosa nem őrzi lakat alatt. Szívesen látott vendégek nála a szomszédok éppenúgy, mint az iskolások és kollégái. Amint a gyűjte­ményre irányítja a villany­lámpa fényét, csodás csillo­gása mesevilág képzetét éb­reszti a nézőben. K. J. Feltámadt halottaiból A hősi halottak emlékét ápo­ló belgorodi diákoknak meg­ható ötlete támadt: elhatá­rozták, hogy megkeresik azoknak az elesett katonák­nak a hozzátartozóit, akiknek neve a helyi temető sírjainak fejfáin található. A diákok le­velét leközölte a Leninek­ cí­mű járási újság. Belgorodnál a második vi­lágháborúban heves harcok dúltak. Ekkor kapott súlyos sebet Sota Cskoidze grúz sor­katona. Testét föld borította, így látták utoljára bajtársai. Az­t hitték, hogy elesett Csa­ládja ezért értesítést kapott a haláláról. Sota azonban életben ma­radt, fogságba vetették, egy lengyelországi táborba ke­rült Innen szabadították ki 1944-ben a szovjet csapatok Ismét fegyvert fogott, harcolt a Győzelem Napjáig, sőt utá­na is a Távol-Keleten, ekkor már a japánok ellen. Sok-sok kitüntetéssel a mellén tért vissza hazájába, Grúziába. Ott lakik most is egy falucs­kában, állattenyésztő a kol­hozban. Mint a moszkvai Trud írja, Sota Cskoidze tudomást szer­zett a belgorodi diákok leve­léről és felkereste a Leninek­ újság szerkesztőségét: — Bocsánatot kérek, én va­gyok Sota Cskoidze, aki Bel­gorodnál harcolt. Igaz, súlyo­san megsebesültem, de mint látják, élek. A belgorodi diákok vendég­ségbe hívták a halottaiból feltámadott férfit, mégpedig a kurszki csata 40. évfordu­lója alkalmából rendezendő ünnepségre. „Jövök, feltétle­nül ott leszek” — válaszolta a különös sorsú veterán, aki halottaiból feltámadva meg­tekintheti saját sírját. — koródi — Italok párharca Nemrég érdekes és a maga nemében páratlan per zajlott le a svájci szövetségi bíróság előtt. A p­er előzménye az volt, hogy a berni kantonban határozatot hoztak: minden vendéglátóipari egység leg­alább egyfajta olyan üdítő italt tartson, amelynek az ára alacsonyabb, mint a söté­t vendéglősök és az étterem - tulajdonosok ezt sérelmesnek tartották, azon a címen, hogy a határozat szabad kereske­delem elvébe ütközik. Ez persze szépen hangzik, ám a szövetségi bíróság na­gyon ésszerűen kimondta, hogy a berni határozat telje­sen jogos, mert a köz érdeke előbbrevaló, mint az úgyne­vezett kereskedelmi szabad­ság. Mindehhez tartozik az a tény, hogy az alkoholtartal­mú italok közül a sör a leg­olcsóbb Svájcban. Ezért pél­dául a kispénzű diákok is in­kább olcsó sörrel oltották szomjukat, mint a drágább üdítő itallal, tejjel vagy ás­ványvízzel. Ezért azu­án ért­hető, hogy a kanton törvény­hozói ilyen intézkedésre kény­szerültek. Hírek szerint példájukat követni akarja a többi kan­ton is, már határozatterveze­tek készültek erre a célra. A szomszédos Ausztria egyik tartományában viszont 90 bregenzi vendéglős józanul gondolkodott: narancsos üdí­tő italt szolgálnak fel — ter­mészetesen a sörnél olcsób­ban — mindazoknak, akik alkoholmentes itallal kíván­ják szomjukat oltani. meg Kaliforniai képeslapok Hollywood, te csodálatos Nem vagyok kimondottan mozibolond, de azért a jó fil­meket szeretem és vannak, természetesen, kedvenc sztár­jaim is ... Mindezt azért bo­csátottam előre, mert bizo­nyára akadt már nálam sok­kal inkább meghatódott tu­rista is a Hollywood Bulevar­­don, miközben azokon a csil­logó csillagokon lépkedett, amelyeket a járdába ágyaz­tak bele és így egy-egy ki­emelkedő filmes, tévés, zenei vagy más szórakoztató ipar­ba tartozó nagy egyéniség Os­­car-díját vannak hivatva az utókornak megörökíteni. Mi­nek tagadjam, én is kíván­csian betűztem a neveket, ké­sőbb furcsán kellemes érzés­sel lépkedtem a híres Kínai Színház előtt a „nagyok” be­tonba rögződött lábnyomai­ba ... A hollywoodi mozivilág még annak is különleges él­mény, aki nem gyűjti otthon a sztárok fotóit és autogram­jait, nem rohan rögtön a premierekre. Érdeklődéssel vizsgálgattam — tán ez is jel­lemzi földhözragadtságomat —, hogy melyik mozicsillag­nak mekkora lába volt, illet­ve van. Nos, Audrey Hep­­bur­né éppoly aprócskának tűnt a betonban, mint ameny­­nyire törékeny alkata után azt várni lehet, Charles Laughtonnak és Clark Gabié­nek volt vagy 46-os a cipője stb. Ennyit a Hollywood Bulevard szürke betonjá­ról ... Ha már ott voltam, azért nem álltam meg és be is men­tem a Kínai Színházba, ahol minden esztendőben az Os­­car-díjakat osztják. A sok te­rem legnagyobbikában meg­nézhettem (potom 5 dollá­rért) a Flash dance című új, zenés filmet. Mit mondjak? A Mindhalálig zene hasonló műfajú alkotás volt, de jobb ennél, mégis... Szóval tet­szett. Elsősorban George Mo­­rerod szenzációs zenéje, no meg persze a remek táncok koreográfiája. A sztori ? Hát... Arról szólt a film, hogy egy gyári munkáslány (tessék megka­paszkodni: hegesztő!) estén­ként egy kocsma-bár-eszp­resszó keverékjellegű szóra­kozóhelyen táncol, be kell vallani, fenomenálisan. Te­hát: napp­al hegeszt, este tán­col, és így megy ez hosszú hónapokig. Egyszer csak gon­dol egyet, s felvételizik a ba­lettintézetbe. A válaszra, hogy felvették-e, nagyon so­káig kell várni... S közben hegeszt, táncol, s persze sze­relmes is lesz. Élveztem a ze­nét, a pergő rendezést, a lát­ványos táncokat, no meg azt, hogy — lévén kevés a szöveg — nem okozott gondot szá­momra a szlenges amerikai, már-már egyáltalán nem an­gol szöveg. Hogy mi lett a film vége? Talán soha nem fogom meg­tudni: körülbelül negyedórá­val a vége előtt volt ugyanis a vízilabda-válogatott rande­vúja, indultak vissza a mik­robuszok, a szálláshelyünkre. Kicsit sajnálom, hogy épp a poént mulasztottam el, de — nem érzem szegényebbnek magam ... (per—) ­­ mmmmmMmmm „Színét se láttam!"........Se színe, se hamva ..Érde­kes, hogy a „szinte” sza­vunk is hasonlót jelent, mint a „majdnem”, .csak­nem”. De a „szintén” már azonost, legalábbis hasonlót. Viszont mit keres e szavak­ban a „szín” szavunk? Végül is a látás egyik fon­tos meghatározója ez a je­lentéstartalom. Folytassuk kisebb kan­yarral. A más­salhangzók alakulási törvé­nyéből tudjuk — ami nem­csak a rokon nyelvekkel kapcsolatban mutatható ki — hogy a pöszén (ez is ér­dekes, vizsgálatra váró szó!) beszélő kisgyerek is azt mondja a „szeretsz” helyett: „teretsz” vagy „teretlek”. Még nem tanulta meg fino­mítani a hangzót. Az „sz” tehát „t” is lehet. S akkor p­edig elképzelhető kapcso­lat a „szín”, „szín” és a „tűn" között? Bár a „szín”-nek több je­lentése is van: szín­ hely, | tej-szín — víz színén! — | színe és visszája. Ám lehet | „színlelni” is! Mindezek va­­­­lamilyen módon a látható­s­­ságra vonatkoznak! Valami a víz színén látszik — felü­let, felületesség — a tejszín fölül van, ahogy a felszín, ám az üveg például szín­telen, sőt, áttetsző, átlát­szó ... A megszűnő tüne­mény eltűnik, hogy a szí­nét se látjuk, s lehet ez pél­dául tündér! A gyorsaság jelzője is lehet a „tünemé­nyes”. S ha valamilyen fo­lyamatosság megszakad, az lehet a „szünet”. Az emberi „átlátszóság”, „színeváltozás” szinte már szintén azt jelenti, hogy jellemtelen, alakoskodó — lám ez a szó pedig azt fejezi ki, hogy változtatja az „alakját”, mondjuk: hajbó­kol hajlong és bókol, míz­­mázasan beszél, közben ár­­mánykodó stb. —­s íme: a „míz” (tán méz?!) még nem annyira, de a „máz” már új­ra valamilyen színt jelent! S rendszerint az átlátszóan alakoskodó ember előbb­­utóbb kimutatja a „foga fe­hérjét” és úgy eltűnik, hogy se színe, se hamva ... Az emlegetett szavak nyelvi kincsek, gazdag használati lehetőségre kí­nálják magukat. A színház­ban sem az igazi élet kerül színre, csak színlelik pél­dául a halált, a „vészt” — ami nem igazi, hanem mű­­vész­et! — bár szinte való­dinak tűnik minden, vará­zsolnak a szín­észek, mégis ez csak a felszínesek előtt látszik igazinak, valóság­nak. Akármilyen színes is az alakítás és szüntelen a tündérkedés. Mert csak föl­tűnik, hogy a halott — noha haló-haloványra festhetik — végül is föláll s a hely­szín is mű, ahogy a darab is szín­mű, noha igazi írói mű­helyben alkották! A továbbiakban érdemes vázlatosan körülfürkészni a „mű" szavunkat is. Ez a bizonytalan eredetűnek vélt — talán ősi örökség az uráli korból —, sokfélekép­pen „működő” szavunk is művészien alakítható! Nem véletlen, hogy a nyelvújí­tók is fölfedezték ezt a le­hetőséget. Lássunk néhány izgalmas példát a sok kö­zül: mű-szer-ész, mű-veze­­tő, mű-veltség, mű-remek stb., vagy a szavak végén: férc-mű, erő-mű, mester­mű stb., és szó közepén: kéz-mű-ves, kő-mű-ves, föld-mű-ves stb., ám sajá­tos, hogy amíg a mű-remek és a remekmű csaknem ugyanazt jelenti, az emlék­mű és a mű­emlék már kis­sé távolabbi jelentéstartal­mat hordoz. Vagyis remekül működik a nyelv, érdemes tovább művelni. Gondoljuk csak meg, két igen fiatal szavunk is kialakult: a hajtó­mű vagy a még ifjabb mű­hold! Ezért nem lehet senki köny­­nyelmű a nyelvvel kapcso­latban, hiszen nem mind­egy, hogy fércmű vagy re­mekmű születik az agy erő­művében! A működési elv­­egyszerű: játszani kell a szavakkal s ez a sajátos já­ték szinte szüntelen műsort kínál, nem is akármilyent — de közben ne felejtsünk el tűnődni, gondolkodni se! Ez sem utolsó műélvezet. Játék és törvény «HPVffW-nyelvünkben 14. Nézzük a na­ p Tüzet megrakatja világos Szent János, Világolj, világolj, csak addig világolj, Míg én nálad leszek. Ha én tőled elmék, Te is elaludjál.” Június 24-e, Szent Iván napja és éje a legvarázsla­tosabb jeles napunk. A sze­relmes babonáké, a párra találásé, a rendkívüli, cso­dás eseményeké. Akárcsak többi jeles na­punkban, ebben is eggyé­­fonódott korok és századok sokféle hiedelme, de leg­főbb jellegzetessége minde­nütt a tűzgyújtás szokása, a tisztító, gyógyító, termé­kenyítő, pogány tűzvarázs. Már e nap hajnalán, de főképp délidőben, amikor pontosan delején áll a nap, szedik, gyűjtik a gyógyfü­veket — a hit szerint bű­­bájolásra és gyógyításra al­kalmasakat — a lányok, asszonyok. Az este, az éj pedig a szerelmeseké. Me­zőn és erdőszélen tüzeket gyújtottak, virágokat, füve­ket vetettek a lángjába, s ezeken ugrottak át — pár­kereső és párválasztó kedv­vel — a szerelmes fiatalok. Az erdei tisztásokon ra­kott tüzek közül nemcsak a fiatal lányok és legények daloltak és táncoltak, de­­ a képzelet odavarázsolta az erdő jó és rossz szellemeit. Tréfás koboldok, bajkeve­rő manók népesítették be az erdőket, réteket. Sőt, a sárkányok szárnya is ott suhogott az éjben és sok óvatlan lánynak lett a sár­kány a kedvese. Szófia Nemzeti Galériá­jában Nikola Kozsuharov pasztellképe meg is örökíti a néphagyományból ezt a jelenetet: a szivárvány­os szárnyú, férfiarcú, óriás sárkány karmai között bol­dog rettenettel repül egy fiatal lány. A képe címe pedig: „En­gem, Anyám, a sárkány szeret.” R. N. Madarat tolláról 3 perces Jólinformált novellairó író polihisztor szerzőpár külpolitikus Dluhopolszky László rajzai 9 Válságban a Broadway A New York-i szórakoztató­ipar központja, a Broadway, a színházak utcája válságba került. Mint a DP­A nyugat­német hírügynökség jelenti, a színháztulajdonosok és pro­ducerek számára baljós idők járnak, a New York Times — az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb napilapja — p­edig legutóbb megállapí­totta, hogy a Broadway je­lenlegi helyzetét az „üres he­lyek — vörös tinta" mondat­tal lehetne jellemezni. Az üres helyekhez nem kell magyarázat. Legfeljebb csak annyi, hogy mennyire üre­sek. Nos, a producerek szö­vetségének statisztikai adatai szerint az 1982—83-as színhá­zi szezonban 16,8 százalékkal csökkent a nézők száma, és ehhez képest természetesen a bevétel is. Míg a Broadway­­színházakban az előző idény­ben összesen 10 millió 100 ezer jegyet adtak el, ez a szám most 8 millió 400 ezer­re csökkent. A bruttó bevéte­lek p­edig 223 millió dollárról 209 millióra estek vissza. Szakkörökben nemcsak a rendkívül magas színházjegy­áraknak tulajdonítják a láto­gatottság nagymérvű csökke­nését. Bár ennek is van sze­repe, hiszen New Yorkban ma — legalábbis a Broad­­way-n — egy átlagos szín­házjegy 45 dollárba kerül! Nyilván szerethet játszik ez is, de a legnagyobb baj az elő­adásokkal van. Igazi sikert csak kevés darab hozott A sláger továbbra is a nálunk is nagy sikerrel játszott „Macskák” című musical. A „Variety", a bennfentes színházi szaklap ugyanakkor arról is beszámol, hogy a leg­utóbb bemutatott 49 új pro­dukcióból egyik sem hozta be az előállítására szánt költsé­geket. Még a „Macskák” pro­ducerei is csak nyárra remé­lik, hogy az óriási költségek­kel színre hozott slágerdarab kifizetődővé válik. A már említett 49 új pro­dukció közül 33-at idő előtt le kellett venni a műsorról. A Broadway 39 színházából 14 jelenleg üresen áll. A válsá­gos helyzet következtében jo­gos a kérdés: mikor lesznek ismét és lesznek-e egyáltalán tele a színházak? És itt következik a cikk be­vezetőjében már említett „vörös tinta”, amiről a New York Times írt. A növekvő költségek és az üres nézőte­rek ugyanis állandó defici­tet jelentenek a színre hozók számára. A főkönyvekben te­hát szaporodnak a vörös szá­mok. A producerek szövetsége mindenek ellenére derűlátó. A színházi és producerszövet­ség évi jelentésében leszöge­zik: „A Broadway továbbra is városunk első számú turis­taattrakciója.” Az viszont már nem szere­p­el a jelentésben, hogy a tu­risták egymagukban nem old­hatják meg a színházi válsá­got, ha a New York-i törzs­­közönség elmarad. (In) Elcserélt lányok A Wh­heeler-házaspár a múlt héten tágabb értelemben vett családi körben ünnepelte meg aranylakodalmát a brit szi­getország északi részén fekvő cumbriai kis faluban, Cocker­­mouth-ban. A nagy napion ugyanis nemcsak leányuk és a legközelebbi vérrokonok, hanem az „idegen” Rylatt­­família is felköszöntötte őket Igaz, Rylatték egészen külön­leges kötelékekkel kapcsolód­nak Wheelerékhez. Ennek története 46 évvel ezelőtt kezdődött. Akkor adott életet ugyanabban a kórházban, ugyanazon a na­pon Valerie lányának Marga­ret Wheeler és Peggy lányá­nak Blanche Rylatt. A két fiatalasszony összebarátko­zott a kórházban, de azután elváltak útjaik. Mindkettő boldog anya volt, a gyerme­kek szép­en fejlődtek. Csak az tűnt fel a két családban, hogy a kislányok valahogy senki­re sem hasonlítanak igazán. Hétévesek voltak a gyere­kek, amikor kiderült, hogy a kórházban elcserélték a cse­csemőket, és Valerie Wheeler tulajdonképpen Rylatték gyermeke, Peggy Rylatt pedig Wheelerék lánya. A két csa­lád hosszas töprengés után úgy döntött, hogy a kisisko­lásokat nem teszik ki a visz­­sza­cserél­és lelki megrázkód­tatásának. Csak 18 éves ko­rukban közölték a lányokkal az igazat. Valerie és Peggy „elcserél­­ten” nőttek fel, férjhez men­tek, saját gyermekeik van­nak, és a Wheeler-házaspár aranylakodalmán újra meg­köszönték a szülőknek a bölcs döntést

Next