Népszava, 1983. június (111. évfolyam, 128–153. sz.)
1983-06-22 / 146. szám
NÉPSZAVA 1983. JÚNIUS 22., SZERDA Debrecen Be kell látnom, ez a város kifog rajtam. Múltja és jelene olyan zsúfolt, hogy csak kapaszkodókat kereshetek, nagy pillanatokat történelmében ; egy kultúrszeánszra megidézhetem nagy fiait, akiket nevelt, majd eleresztette Csokonait, Petőfit, Adyt, Móricz Zsigmondot, Szabó Lőrincet... A könyveket sorban visszahelyezem a polcra. A „szellemidézés” csak növeli a zavart. Mert mit mondanak, milyen város Debrecen? Hagyományőrző és haladó. Cívis és urbánus. Népi és polgárosodó. Törzsökös és európai. Magyarországnak két fővárosa van. Budapest és Debrecen. S ha Budapest a szellem, Debrecen a lélek. És ez igaz is volna? A Hortobágyon Debrecenben lakni, de Európában élni Gunda Béla nemzetközi hírű néprajztudós határozottan mondja: — Az ember éppen olyan szoros kapcsolatot tud tartani a világgal Debrecenből, mint ha Budapesten, Párizsban, vagy Stockholmban lakna. Természetesen az én esetemben ez akapcsolat a néprajztudomány keretén belül történik. Nagyon sokat köszönhetek Debrecennek, az egyetemnek, de ha csak debreceni lennék, ez nem jelentene színességet, látókört az életemben. Nekem be kellett kapcsolódnom az európai vérkeringésébe a néprajztudománynak. De ezt minden tudósnak meg kell tennie, akárhol él a világban. Gunda Bélával úgy tizenöt évvel ezelőtt találkoztam először. Akkor kivitt a Hortobágyra, s egyetlen kézmozdulatára, azt hiszem, a világ legjobb birkagulyását tálalták fel a csárdában. Most este van. Az asztalon a poharakban vörös bor, a csészékben kávé, itt még elférünk, de a szemben lévő íróasztal tömve a nyugdíjba vonult tudós napi munkáival. Rosszul fogalmaztam. Az egyetemi tanár nyugdíjba vonulhat, de a tudós nem. Megemel egy kéziratköteget: — Itt van egy 1300 oldalas munkának a korrektúrája. Ez a világ halászatáról szól, amelyből én csak két fejezetet írtam, de én szerkesztem a kötetet. Angol, német, francia nyelven jelenik meg. Azután írok egy könyvet, ami szeptemberre kész lesz, A társadalomépítkezés és a népi építészet Közép-Európában címmel. Ebben főleg azt tárgyalom, hogy a nagycsalád és a nemzetségi szervezet hogyan hatott az építkezésre. A nyár folyamán Jugoszláviába készülök egy kis gyűjtőútra. A Balkán félsziget, meg a Kárpátoknak a területe az én második Hortobágyom. — A Hortobágy. Kínál-e még valamit a néprajznak? — Hát hogyne! Rendkívül gazdag még ma is a pásztoroknak a hiedelemvilága. A pásztormitológia. Az egyes ünnepnapokhoz kapcsolódó szokások. Azután az állatgyógyítás. Még ma is vannak pásztorok, akik ráolvasással gyógyítanak. Csak egy példát mondok: visszafelé számlálással igyekeznek megsemmisíteni a betegséget. Számol a daganatra, a kelevényre: sem kilenc, sem nyolc, sem egy is semmi. Ez számtalan variációban él a Hortobágyon, de ha az eredetét nézzük, akkor egy III. században élő, Marcellus nevű orvosikönyv-szerzőnek a munkásságáig vezethető viszsza. Hogy került ide? Ki tudja! Mint aki jól érti mosolyomat, határozottan kijelenti: — Minden tudomány, a néprajz is, örökké él. A régi görögök, rómaiak már régen kihaltak, de a klasszika-filológia a legfejlettebb tudományok egyike. A tudománynak természetesen mindig meg kell újulnia. Egy mesét például ma már át lehet vizsgálni a strukturalizmus, a szemiotika vagy a lélektan szempontjai szerint. Tudja, a népi kultúra hordozóitól egyfajta szűk világot ismerhet meg a gyűjtő. Egyszer egy Somogy megyei faragó pásztornak afrikai fétisszobrot mutattam. A legnagyobb idegenséggel állt a szobor előtt, elképzelhetetlennek tartotta, hogy megpróbálkozzék ilyen És ha már Ady Debrecenje mégiscsak fölidéztetett, hát folytatni is érdemes: „Ájer pezseg. Úgy hívják: Gondolat.” A Magyar Tudományos Akadémia Atommag Kutató Intézete, röviden ATOMKI (milyen barátságosan hangzik így!) — hogy visszaidézzem a néprajztudós szavait — Debrecenben „lakik”, de Európában él. Berényi Dénes, az intézet igazgatója, nagyon nyájasan fogad: — Számunkra minden alkalom, amikor önök, újságírók meglátogatnak, lehetőség arra, hogy a társadalommal megosszuk azokat az ismereteket, amelyeket a természetről szereztünk. Egyébként is, azt hiszem, minden igazi kutató örül annak, ha a munkájáról beszélhet. Gondoljon Archimedesre, aki amikor rájött a nagy törvényszerűségre, kirohant, és elkiáltotta magát: Heuréka! — Tőlem azonban csak buta kérdéseket várhat — mondom zavartan. Berényi Dénes siet megnyugtatni: — Nálunk szabad feltenni buta kérdéseket. Nagyon sokszor egy elmélet, egy eredmény gyengéje a buta kérdésre adott magyarázat közben derül ki. Vagy éppen új ötletet ad. A tudományban őszinte szellem hiányában nem lehet dolgozni. Ha felöltjük a király új ruháját, s már mindenki látja, hogy azon a szerencsétlen királyon nincs semmi, csak ő nem, és senki nem meri mondani, akkor megáll a tudomány. Ha felöltjük a nagyképet, a presztízst, akkor csak látszatmunka van, tudomány nincs. A tudomány sok mindenre megtanítja az embert. Többek között a nyíltságra, a szerénységre, az egyszerűségre. Aki gőggel lezárja önmagát — a tudománynak is volt ilyen magatartása — az tulajdonképpen lezárásra ítéltetett. Ha valakinek a gőg a fontos — mondjuk így: a presztízs —, és nem az igazság, az egyszer csak megszűnik tudós lenni. — ön pedig igazgató lett. Meglehetősen fiatalon — próbálok célozni a lezártság gondolatára. Azonnal megkapom a cáfolatot: — Nekem a kutatás a hobbim. Meggyőződésem, hogy kutatóintézet vezetőjeként sem állhatja meg a helyét az, aki először a kutatásban nem állja meg a helyét. A munkatársak nagyon hamar megérzik az idegen testet. Köztünk fiatal sem maradhat meg, ha a kutatás nem hobbija. Akiben nincs meg ez a belső motor. Egyébként, aki ezen a pályán indult és közben vezető is lett, már nem tud élni kutatás nélkül. — Hogyan lehetséges? — A vezetést meg kell osztani. A mi intézetünkben 300-an dolgozunk, és 20—30 ember segít nekem a vezetésben. Szóval, én, mint kutató, egyúttal az intézet vezetését is végzem, számos kiváló munkatársammal. — Kérem, mutassa be az intézetet! — A neve Atommag Kutató Intézet. Ez nyilván jó jutalonjáték A 25 éves jubileumra ajándékként kapta Mefisztót. Előtte persze volt már Tréfás György Liszt-díjas, érdemes művész Sarastro, Kékszakállú — s mint mondja — a nagy basszus Wagner-szerepektől és Borisztól eltekintve minden jelentős operahős. Először, huszonöt évvel ezelőtt azonban Hírnök az Othellóban. — Olyan ideges voltam, hogy a próbán elhülyéskedtem a dolgot, azt az egyetlen mondatot így szólt: „Most jelezte a kikötői őrség a velencei gályát, mely a követeket Ciprusba hozza.” így mondtam: ... a velencei gólyát, mely a gyerekeket Ciprusba hozza, így vesztettem el végleg a szörnyű lámpalázat. Tréfás Györgyöt Blum Tamás és Szendrő József szerződtette. — Az első komoly szerepem a Fidelio Roccója volt — mondja —, ekkor lettem operaénekes. Előadás után Szendrő József megkeresett, „holnaptól föl van emelve a fizetése" — mondta. — És mikor lett debreceni? — Pestről jöttem, az első években azt hittem, megszökök. Most, ha Pestre megyek, mindig a Hortobágy felé vezet az utam. Kaptam Liszt-díjas, SZOT-díjat, érdemes művész lettem, de együtt sem érik el szememben azt a rangot, mint a Pro urbe, amelyet a jubileum alkalmából kaptam. Debrecenből a Hortobágyon át jövök én is. Ady itt délibáb-ősét látta. S benne metaforát: „Olyan volt, mint én. Esküszöm. Atyáimnak atyja.” Sehol nincs annyi bárányfelhő, mint az alföldi tájra boruló égen. Az országúton minduntalan fénytócsába hajtunk. De a párán átszűrődő fények már csak a hajdani délibáb fáradt utódai. Kovács Júlia „ a Délibáb Délibábnak maradni nem akar. Az egyetem Rédei Ferenc felvételei Tréfás György Fejér Gábor felvétele rm ' m ■ " M M M ■ V faragással, holott semmivel sem volt komplikáltabb, mint saját alkotásai. Egyszerűen azért, mert ezek a figurák az ő világképén kívül estek. De a néprajztudósnak ezt be A. mindenes Boda István kérésemre munkatársamul szegődött. Én messziről látok, ő közelről. És már ez is irodalomtörténet. Szerencsés időszakban érkeztem Debrecenbe, 1950- ben. A folyóirat-alapítás már befejezett tény volt, sőt, nyáron meg is jelent az első száma. Hosszas vita után — később tudtam meg — a szerkesztők, szervezők, a pénzt biztosító tanácsi illetékesek az Építünk címben állapodtak meg, s Menyhárt József kitűnő grafikust kérték meg, hogy készítsen a borítóra egy — a szándékot is kifejezendő — emblémát. A jelkép — téglából felépülő munkás — kissé sematikusra sikerült, bár akkor nem ütött el a kor divatjától. Ettől függetlenül azonban folyóirat volt, sütött belőle a bizalom, áradt a lapjaiból a jó szándék. Manapság szokás akkori önmagunkról ironikusan beszélni. Mintha hibásak lennénk az ifjúság ködéért, a kor fényes egyhangúságáért. Bár nem vagyunk, és nem lehetünk döntnökök utólag, visszafelé is érvényesen állíthatjuk: feszesek és élesek voltak dilemmáink. Szerencsénkre viszont jó kezekbe kerültünk, s voltak tanáraink — az egyetemen —, akik közé odakristályosodhatott a többé-kevésbé azonos korosztály, az egyfajta vagy hasonló élményű nemzedék. Ilyen tanár volt Koczog Ákos. Ő volt az Építünk mindenese. Főszerkesztője, szervezője, szerkesztő bizottsága, első számú felelőse. Nélküle aligha lett volna folyóirata Debrecennek. 1950 őszén az Építőnknek már a második száma került az olvasók kezébe. Az első számhoz képest hirtelen megszaporodott a munkatársi gárdája. Egyetemistákból, induló fiatalokból. Felsőéves volt Kiss Ferenc, Kovács Kálmán, évfolyamtársam volt Für Lajos, a következő évben pedig Debrecenbe került Bata Imre, Juhász Béla. kikellett illesztenie az egyetemes kultúrába. Ezért neki is, mint a tudományának, meg kell újulnia. Különben még csak tanítványokat sem képes nevelni: Kari Sanyi és Danyi Gyula. S ettől kezdve aztán minden szeptember egészítette, bővítette a névsort. Koczog Ákos mindenkire odafigyelt, mindenkit szemmel tartott. A költőt is, a prózaírót is, a kritikust is. Hihetetlen energiával fogott össze bennünket, semmi és senki nem kerülte el a figyelmét. S nemcsak úgy, hogy közléshez segített bennünket. Sokkal több volt, értékesebb volt tanári, nevelői szeretete. Irányította, formálta együttesünket. Bennünk — otthonról hoztuk — rengeteg gátlás, félszegség halmozódott fel. Oldani kellett, bátorítani kellett. Tudta azt is, segített abban is. S mi mindent tudott és mi mindent csinált még. Külön szemináriumot, ahol a beszédet, a szép magyar kiejtést gyakoroltatta velünk. Hangosan kellett verseket olvasnunk, s milyen idegenül csengett előttünk a magunk hangja, ő tudta legjobban: a jó ügyhöz önzetlenség kell. Tőle ezt is megtanultuk, bár a történelem ennek dolgozott leginkább ellenére. Nem az ő hibája. Ma az ilyen közösséget műhelynek nevezik. Mi akkor sohase mondtuk, bár bizton kijelenthetjük: az volt, műhely. Utak, célok, képességek gyűjtőhelye, s a szétrajzás után ki-ki vitte a szárnyán ennek a közösségnek a virágporát. Mert, s ez már később vált bizonyossá, Koczog szerkesztői koncepciója befogta az egész magyar irodalom látóhatárát. Illyés, Németh László, majd Szabó Lőrinc által is. A huszonhatodik év halhatatlan szonettrészletei először Koczog közreműködésével láttak napvilágot. Azóta túl vagyunk életünk delén. Van, aki már végleg befejezte a pályáját, van, aki még utánanyúlhatt önmaga esélyének. Az emlékek, az élmények azonban visszafelé egy műhelybe terelnek bennünket. S minek tagadnánk: ott kaptuk céhlevelünket, lent valamit, alapvető módszereinket jelenti. De azt valljuk, amit a modern tudomány fejlődése mutat, s amelyet a debreceni iskola már évtizedekkel ezelőtt hangoztatott, hogy a tudomány egészet képez, nincsenek merev határok. Azok a módszerek, amelyeket mi az atommagfizikából nyerünk, alkalmazhatók a geológiában, a biológiában, a környezetkutatásban — éppen ezeket azért említettem, mert itt komoly eredményeink vannak. Innen pedig egyenesen vezet az út az iparhoz. Munkánk egyharmada atommagkutatás, egyharmada alapkutatás, de már nem atommagfizika, a harmadik harmada pedig kifejezett hasznot hoz az iparban. Például a székesfehérvári Színesfémmű részére készítettünk egy nukleáris analitikai berendezést, amellyel a rézötvözeteket ellenőrizni lehet. A gyár a készülékek használata előtt nagyon jelentős selejttel dolgozott. A mi módszerünkkel a selejt gyakorlatilag nulla. Rapszodikus beszélgetésünk közben felteszem a kérdést: másfajta érzékelést tanul-e az ember egy új korban, amelyet már most is atomkornak nevezünk? A fizikus gondolatai megiramodnak és árad belőle az „elkötelezett” tudós szenvedélye . — A körülöttünk levő valóságos világ nagyon gazdag. Amit ebből én a szememmel látok, a fülemmel hallok, elenyésző kis rész. És ennyi is milyen szép! De a minket körülvevő világ sokkal gazdagabb annál, amennyit abból felfogunk. Amit érzékszerveink nem fognak fel, a gammasugárzás, a röntgensugarak, a rádióhullámok, azok is hatnak ránk. A modern tudomány arra tanít, hogy a XX. századi ember, legyen tudós, költő, politikus, közgazdász, nem zárhatja be magát egy hajóablaknyi kerek világba. — De azon is gondolkozom — s ha lesz egy kis szabad időm, erről tanulmányt akarok írni, mert nagyon foglalkoztat —, a XX. század embere és a tudomány milyen viszonyban él. Tudományos kor-e igazán a miénk? Az emberiség mindig bizonyos félelemmel vegyes csodálattal nézett a tudományra. Galileiről ugye azt mondták, ugyan, mit hajigálja azokat a golyókat? Miért nem kapál inkább, csinál valami hasznos dolgot! Kicsit így van még ma is. Gondolja el, Amerikában az összes fizikai és kémiai társulatnak kevesebb tagja van, mint amennyi a bejelentett asztrológus. És mi a tudomány korában élünk! — Azt kérdezi tőlem, vajon a XX. századi ember tudja-e mit adott számára a tudomány? Nem tudja. Az önzésnek, az individualizmusnak az erkölcsével ezek a tudományos eredmények az ember ellen fordíthatók. Ennek rettenetesen a tudatára kell ébrednünk. Heisenberget emlegetjük, aki a természettudós vállalkozását Columbus felfedező útjához hasonlítja. — Valóban — mondja Berényi Dénes —, az ember mindig feltevésekkel indul. És a legritkább eset, hogy azt találja. Rendkívül izgalmas kihámozni a kísérleti eredményekből, hogy mi is van ott tulajdonképpen. De ez érvényes a tudomány egészére is. Mert a fizika világméretű tudomány. Ismerni kell, mi történik a világban. S ha valahol eredmény születik, azt nem lehet folytatni. Szóval Columbus nyugodt szívvel kijelenthette Amerika partjainál, hogy Indiába ért. De aki utána indul el, már nem nevezheti Amerikát Indiának. Részecskegyorsító az ATOMKI-ban Kalmár István felvétele 9