Népszava, 1983. június (111. évfolyam, 128–153. sz.)

1983-06-22 / 146. szám

NÉPSZAVA 1983. JÚNIUS 22., SZERDA Debrecen Be kell látnom, ez a város kifog rajtam. Múltja és jele­ne olyan zsúfolt, hogy csak kapaszkodókat kereshetek, nagy pillanatokat történel­mében ; egy kultúrszeánszra megidézhetem nagy fiait, akiket nevelt, majd eleresz­tett­e Csokonait, Petőfit, Adyt, Móricz Zsigmondot, Szabó Lőrincet... A könyve­ket sorban visszahelyezem a polcra. A „szellemidézés” csak növeli a zavart. Mert mit mondanak, milyen város Debrecen? Hagyományőrző és haladó. Cívis és urbánus. Népi és polgárosodó. Törzsö­­kös és európai. Magyaror­szágnak két fővárosa van. Budapest és Debrecen. S ha Budapest a szellem, Debre­cen a lélek. És ez igaz is volna? A Hortobágyon Debrecenben lakni, de Európában élni Gunda Béla nemzetközi hí­rű néprajztudós határozottan mondja: — Az ember éppen olyan szoros kapcsolatot tud tarta­ni a világgal Debrecenből, mint ha Budapesten, Párizs­ban, vagy Stockholmban lakna. Természetesen az én esetemben ez a­­kapcsolat a néprajztudomány keretén be­lül történik. Nagyon sokat köszönhetek Debrecennek, az egyetemnek, de ha csak deb­receni lennék, ez nem jelen­tene színességet, látókört az életemben. Nekem be kellett kapcsolódnom az európai vérkeringésébe a néprajztu­dománynak. De ezt minden tudósnak meg kell tennie, akárhol él a világban. Gunda Bélával úgy tizenöt évvel ezelőtt találkoztam először. Akkor kivitt a Hor­­tobágyra, s egyetlen kézmoz­dulatára, azt hiszem, a világ legjobb birkagulyását tálal­ták fel a csárdában. Most este van. Az asztalon a po­harakban vörös bor, a csé­székben kávé, itt még elfé­rünk, de a szemben lévő író­asztal tömve a nyugdíjba vonult tudós napi munkáival. Rosszul fogalmaztam. Az egyetemi tanár nyugdíjba vonulhat, de a tudós nem. Megemel egy kéziratköteget: — Itt van egy 1300 oldalas munkának a korrektúrája. Ez a világ halászatáról szól, amelyből én csak két feje­zetet írtam, de én szerkesz­tem a kötetet. Angol, német, francia nyelven jelenik meg. Azután írok egy könyvet, ami szeptemberre kész lesz, A társadalomépítkezés és a né­pi építészet Közép-Európá­­ban címmel. Ebben főleg azt tárgyalom, hogy a nagycsa­lád és a nemzetségi szervezet hogyan hatott az építkezés­re. A nyár folyamán Jugo­szláviába készülök egy kis gyűjtőútra. A Balkán fél­sziget, meg a Kárpátoknak a területe az én második Hortobágyom. — A Hortobágy. Kínál-e még valamit a néprajznak? — Hát hogyne! Rendkívül gazdag még ma is a pászto­roknak a hiedelemvilága. A pásztormitológia. Az egyes ünnepnapokhoz kapcsolódó szokások. Azután az állat­­gyógyítás. Még ma is vannak pásztorok, akik ráolvasással gyógyítanak. Csak egy pél­dát mondok: visszafelé számlálással igyekeznek megsemmisíteni a betegséget. Számol a daganatra, a kele­­vényre: sem kilenc, sem nyolc, sem egy is semmi. Ez számtalan variációban él a Hortobágyon, de ha az ere­detét nézzük, akkor egy III. században élő, Marcellus ne­vű orvosikönyv-szerzőnek a munkásságáig vezethető visz­­sza. Hogy került ide? Ki tudja! Mint aki jól érti mosolyo­mat, határozottan kijelenti: — Minden tudomány, a néprajz is, örökké él. A régi görögök, rómaiak már régen kihaltak, de a klasszika-filo­lógia a legfejlettebb tudomá­nyok egyike. A tudománynak természetesen mindig meg kell újulnia. Egy mesét pél­dául ma már át lehet vizs­gálni a strukturalizmus, a szemiotika vagy a lélektan szempontjai szerint. Tudja, a népi kultúra hordozóitól egy­fajta szűk világot ismerhet meg a gyűjtő. Egyszer egy Somogy megyei faragó pász­tornak afrikai fétisszobrot mutattam. A legnagyobb ide­­genséggel állt a szobor előtt, elképzelhetetlennek tartotta, hogy megpróbálkozzék ilyen És ha már Ady Debrecen­je mégiscsak fölidéztetett, hát folytatni is érdemes: „Ájer pezseg. Úgy hívják: Gondolat.” A Magyar Tudományos Akadémia Atommag Kutató Intézete, röviden ATOMKI (milyen barátságosan hang­zik így!) — hogy visszaidéz­zem a néprajztudós szavait — Debrecenben „lakik”, de Európában él. Berényi Dénes, az intézet igazgatója, nagyon nyájasan fogad: — Számunkra minden al­kalom, amikor önök, újság­írók meglátogatnak, lehető­ség arra, hogy a társadalom­mal megosszuk azokat az is­mereteket, amelyeket a ter­mészetről szereztünk. Egyéb­ként is, azt hiszem, minden igazi kutató örül annak, ha a munkájáról beszélhet. Gon­doljon Archimedesre, aki amikor rájött a nagy tör­vényszerűségre, kirohant, és elkiáltotta magát: Heuréka! — Tőlem azonban csak bu­ta kérdéseket várhat — mondom zavartan. Berényi Dénes siet megnyugtatni: — Nálunk szabad feltenni buta kérdéseket. Nagyon sok­szor egy elmélet, egy ered­mény gyengéje a buta kér­désre adott magyarázat köz­ben derül ki. Vagy éppen új ötletet ad. A tudományban őszinte szellem hiányában nem lehet dolgozni. Ha fel­öltjük a király új ruháját, s már mindenki látja, hogy azon a szerencsétlen királyon nincs semmi, csak ő nem, és senki nem meri mondani, akkor megáll a tudomány. Ha felöltjük a nagyképet, a presztízst, akkor csak látszat­munka van, tudomány nincs. A tudomány sok mindenre megtanítja az embert. Töb­bek között a nyíltságra, a szerénységre, az egyszerűség­re. Aki gőggel lezárja önma­gát — a tudománynak is volt ilyen magatartása — az tu­lajdonképpen lezárásra ítél­tetett. Ha valakinek a gőg a fontos — mondjuk így: a presztízs —, és nem az igaz­ság, az egyszer csak megszű­nik tudós lenni. — ön pedig igazgató lett. Meglehetősen fiatalon — próbálok célozni a lezártság gondolatára. Azonnal meg­kapom a cáfolatot: — Nekem a kutatás a hob­bim. Meggyőződésem, hogy kutatóintézet vezetőjeként sem állhatja meg a helyét az, aki először a kutatásban nem állja meg a helyét. A munkatársak nagyon hamar megérzik az idegen testet. Köztünk fiatal sem marad­hat meg, ha a kutatás nem hobbija. Akiben nincs meg ez a belső motor. Egyébként, aki ezen a pályán indult és közben vezető is lett, már nem tud élni kutatás nél­kül. — Hogyan lehetséges? — A vezetést meg kell osztani. A mi intézetünkben 300-an dolgozunk, és 20—30 ember segít nekem a veze­tésben. Szóval, én, mint ku­tató, egyúttal az intézet ve­zetését is végzem, számos kiváló munkatársammal. — Kérem, mutassa be az intézetet! — A neve Atommag Ku­tató Intézet. Ez nyilván jó­ jutalo­njáték A 25 éves jubileumra ajándékként kapta Mefisz­­tót. Előtte persze volt már Tréfás György Liszt-díjas, érdemes művész Sarastro, Kékszakállú — s mint mond­ja — a nagy basszus Wag­­ner-szerepektől és Borisztól eltekintve minden jelentős operahős. Először, huszonöt évvel ezelőtt azonban Hír­nök az Othellóban. — Olyan ideges voltam, hogy a próbán elhülyésked­tem a dolgot, azt az egyetlen mondatot­ így szólt: „Most jelezte a kikötői őrség a ve­lencei gályát, mely a köve­teket Ciprusba hozza.” így mondtam: ... a velencei gó­lyát, mely a gyerekeket Cip­rusba hozza, így vesztettem el végleg a szörnyű lámpa­lázat. Tréfás Györgyöt Blum Ta­más és Szendrő József szer­ződtette. — Az első komoly szere­pem a Fidelio Roccója volt — mondja —, ekkor lettem operaénekes. Előadás után Szendrő József megkeresett, „holnaptól föl van emelve a fizetése" — mondta. — És mikor lett debrece­ni? — Pestről jöttem, az első években azt hittem, megszö­kök. Most, ha Pestre me­gyek, mindig a Hortobágy felé vezet az utam. Kaptam Liszt-díjas, SZOT-díjat, ér­demes művész lettem, de együtt sem érik el szemem­ben azt a rangot, mint a Pro urbe, amelyet a jubileum al­kalmából kaptam. Debrecenből a Hortobá­gyon át jövök én is. Ady itt délibáb-ősét látta. S benne metaforát: „Olyan volt, mint én. Esküszöm. Atyáimnak atyja.” Sehol nincs annyi bárányfelhő, mint az alföldi tájra boruló égen. Az or­szágúton minduntalan fénytó­csába hajtunk. De a párán átszűrődő fények már csak a hajdani délibáb fáradt utódai. Kovács Júlia „­ a Délibáb Délibábnak maradni nem akar. Az egyetem Rédei Ferenc felvételei Tréfás György Fejér Gábor felvétele rm ' m ■ " M M M ■ V faragással, holott semmivel sem volt komplikáltabb, mint saját alkotásai. Egyszerűen azért, mert ezek a figurák az ő világképén kívül estek. De a néprajztudósnak ezt be A. mindenes Boda István kérésemre munkatársamul szegődött. Én messziről látok, ő közelről. És már ez is irodalomtörté­net. Szerencsés időszakban ér­keztem Debrecenbe, 1950- ben. A folyóirat-alapítás már befejezett tény volt, sőt, nyá­ron meg is jelent az első szá­ma. Hosszas vita után — ké­sőbb tudtam meg — a szer­kesztők, szervezők, a pénzt biztosító tanácsi illetékesek az Építünk címben állapod­tak meg, s Menyhárt József kitűnő grafikust kérték meg, hogy készítsen a borítóra egy — a szándékot is kifejezendő — emblémát. A jelkép — téglából felépülő munkás — kissé sematikusra sikerült, bár akkor nem ütött el a kor divatjától. Ettől függetlenül azonban folyóirat volt, sütött belőle a bizalom, áradt a lap­jaiból a jó szándék. Manapság szokás akkori önmagunkról ironikusan be­szélni. Mintha hibásak len­nénk az ifjúság ködéért, a kor fényes egyhangúságáért. Bár nem vagyunk, és nem le­hetünk döntnökök utólag, visszafelé is érvényesen állít­hatjuk: feszesek és élesek voltak dilemmáink. Szeren­csénkre viszont jó kezekbe ke­rültünk, s voltak tanáraink — az egyetemen —, akik közé odakristályosodhatott a töb­­bé-kevésbé azonos korosz­tály, az egyfajta vagy hasonló élményű nemzedék. Ilyen ta­nár volt Koczog Ákos. Ő volt az Építünk mindenese. Fő­­szerkesztője, szervezője, szer­kesztő bizottsága, első számú felelőse. Nélküle aligha lett volna folyóirata Debrecen­nek. 1950 őszén az Építőnknek már a második száma került az olvasók kezébe. Az első számhoz képest hirtelen meg­szaporodott a munkatársi gárdája. Egyetemistákból, in­duló fiatalokból. Felsőéves volt Kiss Ferenc, Kovács Kálmán, évfolyamtársam volt Für Lajos, a következő év­ben pedig Debrecenbe került Bata Imre, Juhász Béla. ki­kellett illesztenie az egyete­mes kultúrába. Ezért neki is, mint a tudományának, meg kell újulnia. Különben még csak tanítványokat sem ké­pes nevelni: Kari Sanyi és Danyi Gyula. S ettől kezdve aztán minden szeptember egészítette, bő­vítette a névsort. Koczog Ákos mindenkire odafigyelt, mindenkit szemmel tartott. A költőt is, a prózaírót is, a kritikust is. Hihetetlen ener­giával fogott össze bennün­ket, semmi és senki nem ke­rülte el a figyelmét. S nem­csak úgy, hogy közléshez se­gített bennünket. Sokkal több volt, értékesebb volt tanári, nevelői szeretete. Irányítot­ta, formálta együttesünket. Bennünk — otthonról hoztuk — rengeteg gátlás, félszegség halmozódott fel. Oldani kel­lett, bátorítani kellett. Tud­ta azt is, segített abban is. S mi mindent tudott és mi mindent csinált még. Külön szemináriumot, ahol a beszé­det, a szép magyar kiejtést gyakoroltatta velünk. Hango­san kellett verseket olvas­nunk, s milyen idegenül csengett előttünk a magunk hangja, ő tudta legjobban: a jó ügyhöz önzetlenség kell. Tőle ezt is megtanultuk, bár a történelem ennek dolgo­zott leginkább ellenére. Nem az ő hibája. Ma az ilyen közösséget mű­helynek nevezik. Mi akkor sohase mondtuk, bár bizton kijelenthetjük: az volt, mű­hely. Utak, célok, képessé­gek gyűjtőhelye, s a szétraj­­zás után ki-ki vitte a szár­nyán ennek a közösségnek a virágporát. Mert, s ez már később vált bizonyossá, Ko­czog szerkesztői koncepciója befogta az egész magyar iro­dalom látóhatárát. Illyés, Németh László, majd Szabó Lőrinc által is. A huszonha­todik év halhatatlan szonett­részletei először Koczog köz­reműködésével láttak napvi­lágot. Azóta túl vagyunk életünk delén. Van, aki már végleg befejezte a pályáját, van, aki még utánanyúlhatt önmaga esélyének. Az emlékek, az él­mények azonban visszafelé egy műhelybe terelnek ben­nünket. S minek tagadnánk: ott kaptuk céhlevelünket, lent valamit, alapvető mód­szereinket jelenti. De azt valljuk, amit a modern tu­domány fejlődése mutat, s amelyet a debreceni iskola már évtizedekkel ezelőtt hangoztatott, hogy a tudo­mány egészet képez, nincse­nek merev határok. Azok a módszerek, amelyeket mi az atommagfizikából nyerünk, alkalmazhatók a geológiá­ban, a biológiában, a kör­nyezetkutatásban — éppen ezeket azért említettem, mert itt komoly eredményeink vannak. Innen pedig egye­nesen vezet az út az ipar­hoz. Munkánk egyharmada atommagkutatás, egyharma­da alapkutatás, de már nem atommagfizika, a harmadik harmada pedig kifejezett hasznot hoz az iparban. Pél­dául a székesfehérvári Szí­nesfémmű részére készítet­tünk egy nukleáris analiti­kai berendezést, amellyel a rézötvözeteket ellenőrizni le­het. A gyár a készülékek használata előtt nagyon je­lentős selejttel dolgozott. A mi módszerünkkel a selejt gyakorlatilag nulla. Rapszodikus beszélgeté­sünk közben felteszem a kérdést: másfajta érzékelést tanul-e az ember egy új kor­ban, amelyet már most is atomkornak nevezünk? A fizikus gondolatai meg­iramodnak és árad belőle az „elkötelezett” tudós szenve­délye . — A körülöttünk levő va­lóságos világ nagyon gazdag. Amit ebből én a szememmel látok, a fülemmel hallok, el­enyésző kis rész. És ennyi is milyen szép! De a minket körülvevő világ sokkal gaz­dagabb annál, amennyit ab­ból felfogunk. Amit érzék­szerveink nem fognak fel, a gammasugárzás, a röntgen­­sugarak, a rádióhullámok, azok is hatnak ránk. A mo­dern tudomány arra tanít, hogy a XX. századi ember, legyen tudós, költő, politikus, közgazdász, nem zárhatja be magát egy hajóablaknyi ke­rek világba. — De azon is gondolko­zom — s ha lesz egy kis sza­bad időm, erről tanulmányt akarok írni, mert nagyon foglalkoztat —, a XX. század embere és a tudomány mi­lyen viszonyban él. Tudo­mányos kor-e igazán a mi­énk? Az emberiség mindig bizonyos félelemmel vegyes csodálattal nézett a tudo­mányra. Galileiről ugye azt mondták, ugyan, mit haji­­gálja azokat a golyókat? Miért nem kapál inkább, csinál valami hasznos dol­got! Kicsit így van még ma is. Gondolja el, Amerikában az összes fizikai és kémiai társulatnak kevesebb tagja van, mint amennyi a beje­lentett asztrológus. És mi a tudomány korában élünk! — Azt kérdezi tőlem, va­jon a XX. századi ember tudja-e mit adott számára a tudomány? Nem tudja. Az önzésnek, az individualiz­musnak az erkölcsével ezek a tudományos eredmények az ember ellen fordíthatók. Ennek rettenetesen a tuda­tára kell ébrednünk. Heisenberget emlegetjük, aki a természettudós vállal­kozását Columbus felfedező útjához hasonlítja. — Valóban — mondja Be­­rényi Dénes —, az ember mindig feltevésekkel indul. És a legritkább eset, hogy azt találja. Rendkívül izgal­mas kihámozni a kísérleti eredményekből, hogy mi is van ott tulajdonképpen. De ez érvényes a tudomány egé­szére is. Mert a fizika világ­méretű tudomány. Ismerni kell, mi történik a világban. S ha valahol eredmény szü­letik, azt nem lehet folytat­ni. Szóval Columbus nyu­godt szívvel kijelenthette Amerika partjainál, hogy In­diába ért. De aki utána in­dul el, már nem nevezheti Amerikát Indiának. Részecskegyorsító az ATOMKI-ban Kalmár István felvétele 9

Next