Népszava, 1983. július (111. évfolyam, 154-180. sz.)
1983-07-26 / 175. szám
6 „Alkotni születtünk” Utószó a fiatal művészek találkozójához Vasárnap este szabadtéri bállal ért véget a fiatal művészek háromnapos találkozója, amelynek színtere a Budapest Sportcsarnok, illetve a Népstadion előkertje és különböző létesítményei voltak. A nagyszabású rendezvényen, amely a politikai megmozdulás, a karnevál, a kirakodó vásár és a művészeti megnyilvánulások elemeit egyesítette, sok ezer fiatal vett részt a fővárosból és vidékről, úgy is, mint előadó, közreműködő és kiállító, s úgy is, mint látogató. Mint a KISZ központi bizottságától — a találkozó szervezőjétől és házigazdájától — megtudtuk, a seregszemlének kettős célja volt: egyfelől bemutatkozási lehetőséget, mi több, közös fórumot teremtett a mindennapi életben egymástól kissé elszigetelten dolgozó fiatal alkotóknak és alkotócsoportoknak, másfelől demonstrálni kívánta, hogy a fiatal művészek különböző szervezeteit — ha hivatásuk jellegéből adódóan másmás formában is — lényegében azonos meggondolások vezérlik munkálkodásukban, cselekvő részesei kívánnak lenni azoknak a pozitív folyamatoknak, amelyek a hazai és nemzetközi közéletet egyaránt foglalkoztatják. „Alkotni születtünk" — hirdette egy transzparens a rendezvények színtere fölött, s ez a rövidke, de frappáns mondat mintegy jelmondatává is lett a találkozónak, kifejezője ifjúságunk őszinte békevágyának, s a társadalmi haladást előmozdítani kívánó alkotókedvének. A rendezvényekről, azok jellegéről és minőségéről, szinte lehetetlen összefoglaló képet adni, annyira változatosak, színesek, sokágúak, egyszóval összehasonlíthatatlanok voltak. Láthattunk rövid lélegzetű akciókat, tanulmányozhattunk sikerült, és kevésbé sikerült kiállításokat, vásárolhattunk képző-, ipar- és népművészeti alkotásokat; gyönyörködhettünk táncprodukciókban, színielőadásokban; betekintést nyerhettünk a fiatal filmesek és tévések termésébe — és természetesen volt táncház, aerobic, folk-beat, dzsesszkoncert és disco; felléptek az ifjúság kedvenc együttesei, ki lehetett próbálni a szobormintázást, a köcsögkészítést; aki óhajtott, segédkezhetett egy alumínium sárkány összeszerelésében és így tovább ... A vígság és vidámság olykor persze komolyra is fordult, hisz a résztvevők hallathatták hangjukat a politika, a művészetpolitika, az oktatás kérdéseiben; közéletünk neves személyiségei, felelős párt- és állami vezetők adtak választ kérdéseikre, magyarázva, elemezve, megvilágítva — netántán vitatva — a felmerülő problémákat. A találkozón sok minden tetszett, a leginkább talán az, hogy ezúttal a vidéki stúdiók és közösségek is szóhoz jutottak, akiknek tevékenysége a fővárosban működő nagy alkotói kollektívák árnyékában jórészt elsikkad a közvélemény előtt. Megtudtuk például Dede Géza révén, hogy Szolnokon komoly munka folyik fotótémában, hogy Veszprémben a fiatalok a természetvédelmet kívánják madárházakciójukkal hatékonyabbá tenni, hogy Pécs az audiovizuális művészetek, köztük a most meghonosodó diaporáma egyik fontos bázisa, s hogy a vidék művészeti kulturálódásában milyen jelentős szerepet töltenek be a népművészet ifjú mesterei. A kiállítások között, valljuk meg, akadtak kevés gonddal szervezett bemutatók is: többet és markánsabbat vártunk például a Fiatal Művészek Stúdiójától; fenntartás nélkül élveztük viszont a fiatal iparművészek, Sigmond Géza, Bényi Eszter, Sor Júlia és mások érett képességekről tanúskodó műtárgyait; kellemesen meglepett néhány fiatal fotóművész felelősségeinkre figyelmeztető szocióképe, s örömmel vettük, hogy a Képzőművészeti Főiskolán ígéretes tehetségek készülődnek Felsmann Tamás, Magyari Márton és Szánthó Dezső személyében. Gördülékeny szervezés, gondosan tartott program, s egy, a profi művészet csúcsait ostromló kiváló produkció, a győri balett fellépése tette emlékezetessé ezt a vidám-komoly összejövetelt, aminek a megrendezését a jövőben is szorgalmaznánk. Akkor azonban — ha lehet — egy fokkal talán kevesebb játékkal és több politikummal, mert ez az arány talán hívebben kifejezi azt aszerepet és súlyt, amit a fiatal alkotók hazai közéletünkben és kultúránkban betöltenek. Tasnádi Attila Azután jöhet a víz A szigetek a történelmet őrzik Történelmi táj Zala megyében, Zala és Somogy határa mentén, az egykori Kis-Balaton és vidéke. Történelmi, mert ősidőktől lakott, őskori, Árpád-kori, majd késő középkori leletek kerültek elő talajmunkák és szondázó ásatások során. Két híres átkelőhely is volt egykoron a vízzel borított, mocsaras, ingoványos vidéken: Fenékpuszta és Zalavár alatt Hídvég. A mai Balatonmagyaród és Zalakomár között állt egykor a megye első jelentős központja: Kolon. Zalakomár egykori Kiskomárom részében pedig királyi szálláshely volt; erre írásos adatok is vannak. S földvárak maradványai a környéken. Az egykori szigeteken — ma kiemelkedő dombocska közülük néhány — mindenütt egykor élt emberek nyomait őrzi a föld, őrzi, s részben még rejti. Nem sokáig. Két esztendővel ezelőtt ásatások kezdődtek ezen a vidéken, nyolc-tíz helyen is egyszerre. Kereken mintegy hetven négyzetkilométeren. Ekkora földrajzi egységen ilyen alapos, tervszerű, minden arra érdemes területre kiterjedő ásatás még nem folyt hazánkban. Nem volt rá lehetőség. S itt most nemcsak lehet, hanem kell is. Mert a Kis-Balatont viszszaállítják. Újra víz önti el a területet, s a víz alatt talán örökre megőrzi titkait a föld. Most kell vallatni, még az újabb elöntés előtt. Láncszemek hiányoznának A régészek, a megyei Göcseji Múzeum munkatársai, minden percet kihasználva vallatják is. Gumicsizmában, süppedő talajon, alig járható utakon mennek, kutatnak, ásatnak. Szúnyogokkal, hőséggel, bögölyökkel hadakoznak. Semeddig nem láttunk a portól, lábunkkal tapogatni kellett, hova lépünk, csapkodtuk a rovarokat, amikor Németh Józseffel, a múzeum igazgatójával, valamint helyettesével, Vándor Lászlóval, az ásatások irányítójával bejártuk a terület egy részét. Ott tartózkodtak éppen a munkálatokat felügyelő országos ásatási bizottság tagjai is. Szenvedtünk hőségtől, csípésektől, portól, de megérte. A történelem jött elénk a sárgásbarnára kiégett mezőkön, az ingoványos talajon. A történelem, a maga egykori köznapiságában, érezhetően, szinte kitapinthatóan. Vándor László előre felkészített bennünket az élményre. Elmondta, hogy a levéltári kutatások során, korai katasztertérképek tanulmányozásával olyan régi nevekre figyeltek fel, mint például Pogányvár-sziget, Kányavársziget. A ma élő emberek már nem ismerik ezeket. A beépítetlen, füves szigetek legtöbbje mezőgazdaságilag műveletlen, hiszen vizenyős, mocsaras területen található. Éppen ezért ideálisan megkutatható a régészeknek. — Sejtjük — mondta Vándor László —, hogy a legtöbb sziget valaha lakott volt, mert ahol esetleg homokot bányásztak, vagy bármi mással megbolygatták a talajt, szinte mindenhol került elő valamiféle régészeti emlék. Igaz, csak hoszszas gyaloglással érhetők el, s néhol az egykor térkép jelezte utakat már elnyelte a mocsár, de fontos, hogy mindenütt ássanak, feltárják, amit lehet. A víz alatt már örökre ismeretlen maradna, láncszemek hiányoznának történelmünkből. Mindenütt földvárak járták a nagy, füves — most még füves — szigeteket. (A vízből egyik-másik kicsit talán kiemelkedik majd, elnádasodik, vízimadarak raknak fészket rajta.) Garabonc—Ófalu 1856-ig lakott volt. Most fakitermelés folyik a közelében, egy kőkereszt jelzi egykori helyét. Az ásatás során már előkerült egy sír a területen és számos cseréptöredék-Zalavár mellett végig szigetek. Szigetsor. Szondázó ásatás folyik ott. Víz alá kerül az egész. Kutatóárok szeli át az egyik szigetet, őskori leletek jöttek felszínre. Azon belül is bronzkoriak. Majd IX. századiak. Ami érdekes: közben semmi. És ami még érdekesebb: ugyanez jellemző az egész hatalmas ásatási területre. Van őskor, közvetlenül a honfoglalás előtti kor, Árpád-kor és késő középkor. Közben nagy szünet a bronzkor és a honfoglalást megelőző időszak között. Mégis az újabb „honfoglalók” mindig rátaláltak a területre, s ha a harcok miatt menekülni kellett — legutóbb a törökök miatt —, a lakosság gyorsan megtalálta az idegenek számára megközelíthetetlen szigeteket. Balatonmagyaród—Feketeszigeten IX. századi telep maradványai kerültek napfényre. A temető még nincs meg, de valószínűleg előkerül, s akkor a leletek időben pontosíthatók lesznek. Kolon hajdani területén — később Kolon-puszta —, a terepbejárás során igazolódott, hogy királyi szálláshely volt egykor, s csak utána lett Zalavár a székhely. A IX. századtól a késő középkorig kerültek elő leletek. Hídvégpuszta a terület egyik legfontosabb feltárása lesz majd, folyamatosan. Az eddigi vizsgálatok ezt kétségtelenné teszik. Szinte minden korból mutat települést, temetőt, tárgyi leleteket. A Balaton itteni öblei mentén mindenütt földvárak. Közülük a zalaszabari már bizonyítottan létezett az Árpád-korban. Több azonban „csak” török kori. Tisztelet a régészeknek Zalaszabar—Borjúállás. Itt volt a legnagyobb hőség és a legnagyobb por. De az egyik legérdekesebb lelet is. Templom a kilencedik századból. Illetve a maradványai. A kilencedikből, ismétlem, azaz a honfoglalást közvetlenül megelőző időből. Kirakott téglapadló látható. (Most még igen, a víz után nem.) A szentély alaprajzát a köréje ásott sírok rajzolják ki. Fából épült, koronatechnikával. A kilencedik század második felétől a tizedik közepéig temetkeztek ott. Tavaly a környéken sok szép lelet jött elő, köztük ékszerek a tizedik század elejéről. Előkerültek a templom alapgerendáit tartó homokkövek is. Száznál több sír vár még feltárásra. A templom közvetlen közelében település nyomai: szemétgödrök, műhelygödrök. Szemben, mintegy ezer méterre a vársziget. Földvár nyomaival. A régészek feladata kettős. Megkutatni a víz által elöntendő s akkor már feltárhatatlan területet. S amit lehet, minél jobban megismerni történelmünkből. Két ütemben történik az elárasztás is. A zalai földháztól nyugatra, az első ütemben, 1984- től. Keletre, az onnan jól látható, kéklő somogyi dombokig, 1987-től. Addigra itt a táj, a terület történelme ismerősünk lesz. Történelemkönyveink kiegészülnek. Ismereteink fehér foltjai színt kapnak. Tisztelet a régészeknek, s az őket segítő helybelieknek, akik hadakoznak szúnyogokkal, bögölyökkel, talajjal, süppedő ingovánnyal, hőséggel. De lehetővé teszik, hogy bebarangoljuk, megismerjük az évszázadokat, az évezredeket. Azután jöhet a víz. Mátyás István Diana Ross amerikai rockénekesnő 300 ezer néző előtt nagy sikerű koncertet adott a New York-i Central Parkban MTI Külföldi Képszolgálat Horizont — Az Országos Béketanács meghívására osztrák művészdelegáció — tagjai között színész, zeneszerző, tévérendező — tartózkodott Budapesten, a „Művészek a békéért” nemzetközi mozgalom képviseletében. A vendégek találkoztak Sarkadi Nagy Barnával, az Országos Béketanács főtitkárával, a Béketanács néhány tagjával, s megtekintették a fiatal művészek találkozójának több programját. Reggel lehet. Hétfő reggel, hét órán innen, vagy túl? Valahol vekker zörög, s az ajtócsapkodás szűrőjén át a „vén budai hársfákról” meditál-zümimög-énekel egy fáradt, kimért férfihang. Ideges, dühítő, félálmos tapogatózás a rádió gombjai körül. S már hallom is a rádióriporter kissé ünnepélyes szavait: „Mintha oroszlán lett volna egy lécládába zárva... Beskatulyázták...” Vén budai hársfák. A zene ismét felerősödik. Még, vagy már nem? A jelen s a múlt kissé összekavarodik a reggeli, hirtelen ébredésben. Még most volt, hogy zárkózott választékossággal ott járkált a Madách Színház festett ege alatt — holott, legalább már nyolc esztendeje halott. S még csak nyolcvanéves lenne?! Hihetetlen. Hiszen mindig öregedő széptevőkként, fehér A talányos Taláros úr mandzsettás bankárokként, galambősz professzorokként és talányos Taláros úrként lépdelt át élményeinken, emlékeinken. A színházon. Mintha egyenesen — halkfinom, öregedő úriembernek született volna! Legalábbis színészi életében. Pedig az „ezüstszínész’’, a szatmárnémeti Hangya fogyasztási szövetkezet fizetés nélküli, hajdani gyakornoka — énekes-bonvolvánként, hősszínészként kezdte pályájót. „Elegáns megjelenésével, hódító férfiasságával, behízelgő, mély zengésű hangjával a jellegtelen szerelmes szerepeket is kifogástalanul, sőt illúziókeltően tudta eljátszani.” De ezek a szerepek gyorsan kikoptak mellőle. Vagy ő hagyta el szándékosan ezeket a szerepeket... ? Nem tudni pontosan. Mindenesetre az én generációm — amely negyvenöt után kezdte a színházba járást — már csak ezt a másik, a hófehér hajú, a bölcs tekintetű, okos, elegáns színészt ismerhette. Csehov Szorinját, Hauptmann Clausen tanácsosát, Krleza Lenbach báróját és Shakespeare Poloniusát. Beskatulyázták? Meglehet ... De egy oroszlánt sohasem lehet lécládába zárni... S így Ajtay Andor, a „nyugtalan bíró”, az „öregedő professzor”, a „halk rezonőr” is minduntalan széttörte a skatulyák léceit. Mert szeretett játszani. Mert igazi színész volt. S az lenne ma is, nyolcvanévesen is... (gantner) KEDD, 1983. JÚLIUS 26. NÉPSZAVA A televízió előtt KI MIT TUD? - DÖNTŐ Országszerte nagy figyelemmel és érdeklődéssel kísért maratoni hosszúságú kulturális versenyek — több mint négy óráig tartó! — döntője után nem éreztem fáradtságot. Sőt, inkább szívből sajnáltam, hogy a különböző művészetek nehezen bevehető várait merészen ostromló fiatalok lenyűgöző viaskodását nem láthatom tovább, legalábbis itt, ebben a keretben, s tömeges méretekben és arányban. Bizonyára így, vagy hasonló módon fogadták nézőink közül nagyon sokan a Ki mit tud? versenyeinek befejezését. Eltűntek tehát — szinte egy varázsütésre! — a képernyőről az 1983. évi Ki mit tud?, néhány hónapja még ismeretlen ifjú énekesei, muzsikusai, táncosai, előadói, bűvészei, artistái, a különböző színjátszó- és zenei együttesek. Reméljük, hogy közülük többel majd újra találkozhatunk, természetesen a legjobbakkal, az igazi s eredményesen tovább bontakozófejlődő tehetségekkel. Az egyre jobban megszeretett és becsült bíráló bizottság pedig nem folytathatja közérdekű tevékenységét. Hiszen többet tettek ők a döntőkbe került versenyzők produkcióinak értékelésénél! Társainkká, sőt, segítőinkké váltak a kritikai befogadásban s megnyilatkozásaikkal is eszméltető, nem egyszer vitába sodró ösztönzéseket adtak nekünk. — Mit csinálok majd a jövő héten? —mondta tréfálkozva Major Tamás, a zsűri elnöke és példamutató művészetpedagógusa. Hasonló elismeréssel szólhatunk a méltán „nagylelkűnek” nevezett bíráló bizottság más tagjairól is, akik szintén kiválóan oldották meg bonyolult és nehéz feladatukat. Valóban a zene és a tánc ünnepévé vált ez a döntő, ahogy találóan értékelték. Sajnálatos jelenség — erre fel kell figyelnünk! —, hogy nem lett — lehetett — a költészeté és az irodalomé is ... Kivételes örömünk, hogy a résztvevők körében néhány kiemelkedő tehetség is felbukkant, akiknek talán pályakezdő pillanatait őrizhetjük meg emlékezetünkben. Nem sorolhatom fel itt mindazokat, akiket ígéreteseknek minősítettek s reményeinkre méltónak. Mégis nem hallgathatok már most sem Somogyi Péterről, Csik Lauráról, Szokolay Péterről, Balogh Béláról, Fejér Erikáról és Balta Zoltánról. Nem becsülve le e versenyek tehetségkutató jelentőségét, nekünk is az lehet a legfőbb vágyunk, amiről a döntőben nyomatékos módon szó esett: reméljük és bízunk abban, hogy a mintegy félmilliós táború amatőrmozgalom általuk új lendületet és dinamikus erőt kap és magasabb színvonalat tud elérni. Úgy vélem, hogy a tévérendező, Csányi Miklós és munkatársai alkotó tevékenységét ebből a szemszögből nézve is kiválónak minősíthetjük. Külön kiemeljük a vezető-operatőr, Becsy Zoltán és gárdája teljesítményét. Kameráik jószerivel mindent láttak, felfedeztek, s megmutattak, s így nemcsak felejthetetlen művészi, hanem megható emberi történések sokaságát is megörökítették nekünk. Mintha az örök, sóvárgott álom, a művészetek egyidejű s egymást követő-segítő kibontakozása valósult volna meg ezen a vasárnap estén és éjszakán. Az eredményekhez rögtön értő és érző szívű kritika társult, sőt, aktív közönség is jelen volt az alkotó folyamatban. A nézők olyan hatalmas sokasága figyelte a döntő fiataljait, amilyen nem, vagy ritkán jut osztályrészül művészeknek. (Az adást a Szovjetunió is átvette.) Korántsem az egyes produkciók — eltekintve a kivételektől ! — érdemelték meg azt az óriási érdeklődést, hanem a népi, nemzeti, emberi értékek, a szép meghódítására törő, erre energiát, időt s erőt nem sajnáló törekvő mai fiatalok serege. Bárcsak életük és tevékenységük más területén is ennyi segítséget kapnának munkájukhoz környezetüktől, az idősebbektől, a mesterektől ... Szívet-lelket dobogtató látvány volt nézni őket, ahogy egymás után elénk léptek ... A sokféleség közös és fontos gondolatokat hordozó egységbe tömörült ezen az estén, s hogy ez így történt, jelentős mértékben Gálvölgyi Jánosnak köszönhetjük. Az egykori „Ki mit tud?”-ost a színes és szelíden határozott egyénisége, a sokoldalúan kibontakozó műsorvezetői talentuma s a rögtönző ereje, szellemessége e versenysorozat fő alakjává, igazi vezetőjévé emelte. „A KUBAIAK MIND A BARÁTAIM...’ A műsorszerkesztés „jóvoltából” elő adásidőbe kívánkozó kitűnő dokumentumfilm valami oknál fogva délutánra került. Hasonló esetek gyakran előfordulnak, és belső küszködésre kényszerítik a nézőt, s felesleges lemondásra. Így már kedvünkszegetten szóvá sem tennénk az effajta dolgot, ha nem éppen azon a napon történt volna ez, amikor a Kék fény után, tehát irigylésre méltó helyzetben nem egy régebbi, eszmei és művészi gyengeségeit fitogtató film, a Cha-cha-cha kap elsőbbséget. E műsorszerkesztési rejtvények és bosszantó feladványok megfejtése aligha a mi feladatunk, csak a tényt regisztráljuk. Annyi bizonyos, Csenterics Ágnes a forgatókönyvíró és rendező, valamint kubai és magyar munkatársai figyelemre méltó, érdekes, információkban és látványokban gazdag filmet alkottak. Ernest Hemingway, a nagy haladó amerikai író útjait járták be Kubában, emlékeit gyűjtötték egybe és eközben megragadó képet rajzoltak a kubai népről is. Illés Lajos