Népszava, 1983. szeptember (111. évfolyam, 206–231. sz.)

1983-09-28 / 229. szám

NÉPSZAVA 1983. SZEPTEMBER 28., SZERDA Most, hogy évtizedek múltán végre úgy tűnik, ismét lesz saját és állandó épülete 1989-től a Nemzeti Színház­nak, szaporodnak a történeti visszatekintések. Hogy számba vegyük a dicső előzményeket és a dicstelen nehézségeket. Bátorításul és elrettentésül. De honnan is számítsuk a kezdetek kezdetét? Az első épülettől, az első állandó tár­sulat megalakulásától, a ma­gyar színjátszás kialakulásá­tól? Mindegyik igaz lehet. Mindenesetre annyi tény, hogy a múlt század harmin­cas éveinek elején jut a honi színjátszás olyan határozot­tan körvonalazható helyzet­be, mely elodázhatatlan szín­­házépítési és kultúrpolitikai gondokat is felvet. Már 1790 óta alakultak és estek szét társulatok Pest ro­hamosan fejlődő városában, de állandó fővárosi színház nem volt. Alkalmi truppok járták az országot, ám ezek anyagi és erkölcsi gondok miatt megtelepedni nem tud­hattak. A magyar színésze­tet így kialakulása pillana­tától a megszűnés veszélye is fenyegette. Országos összefo­gás, állandó színház kellett. Annak a reformkori igény­nek kielégítésére is, mely a magyar nyelv elfogadtatását­ célozta. Hogy ne legyen elég csak a német nyelvű színház. A gróf a Magyar Játék­színről című röpiratában számba vette mindazokat az elvi és gyakorlati problémá­kat, melyek megoldása nél­külözhetetlen volt a nemzeti színjátszás kialakulásához. Bírált és javaslatokat tett mottója nevében: „Biztos alap nélkül tartóslag semmi nem állhat!” Megállapította, hogy „Magyarországban a honi Játékszínnek tartós élet­be hozatala soktól érzéke­nyen óhajtott tárgy, áldozat pedig számnélküli létetett már, de azért bizonyos sikert ebben is, mint oly sok más­ban, nem tud előmutatni a Magyar." Széchenyi az épületet a Duna-partra képzelte a Ma­gyar Tudós Társaság székhá­z Biztos alap nélkül tartóslag semmi nem állhat!** hogy ne mondhassák fenn­­költen azt, a komédiázás nem méltó a magyarhoz, minek neki a színház! Vidéken állt már három kőszínház — Miskolcon, Ko­lozsvárott, Balatonfüreden —, de ezek sem technikailag, sem más lehetőségeiket te­kintve nem elégíthették ki a nemzeti igényeket. Egyre többen érveltek az állandó pesti épület mellett: ország­­gyűlési felszólalások, újság­cikkek, röpiratok jelzik a fo­kozódó érdeklődést. Aztán megszületik az első átfogó koncepció is: természetesen a legnagyobb magyar, Széche­nyi tollából-agyából,­zával szembe. E társaság egyébként 1833-ban pályaté­telt írt ki ezzel a címmel: „Mikép lehetne a magyar já­tékszínt Budapesten állan­dóan megalapítani?” Tizen­nyolc pályamű érkezett. Kultsár István még húsz év­vel korábban vásárolt telket a Hatvani utcában színház­­építés céljára. De sem ez, sem Széchenyi elképzelése nem valósult meg. Az új terv az 1834-es vármegyei közgyűlé­sen diadalt aratott. Földváry Gábor vármegyei alispán ekkor ingyen meg­szerezte a Kerepesi (ma Rá­kóczi) úti Grassalkovich-féle fatelep telkét. Ezen a külvá­rosi „szemétdombon” kezdő­dött meg 1835. szeptember 28-án az építkezés. És bár Széchenyi óvott: „... kérdem őszintén, hogy eddig oly cse­kély állapotunkból rögtön emelkedjék egy luxuriosus színház? ... inkább egy csi­nos, alkalmas és mérsékelt színházat építsünk...” — a szerény színház terve díszes palotává növekedett. Addig is két év alatt elkészült Te­lepi György és Zitterbarth Mátyás tervei szerint a szín­ház, melyet ideiglenes ott­honnak szántak, amíg a Du­­na-parti palota fel nem épül. 1837. augusztus 22-én meg­nyitották a Pesti Magyar Színházat — a Nemzeti nevet későbbre tartogatták. Ünne­pi volt az első este: Schenk Belizár és Vörösmarty Ár­pád ébredése című darabja éppúgy sikert aratott, mint maga az épület. Ahogy a Je­lenkor írta: „... a színház belseje, úgy fénye, mint be­rendezése által rendkívül meglepte a közönséget, mely tetszésének többször éljen­zéssel adott kifejezést...” Ám a hétköznapok már nem voltak ily tapsra ragadta­­tóak. A színház első igazgatója, Bajza József így írt két év­vel később: „... s bár mint örültek is sokan az ideiglenes színház fölépülésének 1837- ben, most 1839-ben nem le­het ezen épületre fájdalom nélkül tekinteni, mert ez oka, nem egyedüli, hogy színésze­tünkkel oly visszásan és ter­mészetlenül vagyunk ... Ezen ideiglenes színház, uraim, az országosat elbuktatta, magát pediglen meg nem alapítá...” A sok külső és belső gondot megoldandó végül 1840-ben a pozsonyi országgyűlés ki-A megnyitást követő ötven év alatt sok minden válto­zott a Nemzeti Színházban. Sőt, magán a színházon is: 1864-ben üvegverandát húz­tak a kocsifeljáró fölé, 11 év­vel később azonban teljesen átalakították a homlokzatot. Megszépült a színház környé­ke is, a sokáig magányos épületet bérházak közé ékel­ték. 1883-ban a gázvilágítást mondta: „A Pesten most fönnálló, a törvényhatóságok által gyűjtött szabad ajánla­tokból épült magyar színház az alább következő 4. parag­rafus értelmében mint Nem­zeti tulajdon országos párto­lás alá vétetik.” Megvan te­hát az új név az ideiglenes épületen: Nemzeti Színház. A színház hivatalos fel­adata első pillanattól kezdve a magyar nyelv csinosítása, a honi drámairodalom támoga­tása és a nemzeti művelődés szolgálata volt. A színház azonban üzlet, s ahhoz, hogy a közönség estéről estére megtöltse, mindent kellett játszania, nemcsak külföldi és (alig létező) hazai klasszi­kusokat. Hiányoztak a hagyo­mányok, de a nagyszerű szí­nészek fenntartották a Nem­zeti tekintélyét és művészi színvonalát. — Európában először — elektromos berendezésre cse­rélték. Fontosabb azonban az a változás, ami a Nemzeti mű­sorpolitikájában végbement. Ma úgy mondanánk: kiala­kult a színház prózai profil­ja. Szigligeti igazgatósága alatt a népszínmű, a legnép­szerűbb műfaj kivált, s kü­lön épületben, az 1875-ben megnyílt Népszínházban ka­pott otthont. 1884-ben többek között Erkel működésének hatására az önállósult opera is kivívja a maga hajlékát az Ybl tervezte Sugár úti palo­tában. A Nemzeti Színház te­hát teljesen drámai színház­zá alakult át. Igazgatója ek­koriban Paulay Ede: ő az el­ső olyan szuverén egyéniség a színház élén, aki képes ösz­­szefogni az erőket, aki ér­vényre juttatja a dramaturg és a rendező művészetét. Ahogyan akkoriban jelle­mezték: ő az, aki a háttérben maradva irányítja gárdáját, akiről a nagyközönség nem tud, de színészei imádják. Paulay igazgatóságának legnevezetesebb dátuma 1883: Madách művének, Az ember tragédiájának bemutatása. Dokumentumok tanúsága szerint ugyan a bemutató mérsékelt sikert aratott, de a Tragédia elindult hódító út­jára. Ezt a századvégig tar­tó „aranykort” újra nehéz évek követik. Mert a színhá­zat ideiglenes épületéből egy még ideiglenesebbe költözte­tik — persze csak addig, amíg a méltó palota el nem készül. Színház az Astoriánál Paulay és az aranykor Ilyen lesz az új színház Kiss Árpád felvétele Az első színházépület (1837) Az átalakított homlokzat (1875) 1908-ban gróf Apponyi Al­bert kibérli a Népszínház- Vígopera épületét a Nagy­körút és a Kerepesi út sar­kán. A bérlet 1917-ig szól, de a színház 56 éven át ideigle­nesen itt marad. Úgy volt, hogy a régi épületet átalakít­ják, korszerűsítik, kicsinosít­ják — helyette 1913-ban le­bontották. Pedig — mint ar­ról Krúdy Gyula is beszá­molt — a bizottsági vizsgá­lat szerint „még mindig az öreg Nemzeti a legmoder­nebb, legalaposabb, legalább kétszáz évig nem kell attól félni, hogy valamelyik köz­fal felmondja a szolgálatot”. A Blaha Lujza téren 1908. október 15-én nyit az új színház. 2600 ülőhelye van, s a földszinten 400 állóhely áll rendelkezésre. „Az ülőhe­lyek piros bársonnyal van­nak bevonva, a színház színe sárgásfehér, ezüst cirázatok­­kal, mely felette derült színt kölcsönöz a színháznak.” A névcserével megszűnt Nép­színház elbocsátott színészeit, személyzetét, akiket csak le­hetett, kifizették. Lassan el­ültek a viharok, mindenki beletörődött az ideiglenes ál­landóságba. Ettől kezdve az épület történetére a nagy rendezők-vezetők korszakai lettek a legjellemzőbbek. A színház második arany­koraként szokás emlegetni azt a tíz évet (1922—32), mely Hevesi Sándor igazgatásában zajlott. Hevesi minden volt: ren­dező, igazgató, darabíró, el­méleti szakember, szervező. Az ő működése alatt nyílt meg a Nemzeti első Kama­raszínháza, az ő rendezői te­vékenysége teljesítette ki például a klasszikus írók ciklusainak nagyszabású programját. Nevéhez fűző­dik Móricz Zsigmond drá­máinak hatalmas sikerű be­mutatója vagy Shaw hazai népszerűsítése is. Társulatá­nak vezető színészei Márkus Emília, Bajor Gizi, Ódry Ár­pád, Kiss Ferenc és Sugár Károly voltak, keze alatt nőtt fel a rendező Horváth Ár­pád és a díszlettervező Oláh Gusztáv. De az üzlet őt is legyőzte. 1932-ben a színházat magán­­vállalkozónak akarták bérbe­adni, s a tiltakozó Hevesit i­s leváltják. Szerencsére há­romévi intervallum után Né­meth Antal követi őt az igaz­gatói székben. Ez a magyar drámák kora a színházban: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János kap ekkor színpadot. Hogy aztán 1944- ben egy egészen más szín­játék vegye át a főszerepet... A háború végén, 1945. áp­rilis 15-én a Bánk bán elő­adásával indult meg a Nem­zeti Színház új élete — az Izabella téri Magyar Színház épületében. Az igazgató: Ma­jor Tamás. Akinek legfőbb célkitűzése „a jelen problé­máival foglalkozó darabok bemutatása, mert a népnek a nép nyelvén kell játszani”. Amikor a színház visszatér a Blaha Lujza téri ideiglenes (...) otthonába, megindul a Gyulai Pál igényelte prog­ram kialakítása, azaz , „a klasszikus, a kortársi világ­­irodalom és a magyar dráma szintézisének” kialakítása. Az új repertoár születését a tár­sulat megszervezése mellett a kamaraszínházak váltako­zása, majd a Katona József Színház „megtalálása” is se­gítette. Persze, nem zökkenőmen­tes színháztörténeti korszak ez sem — rossz is lenne egy színház számára. De a gon­dok között mind erősebben jelentkezik ismét az épület maga — mert a Blaha Lujza térit korszerűtlennek minő­sítik, statikailag tarthatat­lannak, a metróépítés miatt. 1964-ben utoljára hangzanak fel Lear király szavai Básti Lajos szájából az ősi desz­kákon. A színházat — hiába A Blaha Lujza téri Népszínház „... a Nemzeti Színház meg­szüntetése öt évvel a száza­dik évforduló előtt egy döb­benetes, tömeghatásában fel sem mérhető nemzeti ka­tasztrófa lezúdulását szugge­­rálná a közvéleménybe ...” minden tiltakozás és könny­ű felrobbantják. Az új ideiglenes otthonig két év még ideiglenesebb következik: a Nagymező ut­cában, a mai Thália épületé­ben. Az ideiglenesség vége 1966-ban a volt Magyar Színházban kezdi évadját a Nemzeti: október 1-én a Tragédiával nyitnak. A He­vesi Sándor téri épületre rá sem lehet ismerni. De a vég­legesség érzetét mégsem kelti. A Nemzeti története ebben az időszakban is nagyban hasonlít az előzőekéhez: he­ves viták és jó előadások épp­úgy jellemzik, mint az épü­letgondok. Ugyan egyre töb­ben hangoztatják, hogy előbb a színvonalnak kellene nem­zetinek lennie, s aztán ráér majd az épület — de azért kiírják a tervpályázatot, melynek eredményeként Ho­fer Miklós tervét megvalósí­tásra fogadják el. De nem valósult meg több­szöri kísérlet ellenére sem. Közben a színház — nem az épület... — egyre több és mélyebb válságot élt meg, s nemzeti színjátszásunknak még ma sem letéteményese. Mostani új vezetését és tár­sulatát persze inspirálhatja, hogy 1989-re talán végre megszűnik a színház örökös ideiglenessége. Jó lenne ad­digra Nemzeti Színházat ki­alakítani a falakon belül is. Az új színház a Gorkij fa­sorral szemben, a Felvonulá­si tér városligeti oldalán épül fel. A közönség a Dózsa György útra néző erkély alatti lépcsősoron érkezik majd a színházba. A nézőtér ezerszáz személyt fogad be, a legelső széksorok körülfog­ják az előszínpadot. Lesz egy kétszáz személyes stúdiószín­ház, és az épületben helyez­hetik el a műhelyeket és a díszletraktárt is. Látni már rajzokat, makettet a leendő színházról — de ezeket még tervezője sem tekinti végle­gesnek. Hiszen tizennyolc éve gondolkozhat rajta, ala­kíthatja. Hogy 1985-ben le­rakhassák a színház alap­kövét. Addig és az­ új színház megnyitásáig? Feladat vár mindannyiunkra. Ránk, a közönségre, hogy — Petőfi szavaival — pártoljuk a szín­ház ügyét, a színházra, hogy haladjon. A közönségen nem fog múlni: sok ezer magyar em­ber már megtette felajánlá­sát, hogy anyagi segítséget nyújt a Nemzeti Színházhoz. Hiszen közügy: egyelőre egy színházépület, hamarosan ta­lán a színház is. Erről (is) szól a felhívás mindannyiunknak. Bányai Gábor 9

Next