Népszava, 1983. október (111. évfolyam, 232–257. sz.)
1983-10-28 / 255. szám
NÉPSZAVA 1983. OKTÓBER 28., PÉNTEK A SZOVJET KÖNYV .. IJTVXEPE Színfoltok és remeklések Ha megkérdezem magamtól, tudnék-e valóságközelibb, mélyebb, formásabb, korszerűbb, érdekesebb — és természetesen magyarra is színvonalasan lefordított — elbeszélést ajánlani a tapasztalt szerkesztő Nikodémusz Ellinek az 1983. könyvhetére kiadott hagyományos szovjet kispróza-antológiába, nem jönnék zavarba. Ajánlhatnám az öt éve fölfedezett Anatolij Kim művét, a Szahalini csavargókat (egyebek mellett azért is, mert a jelent múltat egybejátszató műve kissé a világhírű Ajtmatov módszerére emlékeztet). Javasolhatnám Trifonov önéletrajzi elbeszéléseinek valamelyikét (hisz az utódtalan szerző meghalt), s e „még egyszer-utoljára” egyszerre tisztelgés meg olvasóvonzerő, továbbá mert a Tótágast álló ház — amit javasolnék — félelmetes pontossággal írja le ezúttal az amerikai típusú sikeremberség reménytelen, kusza optimizmusát. Egyszersmind számos e világi baj eredőjét. (És nemcsak az USA-t bíráló, valóban szocialista szemléletű írók véleménye szerint...) Feltételesen számításba vehetőnek találnám továbbá az újságíró múltú, érzékenyen valóságismerő ukrán Valerij Sevcsukot. Mert bizony elég régről ismerjük őt. — Szinte együtt indult a mi 68—69-es prózaíró-nemzedékünk legjelesebbjeivel otthon és csakhamar nálunk is, s nem árt regisztrálni, meddig jutott — ha csak egy reprezentatív írásával is — érettségben, őszinteségben — meg pótolhatatlan —, egyszerűségben annyi év alatt. A hazájukban már kipróbált „újak” közül meg persze hiányolom a Szimonov támogatta Trifonov követő szabálytalan tehetséget, Georgij Karavajevet (de vajon melyik igazi nem szabálytalan?). Már csak azért is, hogy érdemben kapkodjuk a fejünket: vajon miért nincsenek nekünk (már nagyon rég) ennyire életből dolgozó és nem mítoszhoz kapcsolódó és nem történelmi áthallásokkal sokkolgató és nem anekdotikusan terjengősen kedélyeskedő, és nem önagyonesztétizáló — prózaíróink. S végül igazán csak egy bizonytalan kérdés: az új antológia, a Rothschild hegedűje — szintén tradicionálisan kötelező nőíró — százalékát nem gyarapította volna-e egy újabb természettudományból átpártolt mérnökhölgy, Nyina Katerli, kinek vezetékneve még az ötvenes évek magyar könyvkiadásából zeng ,vissza (s nem rossz csengés sel). Tudniillik már az édesanyja Elena (a Bronzrokka szerzője), se volt ám rossz író! (A lánya meg egyszerre emlékeztet Akszjonovra, Jendokimovra, s néhány rezdülékeny — ideges angol—amerikai elbeszélőnőre, nem véletlenül a századelőről.) Mindeme szaporítható kívánság messzire visz, és parttalan kívánságkoncertekre szólít, ezért kanyarodjunk viszsza kiindulópontunkhoz. Szóval milyen is ez az idei antológia? Szovjet írók új elbeszéléseit tartalmazza, mint elődei, igen, így lehet nem véletlen, hogy az ember mindenekelőtt megkeresi benne — szobában kályhát — a régieket. Nos, Trifonov ugye nincs. A választással pályája új szakaszába lépett Bondarev sem található. Ajtmatov, Tokorjeva, sincs. De van Baklanov, van Kunsberg. És van Grekova, hogy elsőként a könyvekből (tehát behatóbban) ismerhető szerzők műveit említsem. A hölgyfodrász és A tanszék álnevű álnő írója (csaknem húsz éve hallottunk róla először) most is remekel. Elbeszélése — noha úgy tetszik fejből kigondolt — a köznapi valóság és az irodalom kapcsolatánál fonákul közvetett groteszk iskolapéldája. A kötet többi írásai közül egyedül ennek van jókora poénja. Mégis csak akkorát csattan, mint egy ügyetlenül felfújt papírzacskó, így válik azonban igazivá fikciója. Paul Kunsberg az észt a gyűjteményben. A Mégis mi történt?-ben a hetedik évtizedét taposó író mintha Esőcseppet című regénye egyik epizódját (helyesebben betétjét) alkotná meg utólagosan. Hőse egy hosszú és izzasztó értekezleten át latolgatja pillanatnyi helyzetének felsőbb értékelésének esélyeit. Ettől aztán akkora szamárságokat művel, hogy magára vonja a figyelmet. E kedvesen gonoszkodó elbeszéléshez képest gyűjteményünk harmadik bevált neve Grigorij Jakovlevics Baklanov egy félelmetesen egyszerű (határozottan Hemingway-s) karcolattal szerepel, újabb szívbemarkoló változattal gyarapítva nagy témáját, a második világháborús túlélés kimeríthetetlen módozatait. Kevésbé hiteles — inkább Bikov-utánzatnak látszik — a másik (immár történetinek nevezhető) világháborús partizán novella, a Hegyi történet. Ezen az sem sokat segít, hogy egy (valljuk be) ellen sematikus „otthonmaradott” nyomorék félcédulás (a megszállt falu postása) mozgásával olaszosan filmszerű nyomonkövetéséből, mintegy mellékesen, bontakozik ki (és zárul tragikusan) a szomorú áruló lelepleződési cselekmény. Következő jól csengő nevünk az 1959-ben pályát kezdett Ljudmila Uvarova. Műve a csendes női tűrés heroinájának szintes teljes sorsát mutatja be, virtuózán egybecsapott esetek, a rettegésfenyegetettség jegyében fölfölsajló, köznapian lesújtó epizódok fűzésével. Jurij Nagibin az Ó, legutolsó szerelemmel külön színfoltot jelent. Az öreg (tkp. az agg) Goethe és utolsó szerelme, Ulrike von Lewetzow sztoriját dolgozza fel, tompán, ironikus, Stefan Zweig-es eleganciával, és a rá jellemző bőséges érzelemmel, lágy kontúrokkal, lankás átmenetekkel. És hát: nem sokat „tesz hozzá” a mai szovjet valóság irodalmi tükrözésére kíváncsi olvasó összképéhez. Miként a litván Romualdas Granauskas sem, a maga szépségesen municiózusan előadott, ál-ön megszólító lassú fejletű táltos históriájával. Izrail Metter: Barátom Antonját — a maga hanyag, de tudatosan előre-hátra reflektorozó mesélésével sokkal erősebb írásnak érezzük. Jellemábrázolásba bújtatott kritikai megjegyzései sem szégyellni valók. Inkább épületesek. Az idős Metter nagyrészt természetben játszódó beszédéhez társítva kell megemlékeznünk Jevgenyij Makszajevről. Jack Londonos novellája geológuscsoportjának embereiről jóval kevesebbet tudunk meg, mint a címszereplő kutyáról, illetve hollóról. (Lord és Kari.) Példa értékűnek ítélhető viszont a (megintcsak színvonalasan végigírt) másik természetnosztalgiás elbeszélés, a Nyugdíjasok apátsága. (Lev Krivenkótól). Az elvonultság gyönyörűsége, az okosnomadizálás varázsa, a táj és a lelki béke összhangja, a természetbeolvadás tartalmas szépsége, az egyszerű életmód dicsérete ez a mélységélességre állított mű. Kevesebb nyugalom lakozik a könyv legpéldázatosabb kisprózája hősének lelkében. Mostanában ritkán használt formulával kifejezve: míg a pihenni elvonult öregek a szabadság érzését a kinti követelményekhez való, felismert szükségszerűségű idomulásban találják meg, addig Garojan, a mérnök önmagát csak akkor érzi szabadnak, ha egy-egy elhatározottt feladata teljesítése után (lehetőleg más néven) odébbáll, és másutt próbál meg hasznosan újrakezdeni munkát, kapcsolatokat, életet. Alekszandr Ruszov nívós jellemtanulmánya kissé vértelen marad, bár írói célzatát ő is kulturáltan oldja és toldja meg. A nagy szám azonban ismét az 1982-ben hosszabb szünet után újra jelentkező Valentyin Raszputyin a Rothschild hegedűjében. A negyvenöt éves nagy írótól a Mit mondjak a hollónak? című remeklést kapjuk ajándékba. Természetesen az alig „szól valamiről”. Kivéve azt, hogy a szeretett lényekhez fűző kapcsolatnál, az emberi élet pillanatainak intenzív átélésénél, a szüntelen egymásra figyelésnél, nincsen fontosabb dolga annak, aki önmaga előtt akarja kiérdemelni az emberséges jelzőt. És aki megpróbálja felfogni, s életelvévé tenni az emberi létezés kikalkulálhatatlanul nagyszerű törvényeiből a lényeget. Iszlai Zoltán ROTHSCHILD HEGEDŰJE Szovjet írók új elbeszélései Válogatta és szerkesztette: Nikodémusz EUI Európa Könyvkiadó 254 oldal, fűzve 20 Ft 11 Szegények keserves csalogánya Vámbéry Ármin több mint száz évvel ezelőtt, 1879-ben egész kötetre való fordítást közölt az általa felfedezett költő, „a turkomán Makhdumkuli” munkáiból, így hívta fel a figyelmet — nemcsak hazánkban, hanem jószerével Európában is először — erre a jelentős közép-ázsiai poétára. Magumguli Piragi mostoha életviszonyok mellett ismagánélete balszerencsésen alakult, felvett neve, a Piragi „szomorú, a szerelmétől elválasztott” emberre utal; emellett korán jött értelmiségiként, ,,babaiként”, gyakran volt mások kenyerére szorulva) új színekkel tudta gazdagítani azt a keleti lírát, amelyet Omar Hajjám, Szaadi vagy Háfiz neve fémjelez. Büszkén hirdetivédi nehezen szerzett függetlenségét: Hányan úsznak itt az árral, hamisak, A nép elől mi mindent eltitkolnak, Rózsaszín serlegben tartják borukat . Nem tudok én érte nyúlni, mit tegyek? (Nem tudok szállni, mit tegyek) A világ hatalmasaitól korán megcsömörlött költő gyakran gondolkodik el az ember balsorsán, elkerülhetetlen hanyatlásán, kivédhetetlen halálán. Ez a gondolatsor azonban Magtímgulinál sohasem olcsó világfájdalom, inkább talán védekezés a sahokkal, sejkekkel és molláikkal szemben, olyasfajta memento, mint amilyennél a középkori ember is figyelmeztette katedrálisai falain a javak pillanatnyi urait —" a halál fergeteges tánca során már nem fog válogatni, különbséget tenni. Két nap ha jó, harmadik már rajta van. Ez a világ egyre csak boldogtalan. E föld, mint egy karavánszeráj, olyan, ki-ki továbbáll, épp hogy lerakódik. (Távozik) Lesz talán olvasó, aki belefárad „a szegények keserves csalogányának” rezignált fájdalmába, egyhangúnak találja majd — de még több lesz az olyan, aki megtanulja az újabb és újabb variációk szépségét felismerni, ahhoz az utazóhoz hasonlóan, aki a keleti, és konkrétan is a közép-ázsiai művészet alkotásait figyelve, egyre több örömét leli a minaretek, mecsetek és medreszek újabb és újabb változataiban, kifogyhatatlan cikornyáiban. Ne hidd, hogy a honban, hol most házad áll, Örökké itt leszel , te is távozol; Tiszta italt nyújt a pohárnok halál, Elmégy innen, ha majd kártyából iszol. ■ (Távozol) Magumguli kötete szerencsés összmunka eredménye: az utószót készítő Baski Imre egyúttal ihlető nyersfordításokat is adott Tandori Dezsőnek, aki a tőle megszokott színvonalon ültette át atürkmén költő verseit Okos eljárás volt az is, hogy a szép formájú, tágas kötetbe Vámbéry irodalomtörténeti értékű fordításai is bekerültek. Bakcsi György Magumguli Piragi: ÁLMUNKBAN MÚLIK EL. Versek. Vál.: Kakuk Zsuzsa. Jegyzetek, utószó, nyersfordítás: Baski Imre. Ford.: Tandori Dezső. Európa Könyvkiadó, 1983. 270 old. 35 Ft. Amerikában minden oké! Amerikában minden oké. Amerika, a korlátlan lehetőségek hazája. Amerikában egyszerű újságárusból milliomos lehet, Amerikában tisztelik a munkát (s még jobban tisztelik a dollárt). Zseniális technikai csodák és elképesztő műveletlenségek világa Amerika. Amerikában szabadság van. Amerikában a szovjet állampolgárok kilencvenkilenc százalékát — tekintet nélkül a vízumukra — nem engedik a hajóról egyenest a partra, hanem letartóztatják és átszállítják Ellis Islandre..., itt bedugják a vámbörtönbe, ahol az amerikaiak bíróság elé állítják őket — szovjet állampolgárságuk miatt. Tévedés ne essék: nem a mai Amerikáról van szó, hanem a több mint harminc évvel ezelőttiről. Borisz Pilnyak, a húszas-harmincas évek kiváló szovjet írója a világválság tobzódásának csúcsán, 1931—32-ben járt Amerikában, s élményeit, megfigyeléseit OKÉ című könyvében írta meg. Hiszen Amerikában minden OKÉ. De honnét származik egyáltalán az OKÉ? Idézzünk Pilnyak nagyszerű könyvéből: „A tizenkilencedik század elején az Egyesült Államok elnöki székében túlnyomórészt tábornokok ültek, katonák, akiknek nem kenyere a tudomány. Volt közöttük egy bizonyos Andrew Jackson nevű tábornok-elnök. Van egy angol kifejezés: all correct, annyit jelent: minden rendben, nagyon helyes. Jackson elnöknek törvényeket hoztak aláírásra. Az elnök az okmányokat e két betűvel szignálta:, ,O.K’, hallás után úgy vélte ugyanis, hogy az all correct kifejezés kezdőbetűit írja le, mivel az all correct-et így kell kiejteni: oil korrekt. Tekintve pedig, hogy az o és a k betű neve az angol ábécében o és key, ebből az elnöki-tábornoki műveletlenségből ered ez az oké, ami éppúgy elterjedt és polgárjogot nyert Amerikában, mint az all right Angliában, vagy a mamandi Kínában.” Egyszóval Amerikában minden OKÉ — állapítja meg Borisz Pilnyak. Oké a prosperity, oké a publicity. Oké a szekták világa, Hollywood filmparadicsoma, a viccek, az antibolsevizmus. És persze OKÉ a banditizmus, az meg már kivált oké, hogy a „vörös mételytől” Mr. Al Capone, a chicagói gengszterek vezére védi Amerikát. Íme, egy interjúrészlet Mr. Al Capone-nal: ......A bolsevizmus a kapunkat döngeti. Nem engedhetjük be, össze kell fognunk elhárítására. Meg kell őriznünk Amerika biztonságát és erényességét.” Borisz Pilnyak rendkívül éles megfigyelő. Útinaplója apró remeklések sorozata: expresszív leírást ad a publicityről, a Coney Island különös világáról, írókról, művészekről, a Ford-futószalag csodáiról, a néger gettók világáról, az elektromosság csodáiról és az amerikai átlagpolgár életmódjáról. A Magvető Tények és tanúk sorozatában megjelent kötet különösen azért izgalmas, mert Pilnyak megfigyelései — bár azóta nagyot változott a világ — ma is jellemzők Amerikára. Pilnyak kora egyik legeredetibb szovjet írója — sokszor lelkesedve, sokszor ironizálva, sokszor csodálkozva vagy éppen elszomorodva figyeli ezt a valóban sajátos világot, Amerikát. Könyve időt álló, elolvasásra ma is érdemes. Mondhatnék: oké! — vés Borisz Pilnyak: OKÉ Magvető, Tények és tanúk. 346 oldal, fűzve 22,5 Ft.