Népszava, 1984. június (112. évfolyam, 127–152. sz.)

1984-06-16 / 140. szám

10 LÁTOGATÓBAN SZOT-DÍJASÓKNÁL Molnár Géza író Molnár Géza írót közelebb­ről — bár még nem szemé­lyesen — úgy tizenöt évvel ezelőtt ismertem meg. Tagja — tiszteletbeli tagja — volt annak a csepeli baráti társa­ságinak, amely a rend ked­véért szocialista brigádnak nevezte magát. Megpróbálták tréfás­ gúnnyal kiszekírozni a világból barátjukat, aki Mol­nár Géza novellájának hőse lett. A novellahős szótlan egykedvűséggel somolygott a bajusza alatt. A vidám meg­jegyzések azonban bizonyos büszkeségről árulkodtak, a brigád tagjai emelt fővel vo­nultak barátjukkal együtt az irodalom megszentelt régiói­ba. Mondhatná bárki: ez volt a korszak divatos, sőt „vona­las” gesztusa — az író „­kint az életben!” Molnár Géza azonban — sok kollégájával ellentétben — nem úgy ment ki az életbe, mint aki hét végén kiruccan az ismeretlen tájra, ő hazament, ifjúságá­nak színhelyére. — Aztán énbelőlem sza­bályos intellektüel lett — mondja, miután előadja író­sága előtti munkás életét —, voltam újságíró, voltam párt­­funkcionárius, voltam diplo­mata, szerkesztő, és mindig, mindenekfelett író, valódi ér­telmiségi. De az indítást, hogy honnan jöttem, nem fe­lejthettem el soha. Méltat­lannak érezném ezt a beszél­getést, ha nem mondanám el, mit adott nekem a mun­kásosztály, a munkásmozga­lom, kik segítettek engem ezen az úton. Az íróavatás ugyanis a kö­vetkezőképpen történt: — Volt a Népszavának egy rovata — meséli Molnár Gé­za —, amely azt a kérdést fe­szegette, hogy miért hallgat­nak a magyarok. Létezett ugyanis az akkori társada­lomban egy progresszív áramlat, amely az ország füg­getlenségének a megóvásáért harcolt. Én akkor Pesterzsé­beten dolgoztam egy gyár­ban, s a szak­társaim rábeszé­lésére cikket írtam e témá­ban, mintegy a munkásság véleményét fogalmazván meg. Legnagyobb csodálko­zásomra 1941 novemberében, a vasárnapi számban megje­lent ez a cikk. Első kinyom­tatott írásom, alatta a ne­vem: Molnár Géza. Rettentő zavarban voltam. Nem is tu­dom, szinte szégyelltem ma­gam. Minden vasárnap dél­előtt találkozni szoktunk ba­rátokkal, szaktársakkal az erzsébeti munkásotthonban, s aznap, örömmel fogadtak. Mert egy közülük való írása megjelent a Népszavában. És ... tudja, amíg én velük voltam, végig éreztem őket a hátam mögött: biztattak, hogy írjak, fogjak hozzá, higgyek abban, hogy ha majd eljön a mi társadalmunk, számomra szabad lesz az út. — Hát persze — mondom könnyedén —, a hit fontos, de nem elég. — Közben ott, Erzsébeten, létrejött egy irodalmi baráti társaság — folytatja Molnár Géza —, a költő Tamási La­jos lakásán találkoztunk rendszeresen. Amellett, hogy politikai szempontból határo­zottan antifasiszta társaság volt, a legfrissebb olvasmá­nyainkat is megvitattuk. Hát az hihetetlen, hogy mi min­dent olvastunk. Szerb Antal világirodalmát, Babits Halál fiai című könyvét, Móricz Zsigmond minden írását, Or­tegát, Illyés Gyulát és Szabó Dezsőt... nem is lehet vé­gi­gmondani ! Amíg hallgatom Molnár gézát, a csodálatos olasz film, A munkásosztály a pa­radicsomba megy jár a fe­jemben : miért vagyunk mi olyan fennkölten ünnepélye­sek, ha a munkásmozgalom­ról beszélünk? Hol a mi hí­res humorunk? Íme Molnár Géza 1945 utáni karrierjének kezdete: — A pesterzsébeti kom­munista pártszervezet fali­újság-felelőse lettem. Akkor még semmilyen újság nem lé­tezett, tehát nálunk az anti­fasiszta verstől a közérdekű hírekig minden szerepelt a falon. (Pl. hol nyílt meg élel­miszerbolt, hol lehet krump­lit, kenyeret kapni.) Egyszer a budapesti pártbizottság fa­liújságokkal foglalkozó inst­ruktora megjelent Erzsébeten — amely akkor még önálló város volt —, és megállapí­totta, hogy ez a legjobb szín­vonalú faliújság. Engem be­hívattak a pártbizottságra, és belső munkatárs lettem. Ek­kor kezdődött újságírói pá­lyafutásom. Ez 1948 márciu­sában történt, író azonban előbb, 1945-ben lettem, ami­kor Erzsébeten Földeák Já­nos irodalmi folyóiratot ala­pított, amelyben megjelen­tek novelláim, kritikáim. E riport terjedelme véges, Molnár Géza életének évti­zedei pedig regényszerűek. Ezeket megírni nem az én dolgom, hanem az övé. — Én azt tanultam, hogy az írónak a valóságban kell élnie. Egyáltalán: élnie kell! Ha lesz még tizenöt-húsz évem, és megírhatom mind­azt, amit akarok, akkor nem volt hiába ez a két végén egyszerre égő élet. Ha vissza­felé tekintek, mintha egy ha­talmas víziót látnék. Láto­mássá vált az életem. Ezért nem sajnálom, hogy pusztí­tottam magam — nem saj­nálom, ha megírhatom. Mert sokat éltem és keveset alud­tam. Ha nagyon „földhözragadt” vagyok, azt mondom: Mol­nár Géza élete egy túlélt sú­lyos tüdővész és egy fáradt, beteg szív. De hát ez csak félig igaz. Az igazság másik fele: — Nyugdíjas vagyok, te­hát reggel nem kell munká­ba mennem. Ha egy regény ott tart már, hogy írhatom, nekiülök. Ha ténylegesen dol­gozom, akkor nincs sem va­sárnap, sem ünnep. Van úgy, hogy egész napi munkával fél oldalt írok, amit másnap átjavítok, esetleg eldobok és újraírok. Ha nagyon jól megy a munka, akkor megírok akár három oldalt is. Sokszor úgy érzem magam az egész napi munka­ után, mint a bányász, aki feljött a keszonból. Azt hiszem, hogy csak a dilet­tánsnak fut könnyedén a ke­ze a papíron. Az írás — hát az írás, bizony gyötrelmes mesterség... — Ne higgyünk tehát a si­kertelenség mítoszában! — Bevallom — nem aka­rok álszent lenni —, számom­ra fontos a siker. Hiszen amit létrehozok, azt az életem­mel, véremmel és verejté­kemmel írtam. őszintén megmondom, egy-egy kriti­kát háromszor is elolvasok. Nem úgy van, hogy az író megír valamit, és azt, mint valami papírhajót a Vízre bo­csátja, és a véletlenre bízza, eljut-e valahova. Az író — bizony elég hiú ember. De nem csoda. Gondolja meg, én például a Doktor Klaus kü­lönös életét tíz évig írtam. És a könyvek attól a perctől fogva, hogy megjelennek, el­kezdik önálló életüket. Sor­suk van. Az írónak ehhez már nincs köze. Nem tudni, miért sikeresek, miért nem, néha meghalnak és évek múl­va feltámadnak. — Szóval, az írói létezés alapja a fanatikus és perma­nens önbizalom? — kérde­zem — igazán árnyalatnyi irónia nélkül. Molnár Géza különös vallomást tesz: — Attól a perctől fogva tartom magamat írónak, ami­kor felismertem, mennyi mindent nem tudok ahhoz, hogy író legyek. Kezdő vol­tam — sosem felejtem el —, egy irodalmi folyóiratban Ör­kény István novelláját­ olvas­tam. Remek volt. És elöntött a kétségbeesés: Mi mindent tud Örkény, és mi mindent nem tudok én! A folyóiratot dühösen a sarokba dobtam, és elkezdtem zokogni. Az ember időnként kétségbeesik, és meghal, azután föltámad. De mélyen, minden követ­kezményével át kell élnie azt a pillanatot, amely felavatja erre a hivatásra. Itt a jól megformált befe­jezés — gondolom, de Mol­nár Géza erkölcsi kötelessé­gének érzi, hogy Földeák Já­nos, Örkény István neve után -még fölemlítse Darvas Jó­zsef, Illés Endre, Nagy Pé­ter, Király István segítő ba­rátságát is. És mindenekfö­­lött feleségét... — Aki velem volt 1943 óta, az életem legveszélyesebb fordulóiban — mondja —, aki elrendezte körülöttem az éle­tet, aki elsőként olvasta el minden leírt mondatomat, nem volt gyengéd kritiku­som ... és közben magáénak fogadta el ezt az én hánya­tott életemet... Úgy mellékesen az írói jel­lemről beszélünk, Molnár Gé­za példák sorát hozza arra a tételére, hogy a „köznapi” jellem nem azonos az írói jellemmel. Világra szóló szél­hámosok, megbízhatatlan ala­kok és tekergők lehetnek szüzek és tiszták, ha írni kezdenek. — Jó művész a papír előtt csakis jó jellem lehet — mondja Molnár Géza. Hogy utána veri a feleségét, két krajcárért eladja a barátját, az egy más kategória. De per­sze jó művészről beszé­lünk ... És még sok egyébről, ami az író dolga. A riporteré az a hevenyészett vázlat, amely itt áll — be kell vallania —, lehangolóan hiányosan. Egye­bet nem tehet, mint hogy se­gítségül hívja az írót: IGA­ZOLJA őt. Kovács Júlia Kiss Attila DUBROVNIKI ÖBÖL SZOMBAT, 1984. JÚNIUS 16. NÉPSZAVA Dunának, Oltnak Sznkolczay Lajos könyve Az 1934-ben megjelent Ma­gyar Irodalom történetében Szerb Antal már úgy számol, hogy „az új helyzet miatt több magyar irodalom van kifejlődőben”, sőt a jelenkor irodalmára szerint „a külön­­fejlődés irányzata” (Béládi Miklós kifejezése) azóta foly­vást erősödik. Hosszú volt az út, míg a kisebbségi iroda­lomból nemzetiségi irodalom lett. Egy helyütt az íróknak irodalmon kívüli feladatok­kal is meg kellett birkóznia, másutt a helyi hagyományok szűkössége volt akadálya a fejlődésnek. Hozzájárult eh­hez még az is, hogy az anya­ország figyelő szeme sem ké­nyeztette el az írástudókat a Garam völgyétől a Duna del­tájáig. Valóság és illúzió küzdött egymással a megismerés in­dulatában. Volt idő, amikor a csend és a mozdulatlanság uralkodott, de volt olyan is, amikor Fábry Zoltán intése hallatszott: „Kevesebb verset — több költészetet.” Az iro­dalom társadalmi funkciója mellé egyre következeteseb­ben zárkózott fel az esztéti­kai is, értékteremtő mivolta elvitathatatlanná vált. A fi­gyelem ma már elsősorban nem az írók, hanem főleg a művek felé fordul. A magyarországi — koráb­ban főleg személyes — ér­deklődés „intézményesült”: polgárjogot nyert a kulturá­lis irányításban és gyakorlat­ban, hogy a magyar irodalom legújabb kori története „több középpont szellemi mágnes­­terében él és fejlődik”. En­nek egyik megnyilvánuló do­kumentuma az Akadémiai Kiadó gondozásában közre­adott A határon túli magyar irodalom története (1982) cí­mű összefoglaló munka. Szakolczay Lajos könyve is bizonyíték, hogy megnőtt a hazai érdeklődés a határon túli művek és eszmei ten­denciák iránt. Másfél évtized tanulmányait, kritikáit, esz­­széit, jegyzeteit gyűjtötte a szerző kötetbe e tárgykörből. Anyag- és tárgyismerete im­ponálóan alaposnak érződik, esszéisztikus könyvismerte­tései és pályaképei olvasóto­borzásra is alkalmasak. Rá­ció és emóció együtt van je­len e könyvben, olykor az ér­zelmi szálat feszesebbre fog­hatta volna. A feltérképezés igyekezete és az értékkeresés szándéka nem párosul mindig kellő szigorral, sem a mon­dandót, sem az esztétikumot illetően. A kárpátaljai és időnként a csehszlovákiai irodalom megítélésében ta­núsított következetessége másutt nemegyszer cserben­hagyja. Elismerve és tisztel­ve az értékek közötti különb­séget, megjegyzem: a fák magasságát nem a tenger­szinttől mérjük, ahogy a hegycsúcsokét. Dunának, Oltnak: ez a könyv címe, de nem folytat­ja az Ady Endre-i sort. Mást jelent most a magyarság és mást az egyetemesség, mint annak idején. A közeg is me­rőben más. Joggal vetődik fel a kérdés: mennyire is­merjük mi innen az ottani valóságokat, az élet minden­napi rezdüléseit, hogy annak „égi mását” megbízhatóan mérni tudjuk. Szellemi és művészi integrálási törekvé­sünket nem föladva, aligha­nem jobban kellene építe­nünk egyéni megközelítése­inkben is Bari, Zalabai, K. Jakab — a helyiek! — hite­lesen megélt ítéleteire, meg­méréseire. A másik kritikai megjegyzésem: egy helyütt azt írja Szakolczay, hogy az egyetemes­­magyar irodalom értéktudata még mindig ha­bozik, ha valamely szom­széd ország magyar írójának művét vagy életművét kell mérlegre tennie. Nem tudom, kinek az ér­téktudatáról van szó: az iro­dalomtörténetíráséról, a kri­tikáéról? Szerintem ez az ér­­téktudatzsavar, ha ez annak nevezhető, az ottani való­ság tudomásulvétele, a hatá­ron túli alkotóműhely­ek te­vékenységének tiszteletben tartása. Egyszerűen — a ju­goszláviai Domonkos István Kupié című ars poeticájából kölcsönözve a kifejezést — nem ásnak „a levegőbe futó­­árkot”. Az olvasónak pedig aligha lehet értéktudata: a kisterenyei irodalomtanár és a nagyatádi könyvtáros hol és hogyan juthat hozzá azok­nak a műveknek a nagy ré­széhez, amelyekről itt szó esik. Jó volt elolvasni a köny­vet, fenntartásaink ellenére az értékek dominálnak ben­ne: a megszerkesztettség, az ihletettség, az olvasó segítő­kész kalauzolása, a kritikus vers és dráma iránti fogé­konysága a legfőibb erényei. Nem tetszett a mindenáron való értékkeresés az emigrá­ció irodalmában az értékbe­­csülés mellett. Tiszteletre­méltó Sztakolczay konok kö­vetkezetessége tárgya iránt, hiszen a határon túli magyar irodalommal ilyen kizáróla­gossággal rajta kívül alig­hanem senki sem foglalkozik nálunk. Kívánom, hogy az értékek keresésétől és re­gisztrálásától jusson el az ér­tékek szintéziséig, ügyelve az értékzónák tágításának ve­szélyeire. Nem tudom, hogy a könyvszakma ebből a mun­kából mennyit juttat el a határon túlra, de az bizo­nyos: kár lenne, ha csak itt­hon vitatkoznánk róla. (Szép­­irodalmi) Stenczer Ferenc ÍJ Medvecsky Jenő VÍZIMALOM Az egyszerűség bátorsága Kalász László válogatott versei Nehéz a szó címmel jelentet­te meg válogatott verseit Ka­lász László, Szelíd és konok újító ő. Bátran vállalja egy­szerű kisvilágát, a látható természeti elemeket: záport, rétet, követ, hegyet, gólyát, napot, a falu embereit, szü­leit, s ezt a „hatalmas kicsi országot”, szerelmet és jövőt, amely távolinak tetszik; a Bibliából Pilátust és Krisz­tust, s az áhítatot. Vállalja az egyszerű ütemet, a nép­dalra emlékeztető tisztaságot, egyszerűséget. De többnyire nem vállalja, átalakítja a ha­gyományos strófaszerkezetet, nem vállalja a központozást. A ritmusra bízza a vers so­rainak, szószerkezeteinek a hangsúlyozását. S nem vál­lalja e hagyományőrző költő a vers hagyományos címét. Nála a cím a költemény első sorának a része, ritkábban az első sor szerepét is betölti. Tehát együtt olvasandó a verssel. Azt is mondhatnék, hogy így nincs is címe a vers­nek, s összes versei egyetlen versfolyamot alkotnak. Mi a legfontosabb ebben a versfolyamban? Az egysze­rűség és a hűség. Világa kis­­világ, de teljesen az övé. Ott­honos ebben a körben. Ott­­hon van emlékeiben, s a lát­ható világban. Az országos, nagy dolgokról is olyan ben­sőséges egyszerűséggel tud szólni, mint a szerelemről / Színt vallok a szelekkel, Al­szol, Ledobom ruhámat. ?" S ebben az egyszerűségben nem fecseg, a felszín, és nem né­ma a mélység. .Amint a cím­mel már korábban kezdi a verset Kalász László, talán hamarabb fejezi be. Az el­hallgatás nagyon fontos ele­me verseinek, egyszerűsége mélységének, tartalmasságá­nak. Kötetzáró versében, amely fölött a halál gondo­lata felhoz, sok mindent el­mond ebből a szemérmesen elhallgatott tartalomból, így a „szerelmes szülőföld”, s a „születéstől halálig­­ tartó emberség” motívumát. Ez en­nek a lírának a vivő és haj­szálereit vérrel pumpáló szí­ve, motorja, amelyet csak a „mintha rögtön meghalnék” pillanatában tár föl, vall be a szemérem. (Mintha rögtön) Valljuk be, kevesen isme­rik a Borsod megyei Szalon­nán élő költő verseit. Ezért a kritikus figyelme a válo­gatott versgyűjtemény olva­sásakor nem a hibákat keres­te, hanem az értékeket, ered­ményeket. Ezeket kell tuda­tosítania. Az egyszerűség bá­torságát, nehézségét, korsze­rűségét, mélységét. A fölvál­lalt lírai világ teljességét. Tartalomban a természet, szülőföld szeretetét, a világ, az értékek féltését, az ember­ség hirdetését. Formában a szavak tisztaságát, a modern versben ma is ható népdal­hangot. E téren szelíd és ko­nok újító Kalász László. Lí­rájának értékeire, szépségé­re jobban kell figyelnünk, mint eddig tettük. (Magvető Kiadó) Cyndster Károly

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék