Népszava, 1984. június (112. évfolyam, 127–152. sz.)
1984-06-16 / 140. szám
10 LÁTOGATÓBAN SZOT-DÍJASÓKNÁL Molnár Géza író Molnár Géza írót közelebbről — bár még nem személyesen — úgy tizenöt évvel ezelőtt ismertem meg. Tagja — tiszteletbeli tagja — volt annak a csepeli baráti társaságinak, amely a rend kedvéért szocialista brigádnak nevezte magát. Megpróbálták tréfás gúnnyal kiszekírozni a világból barátjukat, aki Molnár Géza novellájának hőse lett. A novellahős szótlan egykedvűséggel somolygott a bajusza alatt. A vidám megjegyzések azonban bizonyos büszkeségről árulkodtak, a brigád tagjai emelt fővel vonultak barátjukkal együtt az irodalom megszentelt régióiba. Mondhatná bárki: ez volt a korszak divatos, sőt „vonalas” gesztusa — az író „kint az életben!” Molnár Géza azonban — sok kollégájával ellentétben — nem úgy ment ki az életbe, mint aki hét végén kiruccan az ismeretlen tájra, ő hazament, ifjúságának színhelyére. — Aztán énbelőlem szabályos intellektüel lett — mondja, miután előadja írósága előtti munkás életét —, voltam újságíró, voltam pártfunkcionárius, voltam diplomata, szerkesztő, és mindig, mindenekfelett író, valódi értelmiségi. De az indítást, hogy honnan jöttem, nem felejthettem el soha. Méltatlannak érezném ezt a beszélgetést, ha nem mondanám el, mit adott nekem a munkásosztály, a munkásmozgalom, kik segítettek engem ezen az úton. Az íróavatás ugyanis a következőképpen történt: — Volt a Népszavának egy rovata — meséli Molnár Géza —, amely azt a kérdést feszegette, hogy miért hallgatnak a magyarok. Létezett ugyanis az akkori társadalomban egy progresszív áramlat, amely az ország függetlenségének a megóvásáért harcolt. Én akkor Pesterzsébeten dolgoztam egy gyárban, s a szaktársaim rábeszélésére cikket írtam e témában, mintegy a munkásság véleményét fogalmazván meg. Legnagyobb csodálkozásomra 1941 novemberében, a vasárnapi számban megjelent ez a cikk. Első kinyomtatott írásom, alatta a nevem: Molnár Géza. Rettentő zavarban voltam. Nem is tudom, szinte szégyelltem magam. Minden vasárnap délelőtt találkozni szoktunk barátokkal, szaktársakkal az erzsébeti munkásotthonban, s aznap, örömmel fogadtak. Mert egy közülük való írása megjelent a Népszavában. És ... tudja, amíg én velük voltam, végig éreztem őket a hátam mögött: biztattak, hogy írjak, fogjak hozzá, higgyek abban, hogy ha majd eljön a mi társadalmunk, számomra szabad lesz az út. — Hát persze — mondom könnyedén —, a hit fontos, de nem elég. — Közben ott, Erzsébeten, létrejött egy irodalmi baráti társaság — folytatja Molnár Géza —, a költő Tamási Lajos lakásán találkoztunk rendszeresen. Amellett, hogy politikai szempontból határozottan antifasiszta társaság volt, a legfrissebb olvasmányainkat is megvitattuk. Hát az hihetetlen, hogy mi mindent olvastunk. Szerb Antal világirodalmát, Babits Halál fiai című könyvét, Móricz Zsigmond minden írását, Ortegát, Illyés Gyulát és Szabó Dezsőt... nem is lehet végigmondani ! Amíg hallgatom Molnár gézát, a csodálatos olasz film, A munkásosztály a paradicsomba megy jár a fejemben : miért vagyunk mi olyan fennkölten ünnepélyesek, ha a munkásmozgalomról beszélünk? Hol a mi híres humorunk? Íme Molnár Géza 1945 utáni karrierjének kezdete: — A pesterzsébeti kommunista pártszervezet faliújság-felelőse lettem. Akkor még semmilyen újság nem létezett, tehát nálunk az antifasiszta verstől a közérdekű hírekig minden szerepelt a falon. (Pl. hol nyílt meg élelmiszerbolt, hol lehet krumplit, kenyeret kapni.) Egyszer a budapesti pártbizottság faliújságokkal foglalkozó instruktora megjelent Erzsébeten — amely akkor még önálló város volt —, és megállapította, hogy ez a legjobb színvonalú faliújság. Engem behívattak a pártbizottságra, és belső munkatárs lettem. Ekkor kezdődött újságírói pályafutásom. Ez 1948 márciusában történt, író azonban előbb, 1945-ben lettem, amikor Erzsébeten Földeák János irodalmi folyóiratot alapított, amelyben megjelentek novelláim, kritikáim. E riport terjedelme véges, Molnár Géza életének évtizedei pedig regényszerűek. Ezeket megírni nem az én dolgom, hanem az övé. — Én azt tanultam, hogy az írónak a valóságban kell élnie. Egyáltalán: élnie kell! Ha lesz még tizenöt-húsz évem, és megírhatom mindazt, amit akarok, akkor nem volt hiába ez a két végén egyszerre égő élet. Ha visszafelé tekintek, mintha egy hatalmas víziót látnék. Látomássá vált az életem. Ezért nem sajnálom, hogy pusztítottam magam — nem sajnálom, ha megírhatom. Mert sokat éltem és keveset aludtam. Ha nagyon „földhözragadt” vagyok, azt mondom: Molnár Géza élete egy túlélt súlyos tüdővész és egy fáradt, beteg szív. De hát ez csak félig igaz. Az igazság másik fele: — Nyugdíjas vagyok, tehát reggel nem kell munkába mennem. Ha egy regény ott tart már, hogy írhatom, nekiülök. Ha ténylegesen dolgozom, akkor nincs sem vasárnap, sem ünnep. Van úgy, hogy egész napi munkával fél oldalt írok, amit másnap átjavítok, esetleg eldobok és újraírok. Ha nagyon jól megy a munka, akkor megírok akár három oldalt is. Sokszor úgy érzem magam az egész napi munka után, mint a bányász, aki feljött a keszonból. Azt hiszem, hogy csak a dilettánsnak fut könnyedén a keze a papíron. Az írás — hát az írás, bizony gyötrelmes mesterség... — Ne higgyünk tehát a sikertelenség mítoszában! — Bevallom — nem akarok álszent lenni —, számomra fontos a siker. Hiszen amit létrehozok, azt az életemmel, véremmel és verejtékemmel írtam. őszintén megmondom, egy-egy kritikát háromszor is elolvasok. Nem úgy van, hogy az író megír valamit, és azt, mint valami papírhajót a Vízre bocsátja, és a véletlenre bízza, eljut-e valahova. Az író — bizony elég hiú ember. De nem csoda. Gondolja meg, én például a Doktor Klaus különös életét tíz évig írtam. És a könyvek attól a perctől fogva, hogy megjelennek, elkezdik önálló életüket. Sorsuk van. Az írónak ehhez már nincs köze. Nem tudni, miért sikeresek, miért nem, néha meghalnak és évek múlva feltámadnak. — Szóval, az írói létezés alapja a fanatikus és permanens önbizalom? — kérdezem — igazán árnyalatnyi irónia nélkül. Molnár Géza különös vallomást tesz: — Attól a perctől fogva tartom magamat írónak, amikor felismertem, mennyi mindent nem tudok ahhoz, hogy író legyek. Kezdő voltam — sosem felejtem el —, egy irodalmi folyóiratban Örkény István novelláját olvastam. Remek volt. És elöntött a kétségbeesés: Mi mindent tud Örkény, és mi mindent nem tudok én! A folyóiratot dühösen a sarokba dobtam, és elkezdtem zokogni. Az ember időnként kétségbeesik, és meghal, azután föltámad. De mélyen, minden következményével át kell élnie azt a pillanatot, amely felavatja erre a hivatásra. Itt a jól megformált befejezés — gondolom, de Molnár Géza erkölcsi kötelességének érzi, hogy Földeák János, Örkény István neve után -még fölemlítse Darvas József, Illés Endre, Nagy Péter, Király István segítő barátságát is. És mindenekfölött feleségét... — Aki velem volt 1943 óta, az életem legveszélyesebb fordulóiban — mondja —, aki elrendezte körülöttem az életet, aki elsőként olvasta el minden leírt mondatomat, nem volt gyengéd kritikusom ... és közben magáénak fogadta el ezt az én hányatott életemet... Úgy mellékesen az írói jellemről beszélünk, Molnár Géza példák sorát hozza arra a tételére, hogy a „köznapi” jellem nem azonos az írói jellemmel. Világra szóló szélhámosok, megbízhatatlan alakok és tekergők lehetnek szüzek és tiszták, ha írni kezdenek. — Jó művész a papír előtt csakis jó jellem lehet — mondja Molnár Géza. Hogy utána veri a feleségét, két krajcárért eladja a barátját, az egy más kategória. De persze jó művészről beszélünk ... És még sok egyébről, ami az író dolga. A riporteré az a hevenyészett vázlat, amely itt áll — be kell vallania —, lehangolóan hiányosan. Egyebet nem tehet, mint hogy segítségül hívja az írót: IGAZOLJA őt. Kovács Júlia Kiss Attila DUBROVNIKI ÖBÖL SZOMBAT, 1984. JÚNIUS 16. NÉPSZAVA Dunának, Oltnak Sznkolczay Lajos könyve Az 1934-ben megjelent Magyar Irodalom történetében Szerb Antal már úgy számol, hogy „az új helyzet miatt több magyar irodalom van kifejlődőben”, sőt a jelenkor irodalmára szerint „a különfejlődés irányzata” (Béládi Miklós kifejezése) azóta folyvást erősödik. Hosszú volt az út, míg a kisebbségi irodalomból nemzetiségi irodalom lett. Egy helyütt az íróknak irodalmon kívüli feladatokkal is meg kellett birkóznia, másutt a helyi hagyományok szűkössége volt akadálya a fejlődésnek. Hozzájárult ehhez még az is, hogy az anyaország figyelő szeme sem kényeztette el az írástudókat a Garam völgyétől a Duna deltájáig. Valóság és illúzió küzdött egymással a megismerés indulatában. Volt idő, amikor a csend és a mozdulatlanság uralkodott, de volt olyan is, amikor Fábry Zoltán intése hallatszott: „Kevesebb verset — több költészetet.” Az irodalom társadalmi funkciója mellé egyre következetesebben zárkózott fel az esztétikai is, értékteremtő mivolta elvitathatatlanná vált. A figyelem ma már elsősorban nem az írók, hanem főleg a művek felé fordul. A magyarországi — korábban főleg személyes — érdeklődés „intézményesült”: polgárjogot nyert a kulturális irányításban és gyakorlatban, hogy a magyar irodalom legújabb kori története „több középpont szellemi mágnesterében él és fejlődik”. Ennek egyik megnyilvánuló dokumentuma az Akadémiai Kiadó gondozásában közreadott A határon túli magyar irodalom története (1982) című összefoglaló munka. Szakolczay Lajos könyve is bizonyíték, hogy megnőtt a hazai érdeklődés a határon túli művek és eszmei tendenciák iránt. Másfél évtized tanulmányait, kritikáit, eszszéit, jegyzeteit gyűjtötte a szerző kötetbe e tárgykörből. Anyag- és tárgyismerete imponálóan alaposnak érződik, esszéisztikus könyvismertetései és pályaképei olvasótoborzásra is alkalmasak. Ráció és emóció együtt van jelen e könyvben, olykor az érzelmi szálat feszesebbre foghatta volna. A feltérképezés igyekezete és az értékkeresés szándéka nem párosul mindig kellő szigorral, sem a mondandót, sem az esztétikumot illetően. A kárpátaljai és időnként a csehszlovákiai irodalom megítélésében tanúsított következetessége másutt nemegyszer cserbenhagyja. Elismerve és tisztelve az értékek közötti különbséget, megjegyzem: a fák magasságát nem a tengerszinttől mérjük, ahogy a hegycsúcsokét. Dunának, Oltnak: ez a könyv címe, de nem folytatja az Ady Endre-i sort. Mást jelent most a magyarság és mást az egyetemesség, mint annak idején. A közeg is merőben más. Joggal vetődik fel a kérdés: mennyire ismerjük mi innen az ottani valóságokat, az élet mindennapi rezdüléseit, hogy annak „égi mását” megbízhatóan mérni tudjuk. Szellemi és művészi integrálási törekvésünket nem föladva, alighanem jobban kellene építenünk egyéni megközelítéseinkben is Bari, Zalabai, K. Jakab — a helyiek! — hitelesen megélt ítéleteire, megméréseire. A másik kritikai megjegyzésem: egy helyütt azt írja Szakolczay, hogy az egyetemesmagyar irodalom értéktudata még mindig habozik, ha valamely szomszéd ország magyar írójának művét vagy életművét kell mérlegre tennie. Nem tudom, kinek az értéktudatáról van szó: az irodalomtörténetíráséról, a kritikáéról? Szerintem ez az értéktudatzsavar, ha ez annak nevezhető, az ottani valóság tudomásulvétele, a határon túli alkotóműhelyek tevékenységének tiszteletben tartása. Egyszerűen — a jugoszláviai Domonkos István Kupié című ars poeticájából kölcsönözve a kifejezést — nem ásnak „a levegőbe futóárkot”. Az olvasónak pedig aligha lehet értéktudata: a kisterenyei irodalomtanár és a nagyatádi könyvtáros hol és hogyan juthat hozzá azoknak a műveknek a nagy részéhez, amelyekről itt szó esik. Jó volt elolvasni a könyvet, fenntartásaink ellenére az értékek dominálnak benne: a megszerkesztettség, az ihletettség, az olvasó segítőkész kalauzolása, a kritikus vers és dráma iránti fogékonysága a legfőibb erényei. Nem tetszett a mindenáron való értékkeresés az emigráció irodalmában az értékbecsülés mellett. Tiszteletreméltó Sztakolczay konok következetessége tárgya iránt, hiszen a határon túli magyar irodalommal ilyen kizárólagossággal rajta kívül alighanem senki sem foglalkozik nálunk. Kívánom, hogy az értékek keresésétől és regisztrálásától jusson el az értékek szintéziséig, ügyelve az értékzónák tágításának veszélyeire. Nem tudom, hogy a könyvszakma ebből a munkából mennyit juttat el a határon túlra, de az bizonyos: kár lenne, ha csak itthon vitatkoznánk róla. (Szépirodalmi) Stenczer Ferenc ÍJ Medvecsky Jenő VÍZIMALOM Az egyszerűség bátorsága Kalász László válogatott versei Nehéz a szó címmel jelentette meg válogatott verseit Kalász László, Szelíd és konok újító ő. Bátran vállalja egyszerű kisvilágát, a látható természeti elemeket: záport, rétet, követ, hegyet, gólyát, napot, a falu embereit, szüleit, s ezt a „hatalmas kicsi országot”, szerelmet és jövőt, amely távolinak tetszik; a Bibliából Pilátust és Krisztust, s az áhítatot. Vállalja az egyszerű ütemet, a népdalra emlékeztető tisztaságot, egyszerűséget. De többnyire nem vállalja, átalakítja a hagyományos strófaszerkezetet, nem vállalja a központozást. A ritmusra bízza a vers sorainak, szószerkezeteinek a hangsúlyozását. S nem vállalja e hagyományőrző költő a vers hagyományos címét. Nála a cím a költemény első sorának a része, ritkábban az első sor szerepét is betölti. Tehát együtt olvasandó a verssel. Azt is mondhatnék, hogy így nincs is címe a versnek, s összes versei egyetlen versfolyamot alkotnak. Mi a legfontosabb ebben a versfolyamban? Az egyszerűség és a hűség. Világa kisvilág, de teljesen az övé. Otthonos ebben a körben. Otthon van emlékeiben, s a látható világban. Az országos, nagy dolgokról is olyan bensőséges egyszerűséggel tud szólni, mint a szerelemről / Színt vallok a szelekkel, Alszol, Ledobom ruhámat. ?" S ebben az egyszerűségben nem fecseg, a felszín, és nem néma a mélység. .Amint a címmel már korábban kezdi a verset Kalász László, talán hamarabb fejezi be. Az elhallgatás nagyon fontos eleme verseinek, egyszerűsége mélységének, tartalmasságának. Kötetzáró versében, amely fölött a halál gondolata felhoz, sok mindent elmond ebből a szemérmesen elhallgatott tartalomból, így a „szerelmes szülőföld”, s a „születéstől halálig tartó emberség” motívumát. Ez ennek a lírának a vivő és hajszálereit vérrel pumpáló szíve, motorja, amelyet csak a „mintha rögtön meghalnék” pillanatában tár föl, vall be a szemérem. (Mintha rögtön) Valljuk be, kevesen ismerik a Borsod megyei Szalonnán élő költő verseit. Ezért a kritikus figyelme a válogatott versgyűjtemény olvasásakor nem a hibákat kereste, hanem az értékeket, eredményeket. Ezeket kell tudatosítania. Az egyszerűség bátorságát, nehézségét, korszerűségét, mélységét. A fölvállalt lírai világ teljességét. Tartalomban a természet, szülőföld szeretetét, a világ, az értékek féltését, az emberség hirdetését. Formában a szavak tisztaságát, a modern versben ma is ható népdalhangot. E téren szelíd és konok újító Kalász László. Lírájának értékeire, szépségére jobban kell figyelnünk, mint eddig tettük. (Magvető Kiadó) Cyndster Károly