Népszava, 1984. június (112. évfolyam, 127–152. sz.)

1984-06-16 / 140. szám

NÉPSZAVA 1984. JÚNIUS 16., SZOMBAT Arató Károly REGGELI RÉSZLET És a görbe utcák: a város vége, ahol már nem emelnek szállodákat. A kültelket macskakő jelzi, fák helyett, földbeszúrva, itt fogpiszkálók állnak. Aztán a tévelygő buszok, didergő bódék a szétszórt állomáshelyeknél, villamos huzal, pendülő citeraház, játszótér öble s böködő, hegyes szél. S amott a hegyek tevepúpja, éles vonalú rajz fenyvesek hátterével, melynek sötétjén vitorlázó madarak húznak át, csőrükben fonalnyi fénnyel. S végül itt az út, melyen hajnalonként nekivágok a mindennapi távnak, nem dudorászok, jobbra-balra figyelek, kapkodva, mohón keresem hazámat. Zalakovács József FELLÉPÉS UTÁN Vári Attila ANYANYELV Szavainkon hályog a kiejtés, odabent, mint látó szemgolyók élesre állítják tárgyak szobrait fonémányi piciny fantomok. A belső nyelvben anyám mondatol, bíztat: „egyszer te is kimondatol, a világ minden nyelve az agyad ...” Kimondott szobrom: formátlan agyad, Hajnal Gábor NEM SEGÍT Elcseng a dal a fémes ég alatt fáradt a csönd s mellemre rászakad indulnék már s itt gubbasztok magamban csúszós a havas út s én egyedül maradtam. Körül a hegytetőn jég hó sziklafalak mellettem temetők híg süppedő agyag alattam lent a völgy messze tűnt ifjúságom ködből villan reám szépségét nem találom. Elcseng a dal visszhangját még az est zengeti messziről köztünk már ne keresd Tűnik a szerelem szürke távolba vész nem segít már varázs nem segít tiszta ész. Grandpierre K. Endre BOKROK az égbe az égbe beleakaszkodtak a bokrok az égbe füstködös égkocsonyába felfordult világ smogmocsarába szürkülőhúsú tetembe valamikori kék üdeségbe tüskeujjaikkal a bomlott fövenyátgyilkolta bokrok az égbe az égbe az égbe. Boross Fördős, vagy ahogy még hívják, Jakab, aznap igen-igen jól érezte magát. — Jere, Jakab, kezdjük jól a napot! Igen, mert ezzel kezdte a napot, rögvest két felessel. Milyen más így, mint anél­kül. Egész nap kint lenni a napon, másképp hogy lehet kibírni. Az efféle bódulat prímán ellensúlyozza a ká­nikula agyvízfonlaló hatá­sát. Mert hogy így az ember már eleve kábultan vonul ki a napra. Fördős eredetileg nem volt fürdős, valahonnan a mosoni végekről való a családja, ál­lítólag a Fertőn volt fürdő­mester a szép öregapja, s ő maga még csak nem is boro­si, csak valahogy rajtama­radt még az apukáján. Azt híresztelik, az öreg Fördős Jakab, még legény koráiban, Belényesről a gyulai vásár­ba utazván azért nem jutott el a sokadalomba, mert Ten­­ke táján eltévedt, s a borisz­­sza, akkor még ifjabb För­dős Borosjenőbe érvén azt hitte, hogy megérkezett, s jó­kedvében a hídról belevetet­te magát a Körösbe. A népek meg milyenek, nem így hív­ták eztán, hogy Borosi, na itt a Borosi Fördős?! Mondom, neki is eredeti­leg fazekas volt a tisztessé­ges mestersége, már itt az Alföldön, fazekast, s a többi, de az államosítás elvitte a csuporüzemét. Igaz, ő való­jában alig kóstolt bele az üzemvezetésbe, fölszabadul­ván az inaskodásiból már épp legényútra készült, amikor lőttek a findzsaműhelynek. Néhányszor azért még elor­díthatta magát, hogy így meg úgy ezek a koszos ta­­noncok, de igazi nagymenő­vé már nem itt nőtte ki ma­gát. A falusban épp akkor fúrtak hévizet, s fölvállalta, hogy kicserepezi a ligeti me­­legtürdő egy szem medencé­je előtti szökőkutat. S ő ot­tan olyan ügyesen viselke­dett, hogy kimentett a más­fél méteres vízből egy balfá­cánt, aki azt hitte, hogy nem is másfél, hanem három mé­terre van a víz felszínétől az uszoda alja. És amikor ki­húzta, úgy kipofozta belőle a vizet, hogy a feredő veze­tője csak leste, na, éppen ilyen ember kell nekem, ki­dobólegényem úgy sincs. Szóval a legifjabb Borosi Fördős Jakab elsőosztályú ki- és bedobólegény lett. Ki­dobni azokat szokta, akik nem veszik észre magukat, azt hiszik, otthon vannak, bedobni meg, a féldeciken kívül, magát szokta. Ha va­lami purparlé támad a me­dencék tájékán, azonnal ott terem, kiereszti a hangját, s nincs az a helybéli levente, amelyik he rezelne be a Ja­kab egyértelmű parancsai­tól. — Szedd a cókmókodat, és tűnj el, ide többé be ne tedd a lábadat! így szokta rendreutasíta­­ni a túlontúl szemtelen fia­talokat, meg az idetévedő városi idegenforgalmat, szó­val akit még nevelni kell. Még hogy a művelt embe­rek, azok hagyj­án, azokból legföljebb hülyét csinál, de a városiak ... Hogy azok mit ugrálnak?! Kész kabaré, az egyik a minap is a nyílt szí­nen öltözött át, mit képzel, az Adrián van, hogy csak úgy mutogassa itt a micso­dáját?! Az a szerencsétlen vendég ugyan nem mutoga­tott semmit, de ő úgy látta és kész, ez a fontos, nem? — Láthatták volna, nem­­debár? Úgyhogy takarodjék! A pénztárban visszakapja a belépőjét. Szóval stramm falusi für­dőmester lett a Fördősből, neve után ítélve megtért őse hivatásához. Néha ugyan el­szabadult a képzelete, egy­szer is azzal cukkolta a fő­nökét, hogy ő bizony szinte ingyén kicsempézné a me­dencéket, tudja ő, hol van dögivel kidobott kályha­csempe, de a vezetője némi­leg higgadtabb gyerek, nem ugrott be. Ám a hangja be­vált, olyan fegyelem lett az immár nagyközség falu hé­vízi feredőjében, hogy bárki megnézheti. Nincs ott se fe­jesugrálás, se fröcs­kölés, se egy hangos szó, csak a rend, a nyugalom, meg Jakab. — Ha itt valaki ordít, az én vagyok! — adja meg oly­kor a feleselő idegeneknek. Mert mondanom sem kell, visszapofázni csak a máshon­nan szalajtottak mennek. Azok se sokáig. Mondom, ki­vezeti őket. — Hja, kérem, ezek a vá­rosiak, azt hiszik, csak ide­jönnek s mi hasraesünk! Hát erről szó sincsen, ő másfajta. Ugyan arról re­besgetnek, város lesz a fa­lujából, de hát az Fördősnek mit számít, ez más város lesz, itt a feredőben ak­kor is megmarad a falusi nyu­galom! Csak a pázsit, a bo­kor, meg a két medence. Azért csak két medence, mert a harmadikat, persze fölváltva, évente forgatva, olyan ez, mint a nyomásos gazdálkodás, szóval az egyik medencét mindig épp nyáron javítják, örül is Boross För­dős, kevesebb a dolga, így jobban átlátja a helyzetet. Még csak az kéne, hogy egy­szerre három medencére felügyeljen, nem futóbaj­nok ő, hogy állandóan tal­paljon, örült, hogy megta­nult úszni, épp elég neki a két egymás melletti lubicko­ló. — Város, hát aztán, tőlem várost csinálhattok a falunk­ból, engem nem zavar, itt akkor se változik semmi. Nagyon a bögyiben van a város. Ki nem állhatja a nagypofájú, elbizakodott, szájaló, nagyzoló városiakat, azok nem olyan béketűrőek, mint az itteniek. Csak ide­eszi őket a fene, aztán ront­ják a közszellemet, még a végén rosszra tanítják az ő birodalma alattvalóit. Az it­teni népek nagyon is meg­szokták az ő modorát, szinte hiányzik nekik, amikor nincs bent a feredőben, s nincs, aki egyszeri ordibálásával elhallgattassa a hangoskodó tömeget. — Igaza van, menjen ha­za! — szokta visszhangozni a helybéli fürdőző a mi Ja­kabunk idegenűző szenve­délyét. — Ilyen vendégre nincs szükségünk! Így van, hagyja rá a fő­nöke. Még hogy vigyük oda a zuhanyozót a lépcsőhöz, nem elég a feredő két darab zuhanya, ez az átellenben levő medencebejárókhoz is zuhanyozót követel. Mert az idegen azt találja mondani, zuhanyozni otthon szokott, ide ő feredőznii jött, de ha kötelezővé teszik, hát hoz­zák ide a lépcsőhöz, akkor letusolja magát. — És az esztétika? Az ma­gának smafu? A higiéniára gondolt, sem­mi másra. — Apukám, mondom, hoz­za ide a zuhanyt. Mondom, ilyen szemtele­nek ezek az idegenek, lejá­ratnák a tekintélyét, ide ilyen vendég nem kell. — Mit gondol, tán terjesz­­szük a bacilust, terjesszük? Neki aztán mondhatja, hogy ássanak lábmosó csa­tornát a medence köré, meg ültessenek több csapot a vi­zek közé, nagyon jó az így is a mieinknek, csak semmi ké­nyeztetés. Ott a kétszem zu­hany, álljanak az alá. Boross Fördős föl se fogja, hogy máshol nem a feredőben mossák le magukról az em­berek a piszkot. Meg hogy míg az ember a zuhanytól a medence másik oldalára slattyog, épp elég szemét ke­rül a talpára. Szóval nehéz dolga van, és felelősségteljes. Még mit nem, terjeszteni a betegsé­get. Itt aztán sem, itt vagy zuhany alá áll az idegen, vagy mehet isten hírével. Uram, ha halkabban mon­daná, még esetleg ... Mon­dom, feredezzék az Adrián! Megbíz ő bárkivel, mögöt­te a helyi közvélemény. No és nem utolsósorban a főnö­ke. Olyan még nem volt, hogy a hévízferedő góréja rászólott volna, csöndeseb­ben, ne ordítson, elijeszti a vendéget, nem, erről szó sin­csen. A főnök szép csöndes ember, éppen kiegészíti ez az úszómester. Együtt jól el­boldogulnak a feredőjükkel meg az okvetetlenkedőkkel. Csak hát az élet kifürkész­hetetlen, ki gondolta volna, hogy így elfajul a dolog? A főnök máig sem érti, mi tör­tént. Mert kétségtelen, most aztán ő is bajban van. Priz­­nic doktor úr szerint felforrt a Jakab ágyvize. Priznic nem akármilyen doki, a fél járás ismeri, mek­kora gyógyász. A beteg mondhatja a magáét, ő az­tán nem hagyja magát. — Priznic, lelkem, priznic, semmi más, csakis priznic! Ezt az egyetlen gyógymó­dot valamint orvosságot is­meri, az apja ugyan még vi­zesborogatásnak mondta, de­­hát hol van az már. Priznic­­doktor úr szinte minden nap elsétál a falu feredőjébe, sze­reti hévízben áztatni a csontjait, mert mint már mondottam volt, a vízgyó­gyászat a mindene. Vagy priznic vagy hévíz, vagy semmi. — Tudod, fiam, ha ez sem használ, hívhatod a papot. Priznic épp akkor ért ki a feredőbe, amikor Boross För­dős Jakab belefordult a kis­­medencébe. Egyesek szerint megütötte a guta, mások szerint a hó, de hát valójá­ban másról volt szó. — Fölforrt az agyvize. Mert Priznic most sem hagyta magát, azonnal a víz­re, nevezetesen az agyvízre gyanakodott. Mondom, min­den a víz körül forog. For­gott Jakab körül is, amikor az az idegen suhanc zuha­nyozás nélkül vetette magát a medencébe. Előbb csak okoskodott, hogy a zuhany a helybélieknek való, mert hogy ezek a falusiak csakis itten látnak zuhanyt, hát él­vezzék csak ezt a feredői szolgáltatást, ő nem, és ak­kor belevágta magát. Boross Fördős ordítani akart, még egyszer, mint utóbb kiderült, életében utol­jára, s a hang fönnakadt a tarkán, vagy a nyelve gu­bancán, ki tudja. A lényeg, hogy merev bakafejessel hul­lott a háromdeci mély pan­csolóba. — Fölforrt az agyvize. Mert szerencsére Priznic épp kéznél volt, azonnal lát­leletet vett. Boross Ford­ost alig lehetett kiráncigálni a betonból. Hát igen, kemény kobakja volt. — Hol találok én még egy ilyen úszómestert... — so­pánkodott a feredő vezetője. S tényleg, ilyet többé ő nem szerezhet. A nap, ez az átok nap az oka, meghülyült. A szolgálati öltözőben a főnök még gyorsan kimen­tette a volt alkalmazottja belső zsebéből a pálinkás­­bütyköst, még mit nem, még ráfogják, hogy ő a hibás, amiért engedte, hogy a be­osztottja leszopja magát a munka kellős közepén. Nem, ő erről nem tehet, más is iszik, mégse forr föl az agy­vize. Még jó, hogy itt van ez a Priznic. Igen, az agyvíz az oka, az a tettes! Délután, sajnos, már elsza­badult a pokol. Társasgépko­csival állított be egy nagy­hangú társasági idegen, per­sze, és nem volt, aki móros­­ra tanítsa őket. Úgy hangos­kodtak, olyan túl jól érezték magukat, hogy a helybéliek nagyobb része inkább kimá­szott a vízből s megindult hazafelé. — Na, eztán már itt sem lesz egy csöpp nyugalmunk, hajaj, ha ezt látná a mi sze­rencsétlen Jakabunk ... Igen, akkor itt ilyen föl­­fordulás sose lenne. — A marha, mért állt a napra. Szegény, legalább utoljára kedvire kiordíthatta volna magát. Az az idegen suhanc kám­fort játszott, sehol se talál­ták, nyoma veszett. Priznic szerint nem volt itt semmi­féle suhanc, egyszerűen csak képzelgett a mi boldog em­lékezetű Jakabunk. A faluban hamar híre ment. — Hallottad? Csak úgy be­ugrott! — Tus nélkül, na meg ilyet. Állítólag előtte levette a fürdőnadrágját is. — Szegény Jakabunk, jól itthagyott bennünket. Sarusi Mihály Fördős a napon A­ / Harangozó Ferenc MUEMLÉK 9

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék