Népszava, 1984. július (112. évfolyam, 153–178. sz.)

1984-07-01 / 153. szám

4 Aii vadítja a szelíd Húsz évvel ezelőtt, miután már jó ideje spóroltam rá, végre megvettem ifjúkori álmaim netovábbját, a motorkerékpáromat. Maga a vásárlás felért egy vesszőfutással, bár megpróbáltatásaimat lelkes izgalmamban természetesen fiatalos erőpróbaként éltem át. A hatvanas évek közepe fele motorhoz lehetett olyan nehezen hozzájutni, mint ma autóhoz. Jártam üzletről üzletre, majd a kétkerekes társadalomban szájról szájra terjedő címek után. És amikor végre, megtehettem sikertelenül leplezett büszkeséggel környékünk vasárnaponként rendre összegyülekező motorosainak bemutattam kincsemet. Az egyik srác vigyorogva megjegyezte: „Eddig nem volt gondod, hát most lesz.” A jóslat bevált, azok az évek — egyéb lehetőségek híján —, nem lebecsülendő szerelői tudást, alkatrészfelderítő képességet kívántak meg a motorostól. És ma? Ken mindegy, hol veszi meg Kertész László, aki az olvasóközönség szemében jeles grafikusművészként, a sajtószakmán belül megszállott motorosként közismert. Jellemző rá, néhány nap múlva kiállítása nyílik a Csepeli Munkásotthonban, arra kézsül, de megtudva, hogy a motorosok világa iránt érdeklődöm, haladéktalanul leültetett, még a széket is leporolta. Meghallgatott, aztán azt javasolta: — Indulj útnak, mintha most akarnál motort venni, aztán majd gyere vissza. Üzletről üzletre járván az ember rájön: valamilyen — és nem is egy, hanem több típust — motorkerékpárt mindenütt kaphatni, de nem mindegy, hogy hol veszi meg a sajátját. A legtöbb helyen nem azt a gépet kapja a pénzéért, amit az eladótérben kinézett magának, hanem egy raktárból kiszállított hatalmas ládát. Annak a tartalma az üzlet előtt természetesen kész járművé szerelhető öszsze. Ebben többnyire segítenek az eladók, mivel az benne foglaltatik a vételárban, de főleg azért, mert ennek elle n tangón van, ami nincs A tangó — a Nagykőrösi úton a használtcikk-piac. Rögtön az elején találhatók a motorkerékpár-kereskedők. Még kapun kívül nézelődök. — Motort keres uram? Mennyit szán rá? — rövidnadrágos, hogy úgy mondjam, jó húsban levő fiatalember szólít meg. Ha az ezres Kawasakiért jött, úgy elkésett, tegnap elkelt. — Mennyiért? — Kettőharminchatért. Úgy teszek, mintha boszszankodnék. A kereskedő üzletet remél, veri a vasat, amíg meleg. — De van egy 250-es Hondám. 126 ezer. Itt, a szabad ég alatt levő placcon több magánkereskedő osztozik. Ami azt illeti, kínálatuk valóban nem akármilyen. Persze, áraik is bámulatra méltóak. A jó állapotban levő Babettákat például 8 ezer forint körül adják. De hiszen ez több, mint az új ára, néve bizton számíthatnak a százas borravalóra. Néhány magára többet adó üzlet öszszeszerelve és zsírtól megtisztítva, rendszámmal adja a kétkerekűt, a kedves vevő akár nyeregbe is pattanhat, ha kifizette érte a 20—25 ezer forintot. Ennyi a középmotorok ára. A nagymotorok természetesen drágábbak, de rájuk kár szót vesztegetni, mivel nem kaphatók. Nem átmenetileg, hanem gyakorlatilag sohasem. Illetve ez sem biztos, egy eladó úgy mondta: — Magam még nem adhattam el 500 köbcentisnél nagyobb járgányt, igaz csak 25 éve vagyok a szakmában. Ha sok lóerőt akar maga alá, nézzen ki a tangóra. Újabban, minden bizonynyal a benzin árára való figyelemmel, mindenekelőtt a kismotorok keresettek, az 50 köbcentiméteresek. Van belőlük több típus, csak azok nem találhatók sehol sem, amelyek igazán jók. Simpsonra előjegyzést vesznek fel, Babettára azt sem. — Szintén a tangón — ajánlják. — Csakhogy az nincs. Ha nekem nincs, akkor én is olcsón adom. A motorpiac keresztmetszetét alighanem a placc végében lehet megtapasztalni a legátfogóbban. Itt egy 60—70 négyzetméter területű pőre földdarabra szórva olyasmi található, amit legutóbb MÉH-telepen láttam, egy halom ócskaság, igazabbul szólva: szemét. — Érték ez uram — tiltakozik a tulajdonosa. Körbemutat — 26 ezerért vettem két hónapja, 11 ezret már kiárultam belőle. Bokáig járok rozsdás motorkerékpár-láncokban, kipufogókban, dugattyúkban és ki tudja mi mindenben. Egy középkorú ember felszed egy arasznyi hosszú csövet. — Mit van képe ezért elkérni? — és kifizeti a húsz forintot. Mint ámuló kérdésemre megtudom, a csövecske kipufogódobba való hangtompító. — Ki kell egyengetni, rozsdátlanítani, itt-ott meghegeszteni — magyarázza az alkatrész szemmel láthatólag boldog új tulajdonosa. — Miért nem újat vesz? Az sem lehet drága. Az ember néz rám mintha most szálltam volna alá a Marsról. Szóra nem méltat, csak legyint. — No látja! — így a való Talán észreveszik őket — Laci, igazából te miért vagy motoros? — Tíz éve kezdődött, amikor egymás után többször dugóba kerültem a Peugeotval és mindinkább nem találtam parkolóhelyet a lakásom körül. Eladtam a kocsit, motort vettem, hogy mindenhová odaérjek és mindenhol leállhassak. Aztán a motoros élet elképesztő nehézségeinek megoldása után hajtva óhatatlanul tagja lettem a kétkerekesek világának. Ez korra, hitre és foglalkozásra való tekintet nélkül a társadalom egy jelentős és fölöttébb sajátságos rétege. A vallásos emberek úgy mondják, testvérek az úrban, a motorosok pedig testvérek a motorozásban. Szociológusok vizsgálatára méltó életformát vállalnak magukra. Aki megértő társakra, önzetlen, segítőkész közösségre vágyik, az jöjjön közénk. Miközben motoros volta miatt kénytelen elszenvedni az autósok úrhatnámságát, pökhendiségét, kiszolgáltatottja a szolgáltatóknak, gyártóknak, kereskedőknek, szerelőknek, és ritka kivételektől eltekintve szinte állandóan gyanús a hatóság szemében, motoros társaiban soha, sem örömében, sem bánatában, sem bajában nem csalatkozik. A közösség miatt én már csak motoros maradok, ban kincsnek bizonyuló szemét gazdája. — Alkatrészügyben Magyarországon minden út ide vezet. Máshol ugyanis gyakran még ilyen sincs. Maga csak legyen biztos benne, kiárulom én ebből a pénzemet. Ezek után vissza a motorozás apostolához, Kertész Lászlóhoz. Magyarországon igen viszszafogott becslések szerint is jócskán több mint 1 millió motorkerékpár van magántulajdonban. Közülük körülbelül 700 ezer hatósági jelzéssel ellátott, vagyis nem segéd-, hanem „igazi” motorkerékpár. A Természetbarát Szövetség újabban már többnyire valóban támogató gyámkodása alatt legkevesebb 50—60 ezer — jórészt — fiatal szerveződik túramotoros szakosztályokba, klubokba, a rendezvényeiken alkalmanként részt vevők száma még egyszer ennyi. A motorosokban már csak a kényszerítő körülmények miatt is erős önszerveződési hajlam — eltekintve egy-egy várostól, községtől — eddig nem igazán keltette fel az utánpótlás biztosításáért más körökben erőlködésre is vállalkozó társadalmi szervezetek figyelmét. Az utóbbi években nemegyszer megrendeléshiánnnal küszködő gépipari vállalatok, szövetkezetek eddig nemigen vették észre, hogy a kétkerék szerelmesei leköthetnék fölös kapacitásaikat, rájuk gyártást és biztos forgalmat lehet alapozni. De talán előbb vagy utóbb észreveszik. Mónus Miklós Jót tett az ariaweaplinen Az esős időjárás jót tett a növénykultúrák fejlődésének, ugyanakkor elősegítette a gyomosodást is. Vegyszeres gyomirtást alkalmaztak a Dél-Pest megyei Csonthéjas Gyümölcstermesztési Társulás ceglédberceli területén. A Növénytermesztési és Minősítő Intézet helvéciai fajtakísérleti állomásán tárcsázással gyomtalanították a fasorok és szőlőtőkék közötti talajt mtt Fotó : Kerekes Tamás felvétele Drágulnak a hazai gyártású kerékpárok és zománcedények A Csepel Művek Kerékpár- és Konfekcióipari Gépgyára, valamint az illetékes kereskedelmi vállalatok közük, hogy a hazai gyártású kerékpárok fogyasztói ára július 2-től átlagosan 8 százalékkal emelkedik. A Bonyhádi Zománcérugyár és az illetékes kereskedelmi vállalatok közlése szerint — ugyancsak július 2-től — a zománcedények fogyasztói ára egységesen 6 százalékkal drágul. Vásárzárás Pozsonyban Bezárta kapuit pénteken Pozonyban az Incheba ’84 nemzetközi vegyipari vásár. A bemutatóra a több mint ötszáz csehszlovák cégen kívül huszonkét ország és Nyugat- Berlin küldte el termékeit. VASÁRNAP, 1984. JÚLIUS 1. NÉPSZAVA Továbbgondolkodás A japán technikai bravúrok leghívebb bámulói körében sem titok, hogy a távol-keleti szigetország több licencet vásárol, több idegen szellemi terméket, műszaki megoldást vesz át, mint a világon bárki más. Szóval, a japán újdonságok ötletei nem mind őshonosak, s annál meglepőbbnek tűnhet, hogy mégis mennyi eredetiséget lehet bennük felfedezni, hogy termékeikkel nemegyszer lefőzik, háttérbe szorítják a licencek eladásában listavezető amerikaiakat is. Ennek a magyarázata, persze, rendkívül összetett. A versenyképességben a műszaki színvonal mellett meghatározó szerepet játszanak a gazdasági körülmények, a termelési költségek is. De arra mindenképpen érdemes odafigyelni, hogy a japánok általában nem érik be a puszta másolással: saját kutató, fejlesztő munkájukkal gazdagítják az átvett gondolatokat. A világgazdaság kihívására, természetesen, a magyar vállalatok is csak akkor tudnak megfelelni, ha mielőbb behozzák technológiai lemaradásukat, s az élesedő nemzetközi versenyben élvonalbeli termékeket tudnak kínálni — megfelelő áron — a világpiacon. Azon a naiv hiten már régen túl vagyunk, hogy erre egyedül — a magunk kutató-fejlesztő kapacitására alapozva — képesek lehetünk. Az időhiány sem engedi meg, hogy elölről kezdjük mindazt, ami másutt már kész eredmény, így soha nem érhetnénk utol a többieket. Polgárjogot nyert tehát minálunk a ticenc és a know-how, vásároltunk is jó néhányat azóta, de még mindig nem eleget. A fejlett országok többsége — nemcsak Japán, hanem az Egyesült Államok, az NSZK és a többi ipari nagyhatalom — csakúgy, mint a hozzánk hasonló színvonalúnak tekinthető európai szocialista és tőkés országok is megelőznek bennünket a műszaki-szellemi import tekintetében. Hátrányunk azonban nem csupán mennyiségi természetű: a nagyobb gond az, hogy egy-egy licenc bevezetése általában évekbe is beletelik — nem is mindig sikerül —, és ritka eset, hogy az eredetileg idegen gondolatot a magunk szellemi tőkéje fejlesztené immár eredeti magyarrá. Vagyis olyan újdonsággá, amivel már mi főzhetnénk le a versenytársakat. Beszéltem már olyan gazdasági vezetővel, aki úgy vélte, annak is örülni kellene, ha legalább másolni tudnánk tisztességesen, hiszen az élenjáró technika puszta átvétele is feltételez egy viszonylag magas műszaki színvonalat. De vannak azért olyan példák is, amelyek azt sugallják, hogy tovább gondolkodni minálunk sem lehetetlen. Hallottunk már olyan japán technikáról — a TVK második prolipropiléngyárára gondolok —, amely nálunk előbb valósult meg üzemszerűen, mint odahaza. És hallottunk olyan amerikai műszerről, amelyet a Labor Műszeripari Művek nem csupán gyártani tudott a megvett licenc alapján, hanem már a saját változatának vannak jó esélyei az amerikai piacon. Közismert a magyar gyógyszeripar és a gumiipar nemzetközi tekintélye is. Vagy alumíniumiparunké, amely — többek között japán berendezéseken gyártott termékeivel — ott tud lenni az amerikai és a japán piacon is. Igaz — bár még folytathatnánk a sort —, a hazai iparra még nem jellemzőek ezek a példák. De megmutatják a követendő irányt. Amerre a fokozódó vállalati önállóság és felelősség, a közvetlenebb piaci hatások körülményei közepette a többiek is elmozdulni kényszerülnek előbb vagy utóbb. Franek Tibor Közös vagonpark Ma már a termelés mellett egyre fontosabb szerephez jut világszerte a megfelelő infrastruktúra kiépítése. Hazánkban — csakúgy, mint a többi szocialista országban — kiemelt fontosságú kérdés a különböző termékek, szállítmányok rendeltetési helyre juttatásának zökkenőmentes megoldása. Ezt szolgálja egyebek között a KGST-országok közös vasúti tehervagonparkja, az OPW. Éppen két évtizede, 1964. július 1-én hozták létre az OPW-t, azóta a közösen használt vasúti vagonok száma megháromszorozódott, ma már több mint 300 ezer kocsit foglal magában. A szállítási eszközök hatékonyabb kiaknázása, az üresjáratok csökkentése, a nemzetközi vonal áteresztőképességének növelése a közös vagonpark érdeme. A tudományos-műszaki együttműködés keretében most folyik a közös tehervagonpark irányításának kidolgozása. Várhatóan idén adják át az e célt szolgáló automatizált rendszerek első csoportját. Vissza a természethez! Kezdjük újra felfedezni a jelmondat igazságát. Hétvégeken több órán keresztül mellesre szívjuk a kipufogó gázt, tűrjük a motorok dübörgését meg a kiránduló-útvonalak tébolyult forgalmának minden stresszhatását, hogy hozzájuthassunk egy icipici természethez. Hogy másfél-két napra kiszellőztethessük a tüdőnket, a fejünket, az idegeinket. A napokban olvastam, hogy vannak külországok, ahol nekiláttak a környezetet kevésbé szennyező (de jóval drágább üzemű) benzin kidolgozásának és bevezetésének. Más országokban ugyan a hagyományos benzint árusítják, de legalább kis havi porciókban — adagolva. Mi még szerencsére ennyire nem védekezünk. A természet megóvásában azért jeles eredményeket fölmutathatunk kicsiny hazánkban is. Megindult valami a Balaton védelmében. Ha ilyen lendületes ütemben haladunk tovább, s nem fogynak ki az ehhez szükséges forintmilliárdok, akkor — hangzik a biztatás — alig 10 év múlva elérhetjük a 20 évvel ezelőtti állapotokat. Mármint a Balaton víztisztaságában. Igaz, a természetvédelemnek nemcsak ilyen hosszú távú programjai léteznek. Rémlik valami, hogy nem is olyan régen sunyi gyanúsítgatások, visszatérő vegzálás kísérte azon mindenre elszántak kicsiny táborát, akik ragaszkodtak hozzá, hogy pucéran áldoznak a víz, napfény, levegő áldásainak. Nos, legutóbb az ország legtekintélyesebb sajtóorgánumában olvastam (sőt eredeti fényképen láthattam), hogy korábbi gondolataim ez ügyben hamis ösvényen tévelyegtek, mert nem nudizókról, hanem valódi naturistákról van szó. A természetet védő tevékenység egy sajátságos, de hasznos válfajáról, amely nemcsak a környezetet óvja, hanem (perspektivikusan) az idegenforgalmi devizabevételeket is fellendítheti. Tehát, ne sajnáljunk költséget és fáradságot környezetünk érdekében. Ami azt illeti, ha lakályos (otthoni) környezetben kívánt élni a magyar, arra eddig is volt mit áldoznia. (Lásd, apróhirdetések LAKÁS- és INGATLAN-rovatai. V. J.