Népszava, 1984. október (112. évfolyam, 231–256. sz.)

1984-10-21 / 248. szám

NÉPSZAVA 1984. OKTÓBER 21., VASÁRNAP Hétfőtől szombatig Azért újít, mert gondolkodik Akik nem a léc alatt mássikálnak Szerdán az ország 34 nyomdájából több mint 150 újí­tó adott egymásnak találkozót a Szikra Lapnyomdában megrendezett II. nyomdaipari újítási börzén és szakmai napon. A szakszervezet, az Ipari Minisztérium, a Nyom­daipari Egyesülés, valamint a Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesület és a házigazda, a Szikra Lapnyom­da nem kevesebbre vállalkozott, mint az újítómozgalom eredményeinek népszerűsítésére, az újítások vállalatok közötti cseréjének, jobb hasznosításának elősegítésé­re. A börzén ott volt Anda Ferenc, a Szikra Blaha Luj­za téri üzemének elektroműszerész csoportvezetője is. Aki géppel dolgozik, az majd mind azt vallja, a gép­nek lelke van. Hallottam már szelíd és dühös, rap­­szodikus és nyugodt gépről is. Úgy tartják, hogy az egy­szerű masináknak a lelféüle­­te is egyszerű, a bonyolul­takkal nehezebb a helyzet. Ebbe a kategóriába tartoz­nak azok az elektronikus be­rendezések is, amelyek so­rán Anda Ferenc végigka­lauzol. Az öreg nyomdaépü­let testéből kiszakított he­lyiségekben az ofszeteljá­ráshoz szükséges, szép testű, bonyolult szerkezeteket mű­ködtetik. Az imádott szakma Anda Ferenc bevallja, a műszerész könnyen meg tud­ja bolondítani ezeket a szu­perérzékeny berendezéseket, ha nincs tisztában a gép minden rezdületével. Már­pedig nekik, hátuknak, va­lójában csak akkor van mód­juk az igazi ismerkedésre, amikor valami hitvádzik, amikor valami nem stim­mel. Gombokat nyomogat és szakmai megjegyzéseket fűz mozdulataihoz. Ami nekem rejtelmesnek tűnik, az szá­mára az imádott szakma, amelynek titkait a fejében és a kezében hordozza. Ámu­­lok, majd szinte szégyenke­zem, hogy át sem tudom lép­ni annak a világnak a kü­szöbét, amelyben ő otthono­san mozog. S hogy mi kell ahhoz, hogy valaki 36 éves korára jegyzett elektroműszerész le­gyen? A másológépen dolgo­zó kollégájának mond né­hány szót, aztán hozzám for­dul. — Bernard Shaw-tól meg­kérdezték, hogyan készül az angol pázsit? Ő erre azt vá­laszolta, el kell vetni a ma­got, locsolni kell, aztán a fű­re birkákat kell hajtani. Ha ezt kétszáz évig csinálja va­laki, lesz angol pázsitja. Így van ez a szakmákkal is. Én már nyolcéves koromban egyedül összebütyköltem egy rádiót. Világéletem­ben az elektromosság, az elektroni­ka izgatott. Becsavarogtam a szakmát. A Szikrába négy éve jöttem, mégpedig azért, mert itt a munka is, a kö­rülmények is igazi próbára teszik az embert. És én sze­retem a nagy próbatételeiket. Egyszóval mániákus vagyok. A műhelyben négy asztala van a hat embernek. De mert három műszakban dol­goznak, meg aztán ritkán le­het csak úgy üldögélni, ez egyiküknek sem jelent gon­dot. A gond az, hogy a nyom­dában nem kétesélyes a „já­ték”: megy vagy nem megy a gép. Olyan nincs, hogy nem megy, hiszen a napilapnak meg kell jelennie. Igaz, a műszerészek jól keresnek. Anda Ferenc borítékjába is belekerül havonta 12—14 ezer forint. Az is igaz vi­szont, hogy ezért sokszor még a vasárnapjait is felál­dozza. Meg aztán a három műszak, és egy-egy sose nyolc óra, jóval több annál. — Tudja, ehhez kell má­niákusnak lenni. Aki az órá­ját lesi, és képes egy problé­mát megoldatlanul hagyni, mondván, ráérek azon más­nap is gondolkozni, az lehet ugyan jó szakmunkás, de én az ilyen embert nem kedve­lem. Vitázni is csak azzal szeretek, aki nem kívülálló. Gondolkodás Rövid ideje csöppent a nyomdaiparba. Igen, meg kellett tanulnia nyomdászul. Az elektroműszerész, aki emberileg is el akarja fo­gadtatni magát a nyomdá­szokkal, az szükségszerűen hasonul azokhoz. Mert kel­lemesebb azokkal dolgozni, akiket ért az ember. Műhe­lyükben nagy, kézzel írott tábla függ a falon. Rajta a nyomdászszakma néhány tudnivalója. A csoportvezető elvárja, hogy ezeket az elektroműszerész „fiúk” is tudják. Egyébként Anda Fe­renc a közeljövőben villany­szerelőszakmunkás-vizsgát tesz. Hiúságból. Ne mond­hassa rá senki, hogy ő csak ahhoz ért, két drótocskát ho­gyan kell összekötni. Faggatom, ugyan miért újít? Szemüvege mögül rám néz, és nevetve mondja, azért, mert gondolkozik. Meg azért, mert nem kedveli a léc alatti mászkálást, szereti átugrani azt. Meg még azért is, mert az elektronikában megoldhatatlan dolgok nin­csenek, és ha valami lehet két forinttal olcsóbb, az le­gyen. Úgy gondolja, amit az ember meg tud csinálni, azt meg kell csinálnia. Kilenc­éves például a kocsija, de még soha nem adta szerviz­be. Végül abban maradunk, hogy mindezt nem az ember típusa dönti el, hanem a gondolkodásmódja. Az újítási kedvről is szó esik. Szerinte úgy kellene mozgatni, inspirálni a dol­gokat, hogy lelkileg is kifi­zetődő legyen minden olyan ötlet, ami hasznos ... Anda Ferenc az újítási börzén egy olyan hőfoksza­bályozóval szerepelt, amely nagy pontosságú integrált áramkörökkel működik, és a sorszedő gépeknél minimá­lisra csökkenti a fűtési üzem­zavarokat. Amúgy bonyolult lenne azt kiszámítani, hogy a termelési szempontok sze­rint mennyit ér. Újítási díj­ként háromezer forintot ka­pott, a prototípusért plusz kétezret. Ezt az utóbbit szét­osztotta a „fiúk” között. Alit mond az előadó Vajon hogyan minősíti a nyomda újítási tevékenysé­gét a legilletékesebb, Hege­dűs György újítási előadó. A számokkal kezdjük. 1980-tól napjainkig beadtak 360 újí­tást, amiből 271-et be is ve­zettek. A kifizetett újítási díj értéke 736 ezer forint, a gazdasági eredmény pedig felette van a hétmilliónak. Az adatokból az is kiderül, hogy a szakmunkások és a művezetők törik legtöbbet a fejüket. Vagyis azok, akik kézközelből találkoznak a termelési problémákkal. He­gedűs György véleménye: az mindenképpen elgondol­koztató, hogy a központilag kiadott újítási feladattervek­re elég kevés megoldás fut be. Annál több az olyan gondokra, amelyek a dolgo­zó kollektívákat foglalkoz­tatják. Tapasztalata szerint minden újító elfogult a sa­ját ötletével, de végül is ez természetes. S bár nekik nincs okuk panaszra, jó len­ne, ha az is természetes len­ne, amit Anda Ferenc mon­dott : azért újít, mert gondol­kozik! Szabó Iréné A SZOT Központi Iskolá­ján ünnepi megemléke­zést tartottak a hét elején a hazai munkavédelmi szakemberképzés megkez­désének 25. évfordulója alkalmából. A SZOT fel­sőfokú munkavédelmi tanfolyamán, 1959 októ­berében, mintegy százan kezdték meg tanulmányai­kat. Közöttük a Ruházati Dolgozók Szakszervezeté­nek fiatal munkavédelmi­se, Bors Lászlóné. — Tulajdonképpen véletle­nül kerültem a munkavéde­lem területére, de annyira megszerettem, hogy máig sem szakítottam vele, bár két és fél éve nyugdíjba mentem — mondja a ruhás­szakszervezet negyedszáza­don keresztül volt munka­­védelmi főfelügyelője. Bors Lászlóné egyáltalán nem a munkában megfáradt, nyugalomra és pihenésre vá­gyó nyugdíjasnak, hanem fiatalos, határozott, energi­kus asszonynak látszik. Nem véletlenül a szakszervezet Almássy téri székházában beszéltünk meg találkozót, rendszeresen bejár, ugyan­is ő irányítja a fogyasztók érdekeit védő társadalmi el­lenőrök munkáját, s tapasz­talatait, ismereteit átadva segíti a szakszervezet mun­kavédelmi tevékenységét a megváltozott feltételek kö­zött. Bors Lászlóné életútja jó példa arra, hogy egy feladat, egy megbízatás életre szóló hivatássá válhat akkor is, ha az ember véletlenül csöp­pen bele, s ha a kezdet na­gyon nehéz is , előfordul, hogy befejezni még nehe­zebb. Ami a kezdetet illeti: 1957 tavaszán a Jász utcai női fehérneműüzemből került a ruhásszakszervezet appará­tusába, az akkori főtitkár hívására. — Korábban hét évig munkaügyi előadó voltam a Könnyűipari Minisztérium­ban, s ottani munkám során ismerkedtem meg Varga Jó­zseffel. Amikor 1956-ban kettévált a ruházati és a tex­tiles szakszervezet, az előb­bi főtitkára Varga József lett, aki munkatársakat ke­resett, s a minisztériumból engem ajánlottak. Aztán, alighogy bekerültem a szak­­szervezetbe, a főtitkár meg­kért, hogy én legyek a mun­kavédelmis. Elvállaltam. — Határozottságát, maga­­biztosságát később is meg­őrizte? — Nézze, nem állítom, hogy nem voltak nehézsé­geim. Különösen az elején, amikor bele kellett tanul­nom új feladatomba. Nekem nem volt semmiféle műsza­ki képzettségem, márpedig ezen a területen nem tud megállni az, akinek nincse­nek legalábbis alapismere­tei. Vagyis elkezdtem kemé­nyen tanulni, az elméletet és a gyakorlatot egyaránt. Szerencsére minisztériumi munkám során megismertem az iparágh­z tartozó válla­latokat, munkatermeket, ahol személyes ismerőseim voltak, s ez megkönnyítette a dolgomat. Ezzel együtt eleinte kissé idegenkedtem a munkavédelemtől. Nemcsak a műszaki jellege miatt, ha­nem mert úgynevezett férfi­munka volt ez, s elég nehéz volt megszokni, hogy min­dig férfiakkal kell dolgoz­nom, tárgyalnom, sőt, gyak­ran vitatkoznom. — Végül is előnye vagy hátránya volt ebből? — Rengeteget kellett bizo­nyítanom, amíg elértem, hogy az egész ruházati ipar­ban elismerjenek és elfo­gadjanak egyenrangú tár­gyalópartnerként. Ne vegye dicsekvésnek, ha azt mon­dom, hogy én soha nem fél­tem, s ha valamit igaznak, igazságosnak tartottam, azt nyíltan megmondtam és képviseltem. Persze, ez nem minden igazgatónak és mű­szaki vezetőnek tetszett, de mit csináljak, nekem ilyen a természetem. Íme, ízelítőül csupán né­hány példa, amikor kemény küzdelmet kellett vívni a ruhásszakszervezet munka­­védelmi főfelügyelőjének. Öltözők, fürdők létesítésével egészséges, kulturált feltéte­leket teremteni a dolgozó nőknek — rengeteg rábeszé­lés, vita, s — ami a pénz­ügyi támogatást illeti — ügyesség is kellett ahhoz, hogy tíz-tizenöt év alatt a megkövetelt szociális és munkafeltételeket a 48 szá­zalékról 85 százalékra sike­rült növelni a ruházatipar­ban, a szociális normákhoz viszonyítva. Sikerült csök­kenteni a zsúfoltságot, s megteremteni az üzemi ren­det és emelni a munkabiz­tonság szintjét. 1980 előtt az üzemi bal­esetet szenvedők a táppénz és az átlagkereset közötti összeget baleseti kártérítés­ként kaphatták meg. A szak­­szervezet érdekvédelmi munkájában az egyik leg­nagyobb eredménynek azt tartja, hogy hosszú évek küzdelme után a 70-es évek­ben sikerült elérni; az üze­mi balesetet szenvedett dol­gozók több mint 90 száza­léka megkapta a kártérítést, s ez a legnagyobb arány volt a 19 ágazati-iparági szak­­szervezet között. Volt úgy, hogy pereskedni kellett, s a vállalat bank­számlájáról vetették le a pénzt a dolgozó kártérítésé­re. Volt olyan vidéki válla­lat, ahol az igazgató hara­pós kutyákkal fenyegette meg a munkavédelmi főfel­ügyelőt, mert az nem az ő, hanem a dolgozó pártjára állt egy üzemi baleset eltit­kolása során keletkezett vi­tában. Többször folytattak ügyészi vizsgálatot a mun­kavédelmi főfelügyelő vala­milyen intézkedésével kap­csolatban, de mint mondja: mindig kivágta magát. Ehhez persze nem kizáró­lag bátorságra volt szükség, hanem sokrétű szakmai fel­­készültségre is. Ennek alap­jait a negyedszázaddal ez­előtt indult felsőfokú mun­kavédelmi tanfolyamon sze­rezte meg, s azután is ál­landóan tanult, képezte ma­gát, időt és fáradságot nem sajnálva. — Ha nem végzem el az iskolát, egész pályámon bi­zonytalanabb lettem volna. De ott olyan szakmai alapot és önbizalmat szereztem, ami lehetővé tette, hogy bát­ran hozzáfogjak bármilyen munkavédelmi probléma megoldásához. Megtanultam, hogy­­ ehhez csak két dolog kell: tudni és menni, s akkor nem lehet baj. S talán még valami: a ki­egyensúlyozott, biztos tá­maszt jelentő családi élet. A család mindig megértő, segítőkész volt, pedig ko­rántsem csupán nyolc óra volt a napi munkaideje. Faggyas Sándor A túlel­igyttiú nyugdíjba ment A tanács önállósága — függés a lakosságtól leántikásott pénzek helyett „A gazdaságirányítás napirenden lévő továbbfejleszté­se várhatóan javítani fogja a tanácsi gazdálkodás fel­tételeit is. Azon dolgozunk, hogy a központi és megyei kötöttségek csökkentésével mindenekelőtt a városi és a községi tanácsok önállósága erősödjék, kapjanak gazdálkodásukban szabadabb mozgásteret ” - hang­zott el a héten az országgyűlés őszi ülésszakán. Ceg­léden járva arról érdeklődtünk, hogy a nagyobb önál­lóság milyen lehetőségeket teremt és milyen felada­tokkal jár a városi tanács munkájában. Egy városnak kötelességei vannak. Cegléd városának negyvenezer polgáráról, va­lamint a környékbeli falvak és tanyák lakóiról kell meg­felelő módon gondoskodnia. Legalábbis a térképek, a ter­vek és a szakkönyvek tanú­sága szerint. Ám néha más a papír és más a valóság. Vágjuk cikkelyekre hát Ceg­léd szerepkörét, hogy rész­letekbe menően megláthas­suk, hol tesz eleget feladatá­nak. A valóságban vagy a papíron? Egészségügye a va­lóságban. Kereskedelme a papíron. Oktatása a valóság­ban. Művelődése és közleke­dése pedig már több, mint papír, de kevesebb még a valós igényeknél. Akárhogy is nézzük tehát, a tanácsi ve­zetők szerint Cegléd csak fé­­lig-meddig tölti be a neki szánt szerepkört. Ők tudták Nyilvánvaló Budapest von­zása, kényszerpályára terelte a fejlődését. De egy bolygó fejlődése sem eleve elren­deltetett. Nem lenne-e ma más Cegléd, ha elsősorban a ceglédieken múlott volna a fejlődése? Ha ők határozzák meg, hogy mire költik a pénzt, s nem arra költik, amire meghatároztatott? Ha azt építenek, amit szeretné­nek, s nem azt, amit építe­niük kell? Magyarán: ha gazdaságilag a maga ura lett volna már a múltban is a városi tanács. — Ha rajtunk múlott vol­na? — gondolkodik el a kér­désen Fekete Antal, a váro­si tanács elnöke. — Azt hi­szem, akkor sem lenne ma lényegesen más ez a város. De azt sem állítom, hogy ugyanilyen lenne. — Az sohasem volt kétsé­ges számunkra, hogy milyen igényeket, szükségleteket kell kielégíteni — mondja Sárik Jánosné tanácselnök­helyettes. — Ezek terveink­ben mindig is megfogalma­zódtak. Korlátokba a meg­valósításuk során ütköztünk. Az ágazatok meghatározták, hogy az általuk adott pénzt mire költsük. A tanácstestü­let döntése éppen ezért for­mális volt. Annak ellenére is, hogy a pántlikázott, a csak egy feladatra elkölthe­tő pénzek sem úgy jöttek, mint derült égből a villám­­csapás, hanem tervek alap­ján határoztak sorsukról. De odafönt.­­ A fejlesztések anyagi fedezetének hányad része volt a tanács kezében? — Mintegy 10—15 százalé­ka. Az összes többi pénz kü­lönböző csatornákon jutott el hozzánk. És ez az arány egy­ben a beleszólás mértékét is jellemzi. — Mit tettek volna más­ként, ha szabadon dönthet­nek? — Végül is, ami a város­ban megvalósult, arra kivétel nélkül szükség volt — jelen­ti ki dr. Horváth Géza, a ta­nács vb-titkára. — Legföl­jebb a fontossági sorrend változott volna, lévén, hogy közelebbről ismerjük az igé­nyeket. Nálunk az általános iskola javára billent volna a mérleg nyelve az óvodával szemben. A demográfiai hul­lámban sohasem a pillanat­nyi gondokat kell orvosolni, hanem előre kell gondolkod­ni. Mi pedig nagyon is jól tudjuk, hogy mondjuk, hány tizenöt éves gyerek lesz két év múlva a városban.­­ A tanácstestület egy kö­zelmúltban hozott döntésére szintén az önállóság hiánya nyomta rá a bélyegét — em­lít egy másik példát Sárik Jánosné. — Pontosabban a bizonytalanság. Négymillió forint felhasználásáról hatá­roztunk. A tanácstagok meg­lehetősen váratlanul amellett tették le voksukat, hogy a leendő iskolaépület terület­előkészítése helyett temető­kért kialakítására költsük a pénzt. Nem látták ugyanis biztosítottnak, hogy ha el­egyengetik is a terepet, meg­kapjuk-e az iskolaépítéshez szükséges 50 millió forintot. Elmondta már? — Mit várhatnak a ceglé­diek a nagyobb tanácsi ön­állóságtól? — összetettebb, gyorsabb, fejlesztéseket — mondja dr. Horváth Géza. — Eddig va­lósággal el kellett húzni egy iskola építését, mert elap­rózva kaptuk a pénzeket. Ez­által természetesen drágáb­ban is valósult meg. A jö­vőben kevesebbet, de hama­rabb építünk. Az intézmé­nyeket pedig, várhatóan, na­gyobb takarékosságra fogja késztetni, hogy nem lesznek különválasztva a fejlesztési és a fenntartási költségek. Természetesen a beköszöntő önállóság sem lesz gondok­tól mentes. Az erőnket meg­haladó feladatok megoldása továbbra sem a városon fog múlni. Csak a támogatás ne­ve változik. Aztán a keres­kedelem és a helyi tömeg­­közlekedés fejlesztését pél­dául ezentúl is csak tervez­hetjük. Mert az új áruház építése, az autóbuszok vásár­lása változatlanul a külön­böző vállalatokon múlik. De hogyan lehet bevonni az embereket a közéletbe? Kézenfekvő, ha véleményü­ket elmondhatják és az meg­hallgatásra talál. — Megtelt a temető — so­pánkodik Németh Imréné. — Hova temetnek majd min­ket? Tudja, engem már csak ez foglalkoztat. — És kinek mondta már el a gondját? — A múltkor is beszéltünk róla a szomszédasszonyom­mal. — Az utakat kéne már rendbehozni — mondja id. Pityó Pál. — Gyakran térdig járunk a sárban. — Panaszolta ezt már va­lahol? — Minek mondjam, ha nem kérdezik! — Kevés a bolt — jelen­ti ki Kőhalmi Dezső. — Ha bevásárlásra adja az ember a fejét, naphosszat kutya­golhat. — Elmondta ezt már a ta­nácson? — Van nekem elég ba­jom ...! Tanácstagok döntsenek. E röpke közvélemény-ku­tatás szerint az emberek na­gyon is jól tudják, miben szenved hiányt a város. Ám az már fogasabb kérdés, ha arra várunk választ, mi épüljön fel hamarabb. Mert csodák csak a mesében van­nak, a város gyarapodásának sora van. Rangsora. És azt egyetlen polgárától sem le­het elvárni, hogy pártatlan bíró legyen. Mert ugyan, ki kardoskodna óvodaépítés mellett, amikor boltot sem talál a lakása közelében. És miért építtetne könyvtárat az, aki térdig jár a sárban. Mint ahogy az sem fog strandfürdőre pénzt ígérni, aki nem adhatja bölcsődébe gyermekét. Nem az egyes embereknek kell megmondaniuk, hogy a tanács mire költse a pénzt, nekik a saját igényeiket kell pontosan megfogalmazni. S az általuk választott tanács­tagok testületében csapja­nak össze az érvek, ott dönt­senek a város fejlődéséről. Mert a tanács önállósága nem más, mint függés — a lakosságtól. Varga Zsolt Hétfőtől szombatig 9

Next