Népszava, 1984. október (112. évfolyam, 231–256. sz.)
1984-10-21 / 248. szám
NÉPSZAVA 1984. OKTÓBER 21., VASÁRNAP Hétfőtől szombatig Azért újít, mert gondolkodik Akik nem a léc alatt mássikálnak Szerdán az ország 34 nyomdájából több mint 150 újító adott egymásnak találkozót a Szikra Lapnyomdában megrendezett II. nyomdaipari újítási börzén és szakmai napon. A szakszervezet, az Ipari Minisztérium, a Nyomdaipari Egyesülés, valamint a Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesület és a házigazda, a Szikra Lapnyomda nem kevesebbre vállalkozott, mint az újítómozgalom eredményeinek népszerűsítésére, az újítások vállalatok közötti cseréjének, jobb hasznosításának elősegítésére. A börzén ott volt Anda Ferenc, a Szikra Blaha Lujza téri üzemének elektroműszerész csoportvezetője is. Aki géppel dolgozik, az majd mind azt vallja, a gépnek lelke van. Hallottam már szelíd és dühös, rapszodikus és nyugodt gépről is. Úgy tartják, hogy az egyszerű masináknak a lelféülete is egyszerű, a bonyolultakkal nehezebb a helyzet. Ebbe a kategóriába tartoznak azok az elektronikus berendezések is, amelyek során Anda Ferenc végigkalauzol. Az öreg nyomdaépület testéből kiszakított helyiségekben az ofszeteljáráshoz szükséges, szép testű, bonyolult szerkezeteket működtetik. Az imádott szakma Anda Ferenc bevallja, a műszerész könnyen meg tudja bolondítani ezeket a szuperérzékeny berendezéseket, ha nincs tisztában a gép minden rezdületével. Márpedig nekik, hátuknak, valójában csak akkor van módjuk az igazi ismerkedésre, amikor valami hitvádzik, amikor valami nem stimmel. Gombokat nyomogat és szakmai megjegyzéseket fűz mozdulataihoz. Ami nekem rejtelmesnek tűnik, az számára az imádott szakma, amelynek titkait a fejében és a kezében hordozza. Ámulok, majd szinte szégyenkezem, hogy át sem tudom lépni annak a világnak a küszöbét, amelyben ő otthonosan mozog. S hogy mi kell ahhoz, hogy valaki 36 éves korára jegyzett elektroműszerész legyen? A másológépen dolgozó kollégájának mond néhány szót, aztán hozzám fordul. — Bernard Shaw-tól megkérdezték, hogyan készül az angol pázsit? Ő erre azt válaszolta, el kell vetni a magot, locsolni kell, aztán a fűre birkákat kell hajtani. Ha ezt kétszáz évig csinálja valaki, lesz angol pázsitja. Így van ez a szakmákkal is. Én már nyolcéves koromban egyedül összebütyköltem egy rádiót. Világéletemben az elektromosság, az elektronika izgatott. Becsavarogtam a szakmát. A Szikrába négy éve jöttem, mégpedig azért, mert itt a munka is, a körülmények is igazi próbára teszik az embert. És én szeretem a nagy próbatételeiket. Egyszóval mániákus vagyok. A műhelyben négy asztala van a hat embernek. De mert három műszakban dolgoznak, meg aztán ritkán lehet csak úgy üldögélni, ez egyiküknek sem jelent gondot. A gond az, hogy a nyomdában nem kétesélyes a „játék”: megy vagy nem megy a gép. Olyan nincs, hogy nem megy, hiszen a napilapnak meg kell jelennie. Igaz, a műszerészek jól keresnek. Anda Ferenc borítékjába is belekerül havonta 12—14 ezer forint. Az is igaz viszont, hogy ezért sokszor még a vasárnapjait is feláldozza. Meg aztán a három műszak, és egy-egy sose nyolc óra, jóval több annál. — Tudja, ehhez kell mániákusnak lenni. Aki az óráját lesi, és képes egy problémát megoldatlanul hagyni, mondván, ráérek azon másnap is gondolkozni, az lehet ugyan jó szakmunkás, de én az ilyen embert nem kedvelem. Vitázni is csak azzal szeretek, aki nem kívülálló. Gondolkodás Rövid ideje csöppent a nyomdaiparba. Igen, meg kellett tanulnia nyomdászul. Az elektroműszerész, aki emberileg is el akarja fogadtatni magát a nyomdászokkal, az szükségszerűen hasonul azokhoz. Mert kellemesebb azokkal dolgozni, akiket ért az ember. Műhelyükben nagy, kézzel írott tábla függ a falon. Rajta a nyomdászszakma néhány tudnivalója. A csoportvezető elvárja, hogy ezeket az elektroműszerész „fiúk” is tudják. Egyébként Anda Ferenc a közeljövőben villanyszerelőszakmunkás-vizsgát tesz. Hiúságból. Ne mondhassa rá senki, hogy ő csak ahhoz ért, két drótocskát hogyan kell összekötni. Faggatom, ugyan miért újít? Szemüvege mögül rám néz, és nevetve mondja, azért, mert gondolkozik. Meg azért, mert nem kedveli a léc alatti mászkálást, szereti átugrani azt. Meg még azért is, mert az elektronikában megoldhatatlan dolgok nincsenek, és ha valami lehet két forinttal olcsóbb, az legyen. Úgy gondolja, amit az ember meg tud csinálni, azt meg kell csinálnia. Kilencéves például a kocsija, de még soha nem adta szervizbe. Végül abban maradunk, hogy mindezt nem az ember típusa dönti el, hanem a gondolkodásmódja. Az újítási kedvről is szó esik. Szerinte úgy kellene mozgatni, inspirálni a dolgokat, hogy lelkileg is kifizetődő legyen minden olyan ötlet, ami hasznos ... Anda Ferenc az újítási börzén egy olyan hőfokszabályozóval szerepelt, amely nagy pontosságú integrált áramkörökkel működik, és a sorszedő gépeknél minimálisra csökkenti a fűtési üzemzavarokat. Amúgy bonyolult lenne azt kiszámítani, hogy a termelési szempontok szerint mennyit ér. Újítási díjként háromezer forintot kapott, a prototípusért plusz kétezret. Ezt az utóbbit szétosztotta a „fiúk” között. Alit mond az előadó Vajon hogyan minősíti a nyomda újítási tevékenységét a legilletékesebb, Hegedűs György újítási előadó. A számokkal kezdjük. 1980-tól napjainkig beadtak 360 újítást, amiből 271-et be is vezettek. A kifizetett újítási díj értéke 736 ezer forint, a gazdasági eredmény pedig felette van a hétmilliónak. Az adatokból az is kiderül, hogy a szakmunkások és a művezetők törik legtöbbet a fejüket. Vagyis azok, akik kézközelből találkoznak a termelési problémákkal. Hegedűs György véleménye: az mindenképpen elgondolkoztató, hogy a központilag kiadott újítási feladattervekre elég kevés megoldás fut be. Annál több az olyan gondokra, amelyek a dolgozó kollektívákat foglalkoztatják. Tapasztalata szerint minden újító elfogult a saját ötletével, de végül is ez természetes. S bár nekik nincs okuk panaszra, jó lenne, ha az is természetes lenne, amit Anda Ferenc mondott : azért újít, mert gondolkozik! Szabó Iréné A SZOT Központi Iskoláján ünnepi megemlékezést tartottak a hét elején a hazai munkavédelmi szakemberképzés megkezdésének 25. évfordulója alkalmából. A SZOT felsőfokú munkavédelmi tanfolyamán, 1959 októberében, mintegy százan kezdték meg tanulmányaikat. Közöttük a Ruházati Dolgozók Szakszervezetének fiatal munkavédelmise, Bors Lászlóné. — Tulajdonképpen véletlenül kerültem a munkavédelem területére, de annyira megszerettem, hogy máig sem szakítottam vele, bár két és fél éve nyugdíjba mentem — mondja a ruhásszakszervezet negyedszázadon keresztül volt munkavédelmi főfelügyelője. Bors Lászlóné egyáltalán nem a munkában megfáradt, nyugalomra és pihenésre vágyó nyugdíjasnak, hanem fiatalos, határozott, energikus asszonynak látszik. Nem véletlenül a szakszervezet Almássy téri székházában beszéltünk meg találkozót, rendszeresen bejár, ugyanis ő irányítja a fogyasztók érdekeit védő társadalmi ellenőrök munkáját, s tapasztalatait, ismereteit átadva segíti a szakszervezet munkavédelmi tevékenységét a megváltozott feltételek között. Bors Lászlóné életútja jó példa arra, hogy egy feladat, egy megbízatás életre szóló hivatássá válhat akkor is, ha az ember véletlenül csöppen bele, s ha a kezdet nagyon nehéz is , előfordul, hogy befejezni még nehezebb. Ami a kezdetet illeti: 1957 tavaszán a Jász utcai női fehérneműüzemből került a ruhásszakszervezet apparátusába, az akkori főtitkár hívására. — Korábban hét évig munkaügyi előadó voltam a Könnyűipari Minisztériumban, s ottani munkám során ismerkedtem meg Varga Józseffel. Amikor 1956-ban kettévált a ruházati és a textiles szakszervezet, az előbbi főtitkára Varga József lett, aki munkatársakat keresett, s a minisztériumból engem ajánlottak. Aztán, alighogy bekerültem a szakszervezetbe, a főtitkár megkért, hogy én legyek a munkavédelmis. Elvállaltam. — Határozottságát, magabiztosságát később is megőrizte? — Nézze, nem állítom, hogy nem voltak nehézségeim. Különösen az elején, amikor bele kellett tanulnom új feladatomba. Nekem nem volt semmiféle műszaki képzettségem, márpedig ezen a területen nem tud megállni az, akinek nincsenek legalábbis alapismeretei. Vagyis elkezdtem keményen tanulni, az elméletet és a gyakorlatot egyaránt. Szerencsére minisztériumi munkám során megismertem az iparághz tartozó vállalatokat, munkatermeket, ahol személyes ismerőseim voltak, s ez megkönnyítette a dolgomat. Ezzel együtt eleinte kissé idegenkedtem a munkavédelemtől. Nemcsak a műszaki jellege miatt, hanem mert úgynevezett férfimunka volt ez, s elég nehéz volt megszokni, hogy mindig férfiakkal kell dolgoznom, tárgyalnom, sőt, gyakran vitatkoznom. — Végül is előnye vagy hátránya volt ebből? — Rengeteget kellett bizonyítanom, amíg elértem, hogy az egész ruházati iparban elismerjenek és elfogadjanak egyenrangú tárgyalópartnerként. Ne vegye dicsekvésnek, ha azt mondom, hogy én soha nem féltem, s ha valamit igaznak, igazságosnak tartottam, azt nyíltan megmondtam és képviseltem. Persze, ez nem minden igazgatónak és műszaki vezetőnek tetszett, de mit csináljak, nekem ilyen a természetem. Íme, ízelítőül csupán néhány példa, amikor kemény küzdelmet kellett vívni a ruhásszakszervezet munkavédelmi főfelügyelőjének. Öltözők, fürdők létesítésével egészséges, kulturált feltételeket teremteni a dolgozó nőknek — rengeteg rábeszélés, vita, s — ami a pénzügyi támogatást illeti — ügyesség is kellett ahhoz, hogy tíz-tizenöt év alatt a megkövetelt szociális és munkafeltételeket a 48 százalékról 85 százalékra sikerült növelni a ruházatiparban, a szociális normákhoz viszonyítva. Sikerült csökkenteni a zsúfoltságot, s megteremteni az üzemi rendet és emelni a munkabiztonság szintjét. 1980 előtt az üzemi balesetet szenvedők a táppénz és az átlagkereset közötti összeget baleseti kártérítésként kaphatták meg. A szakszervezet érdekvédelmi munkájában az egyik legnagyobb eredménynek azt tartja, hogy hosszú évek küzdelme után a 70-es években sikerült elérni; az üzemi balesetet szenvedett dolgozók több mint 90 százaléka megkapta a kártérítést, s ez a legnagyobb arány volt a 19 ágazati-iparági szakszervezet között. Volt úgy, hogy pereskedni kellett, s a vállalat bankszámlájáról vetették le a pénzt a dolgozó kártérítésére. Volt olyan vidéki vállalat, ahol az igazgató harapós kutyákkal fenyegette meg a munkavédelmi főfelügyelőt, mert az nem az ő, hanem a dolgozó pártjára állt egy üzemi baleset eltitkolása során keletkezett vitában. Többször folytattak ügyészi vizsgálatot a munkavédelmi főfelügyelő valamilyen intézkedésével kapcsolatban, de mint mondja: mindig kivágta magát. Ehhez persze nem kizárólag bátorságra volt szükség, hanem sokrétű szakmai felkészültségre is. Ennek alapjait a negyedszázaddal ezelőtt indult felsőfokú munkavédelmi tanfolyamon szerezte meg, s azután is állandóan tanult, képezte magát, időt és fáradságot nem sajnálva. — Ha nem végzem el az iskolát, egész pályámon bizonytalanabb lettem volna. De ott olyan szakmai alapot és önbizalmat szereztem, ami lehetővé tette, hogy bátran hozzáfogjak bármilyen munkavédelmi probléma megoldásához. Megtanultam, hogy ehhez csak két dolog kell: tudni és menni, s akkor nem lehet baj. S talán még valami: a kiegyensúlyozott, biztos támaszt jelentő családi élet. A család mindig megértő, segítőkész volt, pedig korántsem csupán nyolc óra volt a napi munkaideje. Faggyas Sándor A túleligyttiú nyugdíjba ment A tanács önállósága — függés a lakosságtól leántikásott pénzek helyett „A gazdaságirányítás napirenden lévő továbbfejlesztése várhatóan javítani fogja a tanácsi gazdálkodás feltételeit is. Azon dolgozunk, hogy a központi és megyei kötöttségek csökkentésével mindenekelőtt a városi és a községi tanácsok önállósága erősödjék, kapjanak gazdálkodásukban szabadabb mozgásteret ” - hangzott el a héten az országgyűlés őszi ülésszakán. Cegléden járva arról érdeklődtünk, hogy a nagyobb önállóság milyen lehetőségeket teremt és milyen feladatokkal jár a városi tanács munkájában. Egy városnak kötelességei vannak. Cegléd városának negyvenezer polgáráról, valamint a környékbeli falvak és tanyák lakóiról kell megfelelő módon gondoskodnia. Legalábbis a térképek, a tervek és a szakkönyvek tanúsága szerint. Ám néha más a papír és más a valóság. Vágjuk cikkelyekre hát Cegléd szerepkörét, hogy részletekbe menően megláthassuk, hol tesz eleget feladatának. A valóságban vagy a papíron? Egészségügye a valóságban. Kereskedelme a papíron. Oktatása a valóságban. Művelődése és közlekedése pedig már több, mint papír, de kevesebb még a valós igényeknél. Akárhogy is nézzük tehát, a tanácsi vezetők szerint Cegléd csak félig-meddig tölti be a neki szánt szerepkört. Ők tudták Nyilvánvaló Budapest vonzása, kényszerpályára terelte a fejlődését. De egy bolygó fejlődése sem eleve elrendeltetett. Nem lenne-e ma más Cegléd, ha elsősorban a ceglédieken múlott volna a fejlődése? Ha ők határozzák meg, hogy mire költik a pénzt, s nem arra költik, amire meghatároztatott? Ha azt építenek, amit szeretnének, s nem azt, amit építeniük kell? Magyarán: ha gazdaságilag a maga ura lett volna már a múltban is a városi tanács. — Ha rajtunk múlott volna? — gondolkodik el a kérdésen Fekete Antal, a városi tanács elnöke. — Azt hiszem, akkor sem lenne ma lényegesen más ez a város. De azt sem állítom, hogy ugyanilyen lenne. — Az sohasem volt kétséges számunkra, hogy milyen igényeket, szükségleteket kell kielégíteni — mondja Sárik Jánosné tanácselnökhelyettes. — Ezek terveinkben mindig is megfogalmazódtak. Korlátokba a megvalósításuk során ütköztünk. Az ágazatok meghatározták, hogy az általuk adott pénzt mire költsük. A tanácstestület döntése éppen ezért formális volt. Annak ellenére is, hogy a pántlikázott, a csak egy feladatra elkölthető pénzek sem úgy jöttek, mint derült égből a villámcsapás, hanem tervek alapján határoztak sorsukról. De odafönt. A fejlesztések anyagi fedezetének hányad része volt a tanács kezében? — Mintegy 10—15 százaléka. Az összes többi pénz különböző csatornákon jutott el hozzánk. És ez az arány egyben a beleszólás mértékét is jellemzi. — Mit tettek volna másként, ha szabadon dönthetnek? — Végül is, ami a városban megvalósult, arra kivétel nélkül szükség volt — jelenti ki dr. Horváth Géza, a tanács vb-titkára. — Legföljebb a fontossági sorrend változott volna, lévén, hogy közelebbről ismerjük az igényeket. Nálunk az általános iskola javára billent volna a mérleg nyelve az óvodával szemben. A demográfiai hullámban sohasem a pillanatnyi gondokat kell orvosolni, hanem előre kell gondolkodni. Mi pedig nagyon is jól tudjuk, hogy mondjuk, hány tizenöt éves gyerek lesz két év múlva a városban. A tanácstestület egy közelmúltban hozott döntésére szintén az önállóság hiánya nyomta rá a bélyegét — említ egy másik példát Sárik Jánosné. — Pontosabban a bizonytalanság. Négymillió forint felhasználásáról határoztunk. A tanácstagok meglehetősen váratlanul amellett tették le voksukat, hogy a leendő iskolaépület területelőkészítése helyett temetőkért kialakítására költsük a pénzt. Nem látták ugyanis biztosítottnak, hogy ha elegyengetik is a terepet, megkapjuk-e az iskolaépítéshez szükséges 50 millió forintot. Elmondta már? — Mit várhatnak a ceglédiek a nagyobb tanácsi önállóságtól? — összetettebb, gyorsabb, fejlesztéseket — mondja dr. Horváth Géza. — Eddig valósággal el kellett húzni egy iskola építését, mert elaprózva kaptuk a pénzeket. Ezáltal természetesen drágábban is valósult meg. A jövőben kevesebbet, de hamarabb építünk. Az intézményeket pedig, várhatóan, nagyobb takarékosságra fogja késztetni, hogy nem lesznek különválasztva a fejlesztési és a fenntartási költségek. Természetesen a beköszöntő önállóság sem lesz gondoktól mentes. Az erőnket meghaladó feladatok megoldása továbbra sem a városon fog múlni. Csak a támogatás neve változik. Aztán a kereskedelem és a helyi tömegközlekedés fejlesztését például ezentúl is csak tervezhetjük. Mert az új áruház építése, az autóbuszok vásárlása változatlanul a különböző vállalatokon múlik. De hogyan lehet bevonni az embereket a közéletbe? Kézenfekvő, ha véleményüket elmondhatják és az meghallgatásra talál. — Megtelt a temető — sopánkodik Németh Imréné. — Hova temetnek majd minket? Tudja, engem már csak ez foglalkoztat. — És kinek mondta már el a gondját? — A múltkor is beszéltünk róla a szomszédasszonyommal. — Az utakat kéne már rendbehozni — mondja id. Pityó Pál. — Gyakran térdig járunk a sárban. — Panaszolta ezt már valahol? — Minek mondjam, ha nem kérdezik! — Kevés a bolt — jelenti ki Kőhalmi Dezső. — Ha bevásárlásra adja az ember a fejét, naphosszat kutyagolhat. — Elmondta ezt már a tanácson? — Van nekem elég bajom ...! Tanácstagok döntsenek. E röpke közvélemény-kutatás szerint az emberek nagyon is jól tudják, miben szenved hiányt a város. Ám az már fogasabb kérdés, ha arra várunk választ, mi épüljön fel hamarabb. Mert csodák csak a mesében vannak, a város gyarapodásának sora van. Rangsora. És azt egyetlen polgárától sem lehet elvárni, hogy pártatlan bíró legyen. Mert ugyan, ki kardoskodna óvodaépítés mellett, amikor boltot sem talál a lakása közelében. És miért építtetne könyvtárat az, aki térdig jár a sárban. Mint ahogy az sem fog strandfürdőre pénzt ígérni, aki nem adhatja bölcsődébe gyermekét. Nem az egyes embereknek kell megmondaniuk, hogy a tanács mire költse a pénzt, nekik a saját igényeiket kell pontosan megfogalmazni. S az általuk választott tanácstagok testületében csapjanak össze az érvek, ott döntsenek a város fejlődéséről. Mert a tanács önállósága nem más, mint függés — a lakosságtól. Varga Zsolt Hétfőtől szombatig 9