Népszava, 1984. december (112. évfolyam, 282–306. sz.)

1984-12-02 / 283. szám

NÉPSZAVA 1984. DECEMBER 2., VASÁRNAP A szárnyakat is ösztönözni kell A Szakszervezetek Országos Tanácsa és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége közösen rendezett csütörtökön sajtótájékoztatót a munkaversenyben jelentkező kedvező tapasztalatokról és a továbbfejlődés várható jellegéről. A sajtótájékoztatón részt vevő nagyvállalati képviselők között ugyan nem szerepelt a Papíripari Vállalat, ennek ellenére nyilván nem érdektelen mindaz, amit a brigádmozgalomról és a versenyszellemről, még pontosabban a 12 ezer embert foglalkoztató nagyvállalat próbálkozásairól elmondott Pados Ferenc, az szb politikai munkatársa. Fordulatiként az 1982-es évet említette, amikor a vállalati pártbizottság elég súlyos jelzőkkel illette a munkaverseny állapotát. Ám sajnos, a holtpont is tény volt, meg az is, hogy rossz az ösztönzés, és szükség van a megújulásra. A nagy viták és a nagy töprengések ideje jellemezte ezután hónapokig a szakszervezet munkáját, míg végül is az új típusú formák kísérleti bevezetésére vállalkozott a Budafoki Papírgyár, illetve a Lábatlani Papírgyár. Ez azt jelentette, hogy tavaly a két gyár szocialista kollektívái úgy döntöttek, ha nem is „haló poraiból”, de feltámasztják a versenyszellemet. Két kiköltés volt: legyen hozzá pénz, és legyen objektív mérce! Félmillió a legjobbaknak . Tulajdonképpen abból indultunk ki a kísérlet kezdetekor, hogy aki többet tesz az asztalra, az kapjon több anyagi elismerést. Lehet, hogy nem éppen elvszerű, amit mondok, de a brigádmozgalom megújítása végső soron pénzkérdés is. És ha azt mondom, hogy Budafokon szárnyakat adott az embereknek, amikor a félévi értékeléskor az addigi kifizetések többszörösét osztották szét a kiemelkedő teljesítményt nyújtó brigádok között, akkor nem túlzók. Egyébként a két gyárban tavaly félmilliót fizettek ki a munkaverseny legjobbjainak. Vagyis ötszörösét annak, amit 1982-ben. A tanulságot természetesen levonták a vállalat vezetői is. Így született meg a döntés: minden plusz millió nyereség után 70 ezer forint körüli összeget kapnak a gyárak. Ezen kívül, valamikor csupán a bér fél százalékával ösztönözték a munkaversenyt. Most 2-3 százalék körüli az az összeg, amivel az áldozatvállalást, a pluszteljesítményt honorálják. Ez már milliókat jelent. A gyárak úgy alakították ki értékelési rendjüket, hogy azt díjazzák kiemelt módon, ami az ő házuk táján a legfontosabb. Egyébként Pados Ferenc elmondása szerint meglepő ötletességről adtak tanúbizonyságot a munkahelyek. Szolnokon például bevezették a gyáregységek közötti versenyt. A Csepeli Papírgyár úgynevezett vállalkozói alapot hozott létre, ami azt jelenti, hogy a munkaversenyben részt vevők, egyének és brigádok egyaránt pályázhatnak felajánlásaikkal, s a győztesek díjazására egymillió forint van. Néhány helyen kedvelt lett a hónap legjobb brigádja értékelési forma, és jónak látszik az is, hogy a balesetmentes brigádközösségeket külön jutalmazzák. Elégedetlenségre nincs ok Ez utóbbival mindössze az a gond, hogy a balesetveszélyes helyen dolgozókat ugyanúgy minősítik, mint azokat, akiknél nem különösebben nehéz egymás és a személyek védelme. A finomítás tehát kötelező. Persze, nyilván nem csupán ezen a területen. Pados Ferenc azt mondja, bár már csak a finomítás lenne a probléma. Ám megítélése szerint a jelenlegi forrongó, alakuló helyzetben különösebb elégedetlenségre nincs ok. Egyrészt azért, mert a versenyvállalások teljesítésében érdekeltté tették például a művezetőket — ez is új eleme a változásnak. Meg az is, hogy a gazdasági vezetők végre rádöbbentek, ha a munkaverseny vállalati kategória, akkor ahhoz nemcsak a szakszervezetnek, hanem nekik is közük van. A tájékoztatást, a vállalások orientálását és az értékelés folyamatát nem elég szemlélniük. Ott kell lenniük „minden kilométerkőnél”. Hogy mi ért be 1984-ben törekvéseikből ? Kétségtelenül nem kevés. A szolnokiak Költői Anna szocialista brigádja tavasszal elindította a jubileumi munkaversenyt. Nyár derekán a Dunaújvárosban tartott munkásgyűlésen rendre-sorra csatlakoztak a gyárak és a brigádok a maguk felajánlásaival. Most ott tart a Papíripari Vállalat, hogy 1,3 milliárdos tervét már 0,2 milliárddal túlteljesítette. Meg ott, hogy a vízigényes folyamatokhoz csak a szükséges vízmennyiséget kapják a gépeken dolgozók, így kénytelenek megkeresni a hibát, ha kiderül, hogy mégsem elég a víz. Hogyan levál itt és hogyan nem Pados Ferenc bevallja: a brigádvállalásoknál és az értékeléseknél is 80 százalékban a termelés, a munka szerepel. Emiatt szó is érte a ház elejét: az SZMT-k megjegyezték, ebben az arányban elsikkad az életmód és a tanulásra való ösztönzés. Ők úgy vélik, a jó munka az alapja annak, hogy jobban lehessen élni, és többet lehessen tanulni. Szó sincs tehát arról, hogy ne tartanák fontosnak a hármas jelszó céljait. De épp itt az ideje annak, hogy mindenkivel megértessék: jobb munka nélkül irreális egyénileg és társadalmilag is a jobb élet. A hogyan tovább nem könnyű. De végül is az a hatszáz brigád, amelyik többsége már túljutott a bénító hogyan nem lehet kérdésen, azt keresi, hogyan lehet többet és jobbat. S ha ehhez a szándékhoz a papíripar minden területen megtalálja a megfelelő ösztönzést, nyilván a lábatlani példához hasonlóan minden gyárban szárnyra kap a munkamozgalom. (szó) A héten kezdte meg a műszaki előkészítő munkát Tunéziában — a Tunisztól délre fekvő, tengerparti Sousse város közelében — a magyar mérnököknek és munkásoknak az a kis csoportja, amely az északafrikai ország mezőgazdasági úthálózatának kiépítéséből vállalt jelentős feladatot. A Világbank finanszírozásában megvalósuló állami programra több szakaszban írtak, illetve írnak ki versenytárgyalásokat, s ezúttal az Agrober export-fővállalkozási irodája, az Agroinvest nyert el megbízatást: tizennyolc hónap alatt, összesen majdnem 50 kilométer hosszúságban, három utat kell megépíteni. — Ez, persze, csak egy kis része az egésznek — mondja Tohl Péter, az Agroinvest osztályvezető-helyettese. — Hiszen igen nagyszabású programról van szó: Tunéziában egy évtized alatt vagy négyezer kilométernyi mezőgazdasági úthálózatnak kell elkészülnie. Ez rendkívül fontos az ásványi nyersanyagokban viszonylag szegény országnak, amelynek egyik fő jövedelmi forrása a mezőgazdaság. A téli, csapadékos időszakban ugyanis rendszerint olyan átmeneti vízfolyások alakulnak ki, amelyek megközelíthetetlenné teszik a termőföldeket. A második nekifutásra — Úgy tudom, nem először vettek részt Tunéziában ilyen versenytárgyaláson. — Valóban nem. Ez már a második nekifutás volt. Két évvel ezelőtt hirdették meg az elsőt, azon is ott voltunk, de akkor nem sikerült. — Mi változott azóta, hogy most mégis nyerni tudtak? — Mindenekelőtt több lett a tapasztalatunk. Az Agroinvestnek ez az első ilyen jellegű megbízatása. Korábban főként mezőgazdasági rendszerek exportjával foglalkozott a cég, kimondottan útépítésre nem vállalkoztunk azelőtt. Az ilyen munkáért elkérhető árakat sem ismertük igazán. Most viszont már az első kísérlet tanulságai alapján készítettük el pályázatunkat. Az első tíz fős csoport tehát megérkezett Tunéziába. Genovától hajón tették meg az utat, ők vitték magukkal a munkához, illetve az ottani közlekedéshez szükséges járműveket is. És hajón van már a többi felszerelés: a gépeket, a felvonulási lakókocsikat, a bútort, az ágyneműt, az evőeszközt és a munkaruhákat a Dunán szállítják Budapesttől a Fekete-tengerig, s itt rakják át az Afrikába induló tengeri hajóra. Ha majd ez a szállítmány is megérkezik, további tíz magyarral bővül a csoport. Nem exportálnak berendezéseket . Természetesen, felveszünk majd helybeli munkásokat is, de így is meglehetősen kis létszámmal kell elvégezni a feladatot. Nagyon kemény, és jól szervezett munkára lesz szükség, hogy 1986 tavaszán át tudjuk adni a három utat. A tunéziai útépítés abban is eltér az Agroinvest hagyományos vállalkozásaitól, hogy ide nem exportálnak magyar berendezéseket. Az útépítéshez szükséges gépeket, persze, magukkal viszik, de ezek nem maradnak ott véglegesen: a megrendelő az elvégzett munkáért fizet. Vagyis a kész utakért. — Azért nem szeretnénk nagyon hamar hazahozni a gépeket — gondolkodik el Tohl Péter, — hiszen, mint említettem, tíz évre szól a program. A következő években újabb szakaszokra írnak ki versenytárgyalásokat, s mi szeretnénk úgy szerepelni Tunéziában, hogy esélyesek legyünk további megbízatások elnyerésére is. Ebben az üzletben remélhetőleg hoszszabb távon érdekeltek lehetünk. És, ha most bebizonyosodik, hogy megéri, akkor a jövőben nagyobb rész vállalására is készek vagyunk. — Nyilván úgy gondolják, hogy megéri... — Az előzetes becslések szerint, ha szerényen is, megtaláljuk majd a számításunkat Tunéziában. A mostani megbízatás értéke kétmillió dollár fölött van, ami önmagában sem csekélység. Eseti és munkakörülmények Megkezdődött hát a munka, amelyben az Agroinvest a külkereskedő szerepét tölti be. A kivitelezés a versenytárgyaláson vele együtt pályázott Egri Közműépítő Vállalat, és a velük társult Aszfaltútépítő Vállalat feladata. Az összesen húsz magyar műszaki és fizikai dolgozó számára kedvező élet- és munkakörülményeket biztosítanak "Sousse városában, és odakint, az építkezésen is. Cserébe viszont azt várják, hogy a műszakilag nem túl bonyolult kőzúzalékos utak építését idejében, és kifogástalan minőségben végezzék el. Ezen is múlik, hogy az Agroinvest és partnerei számára további, esetleg jóval nagyobb üzletek színtere legyen a tunéziai piac. Franek Tibor Mezőgazdasági utakat építenek Alugyur vállalkossal Tunéziában 9 Hétfőtől szombatigA vasdiplomás jogász Aki kétszer lett nyugdíjas Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen immáron évszázados hagyománya van annak, hogy díszoklevelet kapnak azok a kiváló hallgatók, akik 70, 65, 60 és 50 évvel ezelőtt hagyták el alma materük jogi, bölcsész, illetve természettudományi karát. Az idén 28. alkalommal adtak át rubin-, vas-, gyémánt- és aranydiplomákat a hosszú életpályán való becsületes helytállásért a hét szerdáján. Dr. Jeszenszky Zoltán jogi doktorrá avatása 1919-ben volt, vagyis 65 esztendeje. Őt kerestem meg Krisztina körúti lakásában, hogy az iránt a néhány nap múlva megéltnek mondható 89 év iránt tudakozódjak, amely 1895. december 11-én kezdődött Nagyszentmiklóson. Vagyis abban az erdélyi mezővárosban, amelyben az ügyvéd apa elsőszülött fiát, Zoltánt, még három fiú születése követte. Különleges kávét kapok. Az idős férfi maga pörköli, maga főzi. A szertartáshoz éppúgy ragaszkodik, mint a kétcsészényi napi feketéhez. A másik szenvedélyről, a cigarettáról úgy negyedszázada sikerült leszokni. Igaz, kétszer ragaszkodott neki, míg végül eljutott oda, hogy nem hiányzik. Szebellió és igazságérzet Dr. Jeszenszky Zoltán kiegyensúlyozott ember benyomását kelti. A felesége szerint az is. Nyugodt, derűs. Tán édesapjától örökölte, aki pedig oly korban töltött be ügyvédi hivatást, amikor hol volt pénz, hol nem. Hogy mi van a nyugalom mögött? Rebellió és igazságérzet, no meg a szellemnek az a fajta, érthető fölénye, amellyel átvilágítja a sötétséget. A nyugdíjas jogász épp nemrégiben adta át a Hadtörténeti Múzeumnak nagyapja okmányait, levelezését. Az 1848-as szabadságharc honvéd ezredese, Pucly János 9 évig tartó várfogságának emlékei is közöttük vannak. Saját életének emlékeiről szerény szavakkal beszél. Azt mondja, nem volt különleges. A családja 1908-ban települt Budapestre, így aztán érettségit a Tavaszmező utcai gimnáziumban tett. Majd Bécsbe került, és elvégezte a kereskedelmi akadémiát. Ezután jött az igazi erőpróba. Munkát vállalt ugyanis a Magyar Általános Hitelbanknál, és ezzel egy időben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Nappal dolgozott, éjszakákon át viszont tanult. Csak görög nyelvből vizsgázott jelesre, a többi tárgyból jó eredményt ért el. Nem, már nem tud se görögül, se franciául. A német és az angol azért még jól megy. Ezen a két nyelven ma is rendszeresen olvas. Ami a bankot illeti, 1948-ig, tehát az államosításig ott dolgozott. Hitelkérelmeket bírált el, és vagy egy tucat vállalat bankirányítása és ellenőrzése tartozott hozzá. Közöttük volt az Erdőbirtokos és Fakitermelő Rt., a Szegedi Lemezgyár Rt., a debreceni Egyesült Kefegyárak, az Egereseni Kőbánya Rt. A cégbírósági ügyek sokaságát vizsgálta. Egyszóval se nem unatkozott, se nem mondhatja, hogy érdektelen lett volna a feladata. Hegyek, növények — egyensúly Hát bizony az az első nyugdíjazás 1948-ban kissé meglepte. Ő és a nyugdíj. A két dolog együtt elképzelhetetlen volt. Nem is hagyta annyiban. Előbb egy szovjet —magyar közös vállalatnál hasznosította az ismereteit, majd a Magyar Beruházási Bankhoz hívták revizornak, így esett meg dr. Jeszenszky Zoltánnal, hogy 1962 nyarán másodízben lett nyugdíjas. Tehát a majd’ ötven aktív évet 15 olyan esztendővel toldotta meg, amelyet nyugdíjasként dolgozott végig. Utoljára a Pénzügyminisztériumban hasznosította a tudását. Ottani kollégáitól 82 évesen köszönt el. Egyébként ma is mindent felír, mindenre emlékszik, és érdekli minden. Hiába, a világ örökké tele van felfedeznivalóval. Legutóbbi nagy élménye, hogy elolvashatta Széchenyi naplóját A mindennapos kis örömöket sem veti meg. Közéjük tartozik a kétórás séta, meg a reggeli és az esti torna, pénteken este azért nem tudtunk találkozni, mivel a heti bridzspartin volt úgy tíz óráig. Sajnos, a csapat fogyatkozik. Mind gyakrabban kell megújítani valakivel. A séták, mint mondja, az egészségének kellenek. A friss levegő a budai hegyekben, vagy a szigeten. A növények varázsa. A csend. Ebből még a türelmes ember is további türelmet merít. A bridzs és a könyv az agysejtek mozgatására való. Más szóval az egyensúlyhoz. Itt tartozik az életműbe Az életmű? Szinte csodálkozva néz rám az idős férfi. Aztán pillantása megkeresd a zongora közelében ülő feleségét. Nincs életmű. Hacsak kettejük kapcsolatát nem nevezi annak. Hogyan is volt? Miskolci-Simon Pálma a Zeneakadémiára járt akkor, 1940-ben. Ő éppen az első házasságával kapcsolatos válási ügyeket intézte. Találkoztak egy társaságban és soha többé nem hagyták el egymást. — Tudja, mi a furcsa. A férjem a zenét nem szereti. Ez az egy dolog akár szét is választhatott volna minket, hiszen én anyám nyomdokait követve a zenéhez kötöttem a sorsomat. Hivatásos zongorakísérő voltam, és ma is dolgozom. Megkérdezem, ugyan hány éves? Nem a tapintatlanság visz rá, hanem mert hatvan körülinek saccolom. A finom alakú, energikus asszony jót nevet a feltételezésen. Az a hatvanhetvennégy. Megjegyzem, a férje is nyugodtam letagadhatna akár 15 évet is. Pedig, ha tudnám, hány műtéten esett már át. Itt egy kis vita támad. A feleség csak két lábtörést tart nyilván. A férj négyet. Előkerül a mindentudó notesz. Benne a lábtörések pontos nyilvántartása, és a műtétek évszáma, megnevezése. Tizennégy operáció. — Most biztatnak a tizenötödikre. Ezúttal a szememen a sor. De húzom, halasztom, mint a rétestésztát. Amíg tudok olvasni, és amíg nem muszáj, addig nem megyek kés alá ... — No és milyen lesz a karácsony? — kérdezem, öszszenéznek. -r Életünkben először csak ketten leszünk. Az első házasságból született lánya Caracasban él. Közös gyerekük, vagyis hát a fia, ösztöndíjjal családostul Dél-Amerikába utazott nemrégiben. A lány is és a fiú is egyetemi tanár. Hogy büszke rájuk, az nem kifejezés. Lehet, hogy ez is beletartozik az életműbe? Búcsúzáskor megígérem, öt év múlva, amikor átveszi a rubindiplomát, újra eljövök, és folytatjuk a beszélgetést ! Szabó Irén: