Népszava, 1985. január (113. évfolyam, 1-25. sz.)

1985-01-14 / 10. szám

NÉPSZAVA 1985. JANUÁR 14., HÉTFŐN Szemantika helyett realizmus A­ magányos feltaláló és a tudomány Tudományról, áltudományról, feltalálókról és álfelta­lálókról rendezett nyilvános kerekasztal-beszélgetést az Innovációs kör szervezésében a Magyar Iparjog­­védelmi Egyesület, a Magyar Kereskedelmi Kamara, az MTESZ, valamint a Szervezési és Vezetési Tudomá­nyos Társaság a múlt héten az MTESZ székházában. A résztvevők nagy száma, s az olykor bizony magasba csapó indulatok mind azt igazolták, hogy a téma na­gyon is aktuális napjainkban. Az estébe nyúló vita ta­nulságairól Jéki Lászlóval, az MTESZ főtitkár-helyette­sével beszélgettünk. Úgy is mint házigazdával, s úgy is mint olyan szakemberrel, aki hosszú éveken át egy alapkutatással foglalkozó intézetben dolgozott. — Sokat hallhatunk ma­napság áltudományról, áltu­dományos hullámról. Mit je­lentenek ezek a kifejezések? A helyzet változott — Az áltudomány — amint azt neve is mutatja —, olyan irányzat, amely tudományos köntöst öltve magára tudo­mánytalan dolgokat terjeszt. Magyarországon néhány éve tetőzött ez az igen káros je­lenség, amikor horoszkópok­ba, csillagjóslások­ba, biorit­musokba, UFO-król és a rej­télyes Bermuda-három­szög­­ről szóló tudósításokba üt­közhettek lépten-nyomon az újságolvasók. — Vajon mi volt az oka az áltudomány felbukkaná­sának, illetve térhódításá­nak? — Ez a jelenség is (sok mással együtt) a világ nyu­gati feléről „gyűrűzött be” hazánkba, egy általános tu­dományellenes hangulat szer­ves részeként. Ennek a tudo­mány­ellenességnek vannak racionális gyökerei. Ezek a gyökerek messzire, az 1950-es évekre nyúlnak vissza. Ek­kortájt a tudósok világszerte a tudományok mindenható­ságát hirdették, s az egysze­rű emberek nem értették meg, mi az oka annak, hogy sok minden csak jóval ké­sőbb, s a tervezettnél jóval drágábban valósul meg. Mindehhez hozzájárult az atomenergiától és a genetika eredményeitől való félelem is, valamint az, hogy bizo­nyos tudományos eredmé­nyek gyakorlati alkalmazása olyan káros hatásokhoz ve­zetett, mint amilyen a kör­nyezet szennyezése. Az pedig, hogy a legjobb koponyák kü­lönféle fegyverkezési progra­moknak adták el magukat, csak tovább fokozta a kiáb­rándultságot. Napjainkban azonban változott a helyzet, a tudomány ismét elfoglal­hatta trónját, hiszen a világ­­rájö­tt­­arra,­­hogy a nagy problémák megoldását egye­dül a tudománytól várhatja. A miszticizmust, fatalizmust előtérbe helyező áltudomány súlyos vereséget szenvedett. Hivatalos tudósok — A vitadélután legnagyobb indulatokat kiváltó témája az áltudománnyal szoros össze­függésben levő álfeltalálók kérdése volt. Honnan ez a kapcsolat? — Azt hiszem, a tudo­mányellenes hangulat követ­kezménye volt az, hogy ná­lunk is megszületett a magá­nyos feltaláló mítosza, aki, mint a népmesék legkisebb fiúja a „hivatal” és a „hi­vatalos tudósok” által felál­lított akadályokkal megküzd­­ve verekszik, hogy elnyerje — ha nem is a csodaszép ki­rálylány kezét —, de legalább az ország elismerését. Sokan szimpatizálnak ezzel a ma­gányos hőssel, de nem árt el­gondolkozni azon, hogy a sokszor kigúnyolt, s az ellen­állás bástyáiként feltüntetett tudósok, szakértők mögött a nemzetközi tudományos élet sok éves munkán alapuló, bi­zonyított eredményei állnak. No persze a tudósok, szakér­tők nem tévedhetetlenek, de — higgye el! — az esetek túl­nyomó többségében nekik van igazuk. — Úgy hallottam, hogy ha­zánk — az egy esztendőben elfogadott találmányok szá­mát tekintve — az utolsó helyek egyikén áll Európá­ban. Érdemes-e ilyen helyzet­ben álfeltalálókat támadni? Nem jobb-e örülni minden vállalkozó szellemű ember­nek? A mágneses karkötő . Nem arról van szó, hogy mindenkit, akinek valami­lyen ötlete van, azonnal ál­feltalálónak kiáltsunk ki, s minden fórumról meghallga­tás nélkül küldjünk el. De ha valamelyik ötletről bebizo­nyosodik, hogy mégsem új, vagy mégsem annyira jó, mint amennyire azt szelle­mi szülőatyja állítja, akkor ne csináljunk feltalálójából nemzeti hőst, el nem ismert zsenit. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem pattanhat ki az isteni szikra bárkinek a fejéből. De a leg­több esetben igen komoly „team-munkára” van szükség ahhoz, hogy ebből a bizo­nyos szikrából valóban hasz­nos láng legyen. — Sokan arra hivatkoznak, hogy bizonyos találmányok, például a sokat emlegetett mágneses karkötő senkinek sem árt, sőt, van akinek még használ is, akkor pedig miért ne ismerjük el, önnek mi a véleménye erről? — Ellent kell mondanom, mert én ebben a kérdésben hajthatatlan vagyok. S ha már a mágneses karkötőt említette, el is mondo­k egy példát, amivel alátámasztom ezt a bizonyos hajthatatlan­­ságomat. Nemrégiben tudo­másomra jutott egy igen saj­nálatos eset. Valaki, bízva a mágneses karkötő hatásában, abbahagyta sok éve jól be­vált gyógyszereinek szedését. Ezért a „bizalomért” azután az életével fizetett. S látja, ez az, amiért én nem teszek engedményt semmiféle cso­daszernek, még ha úgy tűnik is, hogy valójában senkinek sem árthat! Horváth Annamária Megszokott látvány ezek­ben a hetekben a boltaj­tókra itt is, ott is kifüg­gesztett tábla, amely azt adja tudtul, hogy leltáro­zás miatt zárva tartanak. Van, ahol csak egy-két napig, máshol esetleg egy hétig is eltart a leltá­rozás. A kereskedők számba veszik a raktári készletet, meg azt is, ami kint van a polcokon, meg­néznek, megmozdítanak minden darabot. De nemcsak a kereskedők leltároznak ilyenkor: az ipa­ri vállalatok számára leg­alább ilyen fontos, hogy pon­tosan ismerjék a készletei­ket. Legfeljebb nem teszik ki a táblát. Sőt, a folyamatos üzemekben leltár alatt sem szünetel a termelés. Menet közben kell számolni és mér­ni, hogy mennyi az alap­anyag, a félkész termék, a be­fejezetlen termelés, és mek­kora az az árumennyiség, amely már elkészült, de még nem hagyta el a gyárat. A Budapesti Vegyiművek­ben a nagy éves leltár már lezárult, de még tart az el­lenőrzés és az adatok kiegé­szítése: ezekben a napokban veszik számításba a gyárak­ba, vagy a gyárakból úton levő készleteket. De vajon mekkora feladat egy ilyen nagy vállalatnál a leltározás? — Körülbelül a létszám egynegyedének voltak, illet­ve vannak a leltározással kapcsolatos tennivalói — mondja Lukács László, a vál­lalat termelési osztályvezető­je. — A menetrendet igaz­gatói utasítás szabályozza, s ennek értelmében már szep­tember utolsó napján elkez­dődött a munka. Először az üres gázpalackokat, különfé­le ballonokat, hordókat, rak­lapokat és egyéb göngyöle­geket számoltak össze. A második ütem a munkahelyi készletek, a szerszámok, vé­dőruhák, védőfelszerelések és a fogyóeszközök felméré­se volt. Ezután következett a legnagyob munka: az alap- és segédanyagok és a külön­féle készültségi fokú termé­kek számbavétele. Becslések — Hogyan történik ez egy folyamatos üzemben ? — Ahány üzem, annyifé­le a leltározás módszere is. A folyamatos technológiák­nál a készülékekben, a cső­vezetékekben és a közbenső tartályokban levő anyagot kell számba venni, ezek kép­viselik a befejezetlen terme­lést. A kénsavüzemünkben például ez állandó mennyi­ség, ami műszaki becslések­kel meghatározható. Más fo­lyamatos technológiáknál vi­szont mérni kell. Egyik-má­sik tartály folyamatos szint­mérővel van felszerelve, könnyen leolvasható, hogy mennyi van benne, de ellen­őrzésképpen mindig pálcával is megmérjük, milyen maga­san áll a folyadék. Ugyanez a módszer az üzemi folya­déktárolók esetében is. Költözés Persze, ezekben az üze­mekben sem csupán a tech­nológiai rendszerekben levő anyagokat kell pontosan fel­mérni. Az alapanyagok és a késztermékek egy része zsá­kokban, más része hordók­ban vagy ballonokban van. Ezeket ugyanúgy megszámol­ják, mint bárhol máshol a darabárut. Bonyolultabb fel­adat viszont a nagy meny­­nyiségben tárolt ömlesztett anyagok, például a kólafosz­fát, a kén, vagy a kálisó mennyiségének meghatáro­zása. — Ezek esetében a legcél­szerűbb módszer az úgyneve­zett köbözés — magyarázza Lukács László. — Az ömlesz­tett anyagok különféle alak­zatokban helyezkednek el, van amelyik gúlához, van amelyik téglatesthez, vagy hasábhoz hasonlít a legin­kább. Miután megállapítot­tuk, hogy melyikre, már csak a fő méretekre van szükség, és a többi már egyszerű mér­tani feladat, térfogatszámí­­tás. — Így azonban nyilván nem lesz egészen pontos a leltár... — Valóban nem. Ez egy meglehetősen durva leltár, de megközelítőleg jól tájé­koztat bennünket arról, hogy miből mennyi van a gyár­ban, vagy az udvaron. Egé­szen pontos adatokat csak nagyon bonyolult és költsé­ges módszerekkel lehetne szerezni, de ezeknél az anya­goknál beérjük a költözés nyújtotta pontossággal is. A legnagyobb pontosság­gal mérik viszont az elektro­nikus tartály mérleggel fel­szerelt tárolókban levő anya­gok mennyiségét. Az üze­mekben, a technológiai fo­lyamatok közben pedig min­dent folyamatosan mérnek, a legkülönbözőbb mérlege­ken. Ezek sorában az egysze­rű, körszámláló lapos mér­legtől az automatáig minden­féle megtalálható. A leltározás előkészületeit, illetve első munkálatait — mint már említettük — szep­tember végén kezdték el a Budapesti Vegyiművek üze­meiben. De a termelési fo­lyamatokhoz szorosan kap­csolódó leltározáshoz elegen­dő volt egyetlen nap is. A nehezén túl vannak te­hát. De a leltározás sehol sem öncélú munka, s ezért az adatok a már említett el­lenőrzés és kiegészítés után­­ további feldolgozásra vár­nak. Végül is számítógépre kerülnek majd, s fontos ré­szei lesznek a vállalat éves mérlegének. Csurran-cseppen az anyag A legfontosabb, amiről tu­dósítanak, hogy milyen volt a vállalat tavalyi készletgaz­dálkodása, s hogyan alakul­tak az év elejére a termelés feltételei. S az utóbbiakról az adatok pontosabb ismere­te nélkül is megállapítható, hogy lehetnének jobbak is. Mert a vállalatok — köztük a Budapesti Vegyiművek és a neki szállító partnerek is­­ nemcsak azért igyekeznek minél alacsonyabbra szorí­tani az év végi készleteiket, hogy könnyebb legyen a lel­tározás. Hanem még inkább azért, hogy a mérés időpont­jában minél kevesebb le­gyen, s így minél kisebbek legyenek a készletezés banki terhei. Ez is az egyik oka annak, hogy az év elején sok helyen csak csurran-cseppen az anyag, akadozva kezdődik a termelés. Franek Tibor Az éves mérleg fontos része leltár alatt sem szünetel a termelés A munkások íratlan törvénye szerint Ebéd a Váci útról Két hónapja sincs, hogy megjelent egy pénzügymi­niszteri rendelet, amely bizonyos szociális és kulturá­lis juttatásokról újólag intézkedik. Köztük található az üzemi étkezéssel kapcsolatos paragrafus, amely ki­mondja, hogy: „Munkáltatói hozzájárulást csak a munkáltatóval munkaviszonyban állók részére... le­het nyújtani.” Ebből értelemszerűen az következik, hogy a nyugdíjasoknak 1985. január elsejétől nem adható kedvezményes üzemi ebéd, holott ezt a kedvezményt az ország megannyi üzemében a legtermészetesebb dolognak tartják az aktív dolgozók is, no meg maguk a nyugdíjasok is. Riportunk helyszíne a Tungsram Rt Váci úti törzsgyára. Itt érdeklődtünk, mi a véleményük a korlátozásról? Soós Ádám a közlönnyel felvértézve fogad. Ő a szo­ciálpolitikai főosztály veze­tője, s nyilván azért mér­sékli az indulatait, mert mérséklésre szorulnak. Hatmillió hozzájárulás — Nézze, kérem, én annak a szabályozásnak vagyok a híve, ami értelemszerű és emberszabású egyszerre. Sőt, az is nyilvánvaló számomra, hogy a szociális juttatások rendszerét korszerűsíteni kell, egyszóval újra kell ér­tékelni, hogy az, amit boríté­kon kívül kap a dolgozó, il­letve az állampolgár, az va­lóban a legüdvösebb módon szolgálja-e közös céljainkat, ha úgy tetszik, életszínvo­nal-politikánkat. De éppen ezért furcsa számomra az olyanfajta „keménykedés”, ami ellentmond a józan ész­nek, ellent az öregek megse­gítésének, de még a vállalati önállóságnak is. Nem kívá­nunk mi szocialista Róbert bácsit játszani. Ám az mégis­csak furcsa dolog, ha tisz­tességünkben jogszabályok­kal korlátoznak bennünket. Előkerülnek az adatok. A törzsgyár 7200 dolgozója kö­zül 2300-an veszik igénybe az üzemi étkezést. Ebből évente legfeljebb hatvan „iz­­zós” nyugdíjas. Hiszen csu­pán a környező kerületekben élők némelyike szorul rá ar­ra, koránál és állapotánál, no meg anyagi helyzeténél fog­va, hogy elvillamosozzon a Váci útra az ételhordóval, az ebédjeggyel. A törzsgyár kü­lönben tavaly valamivel több mint hatmilliót köl­tött hozzájárulásként a dol­gozók üzemi étkeztetésére. Tehát forintban is elenyésző összeget jelent az említett kis létszámú nyugdíjas csapat. Gremsperger Istvánné, a szakszervezet szociálpolitikai bizottságának vezetője meg­erősíti mindazt, amit Soós Ádám mondott. Ha a kollek­tíva egyetért a támogatásnak ezzel a formájával, akkor az mégiscsak különös, hogy „fent” ellenzik. Holott a Tungsramban senki sem el­lenezte 1983-ban az­t, hogy a felszabadulás előtti szakszer­vezeti tagok és az 1945 utá­niak közül 1500 nyugdíjas pénzjutalmat, illetve aján­dékcsomagot kapjon. Még azzal is egyetértett minden­ki tavaly, hogy a kommunis­ta műszak bevételéből a kis­pénzűek közül 860 nyugdí­jast ezer forinttal lepjenek meg ünnepek előtt. Mi több, az aktivisták örömmel vál­lalkoztak arra, hogy házhoz viszik a segítséget. Ha mindezt nem hinném, győződjek meg róla magam. Végül is nem a hitetlen­ségem, hanem a kíváncsiság vitt el oda, hogy néhány dol­gozó véleményét kikérjem a már idézett rendeletről. Ha­lász Jánosnak, a szolgáltató gyár művezetőjének észrevé­tele. Ami tőlünk kitelik . A kisnyugdíjasoktól saj­nálni bármit, ami tőlünk ki­telik, az kérem, az én sze­memben, bűn. És ha valaki olyan intézkedést hozna, hogy a mi öregjeink nem kaphatnának kedvezményes kaját, szemrebbenés nélkül vennék jegyet annak, aki megkérne rá. Bár én otthon ebédelek. De a többi mun­katársam is így lenne ezzel. És ha már kérdezte, meg­mondom, ha rajtam múlna, a mostaninál is nagyobb ked­vezményt adnék nekik, de nemcsak az étkezésnél, ha­nem az üdülésnél is. Sok a segítségre szoruló öregünk. Amikor magam is elmentem tavaly decemberben néhá­­nyukhoz, esküszöm, volt hely, ahol csak azért nem sír­tam el magam, mert szégyell­tem volna a könnyeimet. Mit cifráztam, úgy gondolom, hogy aki egy gyárnak adta a szorgalmát, az erejét, annak erőtlenségében is kijár a gyártól jövő törődés. Ehhez se szabály, se paragrafus nem kell. Ez így normális. Ez a munkások íratlan törvénye. Egy fiatalasszony, Gáber Károlyné, a fényforrásgyár programozója úgy véli, a fia­talabbaknak segíteniük­ kell az idősebbeket. És nem hiszi, hogy van Magyarországon olyan munkahely, amelyet az tenne tönkre, hogy például a nyugdíjasoknak lehetővé te­szi a kedvezményes étkezést, ő nem ismeri a számokat, de azt tudja, hogy aki segít­ségért nyújtja a kezét, annak ezt a kezet meg kell fognia. S ha a segítség a napi me­leg ebéd, akkor azon nincs mit töprengeni. Jogszabály ide vagy oda. Az üzemi igazgatóság gép­írónője, Regős Ferencné cso­dálkozva hallgatja a kérdé­semet, aztán azt mondja, szerinte ha valaki sajnálja a kisnyugdíjasoktól a kedvez­ményes üzemi ebédet, az vagy nagyon jól él, vagy fo­galma sincs arról, miképp le­het beosztani havi 2500 forin­tot. Ő egyébként naponta 6-­8 idős emberrel szokott ta­lálkozni az ebédlőben, és mindről tudja, ha itt nem ennének, sehol sem ennének, mert étteremre nem futja a pénzükből. Ha van szív Az 55 esztendős Bánfi Györgyné, a sajtóiroda sajtó­felelőse, s mellesleg a régi párttagok nyugdíjasbizott­ságának egyetlen aktív dol­gozó tagja — akinek egyéb­ként az egész családja itt dolgozik — úgy véli, nem a nyugdíjasok kedvezményes étkezésén, vagy az ehhez ha­sonló dolgokon kell spórolni. Szerinte a segítés minden módjához szív kell. No már most, ha van szív, akkor ab­ba ne szóljon bele a szabá­lyozás. Különösen akkor ne, ha ez az érzés tulajdonkép­pen a kormányzat szándékait is erősíti. A törzsgyárban tartózkodó Novák Józseftől is megkér­deztem, hogy vélekednek ők, Zalaegerszegen, a lámpafej­­gyártó üzemben a nyugdíja­sok kedvezményes étkezteté­séről? Az szb-titkár a bizal­mi testület véleményére hi­vatkozva kijelentette, hogy ez a juttatás hozzátartozik a vállalati szociálpolitikához. Annak elengedhetetlen és szerves része. Ez a legkeve­sebb, amit a munkahely volt dolgozóinak adhat. Ké­t idős emberrel is be­széltem. A 69 esztendős, ma­gányosan élő Poszner Ká­­rolynéval, aki jelenleg öltö­zőőr, és 2573 forint a nyug­díja. Meg a lassan matuzsá­lemi korba lépett, 91 éves Vagyóczki Józsi bácsival, aki a postázóban dolgozik, irat­hordóként. Ő is magányos, de szerencsére családban él, a keresztlányáéknál. Mindket­ten azt mondták, az üzemi étkezés olyan dolog, ami ko­moly anyagi segítséget je­lent. S ha ez nem lenne, ne­hezebben menne az élet. A héten a SZOT köz­­gazdasági és életszínvo­nal-politikai osztálya a Pénzügyminisztérium il­letékes főosztályával egyetértésben azt a dön­tést hozta, hogy a nyug­díjasok továbbra is igénybe vehetik a kedvez­ményes üzemi étkezést. Tehát akkor is, ha nem járnak vissza volt munka­helyükre dolgozni. Erről a rendeletmódosításról egyébként — mint megír­tuk — hamarosan közle­mény jelenik meg a Pénzügyi Közlönyben. Szabó Iréné *

Next