Népszava, 1985. március (113. évfolyam, 50–75. sz.)

1985-03-12 / 59. szám

6 Tudományos konferencia Köznevelésünk negyven éve Köznevelésünk fejlődésének 40 éve címmel tudományos üléssorozatot szerveztek az Országos Pedagógiai Intézetben. Az első tanácskozást március 11-én, hétfőn, tartották. Szabolcsi Miklós akadémikus, az OPI főigazgatója nyitotta meg az ülésszakot; bevezető szavai után Köpeczi Béla művelődési miniszter emelkedett szólásra. Hangsúlyozta: a felszabadulás óta óriási mennyiségi fejlődést élt meg a magyar közoktatás. Igaz, hogy egy nemzedékkel később, de megvalósult az 1948 előtti nagy álom: a nyolcosztályos általános iskola valóban általános volta. Ma már a gyerekek 95 százaléka befejezi a nyolcadik osztályt is. Az oktatás személyi feltételei is javultak, mintegy 150 ezer pedagógus dolgozik a közoktatásban. A kétségtelen növekedés ellenére már középfokon is érezhető a pedagógushiány. Ezen változtatni kell, mondta a miniszter, el kell érni, hogy a képesítés nélküliek képesítést szerezzenek, s hogy egy idő után egyáltalán ne kerüljön sor képesítés nélküli tanárok alkalmazására. A jelenlegi helyzetért a munkaerő-gazdálkodás is felelős. A kulturális kormányzattal együtt nem készült fel idejében a jól előre látható demográfiai hullámra. Tavaly kétszázzal, idén ötszázzal már felemelték a tanárképző intézetek felvételi keretszámait, vállalják a pedagógus-munkanélküliség kockázatát, hogy megteremthessék a korszerű nevelés legfontosabb feltételét, a kellő létszámú, jól képzett tanárokból álló pedagógustársadalmat. Ez természetesen gazdasági kérdés is. A kormány a nemzeti jövedelem 4,5, a költségvetésnek pedig 6,5 százalékát fordítja tanügyi célokra. „Személy szerint örülök neki — mondta Köpeczi Béla —, hogy az ország közvéleménye kiáll amellett, hogy a kultúrának nagyobb összeget kell juttatni. De hangsúlyozom: nem a művelődési kormányzat feladata eldönteni, hogy a különböző ágazatok milyen arányban részesüljenek a közpénzekből.” Különösen fájdalmasnak tartja a művelődési miniszter, hogy a tanteremépítésben nagyon lemaradtunk. Látva az újszülöttek emelkedő számát, idejében gondoskodni kellett volna a tantermekről. Az utóbbi években már érezhető a javulás, de még mindig nagy a hiány is: a következő ötéves tervben mintegy 5000 általános iskolai és 2380 középiskolai tanteremre lesz szükség. Kérdés, hogy a mostani gazdasági helyzetben jut-e elegendő pénz iskolaépítésre? Az elmúlt negyven év alatt minden probléma ellenére roppant fejlődésen ment át az oktatásügy, talán csak az 1867-ben kezdődő időszak mérhető hozzá. Tartalmában is korszerűsödött a magyar oktatás: megszabadult a klerikális-nacionalista ideológiai hatásától, s így attól is, hogy tudománytalan nézeteket közvetítsen. Volt ugyan időszak, amikor a korszerűség címén dogmatizmus érvényesült — mondta Köpeczi Béla —, a múltat be kell vallani, de a múlton túl is kell lépni. Nekünk most az a feladatunk, hogy a múlt problémáin való rágódás helyett azt vizsgáljuk meg: miképp tehető a magyar iskolarendszer valóban korszerűvé? Az 1978-tól bevezetett új tantervek és tankönyvek sok vitát váltottak ki, egyet azonban nem lehet elvitatni: hogy a reformoknak kidolgozásában sokkal nagyobb mértékben, sokkal felkészültebben vett részt a tudomány, mint bármely előző időszakban. A továbbiakban a miniszter a mostanában egyik legtöbbet vitatott kérdést érintette. „Demokratikusak legyünk, vagy elitisták?” — kérdezte, vagyis: az átlagos képességű többség felkészítésére, vagy a kiugróan jó képességű kisebbség oktatására fordítsuk az erőt? Köpeczi Béla felhívta a figyelmet arra, hogy a többség műveltségi, szakképzettségi színvonala az, ami a társadalmat meghatározza, ugyanakkor természetesen a tehetségeseknek is meg kell adni minden támogatást. Csakhogy gyakran azt tapasztalják a tanárok, hogy még a tehetséges fiatalok sem elég szorgalmasak. Ennek végső oka abban rejlik, hogy a műveltség, a tudás társadalmi tekintélye nem elég mély. Azért nem elég mély, mert műveltség és tudás, szaktudás nélkül is lehet boldogulni. Amíg a segédmunkások többet keresnek, mint például a pedagógusok, addig nem lehet csak az iskola rovására írni a műveltség iránti igény viszonylag gyönge voltát. Befejezésül beszélt a miniszter az oktatási törvénytervezet körüli vitákról. Megvalósulnak-e, megvalósulhatnak-e a törvény által kitűzött célok? Erre csak azt lehet mondani — szögezte le Köpeczi Béla —, hogy ez elsősorban harc erőfeszítés kérdése. A törvény ugyanis részben az adott helyzetet rögzíti, részben azonban lehetőséget nyit az új törekvések megvalósítására. A közeljövő feladata, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel. A miniszter beszéde után Tímár János egyetemi tanár tartott előadást az oktatás és a gazdaság kapcsolatáról, majd Szabolcsi Miklós beszélt a műveltségkép alakulásáról. A tudományos ülésszak csütörtökön folytatja munkáját. Sz. Sz. Káin vagy Abel? Nagy Zoltán néptáncestje Egy önálló estet rendszerint úgy képzel el az ember, hogy a művész egymaga mutatkozik be „ezerarcúan”, azaz, minden módon, ahogy csak tud; produkcióit pedig művészbarátok számai tarkítják, hogy közben legyen szusszanásnyi ideje. Nos, e sablonhoz képest többszörösen is formabontó önálló estet láttunk a múlt hétfőn a Budai Vigadóban: egy néptáncosét, aki azonban a kétrészes műsorban egyszer sem „szólózott”, legfeljebb főszereplője volt az egyes daraboknak, ráadásul néptáncos kollégák és vendégkollégák nélkül be sem lehetett volna mutatni őket. S akik más művészeti ágból csatlakoztak hozzá? Törőcsik Mari volt az egyik; törékeny alakjával szinte táncosnak látszott a szép szál legények között, s József Attila szavait is mintha népi mondókákká változtatta volna ... Másikuk Cseh Tamás, aki — szerényen — úgy alkalmazkodott a tánchoz, hogy dalait a koreográfiák alapgondolatának, hangulatának, konfliktusainak megfelelően válogatta. Megdöntve végre azt a hibás tradíciót, hogy a szó-zene-tánc kapcsolatában a táncot csakis az illusztráció szerepe illetheti meg. Ám akinek az értékes műsort leginkább köszönhettük, az mégiscsak a néptáncos Nagy Zoltán, aki útépítőmérnöki diplomáját tizenhat évvel ezelőtt felcserélte az amatőr táncszínpaddal. Előbb Györgyfalvay Katalin amatőr társulatában, a Vasas Együttesben, majd, megalakulása óta, a Népszínház Táncegyüttesében táncolt. Itt érett szólistává, már évekkel ezelőtt, hogy mára szinte eggyé váljon mind a társulattal, mind a koreográfusnő művészi elképzeléseivel. Portréműsora ezért — a nyolc régi s az új Györgyfalvay-koreográfia (Az ócska cipő című, Cseh Tamással közösen eljátszott remekbohóctréfa) sorát tekintve — egyúttal Györgyfalvay-eszként vagy a Népszínház Táncegyüttes estjeként is felfogható. Ám akár ez, akár amaz, mindenképp megérdemelne egy Egyetemi színpadi sorozatjátszást, vagy egy televíziós feldolgozást. Hogy minél többen láthassák: hétköznapunk ellentmondásairól, történelmünk, magánéletünk kudarcairól és bánatba forduló, apró örömeiről milyentiszta tükröt tart elénk Györgyfalvay táncszínháza. S benne atáncos, aki ha kell, Ábelnak, ha kell, Káinnak mutatja magát csak azért, hogy a tükörben önmagunkra ismerhessünk. Kaán Zsuzsa Részlet Nagy Zoltán estjéből (a háttérben Csibra Gergely) Ágoston András felvétele Barátaink , kortársaink Szovjet drámák bemutatósorozata Szovjet drámák bemutatósorozata kezdődik szerdán, március 13-án este. Amint azt Ivan Bagyul követségi tanácsos tegnap (hétfőn) a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában tartott sajtótájékoztatón bejelentette, a Művelődési Minisztérium, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, valamint a Népszínház szervezésében és közreműködésével március, április és május folyamán bemutatósorozatot rendeznek a hazánkban jelenleg műsoron levő szovjet drámákból. Az első — a sorozatot nyitó — előadásra holnap este a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza színháztermében kerül sor. Szofja Prokofjevna Tanúk nélkül című drámáját mutatja be a Népszínház. A továbbiakban Gödöllői Lajos, a Művelődési Minisztérium színházi osztályának vezetője, valamint Miszlay István, a Népszínház igazgatója elmondotta: az elkövetkező hetekben több kortárs szovjet drámaíró darabját láthatják az érdeklődők Budapesten. Főként a vidéki színházak e szezonban színre vitt szovjet bemutatóit szeretnék megismertetni a közönséggel. Miután az 1984— 85-ös évadban húsz magyar színház összesen huszonegy szovjet darabot mutatott be (vagy tervezi a bemutatót), a választék igen széles. E darabok legtöbbje napjaink szovjet életének konfliktusaival foglalkozik, s mint ilyenek, rendkívül érdekes áttekintést nyújtanak azokról a problémákról, amelyek az utóbbi időben több kitűnő szovjet filmben is megjelentek. A tervek szerint a pécsi, a győri, a zalaegerszegi, a miskolci, a kecskeméti és a szolnoki színház egy-egy produkcióját illesztik be a Barátaink — kortársaink elnevezésű sorozatba, mely a következő, 1985—86-os évadban is folytatódni fog. A tájékoztatón elmondották: a bemutatók egy részét a Népszínház hamarosan megnyíló új kamaraszínházában, egyes előadásokat pedig a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza színháztermében tartják , de például Gelman ismert darabját, a Prémiumot, a zalaegerszegiek valószínűleg az Óbudai Hajógyár egyik szerelőcsarnokában mutatják majd be, munkásközönség előtt. Az őszi szezonban egyébként több színházunk tervez további szovjet bemutatókat is. Érdekesnek ígérkeznek a kevésbé ismert köztársaságok irodalmából választott drámák: azerbajdzsán, lett, örmény, észt szerzők hazájukban nagy sikert aratott művei. (t. i.) Új híradók Új produkciókat forgatnak a MAFILM Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójában. Jubileumi híradót állítanak össze abból az alkalomból, hogy negyven éve — május 1-én — készítették a felszabadulás utáni első Magyar Filmhíradót. A felszabadulás 40. évfordulója alkalmából híradókülönkiadás szól majd azokról a harci eseményekről, amelyek a legutóbb felfedezett gyűjtemények és archívumok anyagainak felhasználásával „beszélik el” a béke megszületését hazánkban. Hasonló híradók készülnek az idén a Magyar—Szovjet Baráti Társaság létrejöttéről, tevékenységéről, az állam- és pártközi kapcsolatok tükrében, illetve azokról a még ismeretlen hajdani magyar antifasiszta harcosokról, akik Nyugat-Európa különböző csataterein és ellenállási mozgalmaiban küzdöttek. KEDD, 1985. MÁRCIUS 12. NÉPSZAVA. A televízió előtt VITASSUK MEG Még tart a Széchenyi napjai c. új, tévéjáték-sorozat epizódjainak vetítése, s éppen a végkifejlet elé érkeztünk, amikor már nyilvános vitát rendeztek róla. Tévedés ne essék! Az egész műről szólt ez az eszmecsere s nem arról a részeiről, melyeket a néző eddig láthatott a képernyőn. Természetesen e disputa résztvevői láthatták és így ismerték a teljes alkotást. Hiszen az egyik vitatkozó: Nemeskürty István, a sorozat szerzője és a másik pedig a rendezője: Horváth Ádám. Hozzájuk társultak a többi meghívottak: Galsai Pongrác író, kritikus és Görgey Gábor költő, próza- és drámaíró, ők vállalkoztak e különleges, a maga nemében párját ritkító kezdeményezés kivitelezésére. A vita helyéről se legyenek kétségeink: ott zajlott-bontakozott ki, ahol a sorozat készült a televízióban. Rendezője ugyancsak az az intézmény, mely ezt a művészi produkciót elkészítette. Így hát már az eddigiekből is kiderül, hogy ámulatra-bámulatra méltó akciónak lehettünk tanúi, melynek alapján bizonyságot tehetünk a tévé meghökkentő újító szellemiségéről, mely hovatovább nem ismer gátlásokat. Csodálkozásunk csak növekedett, amikor egymás után hangzottak el az értékelő — természetesen elismerő, égig emelő, s hódoló — dicséretek eme új mű nagyságáról és kivételes erényeiről. Kapcsolódtak ezekhez az alkotók lefegyverző vallomásai a szándékaik és a törekvéseik nemes, újszerű, s hazafias jellegéről, a történelmet, a valóságot, az egyéniséget feltáró-ábrázoló-bemutató igényeikről és eredményeikről. Szó esett még arról is a vitában, hogy e sorozat korrigálja az „ötvenes évek” Széchenyi-képét... stb. Miért e sietség? E hév s e szenvedély? Mintha akadna ember e hazában, aki kétségbe vonná e művészi vállalkozás jelentőségét és ne lelkesedne az eredményekért, ha azok valóban igazi eredmények ... Az alkotókat azonban nem zavarta az adoráció „tömjénfüstös” légköre és jószerint eszükbe sem jutott, hogy a gyötrőbb problémáikról adjanak számot, immár a művészi „sohameg nemelégedés” ilyenkor illendő és kötelező normái szellemében. Pedig Galsai és Görgey elismerő, vagy értékek létrejöttét regisztráló megnyilatkozásaiban fel-felvillant egy-egy kritikai „szikra” s bíráló észrevétel — főként persze szubjektív formában. Ezek azonban nem járultak hozzá e vitában az alkotók önkritikai szemléletének kialakulásához s a művészi termékenyítő elégedetlenségének felszabadításához. Történt mindez közvetlenül a Széchenyi napjai sorozat befejezése előtt, közvetlenül ! Éppen az országos kritikai véleményalkotás „finisében”, tehát felettébb fogékony és érzékeny pillanatban ... Hogyan minősíthetjük ezt az akciót egy olyan új mű esetében, mely a szokásosnál összehasonlíthatatlanul nagyobb publicitást kapott — előzetesen és bemutatás közben? (Interjúk stb.) Meghagyjuk e kérdést „talány” formájában! Kapcsolódjon egy újabb „talány” Széchenyihez, akiről Németh László azt írta, hogy „... Az, hogy ő volt a legnagyobb magyar, vitatható: az, hogy a legtalányosabb ő volt, vitathatatlan.” Szerb Antal pedig a „legérdekesebb magyarénak tartotta. Íme, e disputával ismét egy újabb „érdekesség” is kapcsolódik hozzá. Mégis talán a legizgalmasabb és legfigyelemreméltóbb jelenség: a műsorszerkesztés ritkán tapasztalható, sajátos igyekezete. Még e „műsoridő-zsugorító világban is találtak módot arra, hogy e disputát percnyi pontossággal a sorozat utolsó előtti epizódjának befejezéséhez-kapcsolják — a második csatornán. Ügyet sem vetve arra, hogy az elsőn, a Hatvanhat c. műsorban egy rendkívül érdekes, országos jelentőségű eszmecsere bontakozott ki a közoktatás és közművelődés kérdéseiről. A vendég, Gazsó Ferenc művelődési miniszterhelyettes világos és határozott válaszokat adott a nézők legnehezebb si kényesebb kérdéseire is. Annyi bizonyos, hogy ez a vita volt Széchenyi hagyományaihoz méltó. Hiszen ő mondta egykoron, hogy a kiművelt emberfők sokasága a nemzet igazi hatalma. S ha nem tévedünk, akkor éppen Széchenyi tűnt ki a valóságfeltárás könyörtelen őszinteségével, az ön- és nemzetkritika kérlelhetetlenségével és a szüntelenül jobbító-javító törekvéseivel s tetteivel. SZÓ, ZENE, KÉP Érdeklődéssel néztem már eddig is a SZÓ, ZENE, KÉP c. műsorsorozatot, mert fontosnak tartottam a célokat és a koncepciót, melynek szellemében született. Az irodalom és a társművészetek új, vagy régi műveinek, alkotóinak bemutatása együtt és egységben lelkesítő — s valóban a tévének való! — feladat. Az eddigi műsorokban éppen ez a szerves egység s éltető kölcsönhatás nem, vagy nem meggyőzően jött létre. Tűnődtem, hogy mi lehet ennek az oka? Talán az operacentrikusság, vagy a nem kellő igényesség, esetleg más? Most, a legújabb műsorból kiderült, hogy mi az, ami hiányzott. Egy összefoglalásra képes, az „együttességet” indokolni képes, szuverén művészegyéniség, aki „áthatja”, s „átjárja” gondolataival és érzéseivel a műsor heterogén — az előzetes reklámozás igényének alávetett — kiválogatott produkcióit. Petrovics Emilben, a meghívott vendégben megtalálták azt az erőt, mely valósággal újjávarázsolta e műsortípust. Mellette még Baranyi Ferenc, a kitűnő költő és igazi tévé-show-man is jobban és erőteljesebben érvényesült. Kiváló zeneszerzőnk vonzó egyéniségének, nyitott és széles körű érdeklődésének, a sznobisztikus dogmáknak fittyet hányó szemléletének, nagy műveltségnek és ízlésének köszönhetően egy kitűnő tájékoztatva gazdagító, színvonalas műsort láthattunk-hallhattunk. Szinte valamennyi számát kiemelhetnénk! Talán a legnagyobb élményt Eck Imre új, Petrovics Emil zenéjére készült balettjének részlete, s a Népszínház művészeinek a magyar népi tánc mozgásvilágából építkező, egyetemes gondolatokat hordozó produkciója adta (Bartók Béla: Mikrokozmoszából találtak hozzá zenét!) Szívünkbe zártuk a nagyszerű kürtművészt, Friedrich Ádámot és a Duke Ellington régi számát korszerű szellemben felújító Deseő Csabát és együttesét. Ritkán szólhatunk elismeréssel olyan újat kereső törekvésekről, melyek a tévé egyes sorozatos műsorainak keretében bontakoznak ki. (Rendezte: Csenterics Ágnes.) Illés Lajos Új képzőművészeti könyvek A Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalata gondozásában két új művészeti kiadvány látott napvilágot. A mai magyar művészet című sorozatban megjelent Szabó Györgynek Szántó Piroska festőművészt bemutató kismonográfiája, amely a művész eddigi munkáságát tekinti át. A másik mű Lajta Editnek, Brocky Károlyról készített kötete. A képzőművészeti kiadó monográfiája Brocky teljes életművét mutatja be, számos korabeli forrás felhasználásával. (MTI)