Népszava, 1985. június (113. évfolyam, 127–151. sz.)
1985-06-06 / 131. szám
NÉPSZAVA 1985. JÚNIUS 6., CSÜTÖRTÖK Asszanyok gyára Sátoraljaújhelyen Kölcsönös bizalommal A betonon, a kissé megkopott krétarajzok, a könynyebb eligazodás kedvéért nevén nevezett állatkák, csendéletek és tájképek árulják el, nemes viadal volt itt a közelmúltban. Az ember még most sem szívesen tapos az elefánt ormányára, a vázában pompázó csokor sárga és vörös szirmaira, mert a bekeretezett kis műalkotások olyan meghitt természetességgel illeszkednek a Herukon épületcsoportjának és rendezett udvarának látványához. A „művésznév” a Hegyalja Ruházati Szövetkezetet takarja, amelynek dolgozói a gyermeknapon saját gyáruk udvarán rendezték meg a kicsik rajzversenyét. Elvégre minden fontos dolog itt történik, hát akkor ennek a jelentős eseménynek is itt van a helye. Az asszonyok gyárától egyébként sem választható el a gyerek. És még valami nem: a tisztaság, az otthonosság. Ez fogadja az embert Osváth Istvánné elnökasszony szobájában. Ez lepi meg a műhelycsarnokokban és a raktárban. Nincs véletlenül elejtett szemét, sem hanyagul eldobott cigarettacsikk. Kalauzom Vasy Lászlóné, a fiatal személyzeti vezető észrevételeimen csodálkozik. Hát lehetne másképp egy hároméves új üzemben, aminek mindenki örül? Ott, ahol a létszám 85 százaléka lány és asszony? Ők utazgatnak A termelés 86 százaléka exportra megy. A varrodában, ahol „már tél van” és az asszonyok a nehéz szövettel bíbelődnek, hogy a szalag végén a kiszabott darabokból összeálljon a Hollandiába készülő kabát, Szabolcsi Józsefné kezét figyelem. Harmincegy év rutin van a mozdulataiban. Ez a kéz az öltések milliárdjait tette meg a klottnadrágtól, a pufajka foltozástól és a munkásruhavarrástól az export kabátig. Görnyedt a lábhajtós gép mellett fillérekért a volt leventeotthon meg a régi fürdő épületében, és egyszer csak azt vette észre, felnőttek a gyerekei, épül az új gyár, a gépek szinte maguktól mennek, és többet keres, mint a férje. — Akiket itt lát, a Dózsa György szocialista brigád tagjai. Negyvenhárman vagyunk. Nincs egyéni siker, ha csak a hétezer forintos keresetet nem veszi annak. De az a siker, hogy a sátoraljaújhelyi Herukon keresett márka lett, elhiheti, nagy öröm a számunkra. Még akkor is, ha szombatonként morgolódva indulunk műszakra. Vary Lászlóné a fülembe súgja: a „Dózsásokat” négy évvel ezelőtt a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki. A varrónő, mintha gondolatolvasó lenne, hirtelen azt mondja: — Szeretnénk jövőre is meghívót kapni a Parlamentbe. Egyébként látta volna akkor a brigádot. Kosztümbe öltöztünk. Csak úgy bámultak bennünket. Csinosak voltunk, az szent igaz. A szép ruhák között fejlődik a szépérzék. Kísérőmtől egyébként megtudom, hogy a szövetkezet termékeit a dolgozók kedvezményes áron megvásárolhatják. Bár olyan dolog ez a vásárlás náluk, mondja, mint a csokoládégyárban a csokoládéevés. Ő legfeljebb kétszer-háromszor vesz valamit évente. De az mind olyan igazi. Megjegyzem, termékeik kis szériában készülnek. Fejlesztő-tervező részlegükben hat embernek csak az a dolga, hogy megálmondja a legszebbet. Tervező művészük Pesten él. Szerették volna Újhelybe csábítani, de a táj szépsége nem tudta ellensúlyozni a fővárostól való távolságot, így hát ők utazgatnak. A kereskedők hetente kétszer, háromszor. De mert a külkereskedelmi vállalatokon kívül az országos intézmények, a pénzintézetek, no meg az OKISZ is Budapesten van, nincs olyan nap, hogy valaki a Herukonból ne róná a kilométereket. Bár mint mondják, ezt is meg lehet szokni. Minőségek Varga Erzsike másképpen van a kilométerekkel. A fiatal varrólány — akivel egy másik részlegben ismerkedtem meg — inkább az albérletet választotta, semminthogy a rossz közlekedés miatt Háromhutáról bejárjon. Négyezret keres, abból kell lecsípni ötszáz forintot albérletre. Vagy harminc lány él így, mint ő. Legutóbb azt hallotta, a szövetkezet valamilyen módon támogatni akarja őket, hogy könnyebb legyen a megélhetésük, és több pénzük maradjon. — Kell-e hazaadni a fizetésből? — kérdem. — Dehogy. Inkább még a szüleim támogatnak. Pedig csak édesapám keres, aki erdei munkás. Hiába, bizonyos dolgok egyformán történnek az ország bármely csücskében. Egyforma az aggodalom is, amivel a távolra került gyereket körülveszik. Az elnökasszonytól tudom, a Herukon is rajta tartja a szemét a lányokon. Amit Erzsike hallott, az albérleti hozzájárulás, nem szóbeszéd. A szövetkezet épít a fiatalokra, következésképpen minden módon tudtunkra adja, hogy szükség van rájuk. Itt az ember épp olyan fontos, mint az első osztályú export termék. S bár az öszszehasonlítás profán, a lényege az érdekes, hiszen az ember minősége benne van a termék minőségében. És amikor az elnöknő úgy fogalmaz, hogy ezek a nők még a lehetetlenekre is vállalkoznak, akkor ezen azt a tiszteletre méltó viszonosságot kell érteni, hogy a vezetők sem ismerik a lehetetlent, ha a dolgozók közérzetéről, hangulatáról, munkakörülményeiről van szó. Létrehoztak például két egyműszakos szalagot a kismamáknak. Vary Lászlónéval oda is beköszönünk. A szelíd, széparcú Kántor Istvánné kérdéseimre fontolgatja a válaszait, mert akinek sok a panasza, az nem szívesen beszél róla. Neki van éppen elég. Két gyerekkel, elváltan, egyedül él. Közösen számolgatjuk, ugyan mi marad a fizetéséből, amikor kifizeti a lakbért, az OTP-törlesztést, a gyerekek napközijét, a volt férjének megítélt összeget, mivel ugye az övé maradt az új lakás, és van még bútorrészlet is. Hát nem könnyű. — Tudja, én mégis szerencsés vagyok. A szüleim kertjéből kikerül a zöldség, a gyümölcs és a baromfi. Ruhát nem veszek, mindhármunkra magam varrok. Meg aztán itt ez a szövetkezet, ahol úgy érzem, otthon vagyok. Volt ugyan olyan kolléganőm, aki szidott a válás miatt. Tűrjön az asszony. Mi lesz veled egy szál magadban? De ez már a múlté. Két dolgot nem bántam meg az életemben. A válást, és azt, hogy mégsem fodrásznak mentem. Persze, a gyerekek miatt nem vállalkozhat két műszakra. Ezért átlagban körülbelül ötezret tud csoportbérezésben megkeresni. A Herukon neki és a hasonló körülmények között élő, tehát gyermeküket egyedül nevelő asszonyoknak havonta, gyerekenként 100 forint pótlékot fizet, és beiskolázási segélyt juttat nekik. Nem nagy dolog, mondhatná az ember. Sietség nélkül Szinte csak figyelmesség. De végül is ezek azok a figyelmességek, amelyek nemcsak jólesnek, hanem megtartó erejük is van. Hiszen nyilván a száz forintokkal nem oldható meg egy-egy élet törése. Azzal viszont már igen, hogy a közösség védelmet tud jelenteni. Némiképpen orvoslást, mert a figyelmesség, a törődés igen jó gyógyszer. Kántor Istvánnénak ezt a gyógyszert a Herukonban „írták fel”.Nem is tudom, gazdálkodási eredményeink, vagy emberközpontú nézeteink figyelemreméltóbbak-e? Vagy talán együtt jár ez a kettő? Négy év alatt 80 százalékkal növelték a termelési értéket, 50 százalékkal a nyereséget és a tőkés exportot, és 143 százalékkal emelkedett belkereskedelmi tevékenységük. És ez alatt a négy év alatt ötszörösére nőtt a lakástámogatás összege, illetve két és félszeresére az egyéb szociális juttatásra szánt költség. — Hogy milyenek ezek az emberek? — kérdez vissza az elnöknő, Osváth Istvánná. — Bíznak bennünk. Hisznek nekünk. S hadd mondjam meg, itt nem maradhat olyan vezető, aki erre a bizalomra nem szolgál rá. A főnöknő nagyon elfoglalt. Nincs fogadónapja, és nem tart fogadóórát. De bármikor bárki bemehet hozzá. Az az elve, hogy az emberekhez idő kell. Aki siet, az rossz vezető. Szabó Iréné Jogsegélyszolgálat négy óra alatt sem keresett többet A Budapesti Postaigazgatóságon valaki éber volt. „Kiderítette”, hogy nem szabadott volna B. István hírlapárussal, egy korábbi üzemi baleset sérültjével egyezséget kötni. Az 1984 februárjában létrejött megállapodás csak a már évek óta fizetett baleseti járadék meghatározott összegben történő további folyósítására vonatkozott, de — mint hamarosan rádöbbentek — „tévedés és a korábbi ügyintézés helyességébe vetett bizalom szülte, s az annak megfelelő teljesítés tartozatlan fizetést jelent”. Egyszerűbben szólva, a kétségtelenül jó szándékú észrevételt elfogadva, az igazgatóság vezetőiben is az a meggyőződés alakult ki, hogy B. István nem tarthat igényt baleseti járadékra, s ezért 1984 májusában a Munkaügyi Döntőbizottsághoz fordultak, a járadékfizetési kötelezettség megszüntetését kérve. Hogy az elején kezdjük, B. István 1974. szeptemberében helyezkedett el a budapesti 62-es Postahivatalban, részfoglalkozású hírlapkézbesítőként. 1977. január 4-én, 27 éves korában érte üzemi baleset, szolgálatának teljesítése közben megcsúszott a jeges úton, olyan szerencsétlenül esett, hogy bokatöréssel kórházba kellett szállítani, s a sérülés következtében 36 százalékkal csökkent a munkaképessége. Nincs keresetvesztesége A fiatalember a baleset után a Posta Központi Járműtelepén gépkocsivezetőként dolgozott, majd a Tejipari Szállítási és Szolgáltató Vállalatnál helyezkedett el, szintén, mint gépkocsivezető. 1983. április elsejétől tartozik ismét a Postaigazgatóság állományába, azóta hírlapárus. A munkáltató elismerte a balesetből eredő , vétkességtől független felelősségét, és rendszeres havi járadékot folyósított B. Istvánnak, túl a Társadalombiztosítási Igazgatóság által megállapított járadékon. A döntőbizottság előtt viszont — mint láttuk, alig néhány hónappal az egyezség megkötése után — már azzal érvelt, hogy a sérültnek (aki hírlapárusként havonta átlagosan ötezer forintot keres) nincs keresetvesztesége, sőt. „Nem vitás — írták beadványukban —, hogy B. István jelenlegi munkabére a sérelemkori keresetét többszörösen meghaladja, különösen ha figyelembe vesszük, hogy munkaképesség-csökkenése folytán a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság részére havi 1001 forint járadékot utal ki.” Álláspontjuk alátámasztására hivatkoztak a dolgozó életének, testi épségének vagy egészségének sérelmével okozott károk megtérítéséről szóló rendeletre, amelynek értelmében elmaradt jövedelemként azt a kárt kell megtéríteni, amely a dolgozót azzal éri, hogy a sérelemből származó munkaképtelenség, illetőleg munkaképesség csökkenése miatt elesik a keresetétől, vagy a sérelem előtti keresetét nem éri el. Hát kérem — bizonygatták —, ilyen keresetkiesésről a jelen esetben szó sincs. Az MDB előtt a dolgozó előadta, hogy hírlapárusként a munkaideje jóval meghaladja a napi nyolc órát, s még szombatonként is rendszeresen kilenc órát dolgozik. Az igazgatóság jogi képviselője orvosszakértői vizsgálat elrendelését indítványozta, annak tisztázására, hogy B. István képes lenne-e gépkocsit vezetni, másrészt rakodást vagy más, erőkifejtést igénylő munkát végezni. A döntőbizottság azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a sérült ellenőrző orvosi vizsgálatáról a munkáltatónak kellett volna gondoskodnia, s a járadékfizetési kötelezettség megszüntetésére irányuló kérelmet — mint megalapozatlant — elutasította. Különös számtan Az MDB határozatát a Budapesti Postaigazgatóság keresettel támadta meg a Fővárosi Munkaügyi Bíróságon. Keresetlevelükben változatlanul azt bizonygatták, hogy a balesetet szenvedett fiatalember jövedelme — a társadalombiztosítási járadékot is ide számítva — „többszörösen meghaladja” az üzemi baleset előtt elért keresetét, tehát indokolatlan tovább folyósítani számára a járadékot. Különösen figyelemre méltó a munkáltatónak a perben előterjesztett előkészítő irata, amelyben elismeri a baleset üzemi jellegét, a munkáltató objektív kárfelelősségét, továbbá a sérült visszamaradt munkaképesség-csökkenését, s csupán azt vitatja, hogy keresetvesztesége volna. Az előkészítő irat összeállítója ugyanis számolni kezd. B. István a baleset előtt, havi átlagban 2020 forintot keresett, négy órai munkaidőben. Napi nyolc órát számítva ez 4040 forint — teszi hozzá. A baleset óta eltelt időszakban bekövetkezett bérterjesztést (ami 47,68 százalék) ennek ellenére csak a négyórás keresetre vetíti. Az így kapott 963 forintot viszont már a 4040 forinthoz adja hozzá, és mint valami bűvész, „megállapítja”: napi nyolc órai munkát figyelembe véve, a dolgozó baleset előtti keresete 5003 forint. .. Jár a járadék Nem csoda, hogy a munkaügyi bíróság nem honorálta ezt a számítási módot, s kimutatta: ha B. Istvánt nem éri baleset, a havi jövedelme — tekintettel a közben végbement bérfejlesztésre — teljes munkaidőben 6400 forint lenne. A progresszív nyugdíjjárulék levonása után tehát 5824 forintot kapna kézhez, ezzel szemben hírlapárusként, teljes munkaidőben — szintén nyugdíjjárulék nélkül — havi 3796 forintja marad. A két összeg különbözete 2028 forint, s ha ebből levonjuk a társadalombiztosítási járadékot, a dolgozó havi keresetvesztesége még mindig több mint ezer forint. A Fővárosi Munkaügyi Bíróság ezért a Budapesti Postaigazgatóság keresetét elutasította. A munkáltató az ítélet ellen fellebbezést nyújtott be a Pest megyei Bírósághoz, amely azonban helybenhagyta az első fokú bíróság ítéletét. B. István továbbra is kapja a baleseti járadékot. Kéri Tamás 7 lakberendezési szaküzlet a Belváros legújabb szaküzlete A kínálatból: import fürdőszoba-felszerelések, kovácsoltvas lakásfelszerelési cikkek kisbútorok, lámpák, modern stíl és blender tükrök Nyitvatartás #141A\ ||r? ’ hétköznap 10-18 óráig csütörtök 10-20 óráig álL szombat 9-13 óráig TIT Szovjetunió éfÚÍVVhVit ii ffitíZílílStiff Egyre több közgazdász vallja, hogy az óriási teljesítőképességű szovjet gazdaságban nem az energia, vagy az anyaghiány, nem is a munkaerő-tartalékok hiánya okozza az „intenzív fejlesztési" úton a nehézségeket, hanem az irányítás fogyatékosságai, a szervezetlenség. Éppen ezért a termelőegységek kezdeményezőkészségének, önállóságának kiszélesítése és mindezzel összefüggésben az önelszámoló vállalati rendszer fejlesztése a szovjet gazdaság előtt álló egyik legfontosabb feladat. A folyamatos gazdasági növekedés ellenére érzékelhetővé váltak az új fejlődési szakasz kedvezőtlen kísérőjelenségei: nem csökkent a termékegységre jutó anyag-, energiafelhasználás, a tervköltség és minőségi előirányzatai gyakran nem teljesülnek. A szervezetlenség, a hanyagság rontotta az eredményeket egy sor iparágban, mint például az olaj, a szén, a vegyi és a színesfémkohászati iparban. A bajok — mint erre a szovjet sajtóban közölt több írás is rámutat — főként az ösztönzés fogyatékosságával, és az irányítás merevségével kapcsolatosak. Az egyik moszkvai ruhagyár igazgatója mondta el, hogy a konfekcióiparban dolgozók munkájára fékezőleg hat a hosszú távon is merev terv, mert nem követi, nem követheti kellőképpen a kereslet változásait. Ma a kötött ruhák iránt nagy az igény, holnap esetleg a divat pamutruhák felé fordulhat, de a konfekcióipar dolgozói — hogy teljesíthessék a tervben előírt mutatókat — kénytelenek a tervben meghatározott termékeket termelni. Ez a példa azon a tanácskozáson hangzott el, amelyen Mihail Gorbacsov főtitkár találkozott a gazdaság vezetőivel. A tanácskozáson többen rámutattak, szükség van arra, hogy a termelési taktika és stratégia megválasztásában a vállalatvezetők felelőssége, jogköre szélesebb legyen. Több közgazdász hangsúlyozta, hogy a termelékenységnek a béreket meghaladó ütemben kell növekednie — ez ugyanis az áremelkedés elkerülésének útja. Az is hasznos lenne — írja a Pravda —, hogy a jelenlegi bérezési, ösztönzési rendszerben a vállalatok rendelkezésére álló bérmennyiség megállapításakor figyelembe vegyék: az előállított termék keresett-e, vagy csak készletre gyártott. A harmincas évek elejéről eredő bérezési rendszer, amely a prémiumokat is járandóságnak fogja föl, akadályozza az intenzív fejlődést. A Szocialisztyicseszkaja Industrija arról ír, hogy a kiáramló bérek és az árufedezet között helyes arányt úgy kell megteremteni, ahogyan ez a kísérleti gazdálkodási rendszerbe bevont vállalatoknál valósul meg. A több mint egy éve folyó kísérletben szoros kapcsolatot teremtettek a teljesítmények és a bérek között: 1 százalékos vállalati termelékenység emelkedés — az értékesített termelésen mérve — járhat csak 0,35 százalékos bérnövekménnyel. A már említett vállalatvezetői tanácskozáson többen a gazdasági kísérletben alkalmazott módszerek elterjesztését szorgalmazták. Kezdetben öt, jelenleg már 21 minisztérium — mintegy kétmillió dolgozót foglalkoztató, 35 milliárd rubel értékű terméket előállító vállalata kapott szabadabb kezet a termelési profil, a műszaki fejlesztési politikai kidolgozásában, az ösztönzés gyakorlásában. Marton János