Népszava, 1985. július (113. évfolyam, 152–178. sz.)

1985-07-16 / 165. szám

6 A zsűri magyar tagja: Havas Ferenc Beszélgetés az V. Moszkvai Nemzetközi Balettversenyről Havas Ferenc, a Magyar Állami Operaház magántáncosa és balettmestere már gyakorlott zsűritag. Négyszer Japánban, egyszer Amerikában is zsűrizett, s a közelmúltban ugyanezért Moszkvába is meghívták, ahol ötödször rendezték meg az idén az ifjú balettművészek nemzetközi versenyét. A Kossuth-díjas érdemes művész nappalijában, ahol beszélgetünk, a polcon, az asztalon s az állólámpa alatt is prospektushalmok hevernek a verseny emblémájával a címlapon. — Nézze csak — mutatja büszkén az egyik színes kis magazint —, ezek a zsűritagok dedikációi. Örök emlék, és amint ráérek, oda is teszem a többi közé. Ugyanis — magyarázza lelkesen, de halkabbra fogva a szót —, én évtizedek óta mindarról naplót vezetek, ami a szakmában velem történik. Ez a moszkvai verseny külön fejezetet kap majd benne. — Aki csak kicsit is tájékozott a balett világában, tudja, hogy Moszkvának csaknem olyan régiek a baletthagyományai, mint Leningrádnak. Mondhatni, Moszkva az európai balett- művészet egyik legrangosabb központja. Ez a státus hogyan érződött a verseny méreteiben? — Talán mindenekelőtt hadd mondjak néhány adatot: ezt a versenyt — amelyre négyévente kerül sor —, húsz ország részvételével rendezték meg az idén, június 13—26. között. Olyan harminchárom (!) tagú zsűrivel az élen, amelynek elnöke maga Jurij Grigorovics volt, a Moszkvai Nagyszínház balettigazgatója. De talán érdemes a tagok közül is megemlíteni azokat, akik nálunk is ismertek. Például Szofja Golovkinát, a Moszkvai Koreográfiai Intézet igazgatónőjét; Olga Lepesinszkaját, a nálunk is többször járt világhírű balettmesternőt; az egykori híres finn művésznőt, Doris Laine-t, akivel magam is táncoltam; vagy Allan Fredericiát, a neves dán tánctörténészt. De a legnépszerűbbekről sem feledkezhetünk meg: Alicia Alonsóról, a Kubai Nemzeti Balett prímabalerinájáról és igazgatójáról, Robert Joffrey-ről, az amerikai koreográfusról és társulatvezetőről, s nem utolsósorban az egykori ünnepelt táncospárról, Galina Ulanováról és Konsztantyin Szergejevről. — Mit kell tudnunk a verseny lebonyolításáról? — Elsősorban azt, hogy bár ez ugyanúgy a klasszikus ba,lett versenye volt, akárcsak a nagyobb múltú várnai, a versenykiírás azonban mégis eltért az ott megszokott szabályoktól. Rendszerint ugyanis két kategóriában: ifjúsági és felnőtt korcsoport számára hirdetik meg a versenyt, 15—21 éves korig, illetve 21—27 éves korig. Moszkvában ezúttal csak egyetlen kategória volt: a 17 —25 éves korosztály számára. Vagyis a versenyzőgárda így kissé leszűkült, mi pedig valójában a legszínpadképesebb korosztály, a már „felnőtt”, de még „ifjú” táncosok tudását mérlegelhettük. A fordulók száma és jellege viszont természetesen azonos maradt a várnai gyakorlattal: az I. és III. fordulóba klasszikus táncszámmal, a II.-ba pedig modernnel kellett benevezni. Annak a táncosnak, aki szólóban versenyzett, fordulóként kétkét variációt kellett bemutatnia. Aki viszont párban (pas de deux-ben) indult, az csak egy-egy kettőst adott elő, így azonban az ahhoz tartozó variációkban is megmutathatta magát. — Milyen volt a verseny színvonala? — Ha azt mondom, nagyon magas, akkor ezzel nem mondtam semmit. Egyszerűen olyan fantasztikus produkciókat láttunk, hogy néhia nem akartunk hinni a szemünknek. Ott volt például az argentin Julio Bocca, a közönség s a zsűri kedvence. Ez a fiú félelmetes technikai színvonalon táncolta a Don Quijote és a Kalóz feladatait. Verte az egész mezőnyt. Hatalmasakat ugrott, nyolcakat forgott, de mindezt meglepetésszerű gyorsasággal, nem nekikészülve a mozdulatoknak. Közben pedig kedves volt és elegáns, volt stílusa és egyénisége. Vitán felül állt, hogy megkapja az aranyérmet. — És a szovjet táncosok? — Rendkívüli tehetségnek tartom a bájos grúz Nina Ananiasvilit, s a jobbnál jobb férfitáncosok közül Andrias Liepát (a világhírű Marisz Liepa fiát), Viktor Karamencót, vagy a bámulatos ukrán tehetséget: a húszéves Vadim Pisarevet. Róluk, akárcsak a csodálatos technikájú japán balerináról, Yuko Morimotóról, vagy az amerikai Maria Teresa del Realról (aki a Szovjetszkij Balet című szaklap különdíját kapta), bizonyára hallunk még. — Összességében hogyan látja a balettművészet jövőjét ezen ifjú csillagok fényében? — Miként az élet minden területén egyre inkább eluralkodik a technika, a Nagyszínház színpadán is olykor cirkuszi attrakciószámba ment egy-egy bravúr. Ám szerencsére nagyon sok olyan művésszel is lehetett találkozni (hiszen a III. fordulóba huszonnégyen jutottak be), akiből a figurákkal való érzelmi azonosulás, a belső átélés s a kifejező stílusérzék sem hiányzott. Ugyanakkor viszont éppen a technikának, a felgyorsult életnek, az utazás lehetőségének, a videónak, a táncosok és mesterek mind gyakoribb cseréjének stb. köszönhető, hogy a balettművészetben mind jobban elmosódjanak az „iskolák”, a stílusok, a műfajok közti határok. Az a mondás, hogy a táncosok, éljenek bárhol is a világon, egyetlen nagy családot alkotnak, talán soha nem volt annyira igaz, mint ma. A moszkvai tapasztalatok alapján, úgy vélem, napjaink balettművészete valóban egyetlen, összeforrott közösséget mondhat magáénak. S mi ez, ha nem a jövő balettművészetének záloga? Kaán Zsuzsa Forró pillanatok a Bolsoj nézőterén Nyári színházi esték Annuska, Nagyistván Péter földbirtokos lánya, befejezvén tanulmányait a leánynevelő intézetben, hazatér a szülői házba. Atyját gondok gyötrik: adósság, rossz termés sújtja a falusi birtokot. De talán majd Annuska egy jó házassággal segít. Balogh Miklós, a szomszéd ifjú birtokos, igen jómódú, s kedveli Annuskát. Csakhogy hiába kölcsönös az érzelem, ha Annuskára Krisztus menyaszszonysága vár, apácának menne, a helybéli pap, s a plébános nagybácsi rábeszélésére. S mivel a prépost „hozományként” az adósságok kifizetését is vállalná, az előbb óckodó szülők végül beleegyeznek: legyen Annuska apáca, s ne Miklós felesége. A hírre Miklós is szerzetesnek készül. De aztán, egy utolsó találkozásukon, mégis diadalmaskodik a szerelem (a földi). Annuska nem engedi el Miklóst. Lírai életkép, anno 1903. Írója Gárdonyi Géza. Siker a nyolcvankét évvel ezelőtti bemutatón a Nemzeti Színházban, siker harminc éve, az önálló egri Gárdonyi Géza Színház megnyitó előadásán, siker ma, 1985-ben, az egri Líceum udvarán. A korábbi sikerekre könynyű a magyarázat. 1903-ban, két évvel az ugyancsak a Nemzetiben bemutatott A bor színpadi sikere után, Gárdonyi népszerű író (már Az én falum, az Egri csillagok, s A láthatatlan ember megjelenése után vagyunk), s népszerű színpadi szerző is. Az a kedves, költészettel, humorral és sok bölcs mondással átszőtt vígjáték, amivé az Annuska a színpadon válik az Annuska apáca lesz című elbeszélésből, kelendő áru a századelő színházaiban. Gárdonyi saját novelláiban éppúgy megjelenik ez a világ, mint majd később (öt év múlva), sötétebb színekkel, Bródy Sándor drámájában, A tanítónőben. A harminc év előtti sikerre meg az az egyszerű magyarázat, hogy Gárdonyi városában, a róla elnevezett színházban, kézenfekvő volt az ő egyik darabjával nyitni. A Líceum udvarán (mely líceum nem olyasféle lánynevelő intézet volt, amilyenbe Annuska is járhatott, hanem a papnevelde) most a sikernek több tényezője van. Az egyik az a gyakran nosztalgiának nevezett igény, mely a közönség széles köreiben él a könnyed, szerelmes-könynyes, vidám darabok iránt, különösen ha azok a régi szép békeidőkből valók. Nos, ezt itt megkapjuk: az Annuska a századelő idilljét is mutatja. A másik a jó szereposztás. A többfelől érkezett szereplőgárda szerencsésen kiválasztott. Miklósy György például telitalálat az élveteg, még a csuháját is elkártyázó, csupa derű János barát szerepére. Polgár Géza markáns és rokonszenvesen bölcs agglegény idős birtokos. A házasság szentségét csipkedő aforizmikus szövegei hálás színpadi poénok is. Szacsvay Lászlónak is kezére áll a félszeg és gyámoltalan kántortanító szerepe, miként szerelmesét, a rámenős tanítókisasszonyt is megfelelően temperamentumos színésznőre, a most diplomázott Ráczkevei Annára bízták. A gondok gyötörte atyát meghatóan szelíd zordonsággal játssza Horváth Sándor, feleségét, Annát pedig falusi nagyasszonyi vonásokkal kedveskedi színre Pásztor Erzsi. A szerelmes barát-jelölt birtokosait rokonszenves lírai lendülettel és csipetnyi bumfordi humorral játssza Mihályi Győző. Annuska pedig, a szintén most végzett Varga Mari alakításában, úgy ingadozik a kamaszlányosan túlsrófolt elhivatottság-érzés, a családi érdek és a szerelem között, hogy a nézők szívesen szurkolnak neki — azaz a kissé meglepő, de annál megnyugtatóbb hepiendnek. A harmadik, s talán a legfontosabb tényezője a sikernek Kalmár András rendezése. S nem azért, mert harminc éve is ő rendezte azt a nyitó előadást, hanem mert most felfedezte, hogyan lehet ezt a kedves, de nem túl jelentékeny darabot ma ízlésesen eljátszani. A felfedezés igen egyszerű: úgy játszatja el a vígjátékot, amilyennek azt Gárdonyi megírta. Azaz díszletben, kellékekben, ruhákban (díszlettervező: Csikós Attila, jelmeztervező: Kemenes Fanny) pontosan idézi a századelő falusi birtokos világát, e vidéki kúriák légkörét, hangulatát. A játékstílusban pedig megpróbál valamit felidézni a régi vígjátéki stílusból. Mindezt anélkül teszi, hogy színháztörténeti múzeumot kreálna a színen. Ettől megóvja a) hogy azért mai szemmel olvassa a darabot, s b) hogy a jól öszszecsiszolt színészi játékba is vegyít egy parányi iróniát, összekacsint a nézővel: kérem szépen, ez színház. Régi színház, régi darab, kedves és kellemes, de azért ne tessenek halálosan komolyan venni! Az ómódinak álcázott rivaldalámpák, a habos tüllelőfüggöny meg a súgólyuk kagylóhéjra emlékeztető födele 1903-at jelzik ugyan, de az előadás ma játszódik, itt, a Líceum udvarán. Takács István Annuska a Líceumban Az énekmester köszöntése Hetvenötödik születésnapja alkalmából idehaza és külföldön sok-sok tanítvány gondol szeretettel dr. Sipos Jenőre , egykori mesterére. A tiszteletére nemrég rendezett gálakoncerten a zeneszerető közönség is tudomást szerezhetett a jeles énekpedagógus munkájáról: az énekesek ékes névsora szolgált legfőbb bizonyságul. Dr. Sipos Jenő pályája Kecskemétről indult. Vásárhelyi Zoltán nagyhírű kórusában kezdett énekelni, s szólószerepeket is kapott. Itt figyelt fel rá Kodály Zoltán, s pártolta azt az elhatározását, hogy a jogi pályának hátat fordítva szentelje minden energiáját a zenetanulásnak. A Zeneművészei Főiskolán Molnár Imre vezetése alatt végezte el az énekszakot, majd Olaszországban a világhírű bariton Riccardo Stracciari mesterkurzusán foglalkozott az olasz bel canto éneklés technikájával. 1961-től nyugdíjba vonulásáig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tanáraként végezte nevelőmunkáját. Sosem húzódott vissza a művészet arisztokratizmusának elefántcsont tornyába. Mindig is érdekelte őt az amatőr kórusok, s különösen a munkáskórusok problémavilága. Az ötvenes években ő maga is foglalkozott kórusokkal, mindenkor a hang szépségének szentelve kívánatos figyelmet. Külföldön is számos kurzust tartott: Svájcban, az NDK-ban, Norvégiában. Dolgozott a frankfurti operaházban, Iránban és Japánban. Idehaza, a budapesti Állami Operaház énekmestereként fejt ki áldozatos munkát. R. I. KEDD, 1985. JÚLIUS 16. NÉPSZAVA A televízió előtt BULGÁRIA KULTURÁLIS ÉLETE Nagy jelentőségű, sokrétű tájékoztatást nyújtó vállalkozásnak ígérkezik az a sorozat, mellyel a tévé az európai biztonsági és együttműködési értekezlet ősszel, Budapesten rendezendő kulturális fórumát kívánja előkészíteni. Ez év július 3-án vetítették a bevezető műsort, A zene szava Magyarországon címmel. Legutóbb, a múlt héten, már láthattuk azt az első filmet is, melyet a kulturális fórumon részt vevő országoktól kért s kapott, erre az alkalomra készült produkciókból válogattak, illetve választottak ki. Mivelbetűrendben vetítik e filmeket, így először egyik testvérországunk, Bulgária szép ajándékát kapták meg a magyar nézők. Magával ragadó, mély élményeket, vonzó Látványokat és értékes tájékoztatást nyújtó műnek tarthatjuk a Bulgária kulturális élete c. produkciót. Azalkotóknak sikerült képet adni arról, hogy miképpen bontakozik ki jelenkorunkban — annyi vérzivataros század után (!) — a folklorisztikus,a történelmi s más hagyományok és a modern új törekvések sajátos szintézise a bolgár irodalomban s művészetekben, örültünkannak is, hogy jeles bolgár kortárs írók s művészek személyesen is megjelentek a képernyőn. Közülük a legmélyebb benyomást Pavel Vezsinov író és Pavel Matev költő keltett bennünk műveivel, illetve az emberiség mai problémáira választ kereső reflexióival és vallomásaival. Igaz gyönyörűséget szereztek a bolgár festő- és szobrászművészek alkotásaiis. Színpompás formában elevenedett meg előttünk a gazdag folklorisztikus hagyomány több érdekes tánca, szokása. A kissé lassú ritmusú, részletező, időnként — legalábbis nekünk (!) — túlontúl ünnepélyes és patetikus előadásmód, mely elidegenítő erőként is hatott, ezért nem tudta csökkenteni e szép produkció értékeit. Várjuk e sorozat újabb darabjait, melyek — Németh László szavaival szólva — nemcsak a „Keleti Golfáram”, hanem Európa más országainak mai kulturális törekvéseivel is megismerteti anézőket. NÉPTÁNCFESZTIVÁL GÖDÖLLŐN Fontos, lelkesítően szép kulturális kezdeményezés kibontakozásáról és eredményeiről tájékoztatott a Néptáncfesztivál Gödöllőn c. riportfilm, melyet 1983. nyarán készítettek és csak most — két esztendő múltán — vetítettek. Jellemző és groteszk módon éppen azzal végződött, hogy a rendezők meghívták Antal Imrét, a műsorvezetőt, az 1985. nyarán rendezendő újabb találkozóra. Miért történik ez így? Az efajta rejtvények és talányok — azt hiszem! — még az Elmebajnokság, meg a Legyen szerencsénk! c. játékok leleményes, „mindentudó” versenyzőit is lehetetlen feladat elé állítanák ... Pedig a Magyarok Világszövetségének ez az akciója, melyről e filmben hírt kaptunk, mindenképpen megérdemli a legszélesebb közvéleményünk figyelmét. Illendő tehát bemutatni idejében úgy, ahogy egy riportfilm — a műfaj! — esetében ez természetes és magától értetődő. A forgatás időpontjában — ahogy megtudtuk! — már egy évtizede támogatják e fesztiválokkal a különböző magyar néptánc-csoportokat, melyek Európa számos országában és városában, sőt, a többi földrészeken is működnek. Tanulni jönnek ide, hogy munkájukat otthon színvonalasabban végezhessék s tudásukat továbbadhassák. A beszélgetésekből kiderült, hogy e csoportok tagjainak csak egy részemagyar származású. Megható vallomásokat hallottunk a legkülönbözőbb nemzetek fiaitól és lányaitól a magyar népi tánchagyomány szépségéről, dinamizmusáról, gazdagságáról és erejéről. Nemes, elismerésreméltó munkát végeznek a rendezőszervezetek és a közreműködő magyar szakemberek. Hiszen — mint ahogy mondták — a néptánc nemcsak a magyarságtudat fenntartója külföldön,hanem az egész nemzeti kultúránk iránti érdeklődés felkeltője is. (Rendezte: Jászi Dezső.) SZEMEN SZEDETT IGAZSÁG Egy újabb tévéjáték — ki tudja, hányadik —, mely ismét a bírósági tárgyalóterembe viszi a nézőt. Hovatovább a bűnper megjelenítése válik az uralkodó drámai formává a képernyőn. Pedig jeles drámai szakértők felettébb primitívnek tartják, olyan élethelyzetnek, mely eleve feltételezi, hogy a cselekmény — a bűn — a színfalakon kívül játszik; ugyanakkor a szereplőket „ab ovo” megnyilatkozó, valló helyzetbe hozza. Nemes és olcsó hatások elegyét kínálja e forma. Ezen az sem változtat, hogy az adott tárgyalássorozat a múltban, XIV. Lajos korában, Franciaországban bontakozik ki, azaz kosztümös a darab, mint Müller Péter Szemenszedett igazsága. Az író érdeme, hogy rendkívül ügyesen „akasztja meg” a per folyamatát s leleményesen csűri-csavarja az ügymenetet. Igyekszik a történteket parabolisztikus példázattá emelni, mely az igazság kiderítésének nehézségeit, sőt megtalálásának lehetetlenségét sugallja. Persze, e nem éppen eredeti gondolatok kifejezését rendkívül megkönnyíti, hogy bíró főhőse szinte csak a tanúvallomásokra épít... Ha így megy tovább, akkor a tévékritikusnak sürgősen el kell mélyítenie jogi, jogtörténeti, kriminalisztikai stb. ismereteit, mert egyre jobban háttérbe szorulnak a képernyőn a jelenkor, a közelebbi és távolabbi múlt más jellegű társadalmi s emberi konfliktusai problémái. Mégis meg kell állapítanunk, hogy Müller Péter tévéjátéka, melyet eme erőszakosan terjeszkedő műfajcsoport jobb produkciói közé sorolhatunk, nézhető volt. Mindenekelőtt a szereplő színművészeink kiváló alakítása, emberteremtő ereje emelte-tette emlékezetessé és érdekessé. (Kern András, Mikó István, Koncz Gábor és mások.) Illés Lajos Horizont — Fafaragó tábor nyitotta meg kapuit hétfőn a Zala megyei Lentiben. Ezúttal hetedszer fogadják a fafaragókat a fiatal városban. A kéthetes tábor résztvevőinek többsége zalai, de jöttek Budapestről és Fejér megyéből is. A Marsella maradványainak feltárását folytatják a Győr-Sopron megyei Árpás község határában felfedezett korarómai településen, a győri Xantus János Múzeum szakemberei. A már több éve tartó kutatás legutóbbi, s most folytatódó szakaszában a régészek egy harmadik század elején emelt kőépületre leltek. Műfaji sokoldalúság jellemzi a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház 1985/86-os évadjának műsortervét. A nyitó premier október 17-én lesz, amikor Bertolt Brecht Kurázsi mama és gyermekei című művét mutatja be a társulat. Ugyanabban a hónapban kerül színre Kesselring bűnügyi bohózata, az Arzén és levendula is.