Népszava, 1985. október (113. évfolyam, 230–256. sz.)
1985-10-22 / 248. szám
6 Az európai kulturális fórum hétfői eseményei Az európai kulturális fórum hétfőtől négy héten át kulturális területek szerint létrehozott, úgynevezett kisegítő munkaszervekben — munkabizottságokban — vitatja meg a napirendjén szereplő három témakört: az alkotó tevékenység, a terjesztés és az együttműködés kérdéseit. Hétfőn délelőtt a Budapest Kongresszusi Központban Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész és Ujfalussy József akadémikus, zenetudós elnökletével megtartotta első ülését a képzőművészetekkel, illetve az előadóművészetekkel foglalkozó két munkacsoport. Az ülések kezdetekor sorshúzással döntöttek arról, hogy a házigazda ország képviselőjét követően melyik állam küldöttje veszi át az elnöki tisztet. Ennek eredményeként a délutáni ülésen az első munkacsoportban Spanyolország, a másodikban Norvégia delegátusa elnökölt; ezt követően az elnöklés sorrendje a francia ábécé szerint naponta változik majd. A helsinki eljárási szabályok és az európai biztonsági és együttműködési értekezletet követő összeurópai találkozók hagyományai szerint a munkacsoportok zárt ajtók mögött üléseznek. A fórumra számos ismert kulturális személyiség és alkotóművész érkezett Budapestre a részt vevő államok küldöttségeinek tagjaként. A képzőművészetekkel foglalkozó munkabizottság eszmecseréjén többek között jelen van Lauri Ahlgren finn, Max Bill svájci, Sam Gilliam egyesült államokbeli, T. Salahov szovjet és Vili Sitte NDK-beli festőművész, Makrisz Agamemnon görög, Herbert Hajek NSZK-beli és Ghio Pomodoro olasz szobrász. E munkacsoport tevékenységében a magyar küldöttség tagjai közül Aradi Nóra művészettörténész, Féner Tamás fotóművész, Kádár János Miklós festőművész és P. Szűcs Julianna művészetkritikus vesz részt. Az előadó-művészetekkel foglalkozó munkacsoport résztvevői között van Edward Albee egyesült államokbeli drámaíró, Jurij Grigorovics, a Moszkvai Nagyszínház balettegyüttesének főkoreográfusa, Gisela May NDK- beli színésznő, Igor Mojszejev, a Szovjetunió Állami Népi Együttesének művészeti igazgatója, Krzystof Penderecki lengyel zeneszerző, Jozef Szajna lengyel színházi rendező és Galina Ulanova szovjet balettművész. A második munkacsoportban magyar részről Bors Jenő, a Hanglemezgyártó Vállalat vezérigazgatója, Körtvélyes Géza tánctörténész, Láng István zeneszerző, Lengyel György színházi rendező, Marton László színházigazgató és Voigt Vilmos egyetemi tanár, néprajzkutató tevékenykedik. Az MTI munkatársainak értesülései szerint a képzőművészetekkel foglalkozó munkacsoportban a felszólalók olyan kérdésekről fejtették ki nézeteiket, mint a művészek társadalmi felelőssége, a művészetek támogatásához szükséges feltételek, a művészek szerepe az emberi környezet esztétikumának megteremtésében. Több javaslat hangzott el arról, hogy miként lehetne előmozdítani a részt vevő államok kortárs képzőművészetének szélesebb körű kölcsönös megismertetését. Az előadó-művészetek kérdéseivel foglalkozó munkacsoport ülésén élénk eszmecsere bontakozott ki arról, milyen támogatásra lenne szükség a kis népek drámairodalmának nemzetközi megismertetéséhez. Többen az ezzel kapcsolatos pénzügyi nehézségeket és a nyelvi korlátokat nevezték meg legfőbb akadályként, szorgalmazva, hogy az államok nyújtsanak nagyobb pénzügyi támogatást az UNESCO égisze alatt működő Nemzetközi Színházi Intézet nemzeti tagozatainak tevékenységéhez. Hangsúlyozták: az intézet nélkülözhetetlen szerepet tölt be a kortárs drámairodalom alkotásainak népszerűsítésében. Az ülésen hangsúlyozták, hogy a drámairodalom és a színházművészet a népek önkifejezésének, a kulturális identitás megőrzésének egyik legfontosabb eszköze. Az egyik, Nyugat-Európából érkezett résztvevő pedig rámutatott: a színház nem nyereséges vállalkozás, ezért kormányzati eszközökkel is támogatást kell nyújtani a társulatok fenntartásához, mert az alkotói szabadság nem lehet teljes, ha az alkotóműhelyek állandó pénzzavarral küszködnek. Többen szorgalmazták a színházi együttes cseréjének bővítését, a közvetlen alkotói kapcsolatok elmélyítését. A délutáni ülésen felszólalt Ujfalussy József is, aki a magyar zenekultúra fejlődéséről, zenei életünk mai jelenségeiről és nemzetközi kapcsolatairól adott áttekintést. A kulturális fórum alkalmából nemzetközi festészeti kiállítás nyílt hétfőn a Magyar Nemzeti Galériában. A nemzetközi festészeti tárlatot Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész nyitotta meg. A megnyitón részt vett Köpeczi Béla művelődési miniszter, a kulturális fórum magyar nemzeti bizottságának elnöke, a magyar állami és társadalmi szervek több vezető képviselője, a kulturális fórumon részt vevő küldöttségek, valamint a budapesti diplomáciai képviseletek számos vezetője és tagja. A tárlatra 31 ország küldte el azokat a festményeket, amelyek a nemzetek képzőművészetének több mint két évtizedes fejlődését mutatják be. Minden ország 25 négyzetméter felületű kiállítási tere kapott, s szinte valamennyi mű közgyűjteményből származik. Hazánkat Hincz Gyula, Barcsay Jenő, Kokas Ignác, Kondor Béla és Németh József alkotásai képviselik. Ugyancsak az európai kulturális fórum alkalmából nemzetközi filmnapok kezdődtek Budapesten hétfőn este a Kossuth moziban. A november 18-ig tartó eseménysorozatot Szabó B. István, a Hungarofilm igazgatója nyitotta meg. A nemzetközi filmszemlén huszonkilenc ország nyolcvanhárom produkcióját vetítik. Az első napon a házigazda Magyarország filmművészetét bemutató alkotások peregtek: láthatta a közönség Szabó István Redl ezredes, Gyarmathy Lívia Együttélés, valamint Jancsó Miklós Így jöttem című művét. A továbbiakban alfabetikus sorrendben mutatkoznak be az európai kulturális fórumon részt vevő államok, nemzeti filmgyártásuk néhány produkciójával. Magyar—szovjet barátsági hét Magyar—szovjet barátsági héttel kezdődött meg Baranya megyében az őszi szolidaritási hónap eseményeinek sorozata. A hét rendezvényeit megnyitó barátsági nagygyűlésen, amelyet hétfőn a Pécsi Bőrgyár dolgozói tartottak, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság főtitkára, Biró Gyula mondott beszédet. Rámutatott, hogy népünk és hazánk szempontjából meghatározó jelentőségű a Szovjetunióval fenntartott mindenoldalú, gyümölcsöző együttműködésünk és barátságunk. Felszólalt a nagygyűlésen Anatolij Jefimovics Bormotov, a budapesti Szovjet Kultúra és Tudomány Házának igazgatója, s többek között azt hangoztatta, hogy a magyar és a szovjet nép — miként a többi szocialista ország népei — közti barátság állandó erősítése a béke megőrzésének is fontos feltétele. A Pécsi Bőrgyárban a barátsági hét megnyitása alkalmából a szovjet emberek mindennapjait bemutató kiállítást rendeztek. A magyar—szovjet barátsági hét keretében barátsági gyűlést tartottak hétfőn Beremenden. Anatolij Bormatov a leszerelés kérdéseiről, a szovjet békekezdeményezésekről, az űr militarizálásának megakadályozására tett erőfeszítésekről tartott előadást. (MTI) Az ünnepélyes átadás még nem történt meg, de már csendesen beköltözött az élet az új tatabányai művelődési palotába, amelynek homlokzatán nagy betűkkel áll: A KÖZMŰVELŐDÉS HÁZA. Az új városrészben áll ez a nagyméretű, fehérszürke épülettömb; kétségkívül környezetéhez képest stílusosan, száműzve a hagyományos emberi meghittséget. Igaz, hogy az itteni építészeti „stílus” mindig az egyformaságot jelentette, a bányászkolóniák éppoly telepszemek voltak, mint a mostani újváros. Mégis, tudomásom szerint igen nagy ellenállásba ütközött ezek fölszámolása. Természetesen a lakásfenntartás költségeinek óriási különbsége miatt elsősorban, de néhány évvel ezelőtt egy kolónialakó asszony azt mondta nekem: „Ha megkérdeznék, hogy összkomfortot akarok, vagy akár tenyérnyi előkertet, lehet, hogy a kertet választanám.” Egyszóval, nem előnyös régi élményekkel megérkezni valahová, ahol illik elcsodálkozni és lelkesülni. Pedig hát ugyanakkor be kell látnom, a város tiszteletre méltó erőfeszítéssel adózott a kultúrának, az épület impozáns méreteivel egyúttal városi státuszát is bizonyítván. Igazgatónak egy olyan férfiút hívott meg, hívott viszsza, akinek neve már a város művelődéstörténetének egy gazdag periódusát fémjelzi. Éless Béla tette országos hírűvé a tatabányai bányászszínpadot, és alakított ki egy olyan művészi, politikai érzékenységű közösséget, amelynek tagjai ma a város kulturális életének irányítói. — Érdekes volna egyszer utánajárni és megírni, hogy a hajdani munkás-avandgard megteremtői miféle pályát futottak be — jegyzi meg egyik kollégám. — Igen, bizony — kapok a gondolaton, aztán közösen megállapítjuk, hogy annyi év után még azt sem tisztázta senki, mi is volt tulajdonképpen a munkás-avandgard. Fellobbanása idején megalkotói és művelői nagyon fiatal emberek voltak. Most éppen a megfelelő életkorban vannak ahhoz, hogy tapasztalataik alapján megintcsak új munkáskultúrát teremtsenek. Meggyőződésem, hogy ha például Angliában születik ilyen korszakos kulturális irányzat (szándékosan nem művészeti irányzatnak nevezem), mint az amatőr színjátszásnak a művelődés egyéb területeit is átható megújulása, akkor ma már tanulmányok kötetei elemzik azt, a szakszervezet komoly erkölcsi tőkét kovácsol belőle, de lehet, hogy valamelyik rendező a Felsőház tagja. Hiszen gondoljuk meg: a Beatles-fiúk is, a Rolling Stones is ilyen munkásközegből indult, tiszteletre méltó módon sohasem tagadva meg az őket kibocsátó közösséget. Ráadásul akkor — a hatvanas-hetvenes években — létrejött az a ritka pillanat, amikor az értelmiségi és a munkáskultúra azonos célkitűzésekkel és (fontos vívmány !) azonos színvonalon képes volt egy ideig együttműködni. Az értelmiségi színjátszás nem képviselt „elit” ideológiát, a munkásszínjátszás pedig látványosan elszakadt a sematizmustól. Hogy ezt a társadalmi, politikai szempontból is ideális állapotot lehetetlen volt megőrizni, abban — ma már jól tudjuk — jelentékeny része volt a kevésbé mozgékony kultúrpolitika visszamenőleg alig érthető ijedelmének. Nem hiszem, hogy szemérmesen el kellene hallgatnom a két nevet, akiknek tehetsége, mindig újat kereső izgatott szellemisége ezt a nagy találkozást létrehozta. Éless Béla és Paál István volt e két tehetséges ember. Természetesen számos segítőtárssal, ők úgy tudtak belépni a kultúra világába, hogy a hivatásos színházak akkor anakronisztikusan konzervatív, elavult modora is egyszeriben nyilvánvalóvá vált. Objektív tény, hogy az amatőrök fedezték fel hazánkban a korszerű színházat, annak irodalmát és stílusát is. Nem tarthatom törvényszerűnek, sokkal inkább sajnálatosnak nevezném, hogy az amatőrökön mindig el lehetett verni a port, és ma sincs semmiféle anyagi és erkölcsi következménye, ha megfojtjuk őket. Nem hiszek a sokak által hangoztatott érvben, hogy „változtak a társadalmi feltételek”, sőt, inkább egyszerű blöffnek tartom. Meggyőződésem, hogy a társadalmi feltételek ma is igényelnék az amatőr színjátszás „aranykorának” visszatérését. Igaz ugyan, hogy Éless Béla egyszer arról panaszkodott, hogy azt a fegyelmet, azt a munkabírást, áldozatosságot, a rossz körülmények elviselését, amihez ő hozzászokott annak idején, a mostani színjátszót nem viselik el. Ő pedig türelmetlen velük, mert nem érti ezt a kényelmességet. Ugyanakkor folyton azt érzi, hogy „betesznek” nekik. Olyasmivel, hogy a rendszeres próba idején rendszeresen zárva a próbaterem, és senki sem tudja, hol a kulcs, hogy a működésüket biztosító intézmény kis hivatalnoka — mert hát egy vállalatnál a kultúra gondozása igazán huszadrendű ügy — még egy Kossuth-díjas író művét is nagyvonalú tudatlansággal felülbírálhatja — mindez a körülmény ma sem táplálja, hanem rombolja a lelkesededést. „Bölcsebbek, belátóbbak és ezáltal harcképtelenebbek a mai fiatalok — mondja —, és ezt én még mindig képtelen vagyok elfogadni.” Hogy jön ez most ide? — kérdezem magamtól, miközben itt egészen másról van szó. Népművelők és újságírók ülünk együtt a tatabányai művelődési ház gyönyörű, ám fullasztó klímájú klimatikus termében, és a közművelődés számos egyéb problémája hangzik el. Ezt az összejövetelt a Népművelők Egyesülete rendezte az egyesület második közgyűlésének előkészítéseként. Nem is érthető, hogy miért kalandoztam egészen másfelé. Hiszen minderről itt szó sem esett. Ezek a gondolatok a belépés pillanatában támadtak bennem, amikor a bejárat jobb oldalán a hirdetőtáblán megpillantottam a nagybetűkkel csalogató felírást: CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ! Hát persze, minden magyarázatot ismerek, sőt, el is fogadok, elsőként azt, hogy egy új művelődési háznak mindenekelőtt közönségre van szüksége — mondom kissé leverten. Munkás-avandgard és Csárdáskirálynő! Hányszor kell az embernek egyetlen életében nulláról indulnia? Kovács Júlia Van, ami új és van, ami régi Találkozás Tatabányán Szobrot állított Bocskai István fejedelemnek, a hajdúk letelepítőjének Kőrösnagyharsány lakossága (Kiss György alkotását) KEDD, 1985. OKTÓBER 22. NÉPSZAVA A televízió előtt EGY ESTE ŐRISZENTPÉTEREN Mintegy másfél esztendeig kellett Őriszentpéternek várnia a televíziónak arra a díjára, melyet még az 1984 tavaszán rendezett versenyen nyert meg. Helyszíni műsort ígértek a győztesnek. Végül a múlt héten, szombat délután átadták e díjat a nézők országos nyilvánossága előtt. Az eltelt időt mérlegelve, a legnagyobb jóakarattal és megértéssel sem állíthatjuk, hogy a tévé „elsiette” e szép és emlékezetes vetélkedés tiszteletünkre és szeretetünkre méltó bajnokának elismerését. Pedig e műsorban látható és hallható helyszíni riportokat és beszélgetéseket, melyek e vidék hagyományait, életét, tevékenységét, gondjait, problémáit sokoldalúan tárják fel, már az idei tél fogcsikorgató hidegében elkészítették. Ezek anynyira életteljesek és érdekesek voltak, hogy csak elismerésünket fejezhetjük ki Vitray Tamásnak és munkatársainak e szép és áldozatos munkáért. Ha ezzel összehasonlítjuk a helyszíni műsor más részét, akkor fájdalmas és elszomorító ellentét tűnik fel. Ugyanis eltekintve néhány művész produkciójától (Bakfark Consort, Gregor József és partnerei s mások), e díjnak szánt műsor — enyhén szólva — koncepciótlanságról, rögtönzésről és bizonyos fokú igénytelenségről tesz tanúságot. A műsorvezető-szerkesztő és kollégái, akiket előbb méltán dicsértünk, mintha nem fordítottak volna kellő gondot azokra az értékes és rokonszenves emberekre, akiket riportjaikban s beszélgetéseikben oly kiválóan felidéztek előttünk. Hogyan lehetséges, hogy elfeledkeztek e táj s vidék kulturális hagyományairól? Vidéken élő nézőink — még ha nem jutalomról is van szó! — ennél sokkal színvonalasabb, jobb és átgondoltabb, a szűkebb és tágabb vidék hagyományait bátrabban a közérdeklődés fényébe tartó műsort érdemeltek volna. (Rendezte: Horváth Ádám.) SZÓ, ZENE, KÉP Örömmel figyeljük e sorozat biztató fejlődését, hiszen az irodalom és a művészetek együttes, kapcsolataikat és kölcsönhatásaikat feltáró, szintetikus bemutatása rendkívül fontos, s nem éppen könnyű feladat. Ismeretes, hogy korunkban elementáris erővel érvényesülnek — éppen ezen a területen felettébb nehezen leküzdhetően! — az elkülönülés és széthullás irányzatai. A SZÓ, ZENE, KÉP alkotói már eddig is sokat tettek — kísérletektől, újabb és újabb kezdeményezésektől s kudarcoktól sem félve — a művészeteket öszszekapcsoló szálak megtalálásáért s az őket átjáró áramlások láthatóvá tételéért. A sorozat e száma, melynek Farkas Ferenc jeles zeneszerzőnk volt a házigazdája, nemcsak e törekvések további kibontakozásáról adott hírt, hanem magával ragadó és emlékezetes élményt is nyújtott — e kitűnő művész emberi személyiségéről, életművéről s törekvéseiről. Burányi Ferenc, a műsor vezetője kiváltképpen jól látta el feladatát. Személyes közvetlensége, az alkotást és az alkotó szeretetét sugárzó magatartása, a művészetet belülről is látó-értő szemléletmódja ezúttal rendkívül szerencsésen s természetesen társult az alapos felkészülésre és elmélyült tudásra épülő tájékoztató igénnyel. A bensőséges vallomások, a jellemző és szép zenei idézetek, a színes dialógus, a személyes Interpretátori közreműködés csak tovább gyarapította a jeles művész híveinek nagy táborát, éppen 80. születésnapjának előestéjén. Emellett megragadó tanúságot tett e műsor az irodalom és a művészetek szintetikus szemléletének és átélésének ösztönző-ihlető erejéről. (Rendezte: Csenterics Ágnes.) SZÜLŐFÖLDEMEN E másik, a tájékozódás és megismerés egyre újabb és újabb lehetőségeit kínáló sorozat: a Szülőföldemen ezúttal Garai Gábornak, kiváló költőnknek nyújtott módot, hogy szűkebb pátriájába kalauzolja el a nézőket. Neumann László operatőr ihletett és leleményes társává vált a bensőséges hangon emlékező poétának, s gyönyörű képekben, képsorokban mutatta be a főváros számos budai tájának szépségét s jellemző vonásait. (Várdomb, Vérmező, Déli pályaudvar környéke stb.). Az emlékezés, a költészet s a kép szuggesztív erejű szintézise jött létre. Meghatottan és mély együttérzéssel néztük e műsort, mely nemcsak a főszereplő, Garai Gábor élete, személyisége s művészete titkaira, tápláló s éltető forrásaira vetett éles fényt, hanem széles körű társadalmi kötődéseire s kapcsolataira, mély emberségére is. Mintha a költő újra és újra háttérbe húzódott volna, lehetőséget keresve arra, hogy családjának, rokonságának egy-egy tagját, különösen édesanyját meg édesapját, osztálytársait, társadalom- és természettudós barátait, szeretett és becsült költőtársait mutassa be a felnevelő és otthont adó, ihlető tájban, melytől elválni sohasem akar. Emlékezése Váci Mihályra különösen mély benyomást tett ránk. Az effajta szemérmes, szerény s másokhoz szívből jövő érdeklődéssel és emberi együttérzéssel odahajló magatartás — fájdalom! — nemcsak az irodalom s a művészetek világában megy ritkaságszámba, hanem társadalmi életünkben is, így e műsor legmélyebb mondandója — Garai Gábor szelíd üzenete — páratlanul fontos és időszerű. (Rendezte: Wiedermann Károly.) Illés Lajos James Dean és Orson Welles a Filmmúzeumban Forgalmas mozi változatlanul a Filmmúzeum. Az Elfújta a szél az év végéig az 1000. előadást is megéri, nézőinek száma pedig meghaladja a félmilliót! Ismét látható James Dean, az ötvenes évek első nagy tinédzserszentje és mártírja, aki fehér Porsche Speedster kocsijában 1955. szeptember 30-án, nagyon fiatalon országúti baleset áldozata lett. Az Ok nélkül lázadó és az Édentől keletre című alkotásokban már megcsodálhattuk kiforrott színészi játékát. Most szombat-vasárnaponként este 6 órakor vetítik a kétrészes Giant (Óriás) című, 1956-ban posztumusz bemutatott filmjét. Ebben Elisabeth Taylor és a napokban elhunyt Rock Hudson a partnerei, rendező George Steven. Az ugyancsak nemrég meghalt Orson Welles életművét sorozat formájában mutatják be. Október 25-én Az óra körbejár, A sanghaji asszony, az Aranypolgár (minden idők legjobb 12 filmje közé sorolták a kritikusok) és A csodálatos Ambersonok, 26-án a Macbeth és az Othello, november 1- én A per és A gonosz érintése, 2-án pedig a Halhatatlan történet és a Falstaff kerül műsorra, délután és este. A fentiek mellett bérletrendszerben további filmkülönlegességek is szerepelnek a programban. (selmeczy)