Népszava, 1986. május (114. évfolyam, 102–127. sz.)

1986-05-01 / 102. szám

NÉPSZAVA 1­986. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK 3 ■ A dolgozók ereje az egység és a szolidaritás írta: K­áspár Sándor, a SZOT elnöke Mai május elsejénk kiemel­kedik az ünnepek sorából. Száz évvel ezelőtt élte át az emberiség azokat az esemé­nyeket, amelyek ezt a napot a munka, a munkásosztály, a nemzetközi munkásszolidari­tás ünnepévé nemesítették. Május elseje színében az 1886. május elsejei chicagói tüntetéseket két nappal kö­vető sortűz vöröse piroslik. A forradalmár elődök már­­tíriumát tiszteljük és a mun­káséletet köszöntjük május vörösében. A magyar és a nemzetközi munkásmozga­lom egyaránt őrzi az elmúlt évszázad májusainak sorá­ban a harcos, küzdelmes, vé­res napok és szívet melenge­tő ünnepek emlékét. Ezért lett május elseje a munkás­jogokért vívott harc, a szo­lidaritás napja, a munkás­HMMIMMM száz év telt el innn. május elseje óta. Harcokkal teli év­század, amely megtanította a dolgozókat és szervezetei­ket arra, hogy erejük az egy­ség és szolidaritás. Győzel­mek és vereségek sorozatán át jutott el a nemzetközi munkásosztály ahhoz a fel­ismeréshez, hogy csak a ha­zájukban és az országuk ha­tárain át érvényesülő szoli­daritással, összefogással küzdhetnek eredményesen elemi jogaik, létfeltételeik javításáért, sorsuk gyökeres megváltoztatásáért. Ma, amikor ismét háború­val fenyeget az imperializ­mus, amikor véres diktatú­rák hatalmaskodnak és ter­rorizmus tartja rettegésben a világot, amikor kontinen­seket, emberek százmillióit sújtja az éhínség, az egész emberiség jövőjét veszélyez­teti a környezet pusztulása, és a felhalmozott fegyverek sokszorosan képesek földünk elpusztítására, még inkább a kezdeti küzdelmekre kell gondolnunk. A régi jelsza­vak alapján csak a világpro­letariátus összefogásával le­het gátat szabni az esztelen fegyverkezésnek, s kivívni, hogy az anyagi és szellemi erőket és javakat ne a fegy­verzet növelésére, hanem az emberiség céljaira fordítsák. A nemzetközi munkásmoz­galom nagy ünnepének, má­jus elsejének ereje e közös célok vállalására a dolgozók újabb és újabb millióit fűzi össze. Ünnepi feladat a megtett út, az eredmények számbavéte­le, idehaza is, hogy felmér­jük, mit váltottunk valóra az elődök álmaiból, jól ka­matoztattuk-e, növeltük-e a korábbi generációk erkölcsi tőkéjét. Mértéktartóan is azt mondhatjuk: nagyrészt telje­sítettük a hajdani vágyakat, álmokat. Szüntelenül fej­Az MSZMP XIII. kong­resszusa jelentős és mozgó­sító erejű döntéseket hozott a gazdasági fejlődés irányá­ról, mértékéről, üteméről. A döntések értékét milliók egyetértése igazolta. Legfon­tosabb feladatunk a kong­resszusi célok elérése. Erre akkor is van lehetőségünk, ha az idei év eddigi terme­lési és gazdálkodási tapasz­talatai aggodalomra adnak okot. Nem kincstári optimiz­mus ez, hanem annak felis­merése, hogy a magyar nép akar jobban dolgozni, akar jobban boldogulni. Ehhez azonban mindenekelőtt a ve­zetők részéről a feladatok át­gondoltabb, következetesebb végrehajtására, a konkrét helyi intézkedések, döntések fontosságának felismerésére van szükség, mert csak ezek révén érhetünk el sikereket, csak így juthatunk túl e ne­héz szakaszon. Ebben a nehéz helyzetben szükségünk van minden jó szándékú alkotó ember, va­lamennyi kollektíva, üzem, vállalat előrevivő cselekvé­sére, hogy végre arra a pá­lyára álljunk, amely az idei terv és a VII. ötéves terv sikeres teljesítését biztosít-osztály nemzetközi ünnepe. Ezért ünnepük meg immár száz éve — nyíltan vagy ti­tokban — mindenütt ezt a napot. Száz emlékezetes ün­nepnap feledhetetlen törté­nése, felemelő példája avat­ta május elsejét a munkás­ság legnagyobb nemzetközi ünnepévé. Az emberiség története osztályharcok története. A tőke és a munka harcában e sorsformáló század öntudat­ra ébresztette a proletariá­tust, világformáló erővé tet­te a nemzetközi munkásmoz­galmat. A munkásosztály vi­lágunk lakosságának egy­­harmadát kitevő országok­ban hódította meg a hatal­mat, s hozott létre a társa­dalmi igazságosság elvére alapozott, kizsákmányolás nélküli új világrendszert. Sesztjük, szilárdítjuk szocia­lista társadalmunk gazdasá­gi, politikai vívmányait, amelyekre elismeréssel te­kint a világ. S bár elégedet­tek nem vagyunk magunk­kal, munkánk eredményei büszkeséggel tölthetnek el bennünket. A felszabadulás óta eltelt negyvenegy esz­tendő történelmileg nem nagy idő, de ezalatt évszá­zadok hátrányát behozva formáltuk át országunk ar­culatát, népünk sorsát. A tettek időszakát éljük. Közvéleményünk alkotásra készen fordul a jövő felé. Együttes, egy irányba ható cselekvés kell, össze kell fogni az erőket, s a végre­hajtásban állandóan napi­renden tartani az időszerű feladatokat és fejleszteni a felelősségérzetet. Folyamato­san kibontakoztatni a kez­deményezést, a cselekvést, hogy ezeknek ne legyen kampányjellege. A pártnak, a kormánynak jó határozatai vannak, de a végrehajtás gyenge oldalunk. Gyakran előfordul, hogy egy problémának kritikussá kell válnia ahhoz, hogy a szüksé­ges intézkedések megtörtén­jenek. Nemegyszer előfordul, hogy szavakban mondjuk a helyes álláspontot, mondjuk, mint az imamalom, de mert a cselekvés vontatott, ezért nem tud az álláspont a tö­megekben kellő visszhangot kiváltani, és ereje megko­pik. Ezt a veszélyt el kell kerülni. A cselekvés lehető­ségét nem kell keresni. Azt mindenki megtalálja a saját környezetében, a munkahe­lyén, a napi feladatokban. A helyi és az országos érdekek és célok egyaránt nemzet­ben, hazában mérlegelő ter­vei, illetve az ezek érdeké­ben kifejtett közös cselek­vés együttesen lendíthetnek rajtunk. NHMMMMMMMMMKMIttttMaMMnWMiMk­Mi­ja. A szakszervezetek az ezt segítő folyamatok serkenté­sére, erősítésére és összefo­gására törekszenek. A magyar szervezeti mun­kásság mindig is felelősséget érzett a társadalom sorsáért, a gazdaság állapotáért, a dolgozó tömegek igényeinek teljesítéséért, ezért küzdő tö­rekvéseinek eredményessé­géért. Most minden koráb­binál inkább részt kell vál­lalnunk a helyzet feltárásá­ban, a megoldási módok ki­munkálásában és sikeres megvalósításában. Elsősor­ban arra kell figyelmet for­dítani, hogy semmilyen szin­ten ne legyen késés a szük­séges intézkedések meghoza­talában, és hogy minden dol­gozó kollektíva legyen hatá­rozottabb, célratörőbb az el­fogadott tervek végrehajtá­sában. Ezzel bizonyítsuk sza­vaink és tetteink egységét, minden munkahelyen. El kell érni, hogy a teljesít­mények és a kifizetések össz­hangba kerüljenek. Ehhez meg kell vizsgálni egy, a mos­taninál szigorúbb vállalati elszámolási rend lehetőségét, amely meggátolná, hogy az állami támogatás a nyereség részévé váljon. Noha eleinte bizonyára sok gondot okoz, mégis el kell érni, hogy külön kezeljék a támogatás nélkül épp hogy csak elevickélő, rá­fizetéses vállalatokat. Indo­kolt esetben legyen kötelező a szanálás, s a rendteremtés időszakára — ha indokolt — függesszék fel az önkor­Ha ezekben a kérdésekben az állam és a szakszervezet bátortalan, ha nem vállaljuk a látszatra kellemetlen, nép­szerűtlen lépéseket, még sú­lyosabb terhet veszünk a nyakunkba, az ország tartós lemaradását. És ez a dolgo­zók, a lakosság életkörülmé­nyeinek romlását, a gazda­sági-technikai élvonaltól va­ló leszakadást vonja magá­val. Fenntartva, és erősítve a nemzeti egységet, a párt po­litikája iránti bizalmat, úgy kell úrrá lennünk gondjain­kon, hogy közben távlatain­kat se tévesszük szem elöl, s pillanatnyi nehézségeink le­küzdésére ne válasszunk táv­lati érdekeinkkel ellentétes megoldásokat. Számos jól dolgozó kollek­tíva eredményei mutatják — ennek volt példája a kong­resszusi és felszabadulási munkaverseny is —, hogy vannak emberi közösségi tar­talékaink. Elemi érdekünk ezek teljes feltárása, a vál­lalkozókedv ösztönzése, a munkájukra igényes embe­rek, közösségek támogatása. Ellenségünk az igénytelen­ség. De arra is figyelnünk kell, hogy az önmagukkal és másokkal szemben nagyobb követelményeket támasztó emberek körül ne „ritkuljon meg a levegő”, ne érje gán­­csoskodás azt, aki haladni akar. El kell ismernünk, súlyos adósságaink vannak a jó munkával szemben. Nem vál­tak valóra reményeink, hogy csak az öntudat és a lelkese­dés elegendő a fejlődéshez. Még a legjobb szándékú, legelkötelezettebb munkahe­lyi közösségek és dolgozók is csak akkor képesek igazán tartós, hosszú távon magas színvonalú teljesítményekre, ha — az erkölcsi elismerésen túl — anyagi számításukat is megtalálják. Már jó ideje szándékunk az érdekeltség megteremtése, ám látni való. A magyar szakszervezetek XXV. kongresszusán az egyik fő téma a főm­unka­­időben végzett munka elis­merése volt. Meg kell valla­nunk, hogy a főállásban vég­zett munka még nem érte el azt a szintet, amely minde­nütt biztosítaná az ott nyúj­tott teljesítmények növelését. Az egyik legfontosabb fel­adatunk, hogy visszaállítsuk és megszilárdítsuk a főmun­kaidő rangját, becsületét, hogy megfelelő bérrel, kere­settel honoráljuk a tisztes teljesítményt. Hogy ezt te­h­essük, minden munkahe­lyen pontosan számba kell venni a konkrét lehetősége­ket és tennivalókat, mindo­mányzatot. Természetesen körültekintően és ember­séggel, rendezve az ilyen munkahelyen dolgozók jövő­jét, sorsát. Azt is biztosítani szükséges, hogy a személyi és a vállalati jövedelmeket csak a produktumok arányában növeljék, és ne előre, „hitel­ben”, távol vagyunk még attól, hogy a végzett munka sze­rinti anyagi elismerés általá­nossá váljon társadalmunk­ban. A fegyelmezett, jó minősé­gű, hatékony munkához ha­tározott fellépésre és konk­rét intézkedésekre van szük­ség. Nemegyszer szóvá tették a szakszervezetek, ahhoz, hogy a munkás dolgozni tud­jon, először másoknak kell elvégezni a kötelességüket. Ebben vannak hiányosságok. A munkahelyeken kínlódnak a munkaszervezéssel, a tech­nológiai fegyelemmel, az anyag- és alkatrészellátással, a kooperációs fegyelemmel, kínlódnak a minőség, a haté­konyság követelményeivel. Mindenütt meg kell teremte­ni az igényesebb munka na­gyon konkrét feltételeit. Ez a fegyelmezett, hatékony munka záloga. Nem lehet eltűrni azt sem, hogy tovább lazuljanak a munkakövetelmények. Nem szabad megengednünk, hogy a tömegek által egyetértéssel fogadott XIII. kongresszus határozatát, törekvéseit az­zal járassuk le, hogy a vég­rehajtásban nem vagyunk következetesek. Nem enged­hetjük meg, hogy a kedvező irányú folyamatok megtor­panjanak, törekvéseink el­szürküljenek. Elsősorban a munka felté­teleit, rendszerességét, ered­ményességét és értelmessé­­gét kell biztosítani. Hiába iparkodik a dolgozó, ha na­pi munkáját irányítási, ve­zetési hibák gátolják. A ve­zetés minősége alapkérdés, amelyet ma még nem, vagy alig befolyásolhatnak a be­osztottak. Magyarán: nem a munkához való viszony álta­lános problémáit kell fesze­getni, hanem a fegyelmezett, eredményes munka feltételeit kell biztosítani, ehhez alap­jaiban javítani a vezetés színvonalát. nőtt magasabb szintű mun­kaszervezés, szigorúbb rend és fegyelem szükséges. Fel­színre kell hozni a munkát javító jó elgondolásokat, s következetesen büntetni a fe­lelőtlenséget, a hanyagságot, a pazarlást. Azokat a dolgozókat vi­szont, akik pontosak, lelki­­ismeretesek és megbízhatóak munkájukban, akik büszkék arra, ami kezükből kikerül, becsüljük meg. A szakszer­vezeteknek is olyan légkör megteremtését kell elősegí­teniük, amelyben híre, rang­ja, tisztessége van a jól dol­gozó munkásnak és vezető­nek. A szakszervezeteknek még erőteljesebben támogat­ni kell a gazdasági, társadal­mi céljainkat segítő, a napi munkaidő kidolgozását szol­gáló kezdeményezéseket, mozgalmakat. Sajnos nemcsak a munka társadalmi megítélése szen­vedett csorbát az elmúlt években, de a szociális biz­tonság is megroppant egyes családoknál, rétegeknél. Nemcsak a nyugdíjasoknál. Vannak dolgozó rétegek is, amelyek szociális helyzete nem csak nehézzé, hanem kifejezetten aggasztóvá vált. A párt, a kormány és a szakszervezetek világos programja mielőbb változ­tatni akar ezen a helyzeten — természetesen jól csopor­tosított erőink arányában. Ez év elejétől valamit eny­hítettünk a legidősebb kor­osztályhoz tartozók gondja­in, s a tervidőszak végéig — elhatározott rendben, ütem­ben — további lépések kö­vetkeznek. De ennek a fel­adatnak a sikeres megoldá­sa is összefügg azzal, hogy növekedjék a munka rangja, értéke, hogy mindenki csak munkája révén boldogulhas­son, s hogy munka nélkül vagy kevés munkával senki se juthasson magasabb jö­vedelemhez. Ügyeskedők persze mindig voltak és valószínűleg még sokáig lesznek. Most, amikor társadalmi, gazdasági hala­dásunk meggyorsítása érde­kében nagyobb teret adunk a vállalkozásnak, a kezde­ményezésnek, számolnunk kell azzal, hogy a megnöve­kedett lehetőségeket nem csupán a becsületes, szorgal­mas, hanem a tisztességte­len emberek is igyekeznek A szakszervezetek társa­dalmi szerepének alakulása elválaszthatatlan a társadal­munk egészében végbemenő folyamatoktól. Sem elébe vágni az eseményeknek, sem lemaradni tőlük nem szabad. Ma a társadalmi feltételek kedvezőek a szakszervezet szerepének növelésére, a körülmények egyenesen sür­getik a szakszervezet önálló szerepének egyértelműbb ki­fejezését és megjelenítését. Mindez a demokratikus el­vek, az érdekeltség, az el­lenőrzés és a nyilvánosság következetesebb érvényesí­tését igényli. Napjaink mozgalmi fel­adataiban nem annyira „egyenesek a vonalak”, mint akkor, amikor az emberibb, létet követelő munkások a rendőrséggel, a csendőrség­gel, a katonasággal álltak szemben. Korunk problémái­ban könnyű tévedni. Vannak azonban régi normák, ame­lyeket meghaladott az idő, s másokat kell magunk elé állítanunk, hajdani értékeket lassan másokkal cserélnünk fel. Vállaljuk a kísérletezést a gazdaságirányításban, pró­bálkozunk különböző megol­dásokkal, hogy minél több alkotó energiát szabadítsunk fel a termelés számára. Lét­rehozunk új vállalkozási for­mákat, a központi irányítás a dolgos, értő kollektívák ré­szére ad új lehetőségeket, jogokat. Mindezt az épülő szocialista társadalmunk ja­vára teszi. A termelési esz­közök — kevés kivételtől el­tekintve — társadalmi tu­lajdonban vannak és lesz­nek a jövőben is. Továbbra is ragaszkodunk alapvető szocialista elveinkhez és ér­dekeinkhez, az anyagi ja­vak munka szerinti elosztá­sához, a teljes foglalkozta­tottsághoz, a munka és a közélet demokratizmusának szüntelen fejlesztéséhez, az érdekek magas színvonalú összehangolásához. Sok munkánk van a de­mokrácia fejlesztésében is. Intézményeit hatékonyabbá kell tennünk. A szocialista demokráciát a társadalmi életben, az államélet minden területén, a munkahelyeken, a társadalmi szervezetekben, a szakszervezetekben, a la­kihasználni. A mainál sok­kal keményebben, határo­zottabban kell megakadá­lyozni a teljesítményhez ké­pest aránytalanul nagy jö­vedelemszerzést, a harácso­­lást, a törvényszegést. Enél­­kül nem csupán az igazságos elosztás elve szenved csor­bát, hanem elvész a becsü­letes munka, a közhasznú kezdeményezőkészség hitele is. Lenin a szakszervezetek­ről szólva nagy figyelmet fordított a kulturálódás, mű­velődés segítésére, a szelle­mi érdekvédelemre. Tudatá­­ban vagyunk annak, hogy az életkörülményeket alapve­tően az anyagi viszonyok, a bérek, a jövedelmek hatá­rozzák meg, de nem mellé­kesek számunkra az élet szellemi, erkölcsi, érzelmi értékei, az emberi kapcso­latok, a mindennapok kul­túrája. E nem közvetlenül „termelő ágazatokra” azon­ban nem fordítottunk kellő figyelmet. Van mit tennünk a protekcionizmus, a bürok­ratizmus visszaszorításában, a korrupció elleni harcban, a köztulajdon védelmében, a fegyelem, a felelősség erő­sítésében, a munkahelyi lég­kör javításában, vitakultú­ránk fejlesztésében, az ud­varias, figyelmes, demokra­tikus, emberséges magatar­tás kialakításában is. Célja­ink világosak, tiszták és lel­­kesítőek. Ezt vitatni nem le­het. Arról azonban, hogyan csináljuk, nemcsak lehetsé­ges, hanem szükséges is a vita, a kritikai szemlélet­­mód a szüntelenül többre törekvés és a tökéletesebb végrehajtás érdekében, kó helyi közösségekben egy­aránt ki kell teljesítenünk. A demokrácia azonban csak a szavak és a tettek egységével lehet teljes. Ha ez következetesebben valósul meg, tovább növekszik a de­mokrácia tekintélye, egyre többen válnak a demokrati­kus fórumok aktív résztve­vőivé. Ez az aktivitás vi­szont olyan közerkölcs és közgondolkodás kialakulá­sát gyorsítja, amely már nem elnéző a szavak és tet­tek néhol még tapasztalható különbözősége iránt. Szeretnénk, ha a pályáju­kat most kezdő fiatalok ilyen erkölcsöt tanulnának, ta­pasztalnának, s olyan erköl­csöt, szokásokat hagyomá­nyoznának utódaikra, amely­től idegen az őszintétlenség, akár a magánéletről, akár a termelésről, akár a poli­tikáról van szó. Mi magunk azzal befolyá­solhatjuk felelősségteljesen a jövőt — a következő év­század emberének sorsát —, ha a mai feladatainkat az elérhető legmagasabb szin­ten, a lehető leggyorsabban, a kivívott társadalmi köz­­megegyezés erősítésével old­juk meg. Az építést, a munkánk, életünk minőségének javítá­sát, gazdasági fejlődésünk meggyorsítását, társadal­munk megújítását szolgálja az MSZMP XIII. kongresz­­szusán elfogadott program, amelyben teljes szívvel részt venni minden becsületes em­ber tiszte. Ma, a munka ün­nepén, a dolgozó emberek szolidaritásának ünnepén er­re a gondolatban és cselek­vésben megnyilvánuló ösz­­szefogásra, együttműködésre hívjuk fel mindazokat, akik egyéni, családi boldogulásu­kat a szocializmussal, a nép felemelkedésével és a tár­sadalmi haladással együtt tartják elérhetőnek. Erre hívjuk fel mindazo­kat, akik tudják, hogy me­lyik oldalon állunk a világ eseményeinek megítélésé­ben, hovatartozásunkat ha­tározottan kifejezésre juttat­ják. Különösen fontos ez napjainkban,­ amikor ismét a nemzetközi helyzet élező­désének lehetünk tanúi. Ami­kor a proletár nemzetköziség májusi zászlain egyik legfon­tosabb szó a béke. Hégi jelsz­vak — mai feladatok A tű savak és tettek egysége M’egyes menete hatékony munkával Teljesítmény és megbecsülés A mai feladatott teljesítésén múlik a jövő

Next