Népszava, 1986. július (114. évfolyam, 153–179. sz.)
1986-07-05 / 157. szám
6 Világpolitika OLAJMONARCHIÁK HOMOKVIHARBA Ha nem tartanánk attól, hogy stílustalanok leszünk, azzal kezdenénk, hogy sokan már kongatják a vészharangot az Arab-öböl gazdasági és politikai szerepe felett. Harang nincs a muzulmán világban, a kongatás pedig szerfelett nem időszerű még akkor sem, ha korunk világgazdaságának törvényszerűségeihez igazodó mozgásai most, mintha hátrább szorítanák az olajországokat a világgazdasági és világpolitikai protokolllistán. — Ideiglenes, nem túlzottan hosszú távú tendencia ez — mondja dr. Abdul Daim Yahya Al-Haddad, aki a napokban védte meg kandidátusi értekezését a Magyar Tudományos Akadémián. Nagy feltűnést keltő disszertációjának címe: „Az Arab-öböl gazdaságainak fő jellemzői és a regionális együttműködés lehetőségünyei. — Doktor úr! ön fél évtizedet dolgozott a témán. Tanulmánya felöleli az Araböböl nyugati partvidéke hat államának (Szaúd-Arábiinak, Kuvaitnak, Bahreinnek, Katarnak, az Egyesült Arab Emírségnek és Ománnak) a múltját, jelenét és felvázolja a valószínűsíthető távlatokat. De elsősorban az olajkorszak problematikáját elemzi a dolgozat 220 lapján. Nem érzi, hogy mostanában, az olaj szerepének drámai változásai ismét lefokozzák a térséget a harmadrangú régiók közé? — Aki az olajjal foglalkozik, szinte reménytelen versenyt fut az idővel — mondja a tudós diplomata, aki életének felét Magyarországon töltötte és sokat tett a magyar—arab kapcsolatok fejlesztéséért. A versenyfutás egyébként végső soron az olajnak kedvez. Lehet bármilyen recesszió (az olajvilágban most éppen az van) törvényszerűen be kell következnie az új felfutásnak. Az olajat nem lehet „leváltani”. Ha elkezdődik a beruházási tevékenység felélénkülése , növekszik a kereslet az energiahordozók iránt, így a mostani OPEC- válság ellenére optimista vagyok. A kutató, aki a térségtől több ezer kilométernyi távolságra végezte gyűjtő- és elemző munkáját — lehet optimista. A helyszínen azonban érezhető a türelmetlenség. Az egyik legkonszolidáltabb, legkiegyensúlyozottabban fejlődő olajmonarchiában, Kuvaitban a héten lemondott a kormány. A miniszterek így sem tudják elkerülni a felelősségre vonást, többüknek a parlament előtt kell magyarázkodniuk sikertelen lépéseikért. A legkellemetlenebb helyzetbe az olajipari miniszter kerül: neki még arról is számot kell adnia, miért égett porrá az ország legnagyobb olajfinomítója. Nem sokkal vidámabb a kép a többi olajország háza táján sem. Gyorsan fogy a pénz, a költséges beruházások egy részét leállítják, másokat elhalasztanak vagy egyszerűen törölnek. A nagyra törő tervek a hordónkénti harminc dolláros olajár mámorító légkörében születtek — a megvalósulásra pedig a tíz-tizenöt dolláros korszak kijózanító realitásai között kellene sort keríteni. Egy Budapesten gyakran megforduló arab üzletember megpróbál erényt csinálni a bajból, s így kommentálja a nem túl lelkesítő fejleményeket. — Ebben a rosszban is van valami jó. A józanabb politikusok és az értelmiség egyes körei régóta szorgalmazzák már a mértéktartást, a hivalkodó pazarlás megszüntetését. Az olajárzuhanás most alkalmat és ürügyet ad számukra, hogy nyomatékosítsák álláspontjukat, szerénységre, mértéktartásra ösztönözzék az állampolgárokat és a kormányokat. Ebben a légkörben nagyobb tekintélye lesz a polgárerényeknek, a takarékosságnak a kitartásnak, munkának, mint a félbarbár tékozlásnak. Most valóban újjal lehet mutogatni mindarra, ami túlzottan drága! Nagyon drága az édes víz: a térségben állították fel a világon a legnagyobb vízműveket, amelyek a tengervíz sótlanításával biztosítják a vizet nemcsak az embereknek és az állatoknak, de még az öntözésre is. Hatalmas fémművek és vegyi üzemek épültek az Öböl partján: több ezer, néha tízezer kilométer távolságról fuvarozzák ide az ércet , és viszik el ilyen messzeségekbe a kész árut. A világgazdaság mostani áthangolódása idején könynyebb bírálni a szükségtelennek, vagy nem létfontosságúnak minősített vállalkozásokat. Ha az öbölben minden az olajtól függ , akkor veszélyes helyzet alakult ki. — Szó sincs erről — mondja Daim Haddad. — Kuvait például egy évben többet kap a nyugati bankokban elhelyezett dollármilliárdok kamataiból, mint az olajból. Szaúd-Arábia a napokban majd kétmilliárd dolláros segélyt nyújtott a szárazságsújtotta afrikai országoknak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek az államok egyetlen fegyverüzletet sem mondtak vissza. Lázasan keresik az új piacokat, egyre intenzívebben érdeklődnek a kelet-európai együttműködési és befektetési lehetőségek iránt is. Kuvait például részt akar vállalni a szovjet olajipar korszerűsítésében. És — bár különböző megfontolásokból — továbbra sem zárkóznak el attól, hogy segítsék Irakot Irán elleni háborújában. A pénzsegélyek és kölcsönök mértékéről senki sem mond biztosat: ebben a régióban a dollármilliárdok számait nagyon szemérmesen és diszkréten kezelik. Az öböl-menti tőke azonnal kivonul azokból a bankokból és országokból, amelyek bármilyen vonatkozásban is vétenek a banktitok ellen. Az olajmonarchiákban a fejlesztési programokat a királyok, szultánok és emírek udvarában és a kormányhivatalokban dolgozzák ki. Nem nagyon készülnek alternatív tervezetek. Eddig nem is kellettek, hiszen megvolt a pénz és keresztül lehetett hajszolni a legköltségesebb elgondolásokat is. Most az eredmények is az eddig hallgató ellenzék bírálatának kereszttüzébe kerültek. Jó példa erre éppen Szaúd-Arábia. A sivatagi királyságban a hatvanas években törzsi alapon végrehajtották a földreformot. Hatalmas öntözőrendszer kiépítésével termővé tették a sivatag egy részét. Az eddig minden élelmiszerből behozatalra szoruló országban aggasztó méretekben kezdtek nőni a gabonahegyek. A hajdani importőr exportőrré válhatna, ha áruját bárhol a világon el lehetne adni. Ám a gabona önköltsége kilencszeres-tizennyolcszorosa a nemzetközi átlagnak. Daim Haddad tanulmánya — higgadt elemzés. A jövő lehetőségeiről ugyan megpróbálja fellebbenteni a fátylat, de ezt nem az optimizmus és a pesszimizmus divatos kettőségének jegyében, ezek egyszerű szembeállításával teszi, hanem a régi és a legújabb fejlemények, folyamatok gondos mérlegelésével, az öböl-menti országok gazdasági integrációs folyamatainak feltárásával. A sajtó hol Arab-öbölnek, hol Perzsa-öbölnek nevezi a beltengert. A disszertáció nem foglal állást ebben a terminológiai vitában, mert a szerző ezt vallja: az öbölmenti pozícióharc nem terminológiai kérdés. Többről van szó, és ezért a többletért minden korszak arab és minden korszak iráni (perzsa) hatalmi ambíciója megküzd egymással. A harc egyik színhelye most az iraki-iráni frontvonal. A saját válságaiktól is meggyötört olajmonarchiák igyekeznek távol maradni a közvetlen fegyveres harcoktól, de egyik kormányhivatalban sem hiszik, hogy ebben a konfliktusban valóban semlegesek maradhatnak. A délen előnyomuló, egyszerre több arab állam határaihoz is közeledő iráni seregek árnyékában nehezen képzelhető el az érdemi érdektelenségi semlegesség. A politikai homokviharoktól meggyötört monarchiák a békének örülnének a legjobban. Krajczár Imre 1] A térség egyik legbefolyásosabb politikusa: Jamani, szaúdi olajipari miniszter Lakótelep a dzsubaili (Szaúd-Arábia) ipari övezetben Képek a londoni The Middle Eastből mg . . ff*,'»- - ,-$$&& fU Egy vonal — két világ Panmindzsonban állni látszik az idő. A demarkációs övezet középső részére festett fehér vonal nem országhatár, hiszen ilyen hivatalosan nem létezik a KNDK és Dél-Korea között, ám mégis szomorú jelképe a félsziget megosztottságának. Az egymással szembe nézők 33 éves távolból figyelik a másikat, s ezt a bizalmatlanságot csak lassan váltja föl a közeledés szándéka - jobbára az északi irányból. A 36 évvel ezelőtt kirobbant háború három esztendőre véresre festette a félsziget történelmét. A második világháború utáni, addigi legnagyobb fegyveres összecsapás, a konfliktus kiszélesedésével fenyegetett. A szocialista közösség — főleg a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság — támogatása révén azonban az északi erők visszaszorították a délről támadókat. A 38. szélességi foknál megállapított frontvonal ezóta szeli ketté a karcsú félszigetet. E választóvonal megszüntetésére, vagyis az újraegyesítésre egyelőre nem sok remény van, bár tagadhatatlan, hogy nem a KNDK-n múlik a dolog. Phenjanban hosszú évek óta azon munkálkodnak, hogy a kettészakadt családok ismét együtt élhessenek, hogy kevesebb fegyver legyen a térségben, s hogy Szöulban is belássák: Észak-Korea nem fenyegető veszély, ami ellen tűzzel-vassal hadakozni kell. A rágalmakra is replikázva mondta Kim Ir Szen, a Koreai Munkapárt KB főtitkára, államfő: „Észak-Korea nem akarja sem elözönleni Dél-Koreát, sem rákényszeríteni saját társadalmi rendszerét. Az újraegyesítést békés úton kell megoldani.” Lassú áttörés A békés, kivezető út megtalálásához azonban elengedhetetlen feltétel, hogy szóba kell állni egymással. Márpedig ez a párbeszéd akadozik. Phenjan két évvel ezelőtt kezdeményezőleg lépett fel, amikor felajánlotta segítségét a déli árvízkárosultaknak. Röviddel e humanitárius gesztus után — a vöröskeresztes delegációk útján — megtörtént a hivatalos kapcsolatfelvétel. Panmindzson akkor újból főszereplő lett. Az újságok címlapjaira két, egymás kezét szorító, mosolygó koreai küldött képe került. Megtört a jég. S valóban, mintha enyhült volna a feszültség, sőt, már az együttműködés szó is bekerült a rövid kommünikébe. Az 1985-ben kibontakozó párbeszéd újabb állomásaként megkezdődtek a parlamenti és a gazdasági tárgyalások is. Elvi megállapodás jött létre arról, hogy gazdasági együttműködési bizottságot állítanak fel, és serkentik a kétoldalú kereskedelmet. Az elképzelések szerint a KNDK nyersanyagokat, ritka fémeket, illetve feketeszenet szállítana, míg délről acélipari termékeket és más, feldolgozott ipari árucikkeket adnának el Phenjannak. Szenzációnak számított, hogy 1985 szeptemberében 151 dél-koreai és ugyanennyi észak-koreai lépte át a fehér vonalat. Az időközben előrehaladott vöröskeresztes tárgyalások eredményeképpen a két csoportban ötven-ötven, családtagjait meglátogató koreai is átmehetett a déli, illetve az északi országrészbe. A különélők számát egyébként tízmillióra becsülik, vagyis a félsziget minden ötödik lakosa csonka családban él. Évtizedek óta nemhogy telefonon, de még levélben sem érintkezhettek egymással. 3 megújuló javaslatok A politikai kapcsolatokban — Szöul provokatív patronjai miatt — igencsak lőporfüstös a levegő. A déli katonai és diplomáciai manőverek egyáltalán nem igazolják a sokat hangoztatott megegyezési szándékot. A reményteljes enyhülési periódusokat időről időre megszakítja a rossz szellemű, Team Spirit (Csapatszellem) fedőnevű közös amerikai— dél-koreai hadgyakorlat. A most már tíz éve minden tavasszal megrendezett provokatív „hadijátékon” óriási erő szabadul ki a palackból: 200 ezer fős hadsereg gyakorolja a partraszállást, a támadó hadműveleteket — a demarkációs övezet közvetlen közelében. Ilyenkor a vonal túloldalán is riadót fújnak, s az eddigi gyakorlat szerint felfüggesztik az öszszes tárgyalást. A KNDK és Dél-Korea közötti viszonyban menetrendszerűen bekövetkező visszaesés megakadályozására Phenjanban most több konstruktív javaslatot tettek. Azt ajánlották, hogy a KNDK nem rendezi meg saját hadgyakorlatát, ha elhalasztják a Team Spiritet. Szöulban és Washingtonban — csöppet sem váratlanul — visszautasították ezt, s mintha mi sem történt volna, ismét elpróbálták a nagy játékot. A „gyors rajtaütés stratégiájának” megfelelően előretolták az egységeket, megerősítették a gyorsan manőverező, különleges osztagokat és a nukleáris csapásmérő erőket. Erről az erőfitogtatásról állapította meg a Koreai Néphadsereg Főparancsnokságának június 17-i közleménye: „A demarkációs vonal mentén elhelyezett haderők létszáma elérte a koreai háború utáni eddigi legmagasabb szintet, s ennek következtében a kölcsönös bizalmatlanság és a katonai konfrontáció kritikus pontra jutott." Újabb próbálkozásként Phenjan katonai vezetők találkozóját javasolta. A tárgyalásokon a KNDK honvédelmi minisztere, Dél-Korea hadügyminisztere és az egyesített amerikai—dél-koreai haderők főparancsnoka venne részt. A dél-koreai hadügyminiszterhez eljuttatott levélben a KNDK honvédelmi minisztere a legmagasabb szintű katonai tárgyalások fontosságát kiemelve hangsúlyozta: „Ha az USA és Dél- Korea valóban érdekelt az enyhülés és a béke megteremtésében, akkor haladéktalanul tárgyalóasztalhoz kell ülniük velünk.” Az első reagálások azt mutatták, hogy a javaslat „sok új elemet” tartalmazott. Délkoreai hadügyminisztériumi tisztségviselők elismerték, hogy Phenjan rugalmas indítványt tett le az asztalra. Ennek kapcsán arra hívták fel a figyelmet, hogy a KNDK ezúttal nem említette a Dél-Koreában állomásozó amerikai haderők kivonását célzó korábbi követelését. A hivatalos válasz azonban késik. Sport és politika Azt a javaslatot sem vették komolyan, miszerint nyilvánítsák atommentes övezetté a Koreai-félszigetet. A június végén kiadott dokumentumban a KNDK kötelezettséget vállalt, hogy nem kísérletez ki és nem állít elő atomfegyvert, továbbá nem engedélyezi ilyenek elhelyezését országa területén. Phenjan egyidejűleg felszólította Washingtont: ne telepítsen új típusú atomfegyvert Dél-Koreába, és szakaszosan vonja ki a már ott elhelyezett nukleáris eszközeit. A felhívással egyidejűleg Phenjan tárgyalásokat javasolt a kérdés rendezéséről. A tavaszi phenjani diplomáciai offenzíva a sportra is kiterjedt. A KNDK sportdiplomatái azért ostromolták a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, hogy változtassa meg az Olimpiai Chartát, s engedélyezze közös koreai csapat indulását, illetve azt, hogy a játékok egy részét a KNDK területén rendezzék meg. E célból a svájci Lausanne-ban tárgyalásokat kezdtek, de azok mindeddig eredménytelenek voltak. De az eredményes sportegyüttműködés sem nélkülözheti a politikai kapcsolatok rendezését, a reményteljesen kezdődött párbeszéd folytatását. Csak ebben az esetben lehet ismét a mosolygó küldötteké az újságok első oldala, s kezdhetik meg végre a sportolók közös edzésüket. Mester Nándor A vöröskeresztes tárgyalások idején is ott volt a jelképes választózsinór SZOMBAT, 1986. JÚLIUS 5. NÉPSZAVA