Népszava, 1986. augusztus (114. évfolyam, 180–204. sz.)

1986-08-26 / 200. szám

6 A klub­­ újra működik Pár nappal ezelőtt, amikor elhatároztam, hogy valami­lyen formában megpróbálom egyengetni a Sobieski János utcai öntevékeny gyere­kze­­nekar sorsát, még nem is sejtettem, szerény cikkecs­kémet izgatott — igaz, túlzó —, indulatos telefonhívások, hozzászólások kísérik majd. Voltak, akik, meglehetősen útszéli hangon — előítéletei­ket cseppet sem titkolva­ ta­­kargatva — azzal érveltek: „Mi a fenének támogatom a cigányságot? Hiszen ezek az emberek csak követelőznek, csak a jogokat ismerik, a kötelesség fogalmát nem. Csak hazudnak összevissza.” Megint mások — így a IX. Kerületi Tanács munkatár­sai — azzal érveltek, támad­tak, hogy „megkérdőjelezem, tagadom eredményeiket”. Hiszen ők — átérezve a ci­gánykérdés társadalompoli­tikai jelentőségét — a lehe­tőségek keretein belül a leg­jobb szándékkal fogtak hoz­zá az „emberi-szellemi el­maradottságot konzerváló ál­lapotok felszámolásához". (A IX. kerületi művelődési in­tézmények gazdasági igazga­tója részletesen beszámolt arról, hogy hányféle módon próbálják segíteni-egyenget­­ni a cigánytanulók beillesz­kedését.) De azt hiszem, még az „ér­dekeltek" is — a Buri csa­lád két és fél szobás ház­mesterlakásában próbáló, gyakorló zenekar tagjai és a szülők is — némi csalódás­sal fogadták cikkecskémet. Vélem, a kis „csapat” arra számított, hogy „felfedezem” a zenekar művészi értékeit, s imigyen segítem a további fellépések, szereplések so­rát ... Ám akkor és ott — a gye­rek-cigányzenekar rögtön­zött bemutatóján s az azt követő beszélgetéseken — fontosabbnak tartottam, hogy a vitatható, s inkább csak lelkesedésből táplálkozó „művészi teljesítmény” he­lyett az előzményekről be­széljek. Már csak azért is, mert, ha nem is vagyok „ci­­ganológus”, de újságolvasó emberként többé-­kevésbé is­merem a cigánygyerekek problémáit. Azokat a problé­mákat, amelyeket általában „biológiai-fiziológiai té­nyezőkkel összefüggő hát­rányként, személyi higiéniás jelenségként”, vagy éppen a „feladattudat és az akarat hiányaként” szoktunk értel­mezni, elemezni, s amelyek bizony jócskán hátráltatják a mindennapi pedagógiai munkát. S noha az állami intézkedések hatásaként emelkedett az általános is­kolát végzett cigánygyerekek száma, és mind többen je­lentkeznek szakmunkáskép­zőbe — az alapvető gond ma sem szűnt meg. _ Mondhatnánk: ma is leg­alább annyira nehéz bent tar­tani a cigánygyerekeket az iskolában, mint bevinni őket. Magas ma is a mulasztási át­lag, sok a túlkoros osztály­­ismétlő. Mindehhez hozzájá­rulhat az is — a pedagógu­sok véleménye szerint —, hogy a mai tanterv jobbára a kiemelkedők munkáját se­gíti, semmint a közepes ké­pességű tanulók előmenete­lét... (Ebből eredően sok cigánytanuló — hamar átke­rül a kisegítő iskolák tan­termeibe.) Visszatérve kiindulópon­tunkhoz; a Sobieski János utcai gyerek-cigányzenekar „előzménye” egy jól fel­szerelt klub volt a IX. ke­rületi József Attila Úttörő­­házban , ahol a „hátrányos helyzetű gyerekek” Bicskei Edit vezető (pedagógus) irá­nyításával a kulturált élet­vitel elemeivel ismerkedhet­tek, a „fogmosástól az olva­sásig”, a „bábozástól önmaguk értékeinek tudatos felismeréséig”. (A klub — ahogy írtam akkoriban — szoros kapcsolatot tartott az iskolákkal, ezzel is segítve a tanulók előmenetelét.) Ám a klubélet 1985 nya­rán megszakadt. (Pontosítva a IX. Kerületi Tanács véle­ményét: a klub nem szűnt meg — csak szünetelt.) Ám ez az egyévnyi szünetelés pontosan elég volt ahhoz, hogy a gyerekek szétszéled­jenek. Illetve a „csapat" egyik része — ragaszkodva a megszokott közösségi élethez — a Buri család lakásában találkozott, csinálva azt, amit a szülőktől kaptak, örö­költek, muzsikáltak. Vagyis zenekart alakítottak — ön­tevékenyen ... Hogy miért „szünetelt” a klub — ma már nehéz fel­deríteni, kideríteni. (Annyi bizonyos, hogy Bicskei Edit személyével is összefügg a szünettörténet. Ugyanis a fiatal, rokonszenves pedagó­gus — egyébként a VII. ke­rület cigányügyi titkára — veszélyeztetett terhesként kórházba került, majd szü­lési szabadságra ment, így ,,gazda” nélkül maradtak a gyerekek. Mert ma már bi­zony a csekélyke tisztelet­­díjért nehéz olyan pedagó­gust találni, aki felvállalná a nagyon nehezen kezelhető cigánygyerekek problémáit.) Ám a felelőskeresés he­lyett fontosabb ideírni a lé­nyeget: a IX. Kerületi Ta­nács i­s azonnal intézkedett. A klub szeptember köze­pétől újra működik, az Almási Erika vezette sokféle tevékenységet felvállaló, ked­­velt-kitűnő " úttörőházban. Sőt, mi több, úgy­­tervezik, hogy az önművelő-öntevé­­keny gyerek-cigányzenekar mellé — amely a klub része­ként átkerül az úttörőházba — szakképzett muzsikus pe­dagógust is szerződtetnek .. . (Egyébként a klubvezetést újra vállalta Bicskei Edit.) . . . Elég régen gyakorlom már az újságírás mestersé­gét, s többé-kevésbé isme­rem a cikkek sorsát, így­­ nagyképűségnek tűnhetne, ha azt hinném, hogy szerény cikkem nyomán történt az intézkedés. Legalábbis hi­szem, hogy a IX. Kerületi Tanácsnál nélkülem is is­merik Albert László sza­vait, aki így fogalmazott a Hitek, sorsok, cigányok cí­mű hozzászólásában a Heti Világgazdaságban: „Straté­giánk alapja nem lehet más, mint az a gyakorlat, hogy a cigányok nélkül és elle­nükre felemelkedésüket nem biztosíthatjuk, nem segíthet­jük elő. Ehhez meg kell nyerni őket, hogy egyre töb­ben legyenek hajlandók együtt cselekedni velünk szükségleteik, érdekeik jó­val erőteljesebb, de minden esetben legalizált, reális ki­elégítéséért.” Gantner Ilona JEGYZET Kezdésre várva Az évadkezdés legbiztosabb jele: színházaink­ban e napokban zajlanak az évadnyitó tár­sulati ülések. S ezekkel együtt a legtöbb színház elkezdi az évad első bemutatóinak próbáit is. Normális és megszokott menete ez a színházak munkarendjének, olyan fo­lyamat, amely évről évre ismétlődik. Ismétlődik — de nem mindig ugyanúgy. Minden évadkezdés más. Mostanában meg gyakran egészen más, mint az előző volt. A folyamatosság ugyan fennáll, de nem jelent változatlanságot vagy gondtalanságot. Az 1986187-es évad sok tekintetben jó elő­jelek mellett kezdődik — és sok tekintetben igen kedvezőtlen körülmények között. Meg­nyugtató, hogy viszonylag kevés helyen in­dul új vezetők irányítása alatt az évad; a tár­sulatok többsége stabilnak mondható művé­szeti vezetéssel dolgozhat. Ez a közelmúlt évek néhány ideges, feszült, bizonytalansá­gokkal és előre látható konfliktusokkal teli évadkezdése után mindenképpen jó dolog. Megnyugtató előjel, hogy olyan fontos nagyvárosunkban, mint Szeged, végre kifo­gástalan tárgyi feltételeket biztosít majd a színművészeinek a gyönyörűen újjáépített nagyszínház. Bizalomra ad okot a feljövőben lévő vidéki társulatok (Nyíregyháza, Veszp­rém például) idei műsorterve. Izmosodni látszik a nagyon fontos szere­pet betöltő Népszínház, sok jót ígér a miskol­ci évad. Szerényebb számú bemutatót tervez ugyan a Nemzeti, de már ebben az évadban készülni kezd az 1987 88-as, jubileumi sze­zonra, melyben fennállása 150. évfordulóját ünnepli majd a nemzet színháza. A Katona József Színházban már jóelőre az évad egyik szenzációjának ígérkezik egy új Spiró György-dráma, a Csirkefej bemutatója. Je­lentősen változott felállású művészeti veze­téssel készül új évadjára a Vígszínház. Sa­többi, satöbbi. Jóval kecsegtető vendégren­dezések itt és ott, érdekesnek ígérkező új magyar bemutatók legalább öt-hat színház­ban, felújítások, majdnem elfeledett magyar drámák úgyszólván ősbemutatószámba menő színrevitelei — igazán elég bíztató tervek, elképzelések, törekvések. Ám a másik oldal árnyai erősen elborít­ják ezt a derűs-optimista képet. Kevés öröm­re ad okot, hogy egyik legjobb színházunk, a kaposvári, színházépületének felújítása miatt rendkívül nehéz évadnak néz elébe, mert olyan helyeken kényszerül majd játszani, melyeken képességeit roppant keservesen tudja csak megmutatni. Nem lesz könnyű a helyzet — hasonló okokból — Pécsett sem, Kecskeméten pedig a színház felújításával egyidőben kell felújítani magát a társulatot, a művészi munkát is, az elmúlt évadok szo­morú végeredményt hozó próbálkozásai után. Debrecen új igazgatással és kissé zilált (és zilált hangulatú) társulattal indul az évad­nak. Egerben igazgató- és színházépület lesz ugyan, de társulat még nem. A budapesti Jó­zsef Attila Színház csak később kezdhet, mert ott is felújítási munkák folynak — és akkor még nem is említettük a szintén nehéz helyzetben lévő (mert társulatában jelentős személycseréket elszenvedett) zalaegerszegi színházat, vagy a szolnoki, ugyancsak sok mozgással és változással sújtottan induló társulatot. És nem említettük a rózsásabbnak tovább­ra sem ígérkező pénzügyi problémákat, a már az előző évadban is néha csőddel fenyegető központi színházi műhelykomplexus gondjait, a kezdő színészek változatlanul igen rossz bérezését, vagy a művészi munka színvonalát nem emelő túlhajszoltságot, a túlságosan sokfelé szétszórt alkotói erőt és tehetséget. Olyan pillanatban várunk az új évad kez­detére, amikor egy igen szürke átlagot mu­tató kőszínházi évad, s egy halvány nyári szezon után vagyunk. Nem törvényszerű, hogy ezek az előzmények rányomják a bé­lyegüket az új szezonra — de félő, hogy bi­zonyos hatásuktól mégsem lehet szabadulni. Főleg azért nem, mert egy sor ok tavaly óta mit sem változott; körülmények és szituációk évek óta ugyanazok. A függöny felgördülte előtt persze még minden lehetséges. Ilyenkor még szabad op­timistának lenni. De azon sem szabad cso­dálkozni, ha — oly sok szépen induló, s az­tán megfeneklő évad után, meg a jelen kö­rülmények ismeretében — a derű mellett nem kevés korúra is okot látunk. (takács) Elhunyt Bogár Richárd A Fővárosi Operett Színház mély fájdalommal tudatja, hogy Bogár Richárd Liszt-díjas koreográfus, érdemes művész, a Fővárosi Operett Színház balettkarának vezetője, életének 62. esztendejében rövid ideig tartó, súlyos betegség követ­keztében elhunyt. Temetéséről később intézkednek. Bogár Richárd 1941-ben táncosként kezdte pályafutá­sát, itthon, valamint Bel­giumban, Franciaországban, Hollandiában, Lengyelor­szágban, az NSZK-ban, Ro­mániában, Svájcban és a Szovjetunióban képezte ma­gát tovább, s lépett fel. A klasszikus balett mellett el­sősorban a dzsesszt tanulmá­nyozta, s koreográfusként ki­fejezésmódja, formanyelve is a dzsesszbaletthez állt kö­zelebb. Budapesten a Royal Re­­vüszínháznál dolgozott elő­ször, innen a Fővárosi Víg­színházba, a Tarka Színpad­ra, a Petőfi Színházba, majd 1969-ben koreográfusként a Fővárosi Operett Színházba, szerződött. Haláláig ennél a társulatnál tevékenykedett, koreográfusi munkásságát olyan sikerek fémjelzik, mint az Irma, te édes, a Hel­lo Dolly, a La Mancha lo­vagja, a Hegedűs a háztetőn, az Orfeusz az alvilágban. Országos könyvbarátkör A magyar könyvkultúra ápo­lására és az olvasás népsze­rűsítésére, az irodalmat és a könyvet szeretők táborá­nak szélesítésére az idei ün­nepi könyvhéten kezdte meg az országos könyvbarátkör szervezését a Hazafias Nép­front, a Művelődési Minisz­térium, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvter­jesztők Egyesülése. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésé­nek tájékoztatása szerint az országos könyvbarát körbe szeptember 15-ig kérhetik felvételüket az érdeklődők. (MTI) Lektori konferencia A magyar nyelv és kultúra külföldi egyetemi oktatásá­ban közreműködő vendégta­nárok és lektorok, valamint az e témával foglalkozó más hazai szakemberek részvéte­lével magyar lektori konfe­rencia kezdődött hétfőn Bu­dapesten a Magyar Lektori Központban. Az immár hete­dik alkalommal megrende­zett tanácskozáson mintegy 80 szakember, irodalmárok, nyelvészek,, történészek vi­tatják meg a magyar iroda­lom, történelem és országis­meret külföldi, egyetemi ok­tatásával kapcsolatos aktuá­lis kérdéseket. A tanácskozás — amelyet Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettes nyitott meg — első napján előadá­sok hangoztak el a hungaro­lógiai oktatás és kutatás ha­zai szervezetének helyzeté­ről, a magyar irodalom és a kultúra külföldi oktatásának módszertani kérdéseiről. A tanácskozás második napján egyebek között szó lesz a komplex országisme­­ret-oktatás új módszereiről is. Az előadásokat követő konzultáción pedig a Műve­lődési Minisztérium szakem­berei és a vendégtanárok tapasztalatcserét folytatnak arról, hogy milyen új for­mákkal és módszerekkel le­hetne még hatékonyabban támogatni ezen intézmények és oktatók hungarológiai te­vékenységét. (MTI) KEDD, 198­6. AUGUSZTUS 2­6. NÉPSZAVA A televízió előtt . ... OPPENHEIMER Az utóbbi esztendők egyik legtöbb tájékoztatást nyújtó, s leginkább elgondolkodásra és erkölcsi elmélkedésre késztető, ösztönző tévéfilm­­sorozatának befejező (hete­dik) részét láthattuk a múlt héten. Angol írók és művé­szek alkották. A Manhattan District fedőnevű atomprog­ram tudományos irányítója és vezetője. Robert Oppen­heimer fizikus egyénisége, munkája, tevékenysége, er­kölcsi-emberi konfliktusa, sorsának alakulása tárult elénk — feszesen komponált epizódokban és gyors rit­musban pergő képsorokban — élete legdöntőbb, törté­nelmi jelentőségű szakaszai­ban. Kutatócsoportjai, mely­ben a magyar származású tudósok is fontos szerepet játszottak, hoztak létre — mint ismeretes — minden idők — addigi — legpusztí­tóbb fegyverét, az atombom­bát, melyet az első sikeres kísérlet (1945. július 16.) után az USA ledobott Hirosimá­ra. (1945. augusztus 6.), majd három nap múlva Nagasza­­kira, Japánban. Mellette és vele dolgozott Teller Ede, a magyar származású elméleti fizikus, a hidrogénbomba „­atyja”, a későbbi, politikai ellenfele, akinek a vezetésé­vel megszületett az újabb , az előbbinél összehasonlítha­tatlanul rombolóbb s gyilko­sabb fegyver (1951). E tévéfilmsorozat készítői­nek nagy érdeme, hogy nem­csak az egész történelemre kiható s meghatározó erejű tudományos alkotó munka legfontosabb epizódjait, résztvevőit és hatásait mutat­ták be, hanem az adott kort, társadalmat s környezetet is — felvillantva a mozgató­­erőket, s felfedve a közössé­gi s egyéni motivációkat. Ér­tékes tartalmi, művészi, ered­ményeiknek talán legfőbb oka, alapja­, segítője éppen az, hogy szakítani tudtak — alapos tanulmányokra s gaz­dag valóság- és tényanyagra építve — az eddigi modern fizikusábrázolások fő irány­zataival, s egyáltalán a nuk­leáris energia felfedezése, lé­te­s felhasználása művészi tükrözésének formáival. Csak példaképpen említem Dür­renmatt híres drámáját: A fizikusok­at, melynek színhe­lye : egy elmegyógyintézet. Egyébként a mi Jókai Mó­runk is a tébolydában , he­lyezi el a repülés titkain töprengő tudósait, mérnökeit A jövő század regénye című művében. Szólhatnék még más naív, utópisztikus, történelmietlen vitatható szemléletmódokról, melyeket e filmsorozat is életre galvanizált és­ felerő­sített. Gondolok az egész nukleáris kutatás elítélésére stb. E film alkotói, az atom­fegyverek létrejöttét a törté­nelmi, a társadalmi s a tudo­mányos fejlődés természetes következményének, objektív tényének, antropológiai je­lenségnek tekintették, de emellett bemutatták sokol­dalúan személyes okait és lelkiismereti, etikai vonatko­zásait is. E sorozat mindebből sok mindent meg tudott ragadni, s kitűnő színművészekkel, rendezéssel és operatőri mun­kával sikerült érthetővé s át­élh­etővé is tennie a bonyo­lult kérdéseket s folyamato­kat. E tévéalkotás meggyő­zően tanúskodik arról, hogy e műfaj nemcsak a könnye­debb, a kalandos, a csak szórakoztatásra törekvő, vagy mélyebbre nem hatoló, futó történetek feldolgozásá­ra­ alkalmas, hanem súlyos társadalmi, tudományos, pszichológiai, s erkölcsi problémák megismertetésére — a legszélesebb körben. TÉVÉJÁTÉKOKRÓL, FILMEKRŐL ÉS ZENEI MŰSOROKRÓL Mintha időgépbe ültette volna a nézőt a múlt héten a televízió, annyiféle korba elröpítette a kitartó és fá­radhatatlan érdeklődőt. A képernyőn, is megláthattuk újra az István, a király című nagy sikerű magyar rock­­opera filmváltozatát. Bara­bás Tibor 75. születésnapja alkalmából műsorra tűzték — emlékezésül e kitűnő író­ra — a Máglyák Firenzében című, még fekete-fehérben készült tévéfilmet, melyben Savonarola lépett elénk — a 1­v. századból. A Zenés nyári esték keretében bemu­tatták Erkel Bánk bán-jának tévéváltozatát. Viszonylag rövid idő után, újra megle­pett bennünket a tévé a­ Fe­kete tulipán­nal, az 1963-ban készült kalandfilmmel... Akadtak — e sok felújítás közepette — új, figyelemre méltó vállalkozások. Elsőként szólunk a Tizenötezer pengő jutalom című tévéjátékról, melyet Zsurzs Éva rendezett, s ahogy mindig, ezúttal is igényesen és a tőle megszo­kott színvonalon, jobbnál jobb alakításokat nyújtó, ki­váló színészgárdával. Zsolt Bélának, a Nyugat második nemzedéke jeles írójának, publicistájának s költőjének e bohózata megérdemelte a „felfedezést”. Bár inkább ka­­rikaturisztikusan és burleszk­­szerűen, mint mélyebb jel­lem- és emberábrázolásra tö­rekedve, éles és kíméletlenül gúnyos, megsemmisítően sza­tirikus képet ad az egykori magyar úri világról, az ún. , ,középosztályról”. Szombat este „zenés ran­devúra” vitték a nézőt a fő­városunkkal. A Látta-e már Budapestet éjjel... című mű­sorban 47 sláger hangzott fel — ismertebbek és kevésbé ismertebbek — a különböző helyekről, utcákról, terekről, a ma már múltba tűnt ven­déglőkről s találkozási­­pon­tokról (pl. Nemzeti Színház Stb.). Szép táncprodukciók is gazdagították e sokszínű, vi­dám szórakoztató műsort, melyet Csenterics Ágnes ren­dezett. ■Még folytathatnánk. Ez mind szép és jó, de hol van­nak a közvetlen jelenünkről s közelmúltunkról szóló új műalkotások? Illés Lajos Apáti-Tóth Sándor fotóművész Emlékek című kiállítása megnyílt a ceglédi Kossuth Múzeum­ban. A kiállítás szeptember 14-ig tekinthető meg

Next