Népszava, 1986. december (114. évfolyam, 282–307. sz.)

1986-12-22 / 300. szám

6 szép szóval___________________________ Isaura A Bernardo Guimaraes (ejtsd: gimarajsz) regényéből írt Rabszolgasors című 15 részes tévéfilmsorozat Isaurájának neve fölbolydította az új­ságírókat és a nyelvészeket. Az Esti Hírlapban Bíró Ág­nes válaszolt az újságíró kér­déseire. Eszerint az Isaurá­­nak nincs magyar megfelelő­je. A Magyar Nemzetben (v. t.) vitatkozik Biró Ágnessel. Az újságíró hivatkozik Ma­dách Imre Az ember tragé­diájának konstantinápolyi színére, amelyben Izóra az Izaurával váltakozva szere­pel. Irodalmi műveltséget hiányol, és szerinte nem lehet megtagadni Izaurától a ma­gyar ízóraságot. Nos, néz­zünk kissé jobban a dolgok mélyére. A Tragédiában való­ban együtt szerepel a két név. Oka a szótagszámhoz való al­kalmazkodás, tehát névcsere, költői szabadság! Az Izóra nevet a Magyar utónévkönyv nyomán 1972 és 1981 között országosan két újszülött kis­lány kapta. E könyv szerint az Izóra az Izor férfinév ma­gyarországi latinos nőiesíté­­se, az Izor pedig az Izidor magyar nyelvújítási alakvál­tozata. A csehben az Izor és az Izorok az Izidor becézője. No és az Izaura honnan származik? Latinul az isau­­rus melléknév jelentése: Izauriából származó. Izauria pedig Kisázsia déli részén egy kis tartomány, amelynek la­kói annak idején az izaurok voltak. Izauria a szótörténé­szek szerint görögből vett la­tin név, végső forrása tisztá­zatlan. Honnan vette Madách az Izaura nevet? Izauria fő­városa a női névhez hason­lóan szintén Isaura volt. Az országot i. e. 78-ban a római Servilius, majd később, i. e. 67-­ben Pompeius megtámad­ta, és római fennhatóság alá helyezte. Ez a kis ország ké­sőbb a Kelet-római Biroda­lomhoz került. Közös ural­kodócsaládjuk is volt 717-től 867-ig, az izauriai és frígiai dinasztia, amelynek első tag­ja Izauriai Leó volt. Az Ár­pád-ház is kapcsolatba került Izauriával. Kálmán király ál­lítólagos fiának, Borisznak ugyanis egy Kálmán nevű gyermeke volt, akit Kilikia görög helytartójának nevez­tek ki. Kilikia pedig Izauriá­­val szomszédos kis ország volt. Lakosai között részben izaur törzsek is voltak. Ma­dách tehát a Kelet-római Bi­rodalomhoz tartozás miatt joggal vette be a konstanti­nápolyi színbe az Izaura ne­vet. Az Izóra alakot Madách a szótagszám miatt, névcse­reként, költői szabadsággal vette be az, Izaura mellé. Guimaraes viszont a néger beütésű Isaurónak csak tá­voli hasonlatként adta ezt a nevet. Az au hangcsoport sem a magyarban, sem a portugál­ban nem vált ó-vá. A brazi­lok köztudomás szerint por­tugálul beszélnek egész ke­vés eltéréssel. A Pál portu­gálul Paulo, a Móric Mauri­­cio stb. A magyarban az au­tós régen a fejlődött, így lett a Paulusból az -us végződést beceképzőnek érezve Paul, majd Pál, a Saulból a régi magyarban Sál, majd Sály (községnév). A Saul forma későbbi átvétel. Az indoeurópai nyelvek egy részében az au-ból kétségkí­vül ó hang alakult, így szár­mazott a latin Mauritiusból az angol Maurice és a fran­cia Maurice (ejtsd: morisz), a német Moritz stb. Igaz, hogy a mai magyar­ban az au-nak van nyelvjá­rási­­ megfelelője, így lesz az autóból ótó, az automatá­ból atomata. Az ilyen nyelv­járást beszélők a német Straus és a Strauss nevet csak strósz­nak tudják kiej­teni. Madách Imréről azon­ban, akinek az apja földbir­tokos, az anyja pedig nagy­­birtokos család sar­ja, nem lehet elképzelni, hogy a Tra­gédia első rendezőjének, Paulay Edének a nevét pólói­nak ejtette volna. A nyelvjá­rási hangcseréknek egyébként teljesen eltérő társadalmi megítélésük van. Az ótó,­uto­mata ejtést például nem tart­ják művelt köznyelvinek. Az í-zést (kik, szíp) szintén nem. Az ö-zés ellenben erő­sen terjed. Századunk elején például még csak sörfőzdék voltak a mai sörgyárakkal szemben. A fel-föl alakpár irodalmivá vált, a mögött ki­szorította a megettet, terjed a köll, a pecsét, a böcsület stb. A magyar hangtörténetben az au sohasem vált ó-é vá. A mór köznév és a Mór ke­resztnév nem közvetlenül a latin Maurusnak, hanem a középkori latin morusnak, illetve Morusnak a szárma­zéka. Az „agyagos sár mint építőanyag” jelentésű mór szónak bajor—osztrák maur forrásföltevése szerintem két­séges, amikor a magyar nép­nyelvben mór alak is talál­ható. A szlovák mór tehát inkább elképzelhető forrás­ként. A magyar változássor ugyanis ú—ou—ó, a német pedig: ú—ou—au. A pór sem a mai német Bauerból, ha­nem a középfelnémet búr ej­tésből származik. A magyar Móric sem közvetlenül a la­tin Mauritiusnak, hanem a német Moritznak az átvétele. A keresztény papok többsége ugyanis Szent István korá­ban német volt. A magyar hangtörténet és nyelvjárástan szerint tehát a latin­osaurából sohasem fej­lődhetett szóra, így nem lehet az előbbi magyar megfelelő­jének sem tekinteni. Ladó János Fodor József számadása Vásárhely — jóllehet, több­ször is „leírta” már a kritika, mindig okoz meglepetéseket, és nemcsak az itteni műhely kollektív rendezvénye, az őszi tárlat, hanem a Tornyai Múzeum egyéni kiállítói is. Most éppen Fodor József, az alapító generáció mögé fel­zárkózott, sőt egy­ben-másban elébe is került második nem­zedék prominens tagja, aki egyívású társaival, Hézső Ferenccel, Fejér Csabával, Erdős Péterrel és a töbiek­­kel nemcsak törekvéseit il­letően, hanem születési helye, s így életélményei szerint is vásárhelyi. Volt idő, amikor ez a nemzedék a nagyok ár­nyékába szorult, a Németh Józsefek, Szalay Ferencek, Kurucz D. Istvánok mellett alig-alig tudott érvényesülni, mára azonban ott tartunk, hogy a vásárhelyinek neve­zett realista piktúra terheit és kötelezettségeit zömmel ők viselik, mert az előttük já­rók jórészt kialakult életmű­vével szemben az ő művésze­tük még mozgásban, a folya­matos előrehaladás állapotá­ban van. Fodor József mögött, bár­csak mostanában töltötte be az ötvenet, rangos művészi múlt áll: töbek között két tu­cat egyéni kiállítás, díjak, el­ismerések, köztük minden alföldi festő álma, a kitünte­tő Tornyai-plakett. Gyakori szereplője a mértékadó or­szágos rendezvényeknek is. Még civil foglalkozása is kapcsolatban van a művé­szettel: ő a vezetője a Mű­vészeti Alap mártélyi és vá­sárhelyi alkotóházainak. Alkotói felfogása az alföl­di piktúra hagyományos problémaköreihez és termé­szetelvű ábrázolásmódjához kötődik, e szellemi mozgás­téren belül azonban — kü­lönösen, ami előadásmód illeti — meglehetős szuvere­nitással mozog Eszmei von­zalmait már első munkái is híven tükrözték, a kifejezés dolgában azonban kemény küzdelemre kényszerült; iga­zi formájára csak mostaná­ban, az utóbbi 5-6 esztendő­ben talált rá, s leleményei már csak azért is sikeresnek bizonyultak, mert, párhuza­mosan egyéni stílusának ki­munkálásával, megpróbálta ismereteit is összegezni. Valóságérzéke, s szűkebb pátriájának embervilágához és természeti környezetéhez fűződő közvetlen kapcsolata inspirálja alkotásra. Az él­mény azon melegében képpé nemesedik nála, s a festés fi­zikai öröme, a természet for­máinak különös mimikai készsége, valamint a látottak lényeges vonásainak tudatos észrevételezése szabja meg a formát. A torzítás, a valós­, lényeitől és arányaitól elru­gaszkodó absztrakció tartal­mi töréssel járna képein. Vásznain úgyszólván min­dent elmond önmagáról is: felfedi nemcsak a feldolgo­zott témával való szolidari­tását, de szenvedélyeinek kü­lönböző fokozatait is. Szo­rongásokkal terhes korunk­ban a paraszti józanságra és egészségre, az életnek értel­met adó mindennapi munká­ra, a teremtés igazságára fi­gyelmeztet. Figyelemre méltó erénye, hogy szemléletének filozofi­­kuma természetes egyszerű­séggel szövődik bele ecset­vonásaiba; úgy gondolkodtat meg, hogy abban nincs sem­mi mesterkéltség, csináltság. Még kritikája, a mai vidéki jelennel szemben érzett bizo­nyos fenntartásai is higgadt beszédritmusban, érvelve jutnak szóhoz; ha valami bántja vagy irritálja, azt sze­líd iróniával, kissé rekedtes hangütéssel, elégikus színha­tásokkal jelzi. Néhakori fa­nyarsága egy illúziótlan, az életet a negatívumok felől is értelmezni szándékozó világ­látást példáz — e tekintet­ben, ha mértéktartóbb indu­lati intenzitással is. Kohón öröksége folytatja. A gyűjteményes tárlat hat­­vanegynéhány képe közül — úgy tetszik — leginkább a nagyméretű figurális kompo­zíciókban és a kicsiny, alig kétarasznyi „pensierókban” sikerült a már emlegetett gondolati és formai összeg­zés. Az eredményesség itt is, ott is a méretek nyújtotta le­hetőségek, illetve a kereteik­ben ábrázolt jelenségek el­lentétes jellegű kezelésének következménye, azaz, a nagy táblákon lefokoz, a kicsi­nyekben pedig fölfokoz Fo­dor József. Képzeletünkben a nagy mérethez általában hősi gesztusok, mitikus jele­netek társulnak — Fodor mer egészen hétköznapi esemé­nyeket, ártéri irtást, körtvé­­lyesi halászokat, mártélyi fu­varost, öreg pitvarbelsőt áb­rázolni. És igaza van: ma­napság a kis dolgokban, a mindennapok helytállásaiban rejlenek az életet előrevivő, nagy pillanatai: a természe­tes mozdulat kíván nagylé­legzetű ábrázolást. Ebben az értelemben a fodor­­lefoko­záson inkább egy művész­i fogás új funkciójának kere­sését kell értenünk. A kis képeken, a „pensie­­rókban” viszont meglódul fantáziája: — ezek az alko­tásai pikturális szempontból már a nonfiguráció határait feszegetik. Pikturális szem­pontból, ismétlem, mert tar­talmilag Fodor ezeken sem lépi túl a valóságot, ha a fes­tői eszközök és eljárások fel­szabadult és komplex hasz­nálata olykor ezt is sejteti. E kis képeken mutatkozik meg leginkább, hogy korai, rajzos modorától milyen nagy utat tett meg, s hogy belső látása mennyire kifi­nomult és mélyrehatoló lett. A jövő feladata: az itt ki­munkált lehetőségek átvitele, fokozottabb beépítése a fo­­dori piktúrát jellemző tágabb képvilágba. Tasnádi Attila Fodor József: Téli kanális HÉTFŐ, 1­986. DECEMBER 22. NÉPSZAVA Pár nappal ezelőtt az öregek és a fiatalok kapcsolatáról (divatos megfogalmazással: a többgenerációs családok együttéléséről) vitatkoztak a Petőfi rádió délelőtti műso­rának résztvevői. A hozzá­szólók — szociológusok, családvédelmi szakértők, nagymamák, papák és fiata­lok — igazán okosan, meg­győzően nyilatkoztak, be­szélgettek az együttélés elő­nyeiről és hátrányairól. Szó esett itt anyagi előnyökről, a békétlen öregség kellemet­lenségeiről, az önálló életre vágyó fiatalok türelmetlen­ségéről, a lakáshelyzet kény­­szerűségeiről — mindarról, ami megkeserítheti, tönkre­­teheti az „egy otthonba­’ szorult nagyszülők, szülők, gyerekek kapcsolatát, min­dennapjait. Az okosan, mondhatni tu­dományos célszerűséggel ösz­­szeállított műsorfüzérből csak egyvalami hiányzott. Az a „valami”, amit nem mérhetünk az anyagi előny, vagy hátrány eszközével: a pénzzel. Az a „valami”, ami ugyan nem kötelező, csak éppen benső, öntudatlan kö­telesség. A boldog herceg A műsort hallgatván, leg­alábbis egy idő után már csak arra vártam, hátha vég­re előbukkan az a bizonyos „valamit” jelző szó is ... De — nem! Mintha a nyilatko­zók legtöbbjének — s egy ki­csit valamennyiünknek — szótárából már hiányoznék az a fogalom, amelyet álta­lában szeretetnek, kötődés­nek, egymás iránti tisztelet­nek szoktunk nevezni. Mindezt csak azért tartot­tam szükségesnek elmonda­ni, mert két nap múltán „be­köszönt” a háromnapos „hi­vatalos” szeretetünnep, a ka­rácsony. Ahogy belelapozok a különböző műsorfüzetekbe, mindenütt ilyen mondatok­kal találkozom: „Ezt a törté­netet azoknak ajánljuk, akik­ a karácsonyfa fényénél még az együttlét boldogságát tartják a legnagyobb aján­déknak.” S mert magam is érzékelem a szeretet fogya­­dozását — talán megbocsát­ják, hogy kissé botor, szenti­mentális módon csupa olyan műsort ajánlok, amely kap­csolatban lehet a szeretet él­ményével. Hátha az össze­tartozás lehetősége, bizton­ságos „akolmelege” még el­nyomhatja az „ez nekem jobb, ez nekem anyagilag előnyösebb" — kétségtelenül kényszerítő, de csalóka igaz­ságát. Oscar Wilde A boldog bet­­eg című meséje — mind­össze 25 percet jelent a tele­vízió háromnapos nonstop karácsonyi műsoridejében. Mégis, legelőbb ezt a szép­­„eset ajánlanám figyelmük­be. És nemcsak azért, mert Wilde csodáját talán a leg­szebben beszélő magyar szí­nésznő, Lukács Margit szó­laltatja meg, tökéletes átélés­sel, a figyelő, rajongó, a „minden érzelmet tükröző” gyermektekintetek között, hanem azért, mert ebben a mesében csupa érzelmi „hiánycikkről” lesz szó. Pél­dául szeretetről, barátságról, hűségről. Igaza van Kolozsi Béla szerkesztőnek, amikor azt írja A boldog hercegről — a karácsonyi készülődés utolsó pillanataiban, tehát a szerda délutáni adásban lát­ható összeállításról —, hogy ez a mese azoknak szól, akik még hajlandók „megérteni az emberi szavak, az érzel­mek üzenetét”. Három férfi, egy mózeskosár Coline Serreau francia ren­dezőnő filmje nem tartozik ugyan a korszakos „nagy al­kotások” sorába — mégis al­kalmasnak tűnhet a karácso­nyi ebéd, vacsora közti köny­­nyed, szórakoztató kikapcso­lódásra. Valójában ez a ked­ves, mai francia vígjáték (nevezhetjük vígjáték-mesé­nek is) három agglegény és egy csecsemő kislány kaland­jait, a „férfipótmamaság’­ kínjait részletezi — három nagyszerű színész, Ar­tére Dussolier, Ronald Giraud és Michel Bounsenah bolon­­dozásával. De ami a lényeg: a film gyengéd humora, finom ér­­zelmessége a hétköznapok problémáiból fakad. Mond­hatnánk úgy is, a három megrögzött agglegény — bár körömszakadtáig tagadja — csak három „dologra” vá­gyik. Tiszteletre, barátságra, szeretetre. *Után a tenger felé Harry Martinson Nobel­­díjas svéd író regénye nem szerepel a karácsonyi aján­dékkönyvek „slágerlistáján”. (Ára csupán 49 forint.) Még­is nagyon szeretném, ha ez a könyv is ott sorakozna a karácsonyi ajándékok között, a fenyőfa alatt. Mert kitűnő, megrázó olvasmány. Martinson önéletrajzi re­génye — az 1977-ben megje­lent Virágzik a csalán foly­tatásaként — olyan kisfiú­ról szól, aki az első világhá­ború utáni, semleges Svéd­országban széppé hazudja nyomorúságos életét, csak hogy „életben maradhas­son” ... Az impresszionista elemek­ben gazdag, ugyanakkor át­tetszően tiszta történet gon­dolatiságát ezzel a regényből vett idézettel, intelemmel foglalhatjuk össze: „Rakd egymás mellé a na­pokat, a­­kérdésektől duzzadó napokat, és egyhamar örök­kévalóság lesz belőlük. Egy­hamar jövő idő és jövő lesz belőlük. Ne próbáld este el­hányni, összezavarni az éle­tet, mert ez csak azt eredmé­nyezi, hogy holnap és hol­napután is és egész életed­ben összezavarod a dolgo­kat.” „Én és Te van csak mindenütt. A mindenki szá­mára elérhető teljesség. És a megmásíthatatlanság kiáltá­sa elől soha el nem mene­külsz." G. I. A Berzsenyi-társaság közgyűlése Szombaton, a budapesti Gel­­lért Szállóban, tartotta első közgyűlését a Berzsenyi Dá­niel Irodalmi és Művészeti Társaság. Az alig több, mint másfél éve alakult — illetve az elődöket is figyelembe­­véve újjáalakult — társaság­nak ma már félezer tagja van. Közülük háromszázan vettek részt a közgyűlésen, hogy összegezzék eddigi munkájukat s kijelöljék a további feladatokat. Irodalmi estek, rendha­gyó órák, kiállítások, kiad­ványok egész sora jelzi, s többségében fémjelzi, az el­ső másfél évet. Takáts Gyula költő elnöki előszavában is utalt a hagyományokra, hangsúlyozta a folytonossá­got, ekképp fogalmazva: cél­jaink kitűzésében segített és elérésükben segít a nyolc­vanéves múlt is. A Berzsenyi­társaság, az elődök is, a mostani is, mindig a közmű­veltség növelését, Berzsenyi emlékének ápolását, az iro­dalom, a művészetek szolgá­latát vállalta. Az előre megküldött, írá­sos beszámolóhoz Kiss Dénes író, főtitkár fűzött szóbeli kiegészítést. Említette, hogy mindenkinek, így a társaság­nak is, többet kell tennie anyanyelvünk romlásának megakadályozásáért s az ér­tékek megőrzéséért. Kitért arra is, hogy a társaságot a közakarat hozta létre. Ma már az ország minden részé­ben, sőt határainkon túl is vannak tagjai. A tanácskozáson az élet változásaihoz igazodva, né­hány módosítást fogadtak el a társaság alapszabályában, s megállapodtak a kétéven­kénti közgyűlésben. A ta­nácskozáson — mint hang­súlyozta: meghívásra és ro­­konszenvből — részt vett Vajda György művelődési miniszterhelyettes is, és a minisztérium megbízásából kétszázezer forintot ajánlott föl a társaság céljaira. M. I. Elhunyt Greguss Zoltán A Madách Színház és a Vígszínház Igazgatósága és társulata mély megrendüléssel tudatja, hogy Greguss Zoltán kiváló művész, életének 83. évében, rövid, súlyos betegség után, de­cember 20-ra, szombatra virradó éjszaka elhunyt. Teme­téséről később intézkednek. Elpusztíthatatlannak, ős­­erejűnek tűnt. Olyannak, aki­re az elmúlás törvénye nem vonatkozik, nem vonatkoz­hat. Akár Steinbeck gyerme­teg lelkű, szelíd, s mégis ve­szedelmes óriását, Lennie-t játszotta az Egerek és embe­rekben, akár Felkai Ferenc Néróját, aki skizofréniáján és vérgőzös szadizmusán túl még külön is veszedelmes volt, mert őrületéhez egy ro­bosztus alkat adott nyomaté­­kot, akár a Hamlet vérnő­sző, agresszív, alattomos és bosszúálló Claudiusát mutat­ta fel a színpadon, akár az operaénekesnek kiérdeme­sült, de idős hölgyek szívtip­ró (és gargantuai étvágyú) lovagjaként még kiválóan működő, öblös hangú, link Csermlényi Viktort bűvölte elénk Örkény Macskajátéká­ban. Greguss Zoltánból min­dig valamiféle fauni életerő sugárzott. Kevés színész ke­reste meg nála gondosabban a figurák külső és belső jel­lemjegyeit, mégis mindig Greguss is volt, érces hangú, szépen beszélő, remek fizikai felkészültségű színész, aki amorózótól táncoskomikusig, drámai hőstől burleszk­­figuráig­­ mindent tudott, mert ő is — mint oly sokan az ő nemzedékéből — mérhe­tetlenül tisztelte a pályát, a színészetet, s tudta, hogy ez mesterség is, és csak annak jön szolgálatára a művészet, aki mester is. Sokszor — és sok esetben a legélesebb helyzetekben — mondta el egyik kedvenc versét, Gyóni Géza költeményét, mely cí­mével is kiáltja: „Cézár, én nem megyek!" De a Leges­legfelsőbb Hadúr, a vissza­­utasíthatatlanul szólító Cé­zár utolsó parancsát már ő sem tudta megtagadni. A magyar színművészet egyik utolsó nagy tölgye volt. Most kidőlt ez a tölgy is. EMERTON-díj Az év legjobbjainak gálaestje A Magyar Rádió zenei fő­osztálya Bolba Lajos kezde­ményezésére díjat alapított a különböző könnyűzenei mű­fajok legjobb szólistáinak, együtteseinek, szerzőinek. A díjátadásra évente kerül sor, de ugyanaz a személy csak három évenként lehet győz­tes. A Budapest Kongresszu­si Központban szombat este rendezték meg a gálaesttel egybekötött díjkiosztót. (A televízió egy későbbi idő­pontban felvételről sugároz­za majd!) Az első győztest a country kategóriában avatták, az elegáns kisplasztikát a Boj­torján együttes vehette át. A legsikeresebb dalszerző: Presser Gábor, musicaléne­kes: Vikidál Gyula, előadó: Katona Klári, dzsessz: Pege Aladár, videoklip: Fekszem az ágyon (V’Moto-Rock — Szegő Mihály), lemez: Korda György, szövegíró: Szenes Iván, beat-rock: Edda Mű­vek, Miskolc. Poszthumusz díjat ítéltek oda Fényes Sza­bolcs és Romhányi József életművéért. Az est során nagy közön­ségsikert aratott még Der­­jén Ferenc: Szerelem első vérig (a szerző) és Legyen ünnep (Katona Klári), az Edda: Veled vagyok, Pege Aladár virtuóz bőgőszólója, a Z’Zi Labor és Bródy János. Győztes, persze, nem lehetett mindenki, de megsértődni kár volna, hiszen 1987—88- ban a fentiek jórészt csak versenyen kívül indulhatnak, így mások is esélyhez jutnak. Kérdés, hogy e bölcsnek tűnő döntés mennyire igaz­ságos az olyan kiemelkedő tehetségű művészekkel szem­ben, akik sorozatnyerők le­hetnének. Selmeczy Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék