Népszava, 1988. január (116. évfolyam, 1–25. sz.)

1988-01-11 / 8. szám

6 szép szóval A szentséges­től az állati-ig Nemcsak a színészkedő be­­szédűek törekednek arra, hogy szavaik hatásosak le­gyenek, másokban is kivált­sák a­­kommunikálót eltöltő csodálkozást, meghökkenést vagy egyéb érzelmi telített­séget. Kivált a tulajdonsá­gok szokatlan mértékét ki­fejező fokozó eszközökkel élünk újra meg újra, kerül­ve az elkoptatott nagyon, igen, fokozottan féléket. Vannak, akiket a hatásvadá­szat heve ízléstelen, durva vagy éppen trágár „újítások” használatára ösztökél; s vannak, akik nem találnak változatos, érzelem fűtötte szót alkalmi mondandójuk színezésére: minden jó vagy klassz. Pedig nyelvünk kin­csestára bőséges választékot kínál erre is. Lássunk egy sor ilyen eszközt! A szokásosnál nagyobb mérték kifejezésére a leg­természetesebb segítséget a nyelvtani fokozás nyújtja. A teljes kiemelésre a felsőfok való. Kossuth, politikai el­lenfelét, Széchenyit a leg­nagyobb magyar címmel tisztelte meg.­­ Ismert köz­mondásunk az összehasonlí­tás alapját is megnevezi: „Mindenütt jó, de legjobb otthon.” Petőfi a távolságot érzékelteti így: „Legmesz­szebbről rám merengve néz­ték Ködön át a mármarosi bércek.” De kifejezi a teljes mértéket a középfok is, ha az alapfokkal vetjük össze: „Ha te még hinnél, ha te még szálnál, / Piros neveknél pirosabb volnál” (Ady); „S jutott eszembe számtalan / Szebbnél szebb gondolat” (Petőfi); Ez több a soknál! — Néha az alap- s a közép­fokú hasonlító határozó egy mondatban is előfordul: „(Akkor a város) hemzsegett a jobbnál jobb és olcsónál olcsóbb antikváriumoktól” (egy önéletrajzból). A közép-és felsőfok kapcsolatára egy fényképész rekláméból idé­zem: Gyorsabb a leggyor­sabbnál! — Ha pedig min­denükénél határozóval kap­csoljuk, tisztán felsőfok értékű a középfok: minden­kinél ötletesebb. — Még a felsőfokot is tovább nyomó­­síthatjuk, ha leg- helyett le­­gesleg- jel kerül a tő elé: „(A földesúrra az egykori uradal­mi cselédek száján) a legbi­zalmasabb elnevezés is »a Laci méltóságos úr« vagy le­­geslegfeljebb »a Laci méltó­ságos« lehet” — írta Illyés Gyula. Viszonylag gyakran élnek íróink a fokozott főnévvel; ennek ritka erős a stílusélén­kítő hatása, különösen tulaj­donnevek esetén. A pápább a pápánál, az emberebb em­ber a tőismétlés miatt is ki­fejező szerkezet; egy 1986-i hírlapi megemlékezésben ol­vastam: „(Sz. R.) a legújság­­íróbb újságíró volt”; az idé­zett önéletrajzból vettem ezt is: „(E) ritkaságok a legjele­nebb jelenben (élnek)”. Sza­bó Magda írta Jókairól, Be­­rend Iván nevű hősére gon­dolva: „(Az utókor) ne kí­vánja tőle, ... hogy beren­­debb legyen Berendnél." Még érdekesebb eszköze a ma­gyarnak, hogy sok birtokos személyragos főnév­ibb tol­dalék nélkül veszi föl a fel­sőfok leg­­jelét: a sor leg­vége; a baj legkezdete: „(A hotel) egy félreeső londoni tér legsarkába szorult” (Ung­vári Tamás műfordításaiból). A felsőfok leg­­jele néhány évtizede ’magában álló nagy teljesítmény’ jelentésben ke­délyes hangulatú főnévként önállósult. Új­ságnyelvi pél­dák: „Igaz, a másik ol­dalon is állhat egy »leg«: a pécsiek... a legke­vesebb gólt kapták”; „Nor­végia az európai legek országának számított”; „Ide kívánkozik még egy »leg«” (m a rekord nézőszám). S a tévé Leg műsorszáma szin­tén ilyen ritkaságokat mutat be. — Érdekes sajátsága en­nek a kis előtoldaléknak, hogy néhány középfokú szó­­kapcsolatot a felsőfokban egvetlen szóvá fog össze: a csodálatra méltóbb felsőfoka legcsodálatraméltóbb, a szív­hez szólóbb-é legszívhezszó­­lóbb. A -só, -ső képzős mel­lékneveknek hagyományos felsőfokában viszont nincs­e lb jel: legalsó, legszélső. A jó nyelvérzékű fogalma­zó azonban sokatmondó, szemléletes, szuggesztív ké­pes kifejezéssel többnyire még hatásosabban nyomósít­­hatja szavát: a munkásmoz­galom története vérvörös csü­­törtök­nek mondja a szomo­rúan dicső tüntetés napját. A művelődés lehet magas szin­tű, a tudás mély vagy felszí­nes, a szeretet forró vagy képmutató, a lelkiismeret há­borgó vagy néma, a teljesít­mény kiemelkedő vagy szé­gyenletes, a veszteség meg­döbbentő, fájdalmas, s a rit­kább effajta képeknek se sze­ri, se száma. Voltaképp a meghökkentés szándéka hoz­ta létre a rémítő kedves, iszo­nyú jó típusú, igazában ön­magának ellentmondó szer­kezeteket­ is. A „vagány”­­nyelvben pedig divatoznak a durva, ízléstelen jelentésvál­tozások: a baromi jó, állati hülye, oltári marhaság és tár­saik. De abbahagyom a felsoro­lást: nyelvünk ebben is a „bőség szaruja”, azaz ki­fogyhatatlan. És láthatjuk: a szentséges­ meg az állati­­félék nélkül is találhat ki-ki magához, s alkalomhoz illő színes, hatásos fokozó kifeje­zést. Tompa József Pályázat Derkovits-ösztöndíjra A Művelődési Minisztérium és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége pá­lyázatot hirdet Derkovits­­ösztöndíjra. A hároméves ösz­töndíj segíti a művészek rendszeres, tervszerű munkán alapuló fejlődését. A pályá­zatokat a jelentkezők eddigi munkássága, művészi, embe­ri magatartása és az ösztön­díj időtartamára szóló művé­szi célkitűzései alapján bírál­ják el. A Derkovits Gyula-ösztön­díjra pályázhat minden olyan 35. életévét még be nem töl­tött képzőművész, aki a főis­kola elvégzése után önálló művészi tevékenységet tud felmutatni. Kivételes eset­ben olyan művész is részesül­het ösztöndíjban, aki nem rendelkezik főiskolai végzett­séggel. Az ösztöndíj összege — háromévi időtartamra — havi hétezer forint. Az ösz­töndíj odaítéléséről a művelő­dési miniszter dönt, az erre vonatkozó javaslatok kidol­gozását és az ösztöndíj időtar­tama alatt a művészek mun­kájának figyelemmel kíséré­sét a Művelődési Miniszté­rium, a Magyar Képzőművé­szek és Iparművészek Szövet­sége, valamint a Képzőművé­szeti Főiskola képviselőiből alakult bizottság végzi. Az évenként megtartandó mun­kabemutatókon az ösztöndíj­­bizottság értékeli a művészek tevékenységét. A legkiválóbb eredményt felmutatók — egy évig — havi ezer forint nívó­­díjban részesülhetnek az ösz­töndíj összegén felül. A pályázati kérelemhez mellékelni kell a jelentkezők eddigi művészi munkásságá­nak részletes ismertetését, életrajzot, főiskolai végzettsé­get igazoló irat másolatát, az ösztöndíj időtartamára vo­natkozó művészi célkitűzése­ket, a szakmai, ideológiai to­vábbképzés programját, va­lamint a művész eddigi mun­kásságát dokumentáló négy­et alkotást. A pályázati kérelmet a Mű­velődési Minisztérium kép­zőművészeti osztályára 1988. január 25-ig kell postán eljut­tatni (1884 Budapest, Pf. 1.). A műveket 1988. január 28- án és 29-én, 10—16 óra között lehet bevinni az Ernst Mú­zeumba. (MTI) Az első nyolc év nehéz volt Gombár Edit tanárnőnek Malmőben. Különösen a kez­det kívánt nagy lelkierőt. Ti­zenhét éve, amikor Svédor­szágban elsőként kezdte meg óraadó tanárként a magyar nyelv tanítását, autóbusszal járt iskolától iskoláig, és mint kisegítő tanár, csak ar­ra az időre kapott fizetést, amíg a tanítás tartott, a szü­netekre nem. A 250 ezer la­kosú városban mintegy há­romezer magyar él. Akkori­ban még óvodákban is tartott nyelvőrző órákat. Nyolc év elteltével léphetett a „ren­des” tanárok közé, ettől kezd­ve ismerték el a magyar ta­nítóképzőben szerzett okle­velet, és kapott egész évre fizetést. A téli szünetet, ami Svédországban január 11-ig tart, itthon töltötte. — Amikor csak lehetséges, hazajövök. Most már köny­­nyebben, mint korábban — mondja Gombár Edit, akivel az elmúlt, csaknem két évti­zed svédországi tapasztala­tairól beszélgetünk. — Mi az anyanyelvi tanár feladata Svédországban? — Kezdetben egyszerre voltam óvónő, tanítónő és ta­nár. Kis csoportokban történt a nyelvtanulás, mese, ének volt a tantárgy. A magyar népdalok tanítása segíti a munkánkat, később alapo­sabb, elmélyültebb az anya­nyelvhez való kapcsolódásuk. — Hogyan történik a je­lentkezés az anyanyelv tanu­lására? — A beiratkozott tanulók­ról készült lapokra a szár­mazást is be kell írni: olasz, dán, magyar... S ha az osz­tályban legalább hárman vannak azonos származású­ak, például magyarok, akkor az iskola hivatalosan kérdezi meg a szülőket, kívánják-e, hogy gyermekük tanulja az anyanyelvét? — Mi a tapasztalata? Álta­lában kívánják a szülők? — Egyre inkább és egyre többen. Míg korábban a své­dek sem ösztönözték erre a bevándorlókat, és az ide ke­rültek is azt hitték, ez ne­kik hátrány, kevesebben igé­nyelték az anyanyelv meg­őrzését. A svéd oktatási ve­zetők, egyszóval az illetéke­sek azonban felismerték, hogy a korábbi gyakorlat nem jó sem az országnak, sem a bevándoroltaknak. — Ön szerint miért tör­tént a változás? — Aki nem tudja az anya­nyelvét, de így is fogalmaz­hatok; anyanyelvén művelet­len, az a svéd nyelvet is ne­hezen és felületesen tanulja meg. Magyarán, a nyelvileg képzetlen emberből aligha lesz jól képzett szakmunkás, hogy a továbbtanulást ne is említsem, így ma már Svéd­országban ötvenféle nyelv ta­nítását támogatja az állam. — Megmutatkozik ennek eredménye a gyakorlatban is? — Természetesen. Ma már érettségi tárgy is lehet a ma­gyar nyelv és irodalom, s egyre több magyar szárma­zású fiatal kíván élni ezzel a lehetőséggel a középisko­lákban. — Ha nőttek az igények, gondolható: nőtt a tanárok száma is. — Valóban így van. Tudo­másom szerint Svédország­ban 12 ezer magyar él, és hatvanhárom magyar tanár tanít. Mostanában már ki­sebb helységekben is igény­lik a magyar nyelv oktatását. Malmőben heten vagyunk, és igen jó közöttünk az össz­hang — folytatja Gombár Edit. — Én négy iskolába járok, heti 29 órát tanítok, s a különböző korosztályokat együtt számítva, huszonnégy tanuló tartozik hozzám. Ez a létszám akkora, mint egy átlagos svéd osztályé. A ki­sebb csoportok elkülönülnek alsó, közép- és felső tago­zatos tanulókra, illetve gim­nazistákra. Svédországban kilencosztályos az általános iskola és három a gimnázi­um. — Egyszerre alsó-felső ta­gozatos tanítónő és középis­kolai tanár? — Igen, s ezért tanítom a magyar nyelvet, irodalmat, nyelvtant, történelmet, föld­rajzot és az éneket. Ahogy említettem, az utóbbit fon­tosnak tartom, jó eredmény­nyel használom a Kodály­­módszert. — Milyen tankönyvekből, és milyen módszerek alapján tanítanak? — Ezerkilencszázhetvenegy óta a Magyarországon meg­jelent tankönyvekből, eze­ket magam rendelem meg a Tankönyvkiadótól. Nem­rég kisebb teherkocsira való tankönyvet és segédeszközt hozott lakásomra a posta. A svéd postások azt hitték, ta­lán könyvkiadó vagyok — jegyzi meg mosolyogva Gom­bár Edit. — De kapunk is­meretterjesztő kisfilmeket magyar városokról, tájakról, várakról, valamint mesés­könyveket, szépirodalmi műveket. Ezeket a svéd ál­lam fizeti. — Máshonnét is kap tan­könyveket, szépirodalmat? — Igen, a Magyarok Világ­­szövetségétől és más intéz­ményektől is. Iskolánk köz­ponti könyvtárának van ma­gyar részlege, onnét lehet kikölcsönözni a magyar nyel­vű szépirodalmi műveket. Ezek jó részét is magam vá­logatom, amikor itthon va­gyok. Például Debrecenben, az anyanyelvi konferenciá­kon ezeket egyeztetjük is. Megvásárolom, s a számlára kifizetik Svédországban. A jövőben a térképeket és más segédeszközöket is innét ren­deljük. De a magyar állam is küld ajándékcsomagokat. Segítenek a kiküldött elő­adók, például Lőrincze Lajos, Czine Mihály és mások, írók előadásai. Évente ezer- ezernégyszáz svéd koronáért vásárolhatok vagy rendelhe­tek könyveket. Ez nem ke­vés! Ami a kérdés másik ré­szét illeti, sokáig ki-ki a ma­ga módján tanított. Néhány éve azonban engem kértek meg arra, hogy készítsek tan­tervet a magyar tanárok szá­mára. — Hogyan fogadták a tan­tervet? — Úgy érzem, jól. Sokszo­rosították és szétküldték az iskoláknak. Előzetesen meg­beszéltem tanártársaimmal, milyen is legyen a tanterv, így a svéd kollégák is elis­meréssel fogadták. Már csak azért is, mert nekünk van egy sajátos feladatunk is. Tudunk svédül, magam an­golul is, tehát korrepetáljuk, segítjük azokat a tanulókat, akiknek nehezebben megy svéd nyelven mondjuk a ké­mia, fizika, vagy biológia. — Milyenek az általános tapasztalatai? Érdemes to­vábbra is vállalni az anya­nyelvi tanár nem könnyű hi­vatását? — Előbb a kérdés második részére válaszolok. Nemcsak érdemes, hanem szükséges is! Mondhatom, ehhez ma már minden segítséget meg­kapunk hazulról éppenúgy, mint a svéd kormánytól. Ami a kérdés első részére vonat­kozik, az a tapasztalatom, hogy a zenei oktatás Magyar­­országon jobb. Mivel külön­böző tanfolyamokat végeztem Svédországban, a jövőben éneket, zenét, angolt is taní­tok svéd iskolákban. Folytat­va a választ, Magyarországon fegyelmezettebbek a gyere­kek, csak ez így is maradjon! S ha például összehasonlítom az azonos korosztályú, vég­zettségű magyar és svéd gye­rekeket, az általános mű­veltség dolgában a magyar gyerekek jobban állnak. Re­mélem, ez is így marad! De említek egy érdekességet, például a Jugoszláviából be­vándorolt magyar anyanyel­vű felnőttek és gyerekek szebben beszélnek magyarul, mint akik Magyarországról jöttek. A legtöbb ízes táj­szót tőlük tanulom magam is. S szólnom kell még a Ma­gyarok Világszövetsége, ille­tőleg az anyanyelvi konfe­rencia titkárának, Bartos Györgynek a segítségéről, amit ezúton is megköszönök. — Végül, milyen személyes élmények adnak erőt a mun­kához az északi nyelvőrség­ben? — Sok és sokféle. A leg­nagyobb örömet azok adják, akik például Svédországból más nyugati országba kerül­nek és onnét küldenek leve­let, kisebb emléktárgyakat. De volt tanítványaimtól a legnagyobb ajándéknak azt érzem, hogy öt-tíz év után is szépen, helyesen írnak magyarul. Kiss Dénes Északi nyelvőrségen HÉTFŐ, 198­8. JANUÁR 11. NÉPSZAVA Ha igaz,­­hogy az erény — az ar­kölcs tükörképe, akkor Oscar Schindlert csak er­kölcstelen embernek nevez­hetnénk. Ugyanis ez a rop­pantul elegáns, hiú ifjú leg­inkább a hedonista élvezete­ket kedvelte, akkortájt, ami­kor a Mennyei Atya nem­hogy a verebek sorsáról, de az emberiről is tökéletesen megfeledkezett... Herr Schindler például idejének jó részét német szeretőjével töltötte, miközben gyengéd kapcsolatba keveredett len­gyel titkárnőjével. Mindeme kötöttség, és a Morvaország­ban élő feleség váratlan lá­togatásai mellett — még ar­ra­­is jutott szabad órája, hogy ellátogasson a szoknya­­pecér Amon Goeth SS­­Hauptsturmführer kétes va­csoráira, ahol gáláns kéz­­csólkokkal udvarolt a „jó ház­ból" való lányoknak... De­­hát Herr Schindler nemcsak a nőiket, de az italt, a pénzt, az üzletet is roppantul ked­velte. Eredetileg azért köl­tözött Krakkó ódon negye­débe, mert a gettóból tobo­rozható olcsó munkaerő a gyors meggazdagodás remé­nyével kecsegtette. Mégis, ez a kicsapongó, az üzletet sohasem feledő nagy­világi férfiú bebizonyította, hogy „lelke fölötte áll min­deneknek”. Ahogy Francis Bacon is állítja, az igazán erényes ember szíve „nem más földektől elszakított szi­get, hanem velük összefüg­gő kontinens”. Vagyis hát Schindler igazi erényeit, s igazi erkölcs­iségét azzal a talmudi mondással lehetne jellemezni: aki egyetlen em­ber életét megmenti, az egész világot menti meg. Schindler bárkája No, lám csak, írás közben, magam is lassacskán „szent­beszédessé nemesedem”. Pe­­dig csak Thomas Keneally új könyvéről akartam szólni, amely most jelent meg az Árkádiánál. De, miit tehetek, ha olvasás közben „rám ta­padt” Keneally stílusa, s mondanivalójának sugalla­ta? Mert hát a könyv, a vala­ha valóságos Oscar Schind­­lerről szól. Hans Frank ural­ta Krakkó szédületes bonvi­­vánjáról, aki a végtelen kicsapongások, a spekulációs játékok, a felületi erkölcsi létindító normák felrúgásának köze­pette — emberek százait mentette meg a pusztulástól. Thomas Keneally, mel­lesleg egy kaliforniai bőrön­­dösnél hallott először Oscar elképesztő történetéről. S később beutazta azokat a helyeket, ahol Schindler élt (Plaszkio, Zablocie, Krak­kó), s azokat a táborokat, ahonnan Herr Schindler ki­csempészte a halálra ítélt foglyokat... Felkereste — Ausztráliában, Izraelben, Argentínában, Brazíliában — a „Schindler-bárkán” utazó túlélőket is. Így tehát a kötet részben dokumen­tum, részben a regényes életrajz. De nevezzük bár­minek is Keneally könyvét — míg olvastam, míg mon­datról mondatra követtem Oscar életútját, csak azon meditáltam: hogyan lehet­séges mindez? Miként férhet meg az emberben ennyi végletesen ellentmondó ér­zés, gondolat és cselekedet, anélkül, hogy kizárnák egy­mást? Bonnie és Clyde Lényegében ugyanezekről a gondolatokról töprenyked­­tem, amikor a Rádióújság­ban felfedeztem Arthur Penn 1967-es Bonnie és Clyde című filmjét. (Szom­baton vetíti a televízió.) Még akkor is, ha jól tudom: ez mese! (Penn filmjében két tömeggyilkosnak szur­kolhatunk órákon át.) Még­is, végső bukásuk — ahogy a film egyik méltatója is megjegyzi — „átszellemült, költői, majdhogynem a gö­rög sorstragédiákat idé­zi .. Mitől, miért, hogyan? Ta­lán azért is, mert Clyde, az éppen börtönből szabadult, kennedys arcú bűnöző, és Bonnie, az unatkozó pincér­lány sodródása egyre inkább valami végzetes ámokfutás­ra hasonlít. Szinte önnön tetteiktől megrészegülve zu­hannak veszélyből veszély­be, miközben legbelül jók és tisztességesek szeretné­nek lenni. Csak hát a tu­catélet kibírhatatlan, a sze­génység megnyomorít, s a változtatás vágya a felszín­re tör, ha másként nem megy, hát antiszociális úton. Amikor bemutatták Ar­thur Penn filmjét, sokan a „betyár romantika túlzásait” kifogásolták Bonnie és Clyde véres kalandjaiban. De hát a rendező nagyon ügyelt a kényes egyensúlyra, A film befejezésével is. Mert itt nem a hatóság ítélkezik, hanem egy vérig megalá­zott egyszerű, erdőkerülő hajtja végre a társadalom ítéletét Bonnie-n és Clyde­­on. (Bonnie: Faye Duna­way, Clyde: Warren Beatty.) S ez a vég — az egyetlen­ „s méltó befejezése ennek a fullasztó, véresen szép tör­ténetnek”. (Filmkultúra 1968/3.) A tétova „angyal” „Mély részvétet érzek a hamiskártyások iránt, azok­kal szemben, akik sose tud­nak szembesülni önmaguk­kal és tetteikkel — írta va­lamikor Pilinszky János, aki legfeljebb csak a rej­tőzködő gondolatok túlzá­saiban ismerhette a „bűnt és a csalást" (mert, hát azért ő is embernek szüle­tett), s aki oly gyakran megfürdött a személyes gyó­nás, a „szókimondás forrás­vizében”. A mai magyar líra „této­va angyalát" — általában katolikus költőként, a „szen­vedés misztikusaként” em­legették. Én inkább a sze­retet költőjének nevezném. Noha tudom, ha élne, e ti­tulus ellen is tiltakoznék. És joggal. De ami a lényeg: Pilinszkyt mindig az embe­ri alaphelyzetek érdekelték. Az, hogy mennyire kiszol­gáltatottak vagyunk vala­mennyien: önmagunknak, egymásnak, gondjainknak, vágyainknak, indulataink­nak, tétova szeretetvágyunk­­nak. Szerda este az MTA Ze­netudományi Intézetének Kodály-termében — a Vers és dal a Várban sorozat­ban — Pilinszky János köl­tészetét idézi Erdélyi György. Pilinszky költésze­tét, melyet ugyanaz az er­kölcsi felhajtóerő táplált — így Alföldy Jenő —, „amely a középkor óta európaivá teszi a magyar művelődést és költészetet, s azóta is megtartja európainak". Gantner Ilona eMeRton-díjak A Magyar Rádió zenei főosz­tálya 1987. évi díjait a ki­emelkedő előadói és szerzői teljesítményekért, gálaesten osztották ki szombaton a Bu­dapest Kongresszusi Köz­pontban. Bolba Lajos adta át az eMeRton-díjakat az egyes könnyűzenei kategóriák ta­valyi legjobbjainak, mini­koncertek keretében. A kö­zönségszavazatok és a szak­mai zsűri véleménye alapján az elmúlt év énekese Szte­vanovity Zorán, lemezsikere Bob Heatlie: Párizsi lány (Csepregi Éva), a dal szerző­je Pásztor László és Jakab György, szövegírója Miklós Tibor, dzsesszegyüttese a Benkó Dixieland Band, szó­listája Szakcsi Lakatos Béla, beat-rock együttese a V’Mo­­to-Rock, gyermekdala a Há­rom kívánság (100 Folk Cel­sius), önálló előadója Hofi Géza, poszthumusz életmű­díj : Tamássy Zdenkó és Ná­das Gábor. (selm.)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék