Népszava, 1988. március (116. évfolyam, 51–77. sz.)
1988-03-01 / 51. szám
NÉPSZAVA 1988. MÁRCIUS 1., KEDD Holnap kezdődnek Genfben az afgán—pakisztáni megbeszélések Sewardnadze—Vakis találkozó Moszkváiban A Szovjetunió és Afganisztán eltökélt szándéka az, hogy az ENSZ-közvetítéssel folyó afganisztáni—pakisztáni tárgyalások március 2-án Genfben kezdődő újabb fordulóján végleges megegyezés szülessék, és így hozzá lehessen kezdeni az afganisztáni konfliktus felszámolásának gyakorlati intézkedéseihez — hangsúlyozta Eduard Sevardnadze, az SZKP KB PB tagja, külügyminiszter, és Abdul Vakil, az Afgán Népi Demokratikus Párt KB PB tagja, Afganisztán külügyminisztere. Vakil és Sevardnadze hétfőn találkozott Moszkvában, ahol az afgán politikus úton Genfbe megállt. A két külügyminiszter Mihail Gorbacsovnak, az SZKP KB főtitkárának és Nadzsibullah afgán államfőnek február 8-án nyilvánosságra hozott nyilatkozata alapján megvitatta az Afganisztán körül kialakult helyzet politikai rendezésével kapcsolatos kérdéseket. Megállapították, hogy a két dokumentum széles nemzetközi körben kedvező visszhangra talált. A világ közvéleménye úgy értékeli, hogy ezek a nyilatkozatok az afganisztáni helyzet mielőbbi rendezésének valós alapot adnak — mutatott rá a két miniszter. Ugyanakkor rámutattak, hogy tarthatatlan azoknak az erőknek az álláspontja, amelyek a genfi tárgyalási folyamat aláírására törekednek. Azt is ellenezték, hogy az Afganisztán belügyeibe való külső beavatkozás beszüntetéséről szóló szerződés aláírását és a szovjet csapatok kivonását olyan — kizárólag afganisztáni belügyi — kérdéstől tegyék függővé, mint a koalíciós kormány megteremtése. „Az afgán nemzet nem fogad el importált kormányt, olyant, amelyet Iszlámábádban vagy Londonban állítanak össze” — jelentette ki Nadzsibullah. Az afgán köztársasági elnök nyilatkozatáról a kabuli rádió számolt be. Nadzsibullah arra a tervezett „ellenkormányra” célzott, melynek küszöbön álló megalakítását múlt kedden jelentette be Iszlámábádban a hét csoportból álló afgán ellenforradalmi szövetség. Iszlámábádban, közben Ziaul Hakk pakisztáni elnök az afgán kérdés kapcsán rendkívüli ülésre hívta össze az ország parlamentjét. A törvényhozás tagjainak, akik meg is kezdték tanácskozásukat, arról kell nyilatkozniuk, aláírja-e Pakisztán képviselője Genfben az afgán rendezésről szóló megállapodást jelenlegi formájában, vagy ragaszkodjék ahhoz, hogy előbb alakítsák meg az ellenforradalmárok által követelt „ellenkormányt”. A készen álló szerződéstervezet csak a szovjet erők kivonásáról intézkedik, a kabuli kormányról nem. Ziapi Hakk pakisztáni elnök az országban tartózkodó afgán ellenforradalmi vezetőkkel együtt egy új koalíciós kabinet megalakításához kötné a tervezet aláírását a szerdán kezdődő genfi tárgyalásokon. Zain Nurani pakisztáni külügyi államminiszter vezetésével hétfőn elindult Genfbe az a küldöttség, amely Pakisztánt képviseli a március 2-án kezdődő közvetett afganisztáni—pakisztáni megbeszéléseken. A pakisztáni küldöttség tagja Abdusz Szattar első külügyminiszter-helyettes, valamint a külügyminisztérium három magas rangú tisztviselője. (MTI, AFP, UPI) Közép- és hosszú hatótávolságú rakétáik Folytatódon a ratifikációs vita a szovjet törvényhozás külügyi bizottságaiban Az előkészítő bizottság ülésével folytatódott hétfőn a szovjet törvényhozás két házában működő külügyi bizottságok vitája a KHR— HHR-szerződés (közép- és hosszú hatótávolságú rakéták) ratifikálásáról. Ez alkalommal a szovjet közvélemény képviselői mondták el véleményüket. A szerződés aláírása — mondta Georgij Kornyijenko, az SZKP KB nemzetközi osztályvezetőjének első helyettese — a Szovjetunió következetes harcának, az Egyesült Államok válaszlépéseinek, s nem kis mértékben az egész világközvélemény erőfeszítéseinek eredménye. • A szovjet békebizottság szervezte társadalmi vitákban — ahogy a békebizottság leszerelési bizottságának vezetője, Radomir Bogdanov elmondta — mintegy százan fejtették ki véleményüket. Többen felhívták a figyelmet rá: ügyelni kell arra, hogy a jövőben is megmaradjon a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a katonai paritás. Bogdanov szólt arról, hogy sokakat aggasztanak a NATO „kompenzációs” tervei. Javasolta, hogy a rakétaleszerelés nyomán felszabaduló pénzeszközöket fordítsák békés célokra: az éhség, a betegségek elleni harcra. Ismertette azt az ötletet is, hogy a megsemmisítendő rakétaszállító járművek közül egyet vonultassanak fel háborúellenes menetben, az Uraitól az Atlanti-óceánig. Az európai együttműködés és biztonság szovjet bizottsága nevében Vlagyimir Senajev arról szólt, hogy mielőbb meg kell kezdeni a tárgyalásokat a hagyományos, a taktikai és a vegyi fegyverekről, hiszen ezek Nyugat-Európában különösen nagy aggodalmat keltenek, különösen azután, hogy eltűnik fölülük az amerikai „atomernyő”. A honvédelmi iparban dolgozók szakszervezetének KB-tagja, Szergej Suklin arról beszélt, hogy a hadiipar békés termelésre való átállítása nem vezet munkanélküliséghez és a munkabérek csökkenéséhez. Andrej Kokosin, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja a tudóstársadalom nevében méltatta a szerződést, megjegyezve, hogy egy meghatározott szakaszban a folyamatba be kell vonni más nukleáris hatalmakat. Filaret metropolita a hívők nevében azt fejtette ki, hogy véget kell vetni a katasztrófával fenyegető bizalmatlanságnak és céltalan versengésnek, az erőket és az erőforrásokat az egész emberiség anyagi és szellemi felemelkedéséért kell egyesíteni. (MTI) tehát, hogy ténylegesen megvalósulnak-e, vagy sem. Gyorsabban, mint az elvek. Ezért mondom azt, hogy a szakszervezeti kapcsolatok fejlődése talán bonyolultabb. Visszatérek most beszélgetésünk elejére. Arról volt szó, hogy kicserélődött az ÖGB szinte teljes titkársága. Jelent-e ez a testületi váltás változást a szakszervezeti tevékenység felfogásában? — Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy az ÖGB vezetésében bekövetkezett személyi cseréknek a személyek korán kívül semmiféle más oka, háttere nem volt. Tehát nem irányzatok közötti vita eredménye. Merész volt végül is ez a lépés: ebben a formában egyetlen más, osztrák tömegszervezet nem hajtotta végre e szükséges váltást. Nyilvánvalóan nem lehet tehát azt várni, mivel valóban nagy tömegszervezetről van szó, hogy az ÖGB az egyik napról a másikra más politikát folytasson. A mi, 1,7 milliónyi taggal rendelkező tömegszervezetünk irányvonalát nem egy-egy személy határozza meg, hanem az üzemekben, intézményekben dolgozó szakszervezeti tagok kívánságának megfelelően alakul ki az irányvonal, amit követünk, programjaink tehát a tapasztalatok gazdag tárházából állnak össze. Egy hasonlattal kifejezve: mi, azÖGB, egy nagy tankhajó vagyunk, amellyel nem lehet egyik pillanatról a másikra 90, vagy 180 fokos fordulatot végrehajtani. Legfőbb célunk továbbra is a teljes foglalkoztatottság helyreállítása, ezt kongresszusunk is hangsúlyozta. Ehhez kell igazítanunk a szakmai és általános képzést, a munkaidő kérdését, egész szakszervezeti tevékenységünket. Az említett kongresszuson ön azt is megfogalmazta, hogy akcióik nem mindig járnak olyan eredménnyel, amelynek minden egyes szakszervezeti tag tapsol, s a szakszervezeti munkát esőben, szélben, néha viharban is kell végezni. A tisztségviselők új nemzedéke mindkét oldalon, tehát a munkavállalók és a munkaadók oldalán is tudni akarja, meddig mehet el. — A munkáltatókhoz való viszonyunkról szólva feltétlenül meg kell említeni azt, hogy szövetségünk negyvenéves történelme, hagyományai, most valóban új tisztségviselőkben élnek tovább, akik a legkülönbözőbb funkciókban tevékenykednek. Ez az egyik fontos momentum. A másik pedig az, hogy 1962 —1963 óta Ausztriában nem folytattunk nagy, általános sztrájkot. A ’70-es évektől inkább egy felfelé ívelő fejlődés ment végbe Ausztriában Most országunkban a gazdasági zavarok idejét éljük, s az új gazdasági szakemberek, munkáltatók is keresik beavatkozási lehetőségeiket. Nyilvánvaló, hogy a vállalkozói oldalon is új hozzáállás van kialakulóban. Véleményem szerint a mi szakszervezeteink akkor követnek jó tanácsot, akkor járnak helyes úton, ha a munka és a tőke között fennálló ellentéteket inkább a tárgyalóasztalnál, s nem az utcán kívánják megoldani. Ehhez persze rendelkeznünk kell a szükséges, korszerű együttműködési felfogással, mind a szakszervezetekben, mind pedig a munkáltatók részéről. Hogy egy hasonlattal éljek: a szakszervezet nem cigarettaautomata, amelybe felül bedobjuk a pénzt, s alul kijön a kívánt cigarettafajta. Azaz, felül bedobom a tagdíjat, s aztán alul kijön a kívánt követelés, vívmány, eredmény. Ha ön például szétszedne egy ilyen automatát, megláthatná, hogy menynyi elektronikus, mechanikus szerkezet együttműködése szükséges az eredményhez. Átvitt értelemben: az OGB- ben is nagyon sok, korszerű felfogásban gondolkodó, belső erővel rendelkező tisztségviselőkre és aktivistákra van szükség, akik ezt a munkát végzik, s határozottan képviselik a munkavállalók gazdasági, szociális és kulturális érdekeit.Szalay Ferenc 3 A teljesítmény értéke Legalább most, utólag be kellene vallani, hogy rossz vicc volt. A kabarészínész a szókimondás magányos hősének maszkírozva állít a színpadon, és zengte az éppen időszerű témáról a tirádát. S mert az éppen időszerű téma már akkor, jó pár esztendővel ezelőtt is a bér, a fizetség volt, hát arról szólt az ének. — Tud úszni? — kérdezte a kabarészínész az első sorban ülők egyikétől, a publikum pedig rekeszizmának enyhe remegése közepette, lélegzetvisszafojtva várta a választ. A választ azonban senki sem hallhatta, hiszen mikrofon, a politikai kabaré sajátos munkamegosztása szerint, csak a kabarészínészt illeti meg. A nézőt nem. A kabarészínész nem is várt hát válaszra. Saját maga válaszolt, a saját maga által feltett kérdésre: — Nem? — s már jött is a poén. — És ha megfizetik? A publikum pedig a hasát fogta a röhögéstől, s már senki sem volt kíváncsi arra, hogy a csattanónak szánt kérdésre igenis létezik valós válasz. — Akkor, ha tudok, megtanulok! — mondhatta volna a kérdezett, s meglehet, mondta is, de hangját elnyomta a fergeteges taps és a zúgó hahota. Pedig rossz vicc volt, nagyon rossz vicc. s nem kit, hanem mit Azt hitette el szinte az egész országgal — a politikai kabaré szókimondó bátorsága e hit alapja —, hogy az úszni tudást — egyáltalán a tudást, a fizikai és szellemi teljesítményt —, miként az gyakorlat hazánkban ma is, nincs értelme megfizetni. Mert a több pénz még senkiből sem csinált sem úszóvilágbajnokot, sem egyetemi tanárt. Ami természetesen igaz. Csakhogy a teljes igazságnak csupán a fele. A kisebbik, a lényegtelenebbik fele. Mert a lényegesebb, hogy nem személy szerint ezt és azt az embert kell megfizetni, hogy világbajnok vagy egyetemi tanár legyen. Hanem a világbajnoki teljesítményt, az egyetemi tanári tudást kell anyagilag elismerni, hogy mások is törekedjenek azzá lenni. Meglehet, sokak szerint a két kijelentés nem más, mint játék a szavakkal. Ám akkor is, kegyetlenül komoly játék. S ma már egyértelmű, hogy az elmúlt évtizedekben a gyorsabb fejlődés jó esélyét játszottuk el, amikor a nagyobb teljesítményre való ösztönzésnek csak és kizárólag az egyes embert noszogató formáját ismertük el. — Majd ha megfizetnek, akkor úszók! — mondja évek óta az, aki a medence szélén a lábát lógázza. — Majd, ha úszol, akkor megfizetlek! — mondja az, aki a versenyt dirigálja. S míg tart az értelmetlen, sehova nem vezető párbeszéd, tart a parttalan alku is arról, hogy mennyit ér egy karcsapás, egy lábtempó, egy lélegzetvétel. Csak a világcsúcsok maradnak el rendre. Hogy hova vezetett a teljesítménybérezés politikai kabaré által is hitelesített, féloldalú felfogása, arról fölösleges részletesen szólni. Gazdasági gondjaink egyrészt abból fakadnak, hogy hiányoznak az egyenletesen jó teljesítmények. Ennek pedig az az oka, hogy a hazai bérezési gyakorlatban a fizetés nem kialkudott, a piac által értékelt, a társadalmi gyakorlatban hitelesített teljesítményért adják. Hanem járandóságként. Ennek a járandóságnak az elve pedig világosan kiolvasható a 25—40 esztendővel ezelőtti, az áru- és pénzviszonyokat mereven tagadó gazdasági-politikai elméletekből. Miszerint a bér, a fizetség elsősorban nem a végzett munka, a társadalmilag hasznos teljesítmény ellenértéke, hanem a közösen megtermelt javakból való részesedés egyik — és csak egyik — eszköze. Ám, ha a fizetést nem annak alapján mérik, hogy az elvégzett munka a társadalom egészének mekkora hasznot hoz — és annak alapján is alig-alig, hogy az illető menynyit, és mennyire jól dolgozik —, akkor senkinek sem lesz érdeke nagyobb szellemi és anyagi befektetéssel járó munkát végezni. Sőt, az ilyen munkára szerződők teljesítményüket a fizetség szintjére szállítják le. Erre a folyamatra elsősorban az értelmiség, e rétegen belül is elsősorban a műszakiak, a pedagógusok és az orvosok helyzete szolgáltat mára drámai jegyeket hordozó példákat. Már csak azért is, mert az eddigi reformlépések hatására kezdenek ugyan kialakulni e teljesítmények mérésének eszközei, ám ezeket az eszközöket a bérezésben, a fizetésben hivatalosan senki sem alkalmazza. Vagyis a kibontakozó áru- és pénzviszonyoknak a fizetésekhez segrelni, de semmi közük nincs. Mert egyfelől a megélhetéshez, vagyis a munkaerő újratermeléséhez szükséges összes terméket és szolgáltatást áruként kell megvásárolni, ám a bérek, fizetések még mindig a javak központi elosztásának elvét tükrözik. Ezért alakulhatott ki a társadalmi egyenlőtlenségek egy sajátos, torz formája, éppen akkor, mikor az egyenlősdivel gyűlt meg a bajunk. Nem az él jobban, aki társadalmi szempontból többet teljesít, hanem az, aki a javak elosztásakor a legügyesebb, aki a legjobb pozícióban van. A feszültséget sem az okozza ma a magyar társadalomban, hogy a feltaláló jövedelme esetleg több, mint a szakmunkásé, hanem az, hogy a terméknek a közelébe se menő, nagybani zöldségkereskedőé sokszorta magasabb, mint a gyári fejlesztőmérnöké. Számot az ország Fel kell tenni, és ideológiai szempontból is sürgetően tisztázni kell a kérdést: megvalósítható-e az áru- és pénzviszonyoknak egy olyan rendszere, ahol a vasérctől, a géptől, a gyerekcipőtől a kenyéren keresztül az iskolai füzetig minden áru, de a termelés legfontosabb tényezője, a munkaerő — nem! Mert valóban elgondolkodtató, hogy miközben a gazdaságirányítás illetékesei immár évtizedek óta arra panaszkodnak, hogy több bér áramlik ki, mint amennyit az egész gazdaság teljesítménye indokolna, aközben éppen azoknak a rétegeknek romlik látványosan az életszínvonala, akiknek munkájától e teljesítmény alapvetően függ. Mert ellentmondás, hogy miközben az elosztáson alapuló, alacsonyan tartott bérszínvonal szükségességét sok helyütt azzal magyarázzák, hogy ez ad lehetőséget a jól dolgozók megfizetésére, aközben éppen a kiemelkedő teljesítmények megfizetéséről feledkezik el mindenki. Miként ellentmondás az is, hogy az új adórendszer, amely éppen a teljesítmények növelését, a tartósan jó munkát lenne hivatva elismerni, a teljesítmények viszszatartására késztet. Általános elismerés nyugtázta nemrég azt az intézkedést, miszerint a jövőben egy év fizetés nélküli szabadságot kérhet mindenki, aki ezt az időt saját háza építésével tölti. A törekvés érthető. Az emelkedő építőanyagárak, a növekvő maszek munkabérek, a másodállásból, többletteljesítményből történő progresszív adóelvonások közepette is több lehetőséget adni az otthont teremtőknek. Csakhogy van egy bökkenő. Nem a munkaerővel való pazarlás egyik formája-e olyan, munkára késztetni, kényszeríteni embereket, amihez nem, vagy csak alig értenek? Nem a tudással, a hozzáértéssel való pazarlás egyik formája-e arra ösztönözni a szakmunkást, a középiskolai tanárt, a gyári fejlesztőmérnököt, hogy ne a munkahelyén dolgozzon többet és jobbat, ne a szakmájában képezze magát, növelje a teljesítményét, hanem jól-rosszul falazzon, maltert keverjen, csempézzen? Számol az ország. A megnövekedett árak és a személyi jövedelemadó következtében mindenki arra kíváncsi, hogy milyen határig és hogyan éri meg dolgoznia? Ez egyfelől rendben is lenne, hiszen ahol a pénz fontossá válik, ott mindenki pénzben fog gondolkodni. Ám az már kevésbé elfogadható, hogy például a kisvárosban élő pedagógus földet bérel burgonyatermesztésre, a gyári mérnök feketén alkalmi munkát vállal, mert már túlórában, a gmk-ban sem tudják fokozni a jövedelmüket. Az orvosok, ügyvédek között pedig — mint hírlik — ajánlólisták forognak közkézen arról, hogy beosztástól függően ki, mekkora hálapénzt valljon be. Nincs egészen rendben, hogy az adórendszer, eddigi tapasztalatok szerint, nem arra készteti az embereket, hogy a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyükön , főállásukban, tanult szakmájukban növeljék teljesítményüket. S az sem szerencsés, hogy legalábbis vitatható forrásokból származó pénzeket legalizáljon az elvonás új rendszere. Egy illúzió vége Miként az sincs egészen rendben, hogy mindezekért a torzulásokért sokan egyesegyedül az adórendszert hibáztatják. Hiszen a lángost sütő tanár, a kőművesnek maltert keverő mérnök évtizedes jelenség hazánkban. A társadalmilag megtermelt javak elosztásának ellentmondásait az adórendszer csak kiélezte. Amiből persze az is következik, hogy gazdaságpolitikai tévedés az adórendszertől várni az ilyen igazságtalanságok, egyenlőtlenségek akár mérséklését is. Meg aztán az következik mindebből, hogy az a bizonyos bérreform, amelynek időszerűségéről néhány szó már elhangzott, tovább aligha halogatható. Javítani, korszerűsíteni való mára nem kevés gyülemlett fel a jövedelempolitikában. A gondok javát kétségtelenül az okozza, hogy az elmúlt években mindtöbb állampolgárnak kell megfizetnie azt, amiről egykor sokan azt gondolták, állampolgári járandóság lesz. Nem lett az sem a lakás, sem az egészségügyi ellátás, sem az oktatás. A központilag megállapított bérekből azonban hiányzik ezek ellenértéke. Ám legalább ennyire hiányzik a bérrendszerből emellett a teljesítmény, a végzett munka társadalmi értékelése, elismerése is. Ennek eszköze pedig — a dolgok logikája szerint — nem lehet más, mint az az áru, szolgáltatás, ami a fizetésért megvásárolható. Ehhez azonban le kell számolni egy illúzióval. A bérreformnak nem az a lényege, hogy központi utasítás alapján mindenkinek emelkedjen a fizetése, pénzbeli jövedelme. Hanem az, hogy mindenkinek úgy változzon a javadalmazása, ahogyan teljesítményét a tervszerűen szabályozott piac értékeli. Ha ugyanis eldöntöttük, hogy a jövőben a termékek, szolgáltatások árát nem központi, adminisztratív szándék és akarat határozza meg, hanem a piac törvényei, akkor a bérek, fizetések is csak e törvényszerűségek alapján alakulva lehetnek ösztönzőek és igazságosak. Mert lehet kabarétréfát gyártani arról, hogy kit érdemes megfizetni és kit nem. Arról is, hogy sikerült-e az adóreform során összeegyeztetni hazánkban a svéd adózást az etióp bérekkel. Az sem rossz dolog, hogy mindezen még nevetni is tudunk. De a gazdaságban legalább annyira szükség lenne a jó teljesítményekre, mint a kabarészínpadokon.Szalay Antal