Népszava, 1988. március (116. évfolyam, 51–77. sz.)
1988-03-26 / 73. szám
NÉPSZAVA 1988. MÁRCIUS 26., SZOMBAT Szobotka Tibor Hogyan született a Talpra magyar?* Szereplők: Petőfi JókaiJúlia (Bekonferálás után tizenegy lassú, ünnepélyes óraütés. Utána) Szobotka: Tizenegyet ütött a barátok templomának órája. Langyos esőszagú márciusi szél settenkedik az utcákon, megrázogatja a házak ablakát, nyugtalanná teszi az alvók álmait. A polgárok nyögve felsóhajtanak, mintha üdére ült volna mellükre, riadtan fordulnak másik oldalukra és félálomba elszenderedve hallják a hitves megszokott, megnyugtató egyenletes lélegzését. Néha egy kocsi gördül végig a rázós kövezeten, néha kutyaugatás idézi falusi éjszakák almaszagú emlékét. 1848. március tizenharmadika van. Éjszaka tizenegy órakor egy magányos sétálgató léptei kopognak a Dohány utcán. A Schiller ház felé iparkodik (zajlemez), mely kapuja felett 373-as számot viseli. Az utcai lámpások hunyorognak, kevés fényt árasztva égnek, a kövezet kockáinak mélyedéseiben lomha tócsák pihennek, a délutáni eső maradványai. A léptek elhalnak, a magányos fiatalember megtalálta a házat. A boltozatos kapualjból befordul a lépcsőházba, óvatosan, halkan felsiet a lépcsőn az emeletre, itt megáll egy ajtó előtt és kopogtat. (Kopogás, majd) Petőfi: (Távolról) Ki az? Jókai: (Az ajtón kívül hang) Neked Marci: Másnak Jókai. Petőfi: Akkor kerülj beljebb. (Ajtónyitás majd csukás zaja) Jókai: (Suttogva, de most már mikrofon közelben) Nem ébredt fel? Petőfi: Juliska? Nem. Le se feküdt még. Jókai: Nem ő. Anyád. Petőfi: Anyám már régen alszik a harmadik szobában. De azért menjünk be inkább hozzád. Jókai: (Kis mozgás) Várj, óvatosan. * Születésének 75. évfordulóján ezzel az írásával emlékezünk Szobotka Tiborra. (Ajtó nyikorog) Úgy. Világot gyújtok. (Kis szünet) No lám, még az ágyamat is megvetették. Petőfi: Anyám sose pihen. Jókai: Ülj le, Sándor. De nyugtalan vagy! És hol kószáltál, hogy ma nem láttunk a Pilvaxban? Petőfi: Majd elmondom, csak előbb hallani szeretném, mit végeztetek? Jókai: Nem sokat. Pergő szavak, szép szónoklatok. Petőfi: Kik beszéltek? Jókai: Előbb Irinyi, aztán Vasvári. Irinyi a kamarillát támadta. Megtapsolták. Petőfi: Remélem is. Jókai: Akadnak persze, akik szívesen egyezkednének Béccsel. Petőfi: (Hevesen) Béccsel nincs egyezség. Mikor fogják már megtanulni nálunk, hogy az osztrák csak az időt húzza. Míg tárgyal, a szuronyát élesíti. Jókai: Vasvári azzal érvelt, hogy a tizenkét ponttal ne forduljunk az országgyűléshez, hanem egyenesen az uralkodóhoz. Petőfi: És? Jókai: A többség elfogadta. Petőfi: Hát te? Jókai: Én nélküled nem tudok dönteni. Mihelyt tehettem, jöttem haza. Mindegy, nem jogerős. Petőfi: Holnap megtartjuk a népgyűlést az ellenzéki körben. Jókai: Igen. Ott akarja Vasvári indítványozni, hogy vigyük a petíciót a királyhoz. (Kis szünet) Petőfi: Te Marci, hiszed, hogy ez már a forradalom? Jókai: A forradalom? Petőfi: Az. Amiről ábrándoztam. Ami szabaddá teszi a népeket. Jókai: Úgy érted, hogy ennek az ideje most jött el, 1848 márciusában? Petőfi: Úgy. Egész eddigi életemben erre készültem. Most, hogy itt van, úgy érzem betöltöttem rendeltetésemet a földön. Jókai: Ez volt a rendeltetésed? Petőfi: Mi más? (Kis szünet, lépések) Marci, most te lettél nyugtalan? Járkálsz fel és alá. Jókai: (megáll) Csakugyan azt hiszed, ebben a márciusi évben a forradalom mozgolódik? Petőfi: Azt. Jókai: És ez a nemzet elég erős már arra, hogy kibírja a megrázkódtatásait? Petőfi: Kérdik a paraszttól, mikor műveli ura földjét, elég erős-e a robothoz, kérdik a katonáktól, aki idegen földön harcol idegen érdekekért, hogy elég erős-e a hadi fáradalmakhoz, kérdik az iparos legénytől, aki patkót ver vagy vasat formál, elég erős-e a tűz hevét kibírni? A nép, amely mindenre erősnek bizonyult, épp a szabadságra lenne gyenge? (Ajtónyikorgás, belép Júla) Júlia: Miért nem hívtál be? Mit csináltok nélkülem? Petőfi: Marci hazajött és arról vitázunk, megilleti-e a szabadság a népet? Jókai: Nem egészen. Hogy vállalhatja-e már a forradalom kockázatát? Petőfi: Kockázat! Addig szerencsétlen, míg át nem esik a tűzkeresztségen. Júlia: Leülök én is vitatkozni. Főzzek hozzá teát? Jókai: Főzzön, Júla. Ha magára nézek, elcsitulnak a kétségeim. Maga olyan biztos mindenben. Júlia: Nem mindenben. Csak a Sándor igazában. Elmondta magának, hogy új verset írt? Jókai: Dehogy mondta. Nyilván azért nem jött el a kávéházba. Tizenkilencedikére szántad, a népgyűlésre? Petőfi: Kérték, tudod. Jókai: Ezt nem is mondtam. A népgyűlés elmarad. Petőfi: (indulatosan) Hogyan? Jókai: Az Ellenzéki Körbe megyünk mind, és ott Vasvári beterjeszti indítványát. Petőfi: És ez minden? Jókai: (csillapítva) Ez sok minden. Nem a gyűlés a fontos, sem a színhelye, hanem a határozatok. Petőfi: Én oda nem megyek el. Jókai: Dehogynem jössz. Hogy történhetne bármi is nélküled? Petőfi: És a versem? Jókai: Majd elmondod nekem itt. Meddig várjak, míg végre meghallhatom? Petőfi: Olvasd magad. Az a címe, Talpra, magyar! Jókai: Tőled akarom. Olvasd már! Petőfi: (felolvassa a Talpra, magyart) Jókai: (kitörve, elragadtatással) Sándor! Petőfi: Megfelel? Jókai: A nép őrjöngeni fog, ha meghallja. Ez lesz negyvennyolc márciusának örök hitvallása. Ezt írtad ma este? Petőfi: Délután is. Jókai: Egy-két nap múlva az egész Pest szavalni fogja. Az van benne, amit most minden ember gondol. Ha kitárnám az ablakot,talán bejönne az éjszakával. Petőfi: (határozatlanul) Nem tudom. Annak szántam, serkentésnek, lelkesítő útravalónak, és mégis... Máskor mindig olyan biztos vagyok mindenben, amit csinálok. Most nem. Fáradt vagyok. Jókai: Azt hiszem, boldog is. Petőfi: Az is. Jókai: Itt van a feleséged. Júlia: Itt is marad. Jókai: Ne nehezteljen, Júlia, most nem magára gondoltam kivételesen, hanem erre a versre. Az emberek szíve össze fog szorulni, ha meghallják és szemükbe könynyet présel a lelkesedés. Micsoda boldogító érzés tudni, hogy mi vagyunk a könnyek urai, hogy holnap vagy holnapután egy nép adja tovább az örökkévalóságnak, amit itt most egy márciusi éjszakán hallottunk. Petőfi: Még sose láttalak ilyen lelkesnek. Jókai: Várd meg, míg idegen reagál a szavadra. E napokban senki se lesz felelőtlen, heveskedő. A nemzet meg fogja érezni, hogy a fény, ami rásugárzik, nem ugyanaz, mint amit tegnap érzékelt. Petőfi: A tizenkét pontra gondolsz? Jókai: A versedre. Aki esküszik, az már hisz valamiben. Ez a nemzet csak a szabadságban hihet, mert arra esküszik, és tőled, a Talpra, magyar versedből fogja megtanulni, mit tegyen érte. Ez lesz a mi forradalmunk Marseilleise-e. Mégiscsak mond el a Körben. Petőfi: De amikor én tömegnek szántam! Elmondom holnapután, március tizenötödikén. Jókai: Ezekben a napokban szinte óránként történik valami. Petőfi: Leszakad az ég a földre, jelenné lett a jövendő. A forradalom lovagol végig Európán. (Kis szünet) Júlia: Elfelejtettem teát főzni. Jókai: Későre jár. Jobb, ha pihenni térünk. Nagy napok következnek. Petőfi: Jókai nyugodni óhajt. Gyere feleség. Jó éjszakát Marci. Jókai: Nektek is. Szépet álmodjon, Júlia. Júlia: Nem szépet. Szabadot. Hiszen tudja. (Kis szünet, aztán egy hoszszú óraütés. Utána) Szobotka: S a Dohány utca 373-as számú ház első emeleti ablakaiban kialudtak a fények. Nyugalom borul a világra, a szél meglibbenti az utcasarki lámpák lángját, friss, boldogító földszag van. De nem szippantja be senki, a világ álmodik. Valahol egy levetett dolmány zsebében azonban ott lapul már a kézirat, amely Talpra, magyar címmel lesz halhatatlanná. A vén házak ablakai megzörrennek, a csípős tavaszi szél keresi az utat, hogy betörjön az áporodott levegőjű szobákba. 1848. március tizenharmadika volt, éjjel negyed tizenkettő. Már nem soká kell várni, s az ablakok feltárulnak. Cs. Kovács László CSATAKÉP | Bartis Ferenc HIT Mint Bonifáciusz a Bibliát, mikor a frízek agyonverték,tartom Szülőföldemet homlokom fölébe... Megbámulnak a formatervezett arcok s a kolostori fogadalom nélkül kolostorban sínylődő asszony-tekintetek... Titokban félnek Bonifáciusz mosolyától... A moldvai magyarság Domokos Pál Péter könyvéről Aki egyszer is hallotta Domokos Pál Péter megindítóan szép, jellegzetes dallamú - nem is előadásait - vallomásait e népcsoportról, olyan személyiség varázserejét érezhette, akiből évszázadonként sem születik sok, s akinek szájából föltétel nélkül hiteles a magyarság sorsához, művelődéséhez, anyanyelvéhez fűződő szerelme. 1924-ben megjelenik Bartók könyve, A magyar népdal című, s ebben írta a zeneszerző, népdalgyűjtő Bartók, hogy az egész magyar nyelvterületen megtörtént a népdalgyűjtés - a keleti magyarság, a Bákó környéki csángó magyar falvak kivételével. A Csíkszeredai születésű, állástalan fiatal tanár erre - mesébe illően - fölkerekedik, s megkezdi a népdalgyűjtést, az ötödik magyar népzenei dialektusterület föltárását. 1929-ben indul először Moldvába, s ekkor dől el a sorsa végérvényesen, kedves csángó magyarjai magukra hagyatottságukban, nyelvi hűségükben megigézik, s mindenes tudósukká lesz: népdalgyűjtő, etnográfus, történész, filológus. Első összefoglalását 1931-ben saját költségén adja ki Csíkszeredán, A moldvai magyarság címmel, s ennek ajánlásában írja: „Ha egyetlen szívet, egyetlen gondolkozó főt csángó magyar tesvéreink iránt megindíthattam, ha 100 000 ma is élő magyar testvér sorsa legalább egyetlen embert tettekre késztet, úgy teljes célomat elértem”- s idézi ugyanezt a mondatot e mostani, ötödik átdolgozott kiadás előszavában. Domokos Pál Péter teljes célját sokszorosan elérte, bizonyítja a legutóbbi évtizedekben megmutatkozó erőteljes szakmai és szakmán kívüli érdeklődés. Könyvének első felében a moldvai magyarság történetét írja le, az egykori Kunország területén, még a vajdaság kialakulása előtti időkben megjelenő telepesektől a husziták menedéket találásán át egészen a mai népesedési, települési adatokig. Beszámol, mint jutott el Zöld Péter csíkdelneki plébános nyomán, közel kétszáz évvel később a Dnyeszter-parti Csöbörcsökbe, fölkutatni a legkeletebbre élő magyarok nyomait, ha már találkozni velük nem tudhatott. Domokos Pál Péter csak a Kárpátgerinc túloldalán élőkről hozott hírt, fölfedezésszámba menő tájékozódást. Szomorú, hogy a földrajzi közelség ellenére is századokra elfelejtődhettek, hogy föl kellett őket fedezni. Nem véletlen persze Domokos Pál Péter megkülönböztető figyelme, szeretete. A moldvai csángó magyarok puszta létezésükkel megcáfolják a logikát: évszázadokon át anyanyelvi értelmiségi nélkül, írástudatlanul, s noha mélyen vallásosak, idegen papoknak kiszolgáltatva, kiknek magyarul még gyónni sem tudtak, őrizték meg nyelvújítás előtti nyelvüket, s a szájhagyomány útján ősi kulúrájukat. A kötet egyik legmegrendítőbb írása az ún. Codex Bandi,nus, melyet egy, a XVII. században Moldvába utazó bosnyák főpap írt. Róma missziós területnek nyilvánította, lengyel, olasz papokat küldött, kik meggazdagodásukkal, a harácsolással törődtek. Olyan pusztulásról számol be a Codex, hogy hihetnénk, egy emberöltő múltán már az emlékezetből is kivesznek a csángó magyarok. Túlzás nélkül állíthatjuk, Domokos Pál Péter tudós munkája történelmi tett, könyvének, A moldvai magyarságnak újrakiadása elengedhetetlen kötelesség. (Magvető) Pécsi Györgyi 9