Népszava, 1989. július (117. évfolyam, 153–178. sz.)

1989-07-26 / 174. szám

6 „Titkos” utazások Mások azzal is dicsekednek, amitől jobb volna hallgatniuk. Mi arról sem beszélünk, amivel jogosan dicsekedhetnénk. Két magyar színház — a Katona József, és az Arany Já­nos — öregbítette az utóbbi napokban színházművészetünk hírnevét igen rangos európai színtereken. A Petőfi Sándor utcai társulat Londonban, a gyermekszínház Olaszországban hívta fel a figyelmet — nemcsak magára, hanem egy ország kulturális (színházi) életére. Ezek a bemutatkozások azonban szinte visszhangtalanul zajlottak a hazai újságolvasó vagy tévénéző, rádióhallgató számára. Alig valami jelent meg ró­luk. Mintha bizony szégyellnünk kellene, ha az világ olyan ki­emelkedő fontosságú színházi központjában, mint London, egy magyar színház (nem angol, francia vagy német nyelv­­területről érkező, világhíres rendező nevével fémjelzett, sztárszínészekkel megtűzdelt társulatú színház!) kétségbe­vonhatatlan szakmai elismerést arat. A tünet nem egyedi, nem új, mondhatni: nem szokatlan. Az számít ritkán kivételinek, ha hasonló külföldi vendégsze­replések érdemüknek megfelelő visszhangot kapnak a hazai tömegkommunikációban. És ez csak kis részben a tömegkom­munikáció vétke. Amiről nem tudunk, arról nehéz tájékoz­tatni. Amin nem lehettünk ott, arról nehéz élm­énybeszámolót készíteni. Ha ezek az utazások majdhogynem titkosak (mert olykor már csak akko­r hallunk róluk, amikor az érintett tár­sulat, együttes, zenekar hazaérkezett), akkor hogyan népsze­rűsítsük, hogyan büszkélkedjünk a sikerrel? Nem tudom, miért kell ennek így lenni. Nem tudom még akkor sem, ha értem (tapasztalom): arra, hogy újságírók, ri­porterek utazzanak a hasonló (nem félek a szótól), küldetést teljesítő intézményekkel, nincs, vagy csakt igen ritkán van pénz, és akkor sem a lapok adják, hanem vagy a társulat, vagy a kiküldő szerv „utaztat”, szívességből (ha ez is kiügyes­kedhető egyáltalán). De az például nem kerülne pénzbe, ha a hasonló utazások előtt legalább egy sajtótájékoztatót össze­hívnának, hogy ismertessék a programot. Vagy ha valaki, va­lakik, ne adj’ isten, hivatalból megszerveznék: a társulat, az együttes titkára ekkor és ekkor itt és itt felhívható, és tele­fonon tájékoztatást tud adni az eseményekről. Esetleg, a kül­földön dolgozó magyar állandó (sajtó-, rádió-, tévé-) tudósí­tók fordítanának több figyelmet az ilyen vendégszereplések­re. S ha az általuk szorgalmasan és időben küldött tudósítá­sokat nem minősítenék egyes „illetékesek” az „áh, ez nem fontos” jelzővel, s tennék (tétetnék) félre. Mert hogy erre is volt már nem­­is egy példa ... Elszomorító, ha igazán jelentős, igazán értékes nemzetkö­zi kulturális szerepléseinkről az úgynevezett technikai vagy a nem úgynevezett, hanem valódi anyagi okok miatt itthon nem tudunk annyit, amennyit kellene. (E szereplések külföl­di visszhangja többnyire sokkal jobb, elismerőbb, főleg pedig számosabb, mint idehaza). De ha a jobb tájékoztatás azok­nak, akik ehhez a lehetőségét biztosítanák, nem fontos, ak­kor nincs mit tenni. A tömegkommunikációt lassacskán si­került leszoktatni az ilyesfajta igényekről, mondván: nincs pénz. Ez sem meglepő; ha általában a kultúrára, s azon belül is a színházaikra egyébként sincs pénz, miért éppen a vendég­­szereplések, az utazások kellő közfigyelemben részesítésére lenne? S innen már csak egy lépés, hogy a színházra hiány­zó közpénz után hiányozni fog a színházra szükséges magán­pénz is; a néző nem lesz képes megfizetni a jegyeket, vagy sok-sok magángondja miatt nem is fogja érdekelni a szín­ház, a színházba járás. Akkor aztán eljön majd az ideális állapot: nem lévén színház, nem járnak vendégszerepelni és így nem is kell erről beszámolni, következésképp nem lesz szükség informáló sajtóra. Jelentős összeg takarítható így meg, s mivel manapság a financiális politika elsődleges tö­rekvése nálunk a megtakarítás és az elvonás, itt is ideális helyzet áll majd elő. Esetleg a nézőkre a meg sem vett szín­házjegyekért is adó róható ki (ha már a meg nem épített autópályák után oly kiválóan adózunk a benzinárakban). De nem akarok tippeket adni az amúgy is kifogyha­tatlan lele­­ményű illetékeseknek ... Egy szó, mint száz: különféle művelődési intézményeink külföldi vendégszerepléseinek hazai megismertetése jelenleg esetlegességektől, szervezetlenségektől sújtott, nincs kézben tartva, személyes jó kapcsolatok függvénye, szerencse vagy „sírni tudás” dolga. Mindezek miatt időnként megalázó hely­zetbe kerülnek a tömegkommunikáció munkatársai. Azaz: „magyar módra” történik ez is. Ugyanakkor elég csak köze­pesen erős figyelemmel kísérni a környező szocialista orszá­gok sajtóját ahhoz, hogy lássuk, mekkora visszhangja van annak is, ha egy társulat, együttes tizedannyi sikert arat kül­földön, mint amekkorát a Katona József Színház aratott most Londonban. Sok szép reformretorika elhangzik manapság arról, hogy be kell tagozódnunk Európába. Helyes. De akkor ne titkol­juk, ha ilyen betagolódó lépéseket teszünk. Inkább örüljünk, ha vannak dolgaink, amikért nem szégyenkeznünk kell Euró­pa előtt. Takács István Gátlás nélkül elénk vágnak a szenzációk. Néha a fonto­sak, máskor a felületesek. Elénk hajtanak és ránk hull a száguldásuk pora. Elfedi arcunkat, homályosítja a lá­tást. Harsogásuk szavunkat nyomja el, így történik, hogy mindaz, ami költészet, igen­csak a falhoz szorul, lesodor­ják az utakról, akár az erő­szakos hangerő a csöndes szépséget és igazságot. A ver­sek is koraszülöttek. Vagy ha világra jönnek is, többnyire csak addig lüktetnek a pa­píron, míg az olvasó szeme életben tartja őket. Aztán a többség, mivel a pillanatnyi indulat és divat szülötte, a papírral együtt belesárgul a felejtés idejébe. A Nagy Vá­logató nem kegyelmez most sem, de hát a pillanatok „nagyságai” ezzel nem tö­rődnek. Ám nem véletlen a nagy előd bölcs felismerése, hogy a „pontosan, szépen” kettőse, mint test és lélek hozhat csak létre és hitele­síthet kínnal-gyötrelemmel, konok küzdelemmel mara­dandót. A kimondott igazság sem költészet önmagában, legföljebb mutatós irodalmi közhely. De a költészet min­dig egyszerre szépség-igaz­ság. Minden formában. A festő ecsetje alatt is. Szerencsére az erősek e felismerés hívői-hívei. És szerencse az is, hogy mindig akad megszállott könyvte­remtő, aki időtálló szenzá­ciókra törekszik. A könyvtá­ros, könyvtervező, festőmű­vész Lipták Pál — Pavel Lipták vallja: „Én nem tar­tozom azok közé, akik a faj­tájukat megtagadják. Csalá­dunkban csupa tótok vol­tak." — Bátran valósította meg elveit. Mondhatnánk, azt tette, amit e kiegészítés­re szoruló mondás: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” kívánna kifejezni. De kiegé­szítésre szorul, mert így el­fogadhatatlan. Igenis érde­künk a szépség és igazság! Tehát ami tetszik, ezért tet­szik. A bevezető gondolati kör talán nagyobbra sikeredett, ám ennél kevesebbre látni annak, ki valódi életművet kíván maga után hagyni, nem érdemes. Lipták Pál ugyanis nemcsak önmagá­nak szerzett rendkívüli örö­met, hanem megadta ezt ma­gyar költőknek, íróknak az­zal, hogy a művészi minősé­get önmagával díjazta. Ezt tette, amikor kitalálta és megvalósította a Poesis Hun­­garica I., majd a Poesis Hun­­garica II. verseskötet-soro­­zatot. A két sorozatban — és másféle, hasonló kiadványok nyomán — a magyar költők és írók „csupán” a megjele­nés örömét kapták, honorá­riumot nem. De aligha van ennél tisztább, mélyebb for­rású öröm. Azért is, mert Lipták Pál már 1974-ben tel­jes egészében a költőkre bízta verseik válogatását. Magyarán: e sorozatban a verseskötetét legföljebb a költő maga cenzúrázta. Ez így együtt volt az öröm elő­idézője. Nem számított, hogy csak kétszázötven példány­ban jelent meg egy-egy kö­tet, nem számított, hogy nem járt érte honorárium! „Mind­össze” a példányszám felét kapta meg a költő, a másik felét a szerzők aláírásával kérte vissza Lipták Pál s a békéscsabai megyei könyv­tár és adta kedves ajándékul a könyvszerető-könyvgyűjtő olvasóinak. És mindez együtt igenis számított! Lipták Pál a könyvterve­zés művésze bölcsen hagyta a válogatás, szerkesztés örö­mét a költőnek. Ő pedig a háttérben derűsen kereste a szép betűket, a nyomdától kapott „hulladékpapírt” és így páratlan ajándékhoz ju­tott az író, a költő s nem utolsósorban az egész ma­gyar irodalom. Az így meg­jelent különféle kötetek szá­ma már a százhoz közelít! Már a Poesis Hungarica első húsz kötetének szerzői közül érdemes fölsorolni néhány nevet. E sorozatban jelent meg — többek között — Fo­dor András, Csorba Győző, Simonyi Imre, Takáts Gyula, Csoóri Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Kalász Már­ton, Nemes Nagy Ágnes és mások kötete. Látható a so­rozat elindítójának törekvé­se a Poesis Hungarica II. so­rozatnál is. Abban Vas Ist­ván, Képes Géza, Illyés Gyu­la, Pilinszky János. Weöres Sándor verseit is e kötetek­ben kaphattuk meg, mi ki­vételezettek. Lipták Pál nyugdíjba vonulása után, a megyei könyvtár új igazga­tója, dr. Ambrus Zoltán vál­lalta a könyvkiadás folytatá­sát. Éppen az elmúlt napok­ban kaphattuk meg Bella István Sárkeresztúri ének és Czigány György Lacrimosa című verseskötetét és végre, azt a könyvet, amely Lipták Pált, a festőművészt mutatja be. A színes borítójú könyv cí­me: Lipták Pál világa. Sü­megi György megismerteti velünk a könyvtáros, könyv­művész, a tudós műgyűjtő, a harmincnégy évesen Kos­­suth-díjat kapott könyvtári újító életútját, de főként az 1954 óta kiállító festőművész munkásságát. A könyvből harmincnál több Lipták-mű­­vel ismerkedhetünk meg, köztük a festőművész tizenöt színes nyomásban közölt mű­vével, s hasonló mennyiségű képével, rajzával fekete-fe­hérben. A meggyorsított történések hangereje elnyomja a költői muzsika dallamait. Éppen ezért fontos és jó, hogy Bé­késcsabán vagy például Sze­geden élnek elszánt és ma­kacs emberek é­s idéznünk kell, mert ide kívánkozik a megújult Tiszatáj szerkesz­tőinek hitvallása: „Nem a szájtartás, hanem az ének szépsége és a dal igaza” a lényeges. Együtt: mérték és érték. A gyors és néha hisz­térikus híresedésekben­ meg­nyugtatóak, biztonságot adók a hasonló életművek és ma­gatartások. Az ilyen-olyan botrányok, fájdalmas, nagy címbetűs események napon­ta vinnének magukkal ben­nünket. Vannak, akik kár­örvendve hirdetik: zűrzavar van mindenütt. Azoknak kell tehát szívósan kitartani, akik a változóban is a meg­tartó maradandót keresik. Amelyben létezünk, kény­szerpálya, önmaga helyzeté­ből következő, gyorsított nemzetállapot. Elkerülhető­ségéről vitatkozni is alig ér­demes. Ma ez létezésünk ar­culata. Nem mondható, hogy teljességgel minőségi hely­zet, de remélhető, hogy arra törekszik. Hadd csapjon arcunkba az elszáguldó szenzációk pora, hadd hangoskodjon mindaz, ami másként nem képes megnyilvánulni. De nekünk tudnunk kell, nem ez a cél. Meg kell köszönni Lipták Pálnak és minden időben megtalálható társainak, az örök maradandóság és érték hitét. A Békéscsabáról csak­nem egy időben érkező mind­három könyv, ezt a hitval­lásunkat erősíti! Kiss Dénes Ma már ez a rendkívüli ? Lipták Pál örömei Helyreállítják a pápai zsinagógát A pápai zsinagóga felújítását és hasznosítását tartja el­sődleges feladatának a Kul­turális és Városépítő Egye­sület, rövidítve a KÉVE, ame­lyet a dunántúli város lokál­­patriótái alapítottak. Azt szeretnék, ha az 1846-ban épült zsidó templom — ha nem is eredeti funkciójában — a közt szolgálná, és a vá­ros közéletének, kulturális, zenei életének egyik köz­pontja lenne. Annak idején 1000—1200 személyt is befo­gadott az impozáns épület. Az izraelita hitközség 1973- ban eladta a felújításra szo­ruló zsinagógát a városi ta­nácsnak, amely azután ere­jéhez mérten megkezdte az épület helyreállítását. Több millió forint költséggel ki­cserélték a tetőszerkezetet, megerősítették a falakat. Saját erőből azonban nem tudják folytatni a helyreál­lítást, amelyhez most part­nerként jelentkezett az új pápai egyesület. (MTI) Bronzékszerek a páli temetőben Befejezték a 9. századi te­mető feltárását a győri Xan­­tus János Múzeum régészei Páli község határában. A szakemberek második éve vallatták a föld mélyét a Dombok elnevezésű dűlőben. A régészek az egyik sírban bronz fülbevalókat és há­rom bronzból formált gyűrűt találtak, melyeknek a díszí­tései a honfoglalást megelő­ző időszak díszítő kultúrájá­ra jellemzőek. Egy másik sírban vas szíjvégre és kis­méretű vas csatra leltek, amely feltételezésük szerint a más lelőhelyekről ismert korabeli sarkantyúviselethez tartozhatott. Felszínre hoz­tak még lándzsahegyeket, esztergályozott csont tűtartó­kat, néhány vaskést és bal­tát. Malonyai Dezső színi direk­tor, a Pest Megyei Tanács Nyári Színházának vezetője nem hagyta legyőzetni ma­gát. A Teátrum kiűzetése Szentendre Fő teréről nagy viharokat kavart, s történt mindez éppen a huszadik évfordulón. A hagyomány ereje és az igazgató kitartá­sa döntött: a Teátrumot át­helyezték a Várszínház Kar­melita udvarába, új bemu­tatóval köszöntve az évfor­dulót, Leoncavallo Bajazzók­­jával. A nyári produkciók sorá­ból elsősorban kiegyenlített színvonala, igényes megva­lósítása miatt emelkedik ki. Az igen egyszerű színpadkép belesimul a környezetbe (Csikós Attila munkája) és nemcsak hiteles helyszínt ad, hanem jó játékteret Gulyás Dénes rendezéséhez. Kiváló tenoristáink — a rö­vid felkészülési idő ellené­re is — mívesre munkálta elképzeléseit. Törekvése: éne­kes-színészi munkával hús­­vér figurákat teremteni, az egyes szituációkban hang­súlyt adni az emberi visel­kedésformáknak és sok-sok ötlettel állandó mozgásban tartani a színpadot. Két vi­lág — a szicíliai falu örö­me és a művészek egyéni tragédiája — között feszíti a drámát. A felhőtlen i­o­­hóckodás mögött kezdettől ott lappang a feszültség, amely meghatározza a há­rom „színész” egymás kö­zötti viszonyát. Gulyás fel­fogásában Tonió a történé­sek „motorja”, és ehhez ki­váló partner Tóth János, ő nem a „bamba” Tonió, ha­nem szenvedélyes, szerelem­re szomjazó férfi, aki meg­aláztatásának megtorlására, bosszúja eszközeként hasz­nálja fel Caniót. Hangja szebb, kiegyenlítettebb lett, és egyre karakteresebb, amelyhez élményt adó, minden pillanatot kitöltő já­tékkultúra és akrobatikus mozgás párosul. Karizs Bé­la a színjátékba belefáradt, szerelmében csalódott férfit játssza, akit az események (és Tonió) hajszolnak a ket­tős gyilkosságba. Hangjának tüze, szenvedélye kissé hal­ványabb, de híres áriáját őszinte drámával fűtötte át. Pitti Katalin is új színe­ket hozott Nedda szerepébe. Megjelenésekor már érezte­ti: kitörni vágyása, szerel­me a végzetet hozza rá. Szárnyaló magasságai igen szépek, középhangjai he­lyenként erőtlenek. Kovács Pál Silvio érzelemdús figu­rájában inkább a nyers erő, kevéssé a líra dominál. Pa­taki Antal főiskolai hallga­tó Beppója kedves esetlen­séggel, kellemes karakter­­hangjával igazodott az elő­adáshoz. Selmeczi György biztos stílusismerettel, jól érzékel­teti Leoncavallo verista al­kotásának mind a líráját, mind a tragikusabb színeit. Dirigálásában elsődlegesen az énekesek kíséretére össz­pontosít, de szinte szimfo­nikus mélységgel szólalt meg a második felvonás előjá­téka. A Teátrum alkalmi zenekara igyekvőn alkal­mazkodott vezényléséhez. Nagyszerűen énekelt vi­szont az Operaház tagjaiból álló kórus. Az előadás — ki­elégítve az idegenforgalmi szezon igényeit — olasz nyelven szólalt meg, dicsé­retesen. (mátal) Évforduló — Szentendre nélkül Balassók a Várban A rádió mellett FEKETE ANGYA­KRÓL Ha egy hangjátékban alul­járószlengben beszélnek, „tök jó”, meg hasonló kifejezése­ket használnak, tuti, hogy if­júsági hangjátékkal van dol­gunk. Horváth Péter új mű­ve, a Fekete angyalok (ren­dezte Magos György) e nyel­vi ötletet azért nem viszi túl­zásba, fiataljai igaz, hogy nem éppen angyalok, sőt, a címben jelzett „fekete” jel­zővel illusztrálja, miféle jó­madarak a valóságban, nyel­vileg mégis közel állnak a normális köznyelvhez, leg­feljebb egy-egy jelző, kife­jezés erejéig beszélnek fia­talos modorban. (Aki ugyan­is a valódi aluljárónyelvet a valóságban kívánná bemutat­ni, még mindig nyomdafesté­ket nem tűrő szavakba botla­­na...) A tinik céltalanul élnek, mígnem az a kolosszális öt­letük támad, hogy be kelle­ne törniük egyikük nagyma­májához, akinek bizonyára sok pénze van, hiszen mire is költené a kis nyugdíját... Gagarin, Carlo és Rita bele is mászik a sötét kalandba, ám ahelyett, hogy a lakásban találnának igazi értékeket, hazajön a kórházból nagy váratlanul a nagymama. Aki a kislányt megkéri, fésülje meg a haját, a többieket is angyalnak nézi, azt hiszi, máris a túlvilágon van. Mese? Valóság? Kitaláció? Ez is, az is. Nekem az egész darabban a Ritát alakító Eszenyi Enikő játéka tetszett a legjobban, ő találta el a darab stílusát, nyújtott hanghordozása, af­­fektálása alapján valóban magunk előtt láttunk egy alakuló, formálódó kislány­jellemet. Nagyszerű volt Te­­messy Hédi nem evilágon já­ró öregasszonya, persze, ilyen is csak a mesék világában lé­tezik jobbára. Mindegy — jó volt a darab, jó a rendezés és a színészi játék, kellemes időtöltésnek bizonyult meg­hallgatni. SERDÜLETLEN ANYÁKRÓL Ötödik fejezetéhez érkezett a Serdületlen anyák című so­rozat, melynek szerkesztő­műsorvezetője Tarnay Márta. Bognár Mónika rendezésé­ben hallhattuk ezt a részt is, amely arról szólt, felvilágo­sult korunkban mennyire tá­jékozatlanok, mennyire fel­készületlenek az életre a ti­zenéves lányok. (És természe­tesen a fiúk is.) Meghökken­tő esetekről hallottunk, Czei­­zel Endre a maga megnyug­tató modorában beszélt a cseppet sem megnyugtató helyzetről, amely hazánkat jellemzi e téren. A fogamzás­­gátlásról főképpen a fiatalok tudnak igen keveset, félre­­tájékozódásuk, vagy tájéko­zatlanságuk oka elsősorban a felnőttek világában rejlik: odahaza szinte semmit sem hallanak minderről, s még az iskolai biológiaórákon sem azt tanítják, amire igazán szükségük lenne. A műsor most is csak a serdületlen anyákról szól, pedig nyugodtan ki lehetne terjeszteni érvényességét a serdülte­bb generációkra is, amelyek szintén meglehető­sen elmaradottak. A korsze­rűséget mindig az újdonsá­gokban látjuk, egyik tabletta üdvözítő voltát követi a má­siké, s még kellő tapasztala­tunk sem lehet szedésének előnyeiről, hátrányairól, már­is előállnak a még üdvözí­tőbb tablettákkal. Pedig a gyógyszer nem old meg sem­mit, mellékhatásairól, súlyos károsító mivoltáról kevés szó esik. A kislányok pedig azt szedik, amihez hozzájut­nak, egy-egy barátnő „jóvol­tából”, vagy még azt sem. * A BÍRÓ NYILATKOZIK A derűs krimi után a ko­mor változat — az 56 utáni megtorlás elhíresült fősze­replője, dr. Vida Ferenc elő­adta előbb a Bartók adón, majd a Kossuthon, hogy bár sok halálos ítéletet hozott, ő mindent vállal ma is ... Szerencsére, a ma ille­tékes Legfelsőbb Bíróság nem ilyen makacs, s nemrégi­ben ítélettel semmisítette meg Vida doktor oly büsz­kén vállalt ítéleteit. A demokráciához hozzátar­tozik, hogy ki-ki vállalhas­sa a saját múltját. A köpö­nyegforgatók visszataszító színjátékához képest — amely ma zajlik a közéletben — nem ok nélkül mondhatta az egy­kori vezető bíró, hogy neki akkor is volt, s a jelek sze­rint ma is van „tartása”. Jú­nius tizenhatodikán viszont kiderült, hogy a halottaknak is van tartásuk, s ők győztek, holtukban is. Borenich Péter a közvélemény és az utókor hasznára is nagy rádiós tettet vállalt, s oldott meg kitű­nően, amikor érzékeltette velünk egy ember morálját, aki büszke arra, hogy a tör­ténelem főirányának ellené­ben cselekedett. Háry Márta SZERDA, 1­989. JÚLIUS 26. NÉPSZAVA KRIMI Késő őszi esti órán — Dür­renmatt bűnügyi írását hall­hattuk, egy koradélutáni nyári órán. A krimi akkor tudja kiváltani a kellő ideg­borzoló hatást, ha igazi író írta. Szinte csak véletlenül maradt nyitva a rádióm, de amint elkezdődött az izgalmas sztori, és meghallottam az írót alakító Márkus László hangját, nem voltam képes elzárni a rádiót. (Pedig hát ez már ismétlés volt, az 1976- os évből való.) Megragadott maga az irodalmi alapanyag, a kitűnő ötlet, amelyre a kis bűnügyi komédiát felépítette az író, és magával ragadott kitűnő művészünk alakítása.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék