Népszava, 1989. július (117. évfolyam, 153–178. sz.)

1989-07-10 / 160. szám

1989. JÚLIUS 10., HÉTFŐ Véget ért a phenjani VIT Budapesti küldött támadása a magyar vezetők ellen Gigantikus, méreteiben a megnyitón is túltevő ünne­péllyel zárult pénteken a 13. Világifjúsági Találkozó hiva­talos programja Phenjanban. Az ismét zsúfolásig meg­telt 150 ezres Május 1. sta­dion közönsége a koreai sza­valókórusoktól buzdítva hosszú percekig tombolva követelte „a koreai nép vezé­rének” megjelenését, majd újabb percekig ünnepelte a hatalmas dísztribünre belépő Kim Ir Szent. A záróbeszé­,­dek a megnyitóhoz hasonló-b­an most is háttal a tömeg­nek, arccal a dísztribün felé hangzottak el. A namíbiai, majd a palesztin nemzeti elő­készítő bizottság vezetőjének angol nyelvű beszédét most is, mint a megnyitón, érthe­­tetlenségig elnyomta az egy­idejűleg felhangzó koreai nyelvű szavalókórus. A fesztivál alatt legalább féltucat, több tízezer embert megmozgató tömegdemonst­ráció volt Phenjanban Pén­tek este azonban mindezek­nél is félelmetesebb, lélegzet­elállítóbb produkciókkal káp­ráztatta el közönségét a ven­déglátó. A műsor első jelene­tében a stadion mintegy 70 méter magas tetőszerkezeté­ről „tündérek" szálltak le egy fátyolszerű szivárvány­odon a „földi paradicsom­ba”. A műsor fénypontjaként egyensúlyozó légtornászok száguldottak át a küzdőtér felett, 70 méter magasban kifeszített két dróton, majd fellógatott légtornász­ok zu­hantak 34—40 méteres mély­ségbe, s emelkedtek újra a magasba, hintáztak az egész küzdőtér felett. Az utolsó je­lenetben a műsor több tíz­ezer szereplője, köztük a különböző emberfajtákat jel­képező nagyfejű bábuk, já­rultak Kim Ir Szen tribün­jéhez, hogy éltessék a „nagy vezért”. Még tartott az ünneplés, amikor a stadiont demonst­­ratívan elhagyta a megnyi­tón bántalmazott dán, va­lamint a norvég küldöttség. A stadion előtt a norvégok „Hol az amnesztia?" felirat­tal várták be a záróünne­pélyről­­kiözönlött tömeget. A phenjani fesztiválról egyébként igen szélsőséges vélemények alakultak ki. A továbblépést sürgetőknek az az álláspontjuk, hogy nem volt alkalom konstruktív vi­tára. A viták elmaradása a nemzetközi ifjúsági mozga­lom válságán túl nagyrészt annak a következménye volt, hogy az észak-koreai házi­gazda túlértékelte saját sze­repét, a fesztivált elsősor­ban propaganda céljaira használta fel s nemegyszer nyilvánvalóan akadályozta a delegációk mozgását, egyes vitafórumokon való részvé­telét is. Phenjan ezzel valószínűleg megadta a kegyelemdöfést a hagyományosan értelmezett világifjúsági találkozóknak. Szabó György, a Demokra­tikus Ifjúsági Világszövetség főtitkára szerint a kialakult helyzet változtatásra kény­szeríti a legnagyobb nemzet­közi ifjúsági szervezetet is. A főtitkár az MTI tudósító­jának nyilatkozva elképzel­hetetlennek mondta, hogy a DIVSZ a tagszervezetek né­ha szögesen ellentétes állás­pontjai mellett általános konszenzusra jusson akár egy következő fesztivált illetően is. A magyar küldöttség rész­vételét tapasztalatlanság, fel­készületlenség, megosztott­ság, sőt, olykor érdektelenség és belső viszály jellemezte a phenjani 13. világifjúsági és diáktalálkozón. Mindez jórészt a még hagyományo­san működő fesztiválmozga­­lom és a Magyarországon zajló politikai átalakulási fo­lyamat ellentmondására ve­zethető vissza. A magyarok mindössze há­­­rom kérdésben jutottak egy­séges álláspontra. Megkéset­ten ugyan, de csatlakoztak■ a finn delegáció felhívásához Kína ügyében, előzetesen egyetértettek Forrai István felszólalásával az emberi jo­gokkal foglalkozó tanácsko­záson. A harmadik, ugyan­csak későn született állásfog­lalásban pedig a delegáció Antoniewicz Rolandnak, a magyar—lengyel országjáró diákszövetség elnökének s így a magyar delegációveze­tés egyik tagjának megnyi­latkozásaitól határolta el ma­gát. Antoniewicz Roland ugyanis — nem kérve a kül­döttség véleményét — több ízben felszólalt politikai fó­rumokon, úgymond a­ magyar kommunisták nevében. Be­szédeiben hajbókolt a KNDK, annak vezetői és esz­méi, valamint Nicolae Ceau­­sescu és Jan Fojtik politiká­ja, nézetei előtt. Revíziós tö­rekvéseknek nevezte a ma­gyarországi folyamatokat és likvidátoroknak minősítette Pozsgay Imrét, Nyers Rezsőt, Horn Gyulát. A magyar küldöttség e megnyilvánulásokat megdöb­benéssel fogadta, azokat szélsőséges egyéni vélemény­nek minősítette és elfogad­hatatlannak tartotta, hogy az egész küldöttség álláspont­jaként hangzottak el. Demonstráció Párizsban Párizsban szombat délután impozáns tüntetés, este pe­dig százezres popzenei hang­verseny zajlott le „a gazda­gok bicentenáriuma” elleni tiltakozás jegyében. A szer­vezők — írók, művészek, szakszervezeti és egyházi ve­zetők — felháborítónak tar­tották, hogy­ a feudális ren­det megdöntő francia forra­dalom 200. évfordulóját a francia kormány „a világ urainak”, a hét leggazdagabb tőkés ország vezetőinek csúcsértekezletével ünnepli meg. Gilles Perrault író „ízlés­telennek és történelmi képte­lenségnek” minősítette a tő­kés csúcsot, Jacques Gaillot püspök pedig kijelentette: „nem elég ünnepelni a for­radalmat, hanem folytatni is kell. Délután az operától közel harmincezres tömeg menetelt a Bastille térre azzal a jel­szóval, hogy „Adósság, apart­heid, gyarmatok — ebből elég volt”. A menet élén ha­ladt Gilles Perrault és Jacques Gaillot, a Forradal­mi Kommunista Liga nevű trockista párt és az FKP vezetői, Otelo Sáraivá de Carvalho, a börtönéből nem­rég szabadult portugál forra­dalmár, és neves popéneke­sek. Mögöttük meneteltek a függetlenségükért küzdő ka­­nakoknak, a csendes-óceáni francia külbirtok, Új-Kale­­dónia őslakóinak képviselői, szakszervezeti vezetők, a for­radalmat idéző frígiai sap­kákban. Pénteken reggel Juan Tang elnök vezetésével hazánkba érkezett a Munka Világszövetsége végrehajtó bizottságának delegációja. A küldött­ségben az elnököt elkí­sérte két alelnöke és Jan Kulakowski főtitkár is. A villámlátogatás során a világ harmadik legna­gyobb szakszervezeti szö­vetségének delegációja találkozott a magyar kor­mány képviselőivel, ta­nácskoztak a SZOT veze­tőivel, és alkalmat kerí­tettek arra is, hogy baráti beszélgetést folytassanak a Független Szakszerve­zetek Demokratikus Ligá­ja képviselőivel. A dele­gáció elutazása előtt in­terjút kértünk Jan Kula­kowski főtitkártól, aki a Munka Világszövetsége vezetésén belül elsősor­ban a szocialista orszá­gok szakszervezeti moz­galmaival foglalkozik. Főtitkár úr, hogyan jött létre és minek köszönhető az önök magas szintű láto­gatása? — A látogatást mi kezde­ményeztük, s természetesen nemcsak Magyarországon, hanem ülünk előző két állo­másán is: a Szovjetunióban és Lengyelországban. Az előzményekről annyit, hogy levélben jeleztük a SZOT- nak és az alternatív szak­­szervezeteknek látogatási szándékunkat és postafor­dultával kaptuk mindkét szervezettől a választ: szíve­sen látnak bennünket. Mi­vel kettős tartalmú volt a kérdés, el kell mondanom, hogy miután a Munka Világ­­szövetsége ez év őszén tartja soros kongresszusát, a vég­rehajtó bizottság szükséges­nek tartotta, hogy megis­merkedjünk a kelet-európai politikai változásokon belül azokkal a változásokkal, amelyek a szakszervezeti mozgalmakat érintik. Itteni tárgyalásaik során szü­lettek-e érdemi megálla­podások? — Úgy gondolom, ilyenek­ről még korai lenne beszélni, hiszen ezt az utazást elsősor­ban a kölcsönös megisme­résnek és információcseré­nek szántuk. Ennek ellenére örömmel vettük, hogy meg­hívásunkat a venezuelai kongresszusunkra, mind a SZOT vezetői, mind pedig a liga képviselői elfogadták. A tárgyalások során egyéb­ként biztosítottuk tám­ogatá­­sunkról a Független Szak­­szervezetek Demokratikus Ligáját és annak kezdemé­nyezését, vagyis az idén vagy jövő év elején megrendezés­re kerülő Európai szakszer­vezetek együttműködési konferenciájának a tervét. Mielőtt az elképzelhető to­vábbi kapcsolatokról beszél­getnénk, legyen szíves, főtit­kár úr, ismertetni a Munka Világszövetségének eddigi kapcsolatait a magyar szak­­szervezetekkel. — Túl sokat nem mondha­tok. Sajnálatos módon a SZOT korábbi vezetése a tár­gyalások során gyakran meg­bízhatatlan volt, más ígérete­ket és információkat kaptunk külföldi tárgyalásaink során, és más véleményeket han­goztattak itthon. De ne be­széljünk a múltról. Én fon­tosabbnak érzem, hogy az elkövetkező időkben szoro­sabb együttműködés alakul­hat ki a Munka Világszövet­sége és a magyar szakszer­vezeti szövetségek között. Ezek szerint a két tárgya­lás során bebizonyosodott, hogy a SZOT és az alterna­tív szakszervezetek a nem­zetközi kapcsolatrendszereik­ben nem zárják ki egymást? — Nagy Sándorral, a SZOT főtitkárával való tár­gyalások során számunkra bebizonyosodott, hogy az a szövetségi rendszerben el­képzelt szakszervezeti plura­lizmus, amelyet a magyar hivatalos szakszervezetek meg kívánnak valósítani, na­gyon közel áll a Munka Vi­lágszövetsége plurális gon­dolkodásához és ténykedésé­hez. Úgy gondolom, az is természetes, hogy az alter­natív szakszervezetek képvi­selőivel és Forgács Pállal folytatott beszélgetéseink egyértelművé tették, hogy céljaink szinte közösnek mondhatóak. Megfogalmazná, a Munka Világszövetségének célját? — Természetesen. De en­gedje meg, hogy elsősorban csak címszavakban beszéljek róla. A mi szövetségünk tag­­szervezetei olyan állam és államrend kialakításáért küzdenek, ahol a középpont­ban a dolgozó ember és ér­dekei állnak. Harcolunk a nemzetek önrendelkezési jo­gáért, és ezen belül elsősor­ban a szakszervezetek füg­getlenségéért. A Munka Vi­lágszövetsége elsősorban a fejlődő világ országaiban fejti ki tevékenységét, de vannak tag-szakszerveze­­teink Észak-Amerikában és Európában is, sőt Kelet-Eu­­rópában is, hiszen talán ke­vesen tudják, hogy a Len­gyel Szolidaritás szakszerve­zet nemcsak a marxista ala­pú Szakszervezeti Világszö­vetségnek, de a Munka Vi­­­lágszövetségének is a tagja. Alapvetően célunk az érték, békén alapuló szakszerveze­ti tevékenység és ilyen ér­téknek tekintjük az emberi méltóság védelmét és meg­őrzését. Ennek természete­sen összes emberi kulturális, és szociális dimenziójával együtt. Természetesen ehhez kapcsolódik egy társadalom­­kép is, amely megvalósítá­sához a világ 88 államában működő tagszervezeteink konkrét, gyakorlati és haté­kony tevékenységére van szükség. Még a beszélgetésünk ele­jén főtitkár úr a Munka Vi­lágszövetségén belüli plura­lizmust említette. Korábban hosszú ideig a Munka Világ­­szövetséget mint keresztény­demokrata szakszervezeti szövetséget emlegették. — Nem vagyunk keresz­ténydemokraták, de szimpa­tizálunk ezekkel az eszmék­kel. Pluralizmusunk lényege éppen az, hogy nem vallási és politikai elkötelezettségen alapul, hiszen sok vallást és sokfajta politikai nézetet képviselő emberből áll tagsá­gunk. Mindenesetre pluraliz­musunkhoz hozzátartozik az is, hogy semmilyen politiká­nak nem vagyunk elkötelez­ve, a politikai függetlenséget tevékenységünk kiinduló pontjának tekintjük. Ugyan­akkor bizonyos célokért az együttműködést el tudjuk képzelni más szakszervezeti, vagy politikai formációkkal. Befejezésül: az önök tár­gyaló küldöttsége mind a két megbeszélésen különös hang­súllyal szólt a szakszervezeti szabadság fontosságáról.­­ Valóban, hiszen a Mun­ka Világszövetsége minden tagjának közös alapállása szerint a szakszervezeti sza­badság olyan emberi jog, amelynek korlátozására sen­ki, és semmiféle politikai irányzat nem jogosult. L. Boda András Megfogalmazott céljaink közel vannak egymáshoz As együttműködés lehetőségei korlátlanok Interjú Jan Kulakowskival a Munka Világszövetsége főtitkárával Bolgár muzulmánok Már 120 ezer... A bolgár televízió legfris­sebb híradása szerint a hét végéig már 120 ezer bulgáriai muzulmán távozott Törökor­szágba A bolgár tömegtájékozta­tás egyelőre nem adott hírt arról, hogy a bolgár—török viszony­ban kialakult újabb feszültség miatt Törökország hivatalosan a Szovjetunió közvetítését kérte. Arról sem számoltak be, hogy az isz­lám konferencia a muzul­mán világgal szembeni ki­hívásnak minősítette a bul­gáriai muzulmánok tömeges Törökországba távozásának az ügyét. (MTI) Mi és Amerika Sokatmondó jelképként is felfogható, hogy mire George Bush magyar földre lép, már újra helyén áll egy szobor Buda­pesten, a Szabadság téren. Sokatmondó jelkép ez azért, mert egy kis és egy na­gyon nagy ország kapcsolatainak múltját, jelenét és talán jövőjét is szimbolizálja, mert ismét ott van, ahová szánták és azért van ott, amire szánták. Harry Hill Bandhol az amerikai tábor­nok emlékét őrzi, örökíti tovább, aki 1919- ben a­ szövetségesek katonai missziójának tagjaként személyesen akadályozta meg, hogy a román csapatok elhurcolják a Ma­gyar Nemzeti Múzeum kincseit. Az 1936- ban felállított szobor negyven éve tűnt el, nyilván a hidegháború viharaiban, s csak néhány esztendeje bukkant fel is­mét. Előbb a budapesti amerikai reziden­cia kertjét díszítette, s most Mark Palmer nagykövet biztatására tér vissza onnan megszokott helyére. Talán nem túlzás azt állítani, hogy mi magunk is e szoboréhoz hasonló utat jár­tunk be az amerikai kapcsolat megítélé­sében az elmúlt négy évtizedben. Fontos ezt felismernünk, mert így válik ország­­világ előtt érthetővé az az ügybuzgal­munk, amellyel az amerikai elnök foga­dására készülünk. Hiszen nehezen lenne letagadható, hogy várjuk, nagyon várjuk már őt. Töprengünk, ábrándozunk, mér­legelünk, némiképp szorongunk és rop­pant kíváncsiak vagyunk, elvégre nem mindennapos eseményről van szó: hiva­talban lévő amerikai elnök most először látogat el hozzánk. Aztán önmagunkba, nézünk­, milyennek látjuk mi Amerikát? Először talán azok­nak a magyaroknak a képe ötlik fel ben­nünk, akik ott lettek második hazája. A kitántorgott másfél millió nincstelené, a fasizmus elől el­menekülteké, például Bar­tók Béláé, a világhírű tudós magyaroké, Neumann Jánosé, Szilárd Leóé, a hidro­génbomba atyjaként hírhedt Teller Edéé, a sztálinizmustól megrettenteké, így a Nobel-díjas Szent-Györgyi Alberté, az utóbbi időben sokszor látott Sörös Györ­gyé, aki most alapítványával hódít szü­lőhazájában, az 1956-ban kivándoroltaké és a többieké, ismerősöké, ismeretlene­ké, akik ma vagy kétmillióan ott élnek Amerikában. Mindjárt ezután a kétoldalú kapcsola­tokat vesszük szemügyre, s magunk is meglepődünk azon, hogy milyen messze múltba nyúlnak vissza, s hogy milyen sok ágon futottak még a nehéz időkben is. A politikai-gazdasági kapcso­latok fejlődésében azonban az első igazi fordulópontot az 1978-as év hozta meg, amikor az Egyesült Államoktól visszakap­tuk a koronázási kincseket, és kereske­delmi megállapodást is kötöttünk. Azóta vett ígéretes, folyamatában előremutató irányt együttműködésünk. A második fordulópontot Grósz Károly tavalyi ame­rikai látogatása jelentette, amely tanúsí­totta, hogy az Egyesült Államok politi­kai, gazdasági vezetői érdeklődéssel, szim­pátiával figyelik a nálunk végbemenő változásokat, s hogy a kapcsolatokban számtalan lehetőség kínálkozik a tovább­lépésre. Ahhoz azonban, hogy ezeket ka­matoztatni tudjuk, itt és ott, s a kétoldalú tárgyalóasztalnál is sok mindent kellett és kell még tisztázni. Ezt a tisztázást lendítheti most tovább Bush elnök látogatása, s ebből a szem­pontból figyelemre méltó, hogy az ame- | rikai vezető még elindulása előtt törté-­­ nelmi jelzővel illette budapesti útját.­­ Nyomatékosan szólt arról, hogy nem ki- | ván beavatkozni belügyeinkbe, nem akar f­éket verni a Szovjetunió és Kelet-Euró-­­­­a közé. „Nem­­­zért megyek Magyaror­szágra, hogy Gorbacsov életét nehezít­sem” — mondta. „Ugyanakkor úgy hir­­­szem, önöknek is tudomásul kell venni­ük, hogy ha a gazdasági rendszer a na­gyobb nyitottság, az erősebb magánszek­tor irányába halad, akkor az Egyesült Államok könnyebben lehet teljes értékű partner a gazdaság fejlesztésében, reform-­­­jában” — szögezte le az elnök. Tulajdonképen itt érkeztünk el a Bush-­­ látogatás számunkra legfontosabb kérdé­séhez: m mit várhatunk az amerikai elnök­től? Az, hogy az Egyesült Államok első em­bere ellátogat hozzánk, nem csupán két­oldalú, hanem a mai időkben világra szó­ló esemény. Óriási tehát és közös a fele­lősségünk. A siker azokat a kedvező fo­lyamatokat ösztönözheti, amelyek a nem-­­­zetközi életben ismét utat törtek maguk­nak, amelyek a konfrontáló világból az­­ együttműködő világba visznek el, ahol­­ kevesebb lesz a fegyver és több, egyre­­ több az összekötő kapocs. Serkentheti­­ földrészünk egymástól elszakított két ré-­­­szének további közeledését, a közös euró-­­­pai ház felépítését. S segítheti azokat a­­ változásokat, amelyeket itt, Kelet-Európá- | ban mi egyrészt válságjelenségekként, másrészt a valódi megújulás reményében élünk meg. De túl ezen nemzeti érdekünk is a lá-­­ togatás sikere. Az amerikai elnök renge-­e­teg újságírót vonz fővárosunkba, akik el- | viszik hírünket a világba, s fontos, hogy­­ jó hírünket keltsék, hogy minél átfogóbb­­ és hitelesebb képet rajzoljanak orszá- | gunkról. Fontos a látogatás sikere abból­­ a szempontból is, mert újólag bizonyít- t hatja hazánk nyitottságát, együttműködé­si készségünket a világ felé. És, persze, fontos a siker a kétoldalú­­ kapcsolatok jövője" szempontjából is. Alig-­­ ha kell különösebben magyarázni,­ mit je-­­­lenthet számunkra Amerika fejlettsége a­­ gazdaságban, az oktatásban, a kultúrá- §­ban. A gazdasági együttműködés két kü­­­ lönböző társadalmi rendszerű ország kü-­l­­ött különösen bizalomigényes terület, ií­t a tét most nagy, mindenekelőtt szá­­­­munkra nagy. A siker alátámaszthatja a­­ Magyarországnak csaknem egy hónapja­­ megszavazott preferenciális vámelbánást,­­ ami évente 4,5 millió dolláros vámköny- f nyítést jelent amerikai részről, exportunk­­ mai szintje melett, és versenyképessé tesz­­ olyan termékeket is, amelyek eddig nem­­ voltak­ azok. Biztosíthatja számunkra a legnagyobb kedvezményes elbánást, im­már nem egy, hanem öt évre vagy — és most mégis ábrándozunk egy kicsit? — korlátlan időre. Elérhetjük, hogy a kül­földi magánbefektetésekre garanciát vál­laló amerikai kormányhivatal (OPIC) te­vékenységét hazánkra is kiterjesztik, hogy a COCOM-lista enyhébb lesz, hogy az ír Egyesült Államok nyugati partján is lesz a képviseletünk. Ez távlatos programja lehet a magyar­­ —amerikai kapcsolatok fejlesztésének. Ebben kiemelkedő állomás a Bush-láto­­gatás. Kocsi Margit 3

Next