Népszava, 1989. szeptember (117. évfolyam, 206–231. sz.)
1989-09-01 / 206. szám
NÉPSZAVA 1989. SZEPTEMBER 1., PÉNTEK A csehszlovák sajtó a prágai ítélet magyar visszhangjáról Láng Judit, az MTI tudósítója jelenti: A prágai per és a Deutsch Tamás és Kerényi György fölött kimondott ítélet jóváhagyásaként és igazolásaként tálalta a csehszlovák sajtó a Népszabadság kommentárját. A csehszlovák televízió már szerdán este fő híradásában, majd a nemzetközi eseményeket ismertető „Huszonnégy óra a világban” című műsorában ismertette a Népszabadság-kommentárt. A televízió, majd csütörtökön a csehszlovák napilapok, a Rudé Právóval élen azt hangoztatták, hogy a Népszabadság korrektnek nevezte a Kerényi György és Deutsch Tamás ellen hozott ítéletet. A pozsonyi Pravda tudósítója, Vojtech Vesely lapjában mindehhez még hozzáfűzte: Kerényi és Deutsch hazaérkezése győzelmes éjszakai menettel folytatódott a budapesti csehszlovák nagykövetség elé, hogy „a kamerák előtt vigyék színre az éhségsztrájkolók talpraállítását”. Vesely azt írta, a Népszabadság tudósítója csupán két mondatot szentelt a prágai perben az ügyész vádbeszédének és büntetési javaslatának, míg ezzel szemben a védelem összes tézisét ismertette. A pozsonyi Pravda szerint Forró Evelyn a Népszavában igyekezett kétségbe vonni a vád bizonyítékait. A Biztonsági Tanács sürgeti, Izrael ne toloncoljon ki több palesztint A Biztonsági Tanács elítélte Izraelt a megszállt területeken élő palesztinok kitoloncolása miatt, s felszólította Jeruzsálemet: hagyjon fel ezzel a gyakorlattal. A határozatot 14 igen szavazattal, az Egyesült Államok tartózkodása mellett fogadták el. A BT mostani tanácskozását az arab államok kérték azt követően, hogy Izrael a hét végén újabb öt személyt utasított ki az országból. Ezzel már 58-ra nőtt a nagyszabású tiltakozó mozgalom kezdete óta deportált palesztinok száma. Libanoni gerillák csütörtökre virradóra rakétákat lőttek ki Izrael északi részére — közölte egy katonai szóvivő. A rakéták kisebb károkat okoztak, de személyi sérülés nem történt. Jeruzsálemi jelentés szerint egy izraeli katonai szóvivő csütörtökön bejelentette: a hadseregen belül különleges alakulatot hoznak létre a palesztin felkelés leverésére. Ezeket az egységeket kimondottan a zavargások megfékezésére képezték ki, s ez — mint megfigyelők rámutatnak — szakítást jelent a harci kiképzésre támaszkodó katonai hagyományokkal. Az izraeli politika „keményedésére” utal az a beszéd is, amelyet Rabin hadügyminiszter mondott tegnapi ciszjordániai szemleútján. Rabin szerint Izrael elszánta magát az Intifada „kemény magjának” szétzúzására, s ennek érdekében a hadsereg „új módszereket” vezetett be. Kanbodzsa-konferencia Bűnbakkeresés kudarc után Kis Csaba, az MTI tudósítója jelenti: Hun Sen békére hívott fel, Norodom Szihanuk viszont a harcok felújulásával fenyegetőzött a kambodzsai rendezés megvalósítására öszehívott nemzetközi konferencia kudarcát követően. A két társelnök, Dumas francia és Alatas indonéz külügyminiszter minden érintett felet, s a nagyhatalmakat is arra szólította fel, hogy haladéktalanul tegyenek meg mindent egy újabb, ugyancsak Párizsba összehívott konferencia sikeres előkészítéséért. Megindult a felelősök keresése is, a kudarcért a kambodzsai felek kölcsönösen egymást teszik felelőssé, az Egyesült Államok és Kína elsősorban Vietnamot vádolja, Vietnam és a kambodzsai kormány a vörös khmerekre hárítja a felelősséget az eredmény elmaradásáért. Hun Sen, a Phnom Penh-i kormány miniszterelnöke kijelentette: a kudarctól függetlenül szeptemberben befejeződik a vietnami csapatok kivonása Kambodzsából. Arra szólított fel minden hatalmat, hogy szüntessék meg a feleknek nyújtott katonai támogatást. Ez a felhívás elsősorban az Egyesült Államoknak és Pekingnek szól, mivel a két nagyhatalom továbbra is fegyvereket ad a kormányellenes koalíciónak, Kína ezen belül a vörös khmereknek. Igor Rogacsov szovjet külügyminiszter-helyettes, aki a tanácskozás befejező szakaszában vett részt a munkában, ugyancsak a katonai támogatás megszüntetését sürgette a Liberation című francia lapnak adott nyilatkozatában. ságának augusztus 27-én közzétett nyilatkozata hangvételében, súlyában a legjelentősebb moszkvai állásfoglalás eddig. Szélsőséges nacionalizmussal, hisztériakeltéssel, nyílt szeparatista törekvésekkel, szovjetellenességgel vádolja a baltikumi akciók szervezőit, és a szovjet nép alapvető érdekeinek aláásását látja a kialakult helyzetben. A baltikumi vezetést is felelőssé teszi ez az állásfoglalás azért, hogy kiengedte kezéből az események irányítását, és teret engedett a szélsőségeseknek. Az SZKP figyelmeztetett a baltikumi példa követésének katasztrofális következményeire. Arra, hová vezet, ha az egyes köztársaságok a maguk útját járva figyelmen kívül hagyják az ország érdekeit, ha az egymáshoz ezer gazdasági, társadalmi, kulturális szállal kötődő területek hátat fordítanak egymásnak. Az állásfoglalás drámai hangvételű. Külön szól a társadalom egyes rétegeihez, még az asszonyokhoz, anyákhoz is, ne hagyják elszabadulni az indulatokat A kiéleződött helyzetre mi sem jellemzőbb, hogy a Baltikum felelős vezetői egyszerűen provokációnak minősítették az SZKP nyilatkozatát, megkérdőjelezve, hogy azzal Mihail Gorbacsov is azonosul. Kijózanító hatása mégiscsak érvényesül. Az első negatív Gorbacsov küldetésre jellemző, ahogyan a Nyugat aggódik. Nem ritka az olyan vélemény, amely szerint a baltikumi szeparatizmus Gorbacsov ellenfeleit erősíti, és az egész átalakulás állásfoglalásokat követően a Lett, az Észt és a Litván Kommunista Párt Központi Bizottsága támogatásukról biztosították a moszkvai állásfoglalást. Nyilván szerepet játszott a változó balti hangvételben Mihail Gorbacsov is, aki szabadságáról kapcsolatot teremtett a litván párt vezetőjével. A hangsúlyt a baltikumi megnyilatkozások most arra helyezik, hogy korszerűsíteni kell a szovjet szövetségi rendszert. A Litván KP szerint például lehetőség van arra, hogy szabad és szuverén államként létezzenek az egyenjogú köztársaságok a szövetségben, de ennek nem szabad csupán kinyilatkoztatott elvnek lennie, hanem törvényes garanciák szükségesek. A baltikumi kommunista pártok szuverenitást hangoztató, de a szövetségi rendszer szükségességét elismerő állásfoglalásaival szemben vannak más, tekintélyes vélemények is. Gorbacsovhoz intézett tiltakozásában utasította vissza az SZKP nyilatkozatát például negyvenhat lett parlamenti képviselő. Ez pedig arra vall, hogy még éles és kemény összecsapások várhatók. A viták lehetnek termékenyek, az összecsapások aligha. Pedig a szovjet politikai élet formálásához ezek a csaták nem járulnak hozzá túl pozitívan, folyamatát veszélyezteti. A Stuttgarter Zeitung arra a megállapításra jutott, hogy Mihail Gorbacsov küldetése nem lehet a Szovjetunió világhatalmi pozíciójának felszámolása, csakis a birodalomnagyságú ország és ideológiája jövőjének szavatolása a szükséges korszerűsítés megszervezése útján. Ebbe pedig nem fér bele a Baltikum leszakadása a Szovjetunióról. Nem csupán arról szó, hogy az 1,6 millió ikosú Észtország negyven szaléka nem észt, a 2,7 milli Lettország lakosságának is nem lett, s a 3,7 milliós Ivánia húsz százalékban nem ilván. Igaz, jelentéktelenné tűnnek ezek a számok azovjet méretekhez képest, hiszen a szovjet lakosság 3. területének mindössze 1 százalékáról van szó csupán! De nem számtani műveletről van szó. Nem is csak arról, hogy a Baltikum kiválása megbénítaná, mondjuk, a szovjet autó- és traktoripart, s viszont: leállna az egész Baltikum, hiszen például a lett villamosenergiaszükséglet felét más köztársaságok biztosítják, s háromezer szovjet gyár, 180 ezer alkatrészt szállít Lettországnak. Arról sem kellene megfeledkezni, mit jelentenek a Szovjetunió számára a stratégiailag oly fontos balti kikötők, s mi a szerepe a Balti flottának. Túl mindezen arról is szó van, hogy a Baltikumra figyel Azerbajdzsán és Örményország éppen úgy, mint a hatalmas Ukrajna. A kérdés: korszerűsödés vagy széthullás? Ez a széthullás senkinek sem állhat érdekében. A tét pedig ez. Megerősödve kerül-e ki a megújuló Szovjetunió a baltikumi földindulásból, vagy a rengések maguk alá temetik a peresztrojka híveit is? Barabás Péter Kolumbiai kokainháború Kijárási tilalom Éjszakai kijárási tilalmat vezettek be Medellinben és kilenc másik kolumbiai városban, hogy ily módon is fékezzék a kábítószer-maffia és a kormány közötti háború nyomán magasra csapott erőszakhullám terjedését. Az este tíz órától reggel hat óráig érvényen lévő kijárási tilalmat Orlando Vasquez belügyminiszter jelentete be, s kihirdetésekor azonnal hatályba is lépett. Időközben az amerikai kormányzat felszólította a bogotái nagykövetségen dolgozó diplomaták hozzátartozóit, hogy hagyják el Kolumbiát, és térjenek vissza az Egyesült Államokba. A külügyminisztérium még a múlt héten arra kérte az amerikai turistákat, hogy kerüljék el Kolumbiát. 3 Piaci bér, vagy a bér Legalább egy évtizede hangoztatják a bérügyi szakemberek, hogy a bérezést, a munkabért meg kell tisztítani a szociálpolitikai elemektől. Ne függjön a munkabér nagysága attól, hogy a dolgozónak hány gyereke van, mekkora a havi hiteltörlesztése, kell-e fizetnie gyerektartást, drága albérletet. A munkabér csupán a munkateljesítmény ellenértéke legyen. Aki pedig nem képes annyit teljesíteni, hogy belőle önmagát és családját eltartsa, az vehesse igénybe a bérezéstől teljesen független szociálpolitikai rendszert, pottyanjon bele a „szociális védőhálóba”. Csakhogy az élet nem ilyen egyszerű. A munkabérnek ugyanis megvan az a „szociális funkciója”, hogy egy családot el kell tartani belőle, jóléti szintjét fenn kell tartani általa. A családot el kell tartani Számos fizikai munkakörben húsz-huszonöt évi munkavégzés után a teljesítőképesség rohamosan csökken, s közben a dolgozó még csak negyven-negyvenöt éves. Bányászok, kohászok, sólyatéri munkások, út- és vasútépítők, szennyezett munkahelyeken dolgozók ott állnak kétségbeesve: most mit tegyenek. Annyira nem betegek, hogy le kellene őket százalékolni, de annyira igen, hogy a fizikai igénybevételt már nem bírják. Át kell őket tenni más munkahelyre, ott viszont fele akkora a pénz. Mondhatja ilyenkor a vállalat, hogy ez a dolgok rendje? Nem mondhatja és nem is igen mondja. A csökkent munkavégző-képességű ember alacsonyabb bérű helyre kerül, de igyekeznek valahogyan a kereseti szintjét mégis megtartani. Próbálják a vállalatokat rávenni arra mostanában, hogy a gazdaságtalan tevékenységeket hagyják abba, avult üzemeiket zárják be, kiérdemesült embereiktől szabaduljanak meg. Hajlik is erre néhány cég, de nem sok. Nehezen szabadul meg a vállalat szociálpolitikai funkcióitól. Ad továbbra is étkezési hozzájárulást, nyújt üdülési kedvezményt, fenntart üzemi könyvtárat, orvosi rendelőt. Segíti azokat a törzstagjait, akik nála szedtek össze reumát, szilikózist, mindenféle üzemi nyavalyát. Nem hagyja őket nyomorba zuhanni. Felelősséget érez a falusi telephelyeiért, hiszen ő vitt valamikor ipart és ipari kultúrát a faluba; ő mentesített sok embert az ingázástól; ő adott lehetőséget sok háztartásbeli asszonynak, hogy saját keresete legyen. Csak végső esetben nyúl az üzembezárás, az elbocsátás eszközéhez, pedig a kényszer erre nem csekély. Sokszor tartja és fizeti az embereit akkor is, ha néhány hétig nincs munka. Saját munkavállalóinak tartja a kisgyermekükkel otthon maradó anyukákat — és bérüket formálisan évről évre emeli. Sokukat négyórásként alkalmazza. Röviden: miképp a vállalatnak, úgy a bérnek is megvan, megmarad a maga szociális funkciója. A vállalatnak, a munkáltatónak az a fontos, hogy a kifizetett bérköltségek és bérjárulékok mögött megfelelő teljesítményfedezet legyen: a dolgozó többet hozzon, mint amennyit visz. A dolgozónak, a munkavállalónak a fontos, hogy a kapott nettó bér fedezze a család létfenntartási, megélhetési költségeit, kisebb korszerűsítő és bővítő beruházásait. A kétféle „fedezeti elv” egymással egyenrangú és egymást kiegészítő. Amit az állampolgár a társadalomtól, az államtól ingyen kap, annak a fedezete nem lehet benne a bérben. Amikor viszont az állam szűkíti a támogatásokat, csökkenti a pénzbeni juttatások reálértékét és a természetbeni juttatások reálszintjét, a család többletkiadásainak, többletterhelésének fedezetét be kell építenie a bérbe. Ez azt jelenti, hogy bizonyos szociálpolitikai elemek belekerülnek a keresetekbe, s közben el is veszítik szociálpolitikai jellegüket. De amíg a juttatások szűkítésének, a lakossági önrészesedés bővítésének keserves időszaka tart, addig a munkabér kénytelen betölteni szociálpolitikai funkciókait is. A létminimum szociálpolitikai fogalom, a bérminimum pedig bérezési kategória. A kettő mégis szorosan kapcsolódik: a bérminimumnak — a törvényes munkaidő teljesítése esetén — akkorának kell(ene) lennie, hogy a család létminimumát biztosítsa. Itt a négytagú kétkeresős „típuscsaládot” vesszük alapul. A fedezeti elv így hozza be a szociálpolitikai elemet a bérbe, sőt, a kereseti arányokba is, hiszen ha a bérminimum közel van az átlagbérhez, akkora bérmezőny összehúzódik. A többet teljesítőktől, a magasabb beosztásúaktól, a nagyobb felelősséget hordozóktól vonunk el pénzt az átlag alattiak számára. Ez igazságtalan a teljesítményelv oldaláról, de igazságos a megélhetési elv oldaláról. A két igazság közötti feszültséget fokozza, hogy a létminimum forintösszege nagyjából ugyanolyan százalékkal nő, mint a fogyasztói árszínvonal, a bérszínvonal forintértéke pedig ennél lassabban. Most már ott tartunk, hogy egy típuscsaládban a két kereső nem tudja átlagbéréből a létminimumot biztosítani. Tehát a bérminimumot gyorsabban kell növelni, mint az országos bérszínvonalat. Amelyik családban nincs külön kereseti lehetőség, ott a család közeledik a nemzetgazdaság helyzetéhez, a szűkített újratermeléshez. És a pályakezdők fizetése? A kezdő fizetéseknél is kiéleződik a teljesítményelv és a megélhetési elv közötti feszültség. A pályakezdő fiataloknak nagyon alacsony bért kellene adni, hogy aztán legyen felfutási lehetőségük. A kezdő még nem teljes értékű munkaerő, alacsony az ára, örüljön, hogy egyáltalán van munkahelye. Csakhogy a pályakezdő egyúttal élettkezdő is, aki most alapít családot, most kezd lakásra spórolni, most kell megvennie mindent, a lábtörlőtől a fazékig. Most a legnagyobb a terhelése! Nincs az a szociálpolitika, amely ezekhez a béren kívül a fedezetet megadja. A kezdőbérbe is bele kell tehát vinni — ha akarjuk, ha nem — a szociál- és családpolitikát. A bér legyen „piaci bér”, de egyúttal „szociális bér” is. Csak olyan mértékben szabadítható meg a szociálpolitikai elemektől, hogy ez a lakosság létbizonytalanságát, kiszolgáltatottságát, perspektívátlanságát tovább ne fokozza, az állami költségvetés szociál- és szegénypolitikai terhelését ne növelje. Szép dolog a pozíció, a szakképzettség, a felelősség szerinti keresetdifferenciálás. Fontos, hogy az alkotó munka kiemelkedő bért kapjon. De vajon elmehetünk-e a bérmezőny széthúzásában addig, hogy újabb százezrek kerüljenek létminimum alá? Alapvető feladat: a gazdasági törvényszerűségek szabad érvényesülése elől az akadályokat lebontani, érvényesülésükhöz a gazdaságjogi, szabályozási, pénzügyi kereteket megadni. Ez vonatkozik a munkaerőpiacra, a munkaerő piaci értékelésére is. De mivel a gazdaság vak törvényei kíméletlenek, a modern állam kötelessége a gazdaságirányítás, a gazdaságpolitika humanizálása, a lét- és jövedelembiztonság garantálása. Az állam maradjon paternalista... Egy piacgazdaságban olyan szociál- és társadalompolitika szükséges, amely a gyengéknek, a hirtelen nehéz helyzetbe kerülteknek valamilyen védelmet nyújt. Az állam „paternalista” legyen továbbra is az életszínvonal-, a szociál- és a juttatáspolitikában, az infrastrukturális ellátásban. Az aztán rideg gazdaságtechnikai kérdés, hogy melyik szociálpolitikai elemet és milyen mértékben kell a bérezésbe, a bérpolitikába beleépíteni, és melyiket kell ettől teljesen függetleníteni. A lakáshoz jutás — mint szociálpolitikai elem — például nem építhető be a bérbe. A társadalom bővített újratermelését — a gyermeknevelést, az oktatást, az egészségügyi ellátást, a foglalkoztatást, a lakhatást, a villany-, a víz-, a tüzelőellátást — nem lehet teljes mértékben a piacnak, a gazdasági érdeknek alávetni, teljes költségfedezetüket a bérbe beépíteni. Egyesek a bérreformot arra akarják felhasználni, hogy a bérbe tegyék be mindannak a fedezetét, ami eddig állami támogatás volt. Eljutottak odáig, hogy a lakáshoz jutás teljes összege kerüljön bele a bérbe. Hogy miképp lehet — akár tíz évre elosztva — két-három millió forintot a bérbe beletenni, mégpedig mindenkinek a bérébe, azt nem mondják meg. Ma már annak is kicsi a realitása, hogy egy önfinanszírozást biztosító lakbér a keresetbe beépíthető legyen. Az átlagbér legalább duplájára nőne, s vele együtt a vállalatok bérköltsége is. Nagy részüknél a költségnövekedés elvinné a nyereséget, másik részüknél többszörösére növelné a veszteséget. Miközben az állami költségvetés megszabadulna 50 milliárd forintnyi kamattámogatástól, legalább százmilliárdot veszítene a nyereségadó-kiesés és a veszteségfinanszírozás miatt. Még ha minden áruvá válik is — a munkahelyi étkeztetés, az egészségügyi ellátás, a gyógyszer, az iskolaszer, a föld stb. —, akkor is szükséges marad a lakáshoz jutás állami támogatása és a lakbérek viszonylag alacsony szinten tartása. Azért, mert így az államnak olcsóbb. Nem az tűrhetetlen, ha a lakástámogatás fedezetét másoktól vonják el, hanem az, ha a családoknak nincs emberhez méltó lakásuk. A társadalom, a közösség értelme éppen az, hogy tagjait a csúcsterheléseken átsegítse. Ettől nem szabadulhat, mert éppen alapfunkcióját veszítené el az ilyenfajta kötelezettségek elhárításával. Pirityi Ottó Ellenzéki képviselőcsoport alakult Az európai országokban állomásozó idegen csapatok teljes kivonására tett javaslatot Király Zoltán országgyűlési képviselő. Javaslatában szorgalmazza, hogy a volt szövetséges hatalmak és az érdekelt országok, vagy a helsinki záróokmányt aláíró államok külügyminiszterei még 1989-ben Budapesten vagy Nyugat-Berlinben kezdjenek tárgyalásokat annak érdekében, hogy 1995-re valamennnyi európai országból távozzanak az ott állomásozó idegen csapatok. Ezzel egyidejűleg pedig a NATO-t és a Varsói Szerződést létrehozó országok kimondhatnák a két katonai tömb megszűnését. A sajtótájékoztatón Király Zoltán javaslatának ismertetése mellett bejelentették az ugyancsak az ő felvetése nyomán szerveződött ellenzéki képviselői csoportosulás létrejöttét.