Népszava, 1989. október (117. évfolyam, 232–257. sz.)

1989-10-23 / 250. szám

6 ÉLETEMLÉKEK -1956. OKTÓBER 23-RÓL _­­ . ____ ___________________ , ____ ________________ Fűtött a felszabad­ultság — Utolsóéves egyetemis­taként 1956. október 23-án, mint rendesen, mentem ta­nulni a Marx Károly Köz­gazdaság-tudományi Egye­temre — kezdi az emléke­zést dr. Udvari László, aki napjainkban egyszerre ál­lamtitkár a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Mi­nisztériumban, miniszteri rangú kormánybiztosa a bős—nagymarosi vízlépcső­­rendszernek.­­ A becsenge­­tés 8 órakor rendben meg­történt, de a 10 órai szünet után felbomlott a rend. Ter­mészetesen, tudjuk, ezen a napon valami történni fog, hiszen már korábban egyre feszültebbé vált a hangulat, mind az egyetemen, mind a városban. A Szabad Ifjúság­ból pedig kiolvasható volt a fiatalok radikalizálódása, a lap tüntetésre hívott föl ok­tóber 23-ára. Az egyetem aulájában 10 órakor kezdődő nagygyűlés egészen délig elhúzódott, a sajátjainkon kívül a Mű­egyetemről, a katonai aka­démiákról érkező fiatalok is felálltak a szónokok helyére. Az egyetem reggel még szin­te idillinek tűnő rendje fo­kozatosan felbolydult méh­kashoz kezdett hasonlítani. Különösen annak hatására, hogy a rádió a délutáni tün­tetés tiltásáról, illetve enge­délyezéséről szóló híreket sugározta. Csak olajat öntött a tűzre. A vendégszónokok a tüntetéshez való csatlako­zásra­ szólítottak föl bennün­ket, a döntés azonban vára­tott magára. Fordulópontot Bognár Jó­zsef megjelenése jelentett, aki a börtönből szabadulva tért vissza közénk. Ez a meghurcolt ember az átéltek után is képes volt a helyzet higgadt értékelésére. A szél­sőségességektől óva intve bennünket, támogatta a köz­gázosok tüntetésbe való be­kapcsolódását. Rendezett so­rokban indultunk el a Petőfi­­szobor, a Kossuth tér felé, ám a sorok hamar felbom­lottak, s a különböző irá­nyokból érkezőkkel egyesül­ve a tömeg hömpölygő ára­dattá vált. A Kossuth téren járt szájról szájra a hír,, hogy Gerő lefasisztázta a tüntetőket. Ez alapvetően hozzájárult a tömeg radika­­lizálódásához. A fegyverro­pogást azonban nem vártam meg, az egyik évfolyamtár­sammal hazagyalogoltam Pestújhelyre. Nem vettem részt a har­cokban sem, bár a golyók elől azért gyakran félre kel­lett húzódnom. A beteg bá­tyámnak ugyanis élelmet kellett hordanom a harcok idején a Bajcsy-Zsilinszky útra Pestújhelyről, ami 33 évvel ezelőtt nem volt ve­szélytelen vállalkozás. — Nem tagadhatom, örül­tem, s nekem is ragyogott a szemem a többiekével együtt, amikor megkezdődtek a tö­megmegmozdulások. Engem is fűtött a felszabadultság tü­ze. Reménykedtem, talán si­kerül megváltoztatni az oly terhes önkényuralmi rend­szert. S nem elsősorban a politikai önkény nyomasz­totta abban az időben a pénzügyszakos egyetemi­­hallgatókat, hanem a gazda­sági egyoldalúságot, a terv­utasításos rendszer lehetet­lenségét viseltük nehezen. A közgazdasági visszásságok felismerésében természete­sen sokat segített az oktatók némelyikének bátorsága. Ne­kik köszönhetően tanulhat­tunk például az SZKP törté­netéről hallgatott előadások után a polgári közgazdászok nézeteiről, a „hány pár cipőt gyártson az ipar a felnőtt lakosság számára, milyen méretekben” tematikájú, a tervutasításos szemléletet tükröző szemináriumok után a piacgazdaság működésének elveiről. Azóta is hálával gondolok egykori tanárom­ra, néhai Riesz Miklósra, s a ma is ugyanott tanszékveze­tőként dolgozó Bácskai Ta­másra. — Jólesett hinni abban, hogy a szívünk szerinti vál­tozásokért mi is tehetünk valamit, bár a magam részé­ről nem vagyok forradalmár alkat. Mindent megteszek a megújulásért, de az adott kö­rülmények között felállított korlátokat tiszteletben tar­tom. Az viszont különösen fáj, ha szélsőségesek vissza­élnek tiszta célokkal, a ne­mes emberi törekvésekkel. Sosem felejtem el annak a lincselésnek a látványát, amelyet a Lenin körúton él­tem át, amint az Aradi utca sarkánál egy ÁVÖS-t vertek agyon és akasztottak föl a szemem láttára. — Rend nélkül elképzel­hetetlen volt számomra a haladás, de gondolataimban a rend nem jelentett egyet már akkor sem az október 23-a előtti állapotokkal. A pártértékelés akkor hamar ellenforradalomnak minősí­tette a történteket. Ez annak ellenére fájt, hogy a szélső­séges megnyilvánulásokkal, az erőszakkal semmiféle ok­ból nem érthettem egyet. Az egyetemisták is megkapták a magukét, a személyi igazol­ványukba mindenki betehet­­te a betétlapot, amely azon­nal tudatta az igazoltatóval foglalkozásunkat. Abban az időben pedig nem járt ki­tüntetés annak, aki egyetem­re járt, megaláztatások sorát kellett elviselnünk, hiszen bűnbakként tartottak nyil­ván bennünket az „ellenfor­radalom” kirobbanása miatt. 1957. március 15-én például csupán azért kaptunk verést egy bőrdzsekis munkásőrtől a Múzeumkert melletti ház kapualjában, mert kokár­dánkra felfigyelve igazolta­tott minket, s a személyi iga­zolványunkat kinyitva, nyomban meglátta a betétla­pokat. Ennyi elégséges in­doknak bizonyult, hogy kér­dés nélkül ütlegelni kezdjen De ha mondtuk volna, a be­tétlap miatt akkor sem hitte volna el, hogy nem a MOK elveit elfogadó szándékkal mentünk oda, hanem csak azért, hogy átéljük a törté­nelmet.­­ A szocialista társadal­mi rendszer számomra min­dig elsődleges célt jelentett. Csakhogy mi az elmúlt 30 év alatt nem szocialista társa­dalmi rendszert működtet­tünk, hanem valami egészen mást. Mindig éreztem: a lel­kek rabsága­, a társadalmi megkötöttség rendkívül nagy fékezőerő. Hiába lettem hu­szonévesen vállalati vezető, hiába végeztük el a körül­ményekhez képest kitűnően a ránk bízottakat, de tudtuk, hogy sokkal többet is ki le­hetne hozni a vállalatból. — Talán a most kibonta­kozó reformfolyamat megad­ja életpályám teljes betető­zését. Szerencsésnek érzem magam, hogy aktív közre­működőként még megérhet­tem azokat az időket, ami­kor szándékainkat nyugodt lelkiismerettel igazíthatjuk szakmai felkészültségünk­höz, a természetes emberi igényekhez, az előírások he­lyett. Október 23. számomra egyenlő a radikális változás szimbólumával. Végleges el­kötelezettséget jelent a tár­sadalom reformerőivel, hogy végre valóban emberközpon­tú társadalmat hozzunk lét­re, s ne csak szavakban. Olyan országban éljünk, amelyet elismernek, amely­től tanulni lehet, s amelyre itt-ott még irigykednek is a világban. Horváth K. József Kelenföldtől Csepelig Higgadtan, mintha csak egy megbízható történelemkönyv kronológiáját, esetlegessé­gektől megfosztott esemény­­történetét sorolná — úgy idé­zi fel október 23-a történe­tét Mezei Elemér 56 éves egykori nemzetőr. Nem él­ménybeszámolót tart, csupán 33 év távlatából emlékezik, szárazon fogalmazva, feltörő indulatok nélkül. A félmúlt, s a jelen friss értékítéletei között óvatosan egyensúlyoz­va: — Munka után a város szí­ve felé tartottunk, a Nagy­körúton délután 4 óra tájt csatlakoztam a tüntetőkhöz. Elkeseredett és zaklatott volt mindenki. Igazságot követel­ve vonultak az emberek az utcákon, néhányan eltakar­ták az arcukat. Féltek, mert itt-ott fényképeztek. Ki-ki a maga sérelmét idézte. Spon­tán tört ki a nemzeti elége­detlenség, nem kellett azt szerveznie senkinek. Ott vol­tam a Sztálin-szobor ledön­tésénél is. Emlékszem, a vá­­góhídról hoztak lángvágókat, azzal vágták körül a csizmá­ját. Porba hullását már nem láttam. Időközben a Rádió közelébe sodródtam én is. Ott még a múzeum tetején is ül­tek. Fölmentem volna, de nem sikerült, zárva voltak a kapuk. A Rádió épületében nehéz könyveket hordtak be­lül az ajtók elé, eltorlaszol­va a bejáratot, az ablaknyí­lásokba is került jó néhány. Tébláboltam, akár a többiek. Felkelés, mondjuk még 4 órakor, estére meg már bi­zonyosak voltunk, ez már forradalom. A Rádiót kell el­foglalni elsőnek, hallatszott innen is, onnan is. Egyszer csak tűzoltókocsik érkeztek. Hát persze, hogy utat nyitot­tunk nekik, mikor azt hazud­ták, hogy ég odabenn az épü­let. Csak akkor derült ki, hogy mire készülnek, ami­kor szerelni kezdték a töm­lőket. Az egyiket zsebkéssel vág­tam szét, nem volt még nagy a nyomás, de elázott körü­löttünk mindenki. Az embe­rek feldühödtek, a tűzoltók csapot-papot otthagyva me­nekültek. A Kálvin térnél egy harckocsiba ütköztünk. Ugrottunk rá, de zárva volt a teteje. Egész a Nyugati­ pá­lyaudvarig hurcoltak ben­nünket. Itt aztán leugrot­tunk, s vissza a Rádióhoz. Útközben azonban láttam, hogy sokan a Kelenföldi Tex­tilművekhez tartanak. Egy lefoglalt busszal én is oda­mentem. A porta nyitva volt. Mondtuk, mi a helyzet a vá­rosban, kitört a forradalom. Jöjjenek ők is. Aztán Cse­pelre indultunk, a Soroksári úton a fegyvergyárnál meg­álltunk. Négy-öt civil foga­dott bennünket, lementünk az alagsorba, csak irányfény világított a labirintusban. Fegyverraktárt ne keressünk — mondták —, ami kész, azt naponta elszállítják. Talál­tunk néhány vadász- és le­ventepuskát. Kísérőink oda­lent felszívódtak, fordultunk vissza, nehogy a homályban lepuffantsanak. A konvoly haladt tovább Csepelre, én a hídig tartottam velük. Ad­digra elfáradtam. Hazamen­tem. Anyám épp egy vidéki rokonánál tartózkodott, fia­talabbik bátyámmal is csak másnap találkoztam. Reggel még meditáltam, menjek-e dolgozni, vagy sem, de aztán úgy döntöttem, ha rendben felvennénk a munkát, kárba veszne minden. Három bátyja közül az első a keleti fronton esett el 1944- ben. Másik testvérét 1945- ben két évre ítélte népbíró­ság, mint rendfokozat nélküli frontkatonát. A harmadikat 1953-ban politikai nézeteiért három évre börtönbe vetet­ték. 1957. februárjában me­nekült Kanadába. Mezei Ele­mér október 26-án lépett a nemzetőrök közé. November 1-jén már tüdőgyulladással nyomta az ágyat. Addig az erzsébeti elöljáróságon a ke­rület katonai védelmét szer­vezte. Jelenleg ismét nem­zetőr. Mezővári Gyula HÉTFŐ, 1989. OKTÓBER 23. NÉPSZAVA Emlékbeszéd Vannak idők — s ha vala­miben, ebben a mi histó­riánk igazán bőkezű volt —, amikor a gondolat, az igaz szó búvópatak utakra kény­szerül. Vannak idők a magyar századokban — mióta Gu­tenberg hódít —, vannak idők, amikor bujdokol a be­tű. Bujdosik a vers, a könyv, bujdosik a folyóirat, az új­ság. Vannak idők, amikor a mi tájainkon szinte sírmélyre temetkeznek az igék, az imák, a fohászok. Vannak idők, amikor úgy kell rejtegetnünk apáink, bátyáink üzenetét, mint va­lami szellemi csempészárut, amelyet önszorgalmú szemek fürkésznek folyvást, hová dugták s kik zekkentették el azokat. Rejtegettem én is hosszú esztendőkön át négy nyom­tatott oldalt. A Magyar Írók Lapját. Érettségim után apám korú, azóta már halott szomszédom tette elém, ajándékként. „Szereted a történelmet...” — ennyit mondott. Kicsomagoltam a kék bo­rítópapírból a lapot. Iro­dalmi Újság, 1956. novem­ber 2. Elektromos ütésként ért minden sor. Mellkasomon dendülő harangnyelvként minden rím. A gimnázium­ban dolgozatokat írattak ve­lünk, ott, akkor csak önkén­telenül, benső parancsszóra nem engedelmeskedett a toll, hogy elítélje Nagy Im­rét, Maléter Pált. „A nép árulóit.” A diák tolla paran­csot tagadott — az ösztönös sejtést az írástudók igazol­ták. Hát ők hazudtak volna? Hazudhattak volna ők? Né­meth László, Illyés Gyula, Füst Milán, Kassák Lajos, Tamási Áron, Szabó Lőrinc? Hazudhat-e Németh László Emelkedő nemzet­e? Füst Milán vallomása, az Emlékbeszéd Thuküdidész modorában az elesett hősök sírja felett? Kassák Lajos verse: A diktátor? Az Egy mondat a zsarnok­ságról, Illyés Gyulától? Tamási Áron Magyar fo­­hász­a? Szabó Lőrinc fohászkodá­sa, az Ima a jövőért? Hazudhatnak-e azok, akik fogják Móricz, Ady, Vajda János, Petőfi, Vörösmarty, Kölcsey kezét? Előttem újra az asztalon: milyen is egy bujdosó újság sorsa? Megsárgult, persze. Szaka­dozik. A hajtogatásnál szí­nét veszti a nyomdafesték. Fiaim növekedvén, kérdé­seikre így is feleletet pró­bálván adni, elő-elővettem a könyvespolc aljáról, a biz­tonsági fedezékbe bújtatott újságot. Néma döbbenet az ifjú szemekben, s ami e korosztálynak aligha szoká­sa: mély megindulás. Beszél­hettek már bármit az iskolá­ban, történelemórán, dobál­hatták sárral ama huszonöt­harminc esztendő előttiek emlékét, fiaim láttak és tud­tak. Azóta látnak és tudnak. Bujdosó újság, foszladoz­va, elszíneződve bár, lám, kibírtad a három évtizedet! Te kibírtad. De mennyi a halott azóta! Mennyi a sírja a magyar irodalomnak! Ha­lottak szava itt át az időn, az Irodalmi Újságban szólók közül is hat nagy halotté. A gondolat motoszkál a fejemben: ha ezt az októ­bert, ezt a reánk nyitó na­pot megérhették volna! Illyés volt a legközelebb hozzá. De annak is több esz­tendeje, hogy a Szózat hang­jai szálltak friss sírja felett. Szinte tüntetésként még ak­kor is, mert a Himnuszt, a Szózatot énekelni — s fő­ként bizonyos alkalmakon — sok-sok esztendeig rebellis­kedésnek számított. Fekete pontnak. Akkor még, a temetés ide­jén a VERS is tiltott volt. A nép, a nemzet előtt minden­képp ismeretlen, mert kinyo­matlan, tehát búvópatak­­utakra kényszerített. Ott, Farkasréten, hány fej­ben dörömbölt mégis? ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, fönt a tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak, a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor, mert zsarnokság szól lázból, harangozásból. .. A Kálvin téren — mióta enyém a bujdosó újság — a házat kerestem mindig. Gya­logosan, a járdáról, a villa­mos, a gépkocsi ablakából. Azt a házat, azt a tetőt, amely Németh László Emel­kedő nemzetéből emelkedett jelképes magasságba. ........arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház te­tején valamennyi férfitársát kilőtték, s ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szívem­ben ez a lány most a mú­zsa, ő írta a ház tetejéről: "Rajta öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú éle­tem, mi az neked, szegény emberi maradvány a maga­dét megtenni­".” A Dózsa György úton, Pesten, most és már mind­örökké a számomra csak képzeletbeli robaj alá — le­dől a diktátor szobra — Kas­sák gyémántéles hangja író­dik: Most hasad ketté a fekete ég. Most fakasztja csíráját az új gabona. Ha az ifjúságot szidják — a szórakoztatóipar mákonyá­­val megrontottat —, védő­pajzsként Déry Tibor sza­vait emelem eléjük. Ismer­jük mi a mai ifjúságot? 56 írói is csak a forradalom napjaiban ismerték meg: „A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a "suhanc" szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve fi­gyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt és helyre ütötte a nemzet becsületét. Meg­rendülten és tisztelettel meg­emelem a kalapomat előtte. Úgy, ahogy kívántam és kértem és reméltem: 48 if­júsága után most támadt a hazának egy 56-os ifjúsága is.” A sírok, a behorpadtak, a gazzal benőttek, a széttört márványlapok, melyek oly sokáig titkos fényképeken jártak kézről kézre, a 16, a 18, a 20 évesek sírjai... Fü­lemben Füst Milán siratja őket, azzal a november 2-i siratással: „E hősöket, akik itt fe­­küsznek némán, fennkölt lelkük elszántságától még mindig összeszorított szájjal, e hősöket sok mindenért sí­­ratta és magasztalja most e nagy világ ... Magam is le­hajtok hozzájuk, mint ti, hogy könnyeimmel árasszam el sápadt, fiatal arcukat és immár, sajnos, örökre önfe­ledt szívüket.. Erdélyi utakon, Farkasla­kához érkezve, Tamási Áron kopjafás sírjánál állva, va­lahányszor elém úszott az Irodalmi Újság utolsó olda­la: „A kehely, amelyben ma­gyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét mél­tósága fölött. A hatalmak, amelyek a maguk rendszeré­ben élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk ... Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történe­lemhez fohászkodunk. Fo­hászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok, ifjú­ság, nem különben jövőt ál­modó költők, akik mind és mindig rendületlenül hívei vagyunk hazánknak.” Egy nap szól ? Egy hét üzen az újságoldalakon? Tíz nap? Hát nem ezt akartuk min­dig, ezeregyszáz esztendős kárpát-medencei létünkben? Emberi, nemzeti formánk­ban élni. És nem Szabó Lőrinccel kell-e imádkoznunk a követ­kező ezer évért, a jövőért: „Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, gló­riaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisz­telet, a szeretet és a csodá­lat... Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje végső diadalra ben­ne céljainkat, az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes hagyományok és az életképes haladás munkálá­­sát abban a — semmi harc­nál nem kisebb — másik fel­adatban, ami most követke­zik, az új, az igazi ország­építésben ... Magyarországot a fiai, a szenvedése és két­ségbeesése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a mennyei igazságnak a föl­dön.” Szent munka, az igazság földi hasonlata ... Lépj ki rejtekhelyedről el­sárgult újság, lépjetek kö­zénk bujdosó igék, fohászok! Kósa Csaba A Népszava 1956. október 26-i első oldala NÉPSZAVA v MtCXAft W%k*Z£RVK2KYT K KÖZPONTI LAPJA AHA ${} HLLÉJt okMxt 3*, piatvV Senkit sem végeztek­ k­i, senkit sem állítottak statáriális bíróság elé A* l**z*a*n*yminiwtimini klub­mrftvt­ Ai • hír Htkai el a a lv«mxrs*« .■.«itB.i­d ■»• rto, mt Orustbe vatták tritabt tabtx-t kivrgr­ ti­k. A# «lap«* vUagAUi* a«eaatlatMt«tt­, h«*v ~vrk hirwtt’levrk tafattUnoV A* Srfaetk* vatta* Kot al avnktl neat •tlitattak ■.ia*a».»«ia­­­m ran­da* btroaag *1«. kavatkezi'krpprn ■'■altit »eat lUtlrfc ♦» v* »vnktl «tata va*«ö»k ki. Ma délre megalakul a széles, nemzeti egységen alapuló új kormány A magyar szakszervezetek programba AZONNALI intézkedésekre 1 »•ou riK.Xl Tf K>\ rfmar'ítMi btrdftm t ./ it k^pttNalí.tval ne s•• fcnfltwn» t leifetwirn* a •./«kwrvivilrW ba\*ntj»ii k üi ti|U*

Next