Népszava, 1989. október (117. évfolyam, 232–257. sz.)
1989-10-23 / 250. szám
6 ÉLETEMLÉKEK -1956. OKTÓBER 23-RÓL _ . ____ ___________________ , ____ ________________ Fűtött a felszabadultság — Utolsóéves egyetemistaként 1956. október 23-án, mint rendesen, mentem tanulni a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemre — kezdi az emlékezést dr. Udvari László, aki napjainkban egyszerre államtitkár a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztériumban, miniszteri rangú kormánybiztosa a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszernek. A becsengetés 8 órakor rendben megtörtént, de a 10 órai szünet után felbomlott a rend. Természetesen, tudjuk, ezen a napon valami történni fog, hiszen már korábban egyre feszültebbé vált a hangulat, mind az egyetemen, mind a városban. A Szabad Ifjúságból pedig kiolvasható volt a fiatalok radikalizálódása, a lap tüntetésre hívott föl október 23-ára. Az egyetem aulájában 10 órakor kezdődő nagygyűlés egészen délig elhúzódott, a sajátjainkon kívül a Műegyetemről, a katonai akadémiákról érkező fiatalok is felálltak a szónokok helyére. Az egyetem reggel még szinte idillinek tűnő rendje fokozatosan felbolydult méhkashoz kezdett hasonlítani. Különösen annak hatására, hogy a rádió a délutáni tüntetés tiltásáról, illetve engedélyezéséről szóló híreket sugározta. Csak olajat öntött a tűzre. A vendégszónokok a tüntetéshez való csatlakozásra szólítottak föl bennünket, a döntés azonban váratott magára. Fordulópontot Bognár József megjelenése jelentett, aki a börtönből szabadulva tért vissza közénk. Ez a meghurcolt ember az átéltek után is képes volt a helyzet higgadt értékelésére. A szélsőségességektől óva intve bennünket, támogatta a közgázosok tüntetésbe való bekapcsolódását. Rendezett sorokban indultunk el a Petőfiszobor, a Kossuth tér felé, ám a sorok hamar felbomlottak, s a különböző irányokból érkezőkkel egyesülve a tömeg hömpölygő áradattá vált. A Kossuth téren járt szájról szájra a hír,, hogy Gerő lefasisztázta a tüntetőket. Ez alapvetően hozzájárult a tömeg radikalizálódásához. A fegyverropogást azonban nem vártam meg, az egyik évfolyamtársammal hazagyalogoltam Pestújhelyre. Nem vettem részt a harcokban sem, bár a golyók elől azért gyakran félre kellett húzódnom. A beteg bátyámnak ugyanis élelmet kellett hordanom a harcok idején a Bajcsy-Zsilinszky útra Pestújhelyről, ami 33 évvel ezelőtt nem volt veszélytelen vállalkozás. — Nem tagadhatom, örültem, s nekem is ragyogott a szemem a többiekével együtt, amikor megkezdődtek a tömegmegmozdulások. Engem is fűtött a felszabadultság tüze. Reménykedtem, talán sikerül megváltoztatni az oly terhes önkényuralmi rendszert. S nem elsősorban a politikai önkény nyomasztotta abban az időben a pénzügyszakos egyetemihallgatókat, hanem a gazdasági egyoldalúságot, a tervutasításos rendszer lehetetlenségét viseltük nehezen. A közgazdasági visszásságok felismerésében természetesen sokat segített az oktatók némelyikének bátorsága. Nekik köszönhetően tanulhattunk például az SZKP történetéről hallgatott előadások után a polgári közgazdászok nézeteiről, a „hány pár cipőt gyártson az ipar a felnőtt lakosság számára, milyen méretekben” tematikájú, a tervutasításos szemléletet tükröző szemináriumok után a piacgazdaság működésének elveiről. Azóta is hálával gondolok egykori tanáromra, néhai Riesz Miklósra, s a ma is ugyanott tanszékvezetőként dolgozó Bácskai Tamásra. — Jólesett hinni abban, hogy a szívünk szerinti változásokért mi is tehetünk valamit, bár a magam részéről nem vagyok forradalmár alkat. Mindent megteszek a megújulásért, de az adott körülmények között felállított korlátokat tiszteletben tartom. Az viszont különösen fáj, ha szélsőségesek visszaélnek tiszta célokkal, a nemes emberi törekvésekkel. Sosem felejtem el annak a lincselésnek a látványát, amelyet a Lenin körúton éltem át, amint az Aradi utca sarkánál egy ÁVÖS-t vertek agyon és akasztottak föl a szemem láttára. — Rend nélkül elképzelhetetlen volt számomra a haladás, de gondolataimban a rend nem jelentett egyet már akkor sem az október 23-a előtti állapotokkal. A pártértékelés akkor hamar ellenforradalomnak minősítette a történteket. Ez annak ellenére fájt, hogy a szélsőséges megnyilvánulásokkal, az erőszakkal semmiféle okból nem érthettem egyet. Az egyetemisták is megkapták a magukét, a személyi igazolványukba mindenki betehette a betétlapot, amely azonnal tudatta az igazoltatóval foglalkozásunkat. Abban az időben pedig nem járt kitüntetés annak, aki egyetemre járt, megaláztatások sorát kellett elviselnünk, hiszen bűnbakként tartottak nyilván bennünket az „ellenforradalom” kirobbanása miatt. 1957. március 15-én például csupán azért kaptunk verést egy bőrdzsekis munkásőrtől a Múzeumkert melletti ház kapualjában, mert kokárdánkra felfigyelve igazoltatott minket, s a személyi igazolványunkat kinyitva, nyomban meglátta a betétlapokat. Ennyi elégséges indoknak bizonyult, hogy kérdés nélkül ütlegelni kezdjen De ha mondtuk volna, a betétlap miatt akkor sem hitte volna el, hogy nem a MOK elveit elfogadó szándékkal mentünk oda, hanem csak azért, hogy átéljük a történelmet. A szocialista társadalmi rendszer számomra mindig elsődleges célt jelentett. Csakhogy mi az elmúlt 30 év alatt nem szocialista társadalmi rendszert működtettünk, hanem valami egészen mást. Mindig éreztem: a lelkek rabsága, a társadalmi megkötöttség rendkívül nagy fékezőerő. Hiába lettem huszonévesen vállalati vezető, hiába végeztük el a körülményekhez képest kitűnően a ránk bízottakat, de tudtuk, hogy sokkal többet is ki lehetne hozni a vállalatból. — Talán a most kibontakozó reformfolyamat megadja életpályám teljes betetőzését. Szerencsésnek érzem magam, hogy aktív közreműködőként még megérhettem azokat az időket, amikor szándékainkat nyugodt lelkiismerettel igazíthatjuk szakmai felkészültségünkhöz, a természetes emberi igényekhez, az előírások helyett. Október 23. számomra egyenlő a radikális változás szimbólumával. Végleges elkötelezettséget jelent a társadalom reformerőivel, hogy végre valóban emberközpontú társadalmat hozzunk létre, s ne csak szavakban. Olyan országban éljünk, amelyet elismernek, amelytől tanulni lehet, s amelyre itt-ott még irigykednek is a világban. Horváth K. József Kelenföldtől Csepelig Higgadtan, mintha csak egy megbízható történelemkönyv kronológiáját, esetlegességektől megfosztott eseménytörténetét sorolná — úgy idézi fel október 23-a történetét Mezei Elemér 56 éves egykori nemzetőr. Nem élménybeszámolót tart, csupán 33 év távlatából emlékezik, szárazon fogalmazva, feltörő indulatok nélkül. A félmúlt, s a jelen friss értékítéletei között óvatosan egyensúlyozva: — Munka után a város szíve felé tartottunk, a Nagykörúton délután 4 óra tájt csatlakoztam a tüntetőkhöz. Elkeseredett és zaklatott volt mindenki. Igazságot követelve vonultak az emberek az utcákon, néhányan eltakarták az arcukat. Féltek, mert itt-ott fényképeztek. Ki-ki a maga sérelmét idézte. Spontán tört ki a nemzeti elégedetlenség, nem kellett azt szerveznie senkinek. Ott voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél is. Emlékszem, a vágóhídról hoztak lángvágókat, azzal vágták körül a csizmáját. Porba hullását már nem láttam. Időközben a Rádió közelébe sodródtam én is. Ott még a múzeum tetején is ültek. Fölmentem volna, de nem sikerült, zárva voltak a kapuk. A Rádió épületében nehéz könyveket hordtak belül az ajtók elé, eltorlaszolva a bejáratot, az ablaknyílásokba is került jó néhány. Tébláboltam, akár a többiek. Felkelés, mondjuk még 4 órakor, estére meg már bizonyosak voltunk, ez már forradalom. A Rádiót kell elfoglalni elsőnek, hallatszott innen is, onnan is. Egyszer csak tűzoltókocsik érkeztek. Hát persze, hogy utat nyitottunk nekik, mikor azt hazudták, hogy ég odabenn az épület. Csak akkor derült ki, hogy mire készülnek, amikor szerelni kezdték a tömlőket. Az egyiket zsebkéssel vágtam szét, nem volt még nagy a nyomás, de elázott körülöttünk mindenki. Az emberek feldühödtek, a tűzoltók csapot-papot otthagyva menekültek. A Kálvin térnél egy harckocsiba ütköztünk. Ugrottunk rá, de zárva volt a teteje. Egész a Nyugati pályaudvarig hurcoltak bennünket. Itt aztán leugrottunk, s vissza a Rádióhoz. Útközben azonban láttam, hogy sokan a Kelenföldi Textilművekhez tartanak. Egy lefoglalt busszal én is odamentem. A porta nyitva volt. Mondtuk, mi a helyzet a városban, kitört a forradalom. Jöjjenek ők is. Aztán Csepelre indultunk, a Soroksári úton a fegyvergyárnál megálltunk. Négy-öt civil fogadott bennünket, lementünk az alagsorba, csak irányfény világított a labirintusban. Fegyverraktárt ne keressünk — mondták —, ami kész, azt naponta elszállítják. Találtunk néhány vadász- és leventepuskát. Kísérőink odalent felszívódtak, fordultunk vissza, nehogy a homályban lepuffantsanak. A konvoly haladt tovább Csepelre, én a hídig tartottam velük. Addigra elfáradtam. Hazamentem. Anyám épp egy vidéki rokonánál tartózkodott, fiatalabbik bátyámmal is csak másnap találkoztam. Reggel még meditáltam, menjek-e dolgozni, vagy sem, de aztán úgy döntöttem, ha rendben felvennénk a munkát, kárba veszne minden. Három bátyja közül az első a keleti fronton esett el 1944- ben. Másik testvérét 1945- ben két évre ítélte népbíróság, mint rendfokozat nélküli frontkatonát. A harmadikat 1953-ban politikai nézeteiért három évre börtönbe vetették. 1957. februárjában menekült Kanadába. Mezei Elemér október 26-án lépett a nemzetőrök közé. November 1-jén már tüdőgyulladással nyomta az ágyat. Addig az erzsébeti elöljáróságon a kerület katonai védelmét szervezte. Jelenleg ismét nemzetőr. Mezővári Gyula HÉTFŐ, 1989. OKTÓBER 23. NÉPSZAVA Emlékbeszéd Vannak idők — s ha valamiben, ebben a mi históriánk igazán bőkezű volt —, amikor a gondolat, az igaz szó búvópatak utakra kényszerül. Vannak idők a magyar századokban — mióta Gutenberg hódít —, vannak idők, amikor bujdokol a betű. Bujdosik a vers, a könyv, bujdosik a folyóirat, az újság. Vannak idők, amikor a mi tájainkon szinte sírmélyre temetkeznek az igék, az imák, a fohászok. Vannak idők, amikor úgy kell rejtegetnünk apáink, bátyáink üzenetét, mint valami szellemi csempészárut, amelyet önszorgalmú szemek fürkésznek folyvást, hová dugták s kik zekkentették el azokat. Rejtegettem én is hosszú esztendőkön át négy nyomtatott oldalt. A Magyar Írók Lapját. Érettségim után apám korú, azóta már halott szomszédom tette elém, ajándékként. „Szereted a történelmet...” — ennyit mondott. Kicsomagoltam a kék borítópapírból a lapot. Irodalmi Újság, 1956. november 2. Elektromos ütésként ért minden sor. Mellkasomon dendülő harangnyelvként minden rím. A gimnáziumban dolgozatokat írattak velünk, ott, akkor csak önkéntelenül, benső parancsszóra nem engedelmeskedett a toll, hogy elítélje Nagy Imrét, Maléter Pált. „A nép árulóit.” A diák tolla parancsot tagadott — az ösztönös sejtést az írástudók igazolták. Hát ők hazudtak volna? Hazudhattak volna ők? Németh László, Illyés Gyula, Füst Milán, Kassák Lajos, Tamási Áron, Szabó Lőrinc? Hazudhat-e Németh László Emelkedő nemzete? Füst Milán vallomása, az Emlékbeszéd Thuküdidész modorában az elesett hősök sírja felett? Kassák Lajos verse: A diktátor? Az Egy mondat a zsarnokságról, Illyés Gyulától? Tamási Áron Magyar fohásza? Szabó Lőrinc fohászkodása, az Ima a jövőért? Hazudhatnak-e azok, akik fogják Móricz, Ady, Vajda János, Petőfi, Vörösmarty, Kölcsey kezét? Előttem újra az asztalon: milyen is egy bujdosó újság sorsa? Megsárgult, persze. Szakadozik. A hajtogatásnál színét veszti a nyomdafesték. Fiaim növekedvén, kérdéseikre így is feleletet próbálván adni, elő-elővettem a könyvespolc aljáról, a biztonsági fedezékbe bújtatott újságot. Néma döbbenet az ifjú szemekben, s ami e korosztálynak aligha szokása: mély megindulás. Beszélhettek már bármit az iskolában, történelemórán, dobálhatták sárral ama huszonötharminc esztendő előttiek emlékét, fiaim láttak és tudtak. Azóta látnak és tudnak. Bujdosó újság, foszladozva, elszíneződve bár, lám, kibírtad a három évtizedet! Te kibírtad. De mennyi a halott azóta! Mennyi a sírja a magyar irodalomnak! Halottak szava itt át az időn, az Irodalmi Újságban szólók közül is hat nagy halotté. A gondolat motoszkál a fejemben: ha ezt az októbert, ezt a reánk nyitó napot megérhették volna! Illyés volt a legközelebb hozzá. De annak is több esztendeje, hogy a Szózat hangjai szálltak friss sírja felett. Szinte tüntetésként még akkor is, mert a Himnuszt, a Szózatot énekelni — s főként bizonyos alkalmakon — sok-sok esztendeig rebelliskedésnek számított. Fekete pontnak. Akkor még, a temetés idején a VERS is tiltott volt. A nép, a nemzet előtt mindenképp ismeretlen, mert kinyomatlan, tehát búvópatakutakra kényszerített. Ott, Farkasréten, hány fejben dörömbölt mégis? ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, fönt a tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak, a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor, mert zsarnokság szól lázból, harangozásból. .. A Kálvin téren — mióta enyém a bujdosó újság — a házat kerestem mindig. Gyalogosan, a járdáról, a villamos, a gépkocsi ablakából. Azt a házat, azt a tetőt, amely Németh László Emelkedő nemzetéből emelkedett jelképes magasságba. ........arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték, s ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa, ő írta a ház tetejéről: "Rajta öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány a magadét megtenni".” A Dózsa György úton, Pesten, most és már mindörökké a számomra csak képzeletbeli robaj alá — ledől a diktátor szobra — Kassák gyémántéles hangja íródik: Most hasad ketté a fekete ég. Most fakasztja csíráját az új gabona. Ha az ifjúságot szidják — a szórakoztatóipar mákonyával megrontottat —, védőpajzsként Déry Tibor szavait emelem eléjük. Ismerjük mi a mai ifjúságot? 56 írói is csak a forradalom napjaiban ismerték meg: „A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a "suhanc" szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt és helyre ütötte a nemzet becsületét. Megrendülten és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Úgy, ahogy kívántam és kértem és reméltem: 48 ifjúsága után most támadt a hazának egy 56-os ifjúsága is.” A sírok, a behorpadtak, a gazzal benőttek, a széttört márványlapok, melyek oly sokáig titkos fényképeken jártak kézről kézre, a 16, a 18, a 20 évesek sírjai... Fülemben Füst Milán siratja őket, azzal a november 2-i siratással: „E hősöket, akik itt feküsznek némán, fennkölt lelkük elszántságától még mindig összeszorított szájjal, e hősöket sok mindenért síratta és magasztalja most e nagy világ ... Magam is lehajtok hozzájuk, mint ti, hogy könnyeimmel árasszam el sápadt, fiatal arcukat és immár, sajnos, örökre önfeledt szívüket.. Erdélyi utakon, Farkaslakához érkezve, Tamási Áron kopjafás sírjánál állva, valahányszor elém úszott az Irodalmi Újság utolsó oldala: „A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. A hatalmak, amelyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk ... Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok, ifjúság, nem különben jövőt álmodó költők, akik mind és mindig rendületlenül hívei vagyunk hazánknak.” Egy nap szól ? Egy hét üzen az újságoldalakon? Tíz nap? Hát nem ezt akartuk mindig, ezeregyszáz esztendős kárpát-medencei létünkben? Emberi, nemzeti formánkban élni. És nem Szabó Lőrinccel kell-e imádkoznunk a következő ezer évért, a jövőért: „Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat... Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje végső diadalra benne céljainkat, az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes hagyományok és az életképes haladás munkálását abban a — semmi harcnál nem kisebb — másik feladatban, ami most következik, az új, az igazi országépítésben ... Magyarországot a fiai, a szenvedése és kétségbeesése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a mennyei igazságnak a földön.” Szent munka, az igazság földi hasonlata ... Lépj ki rejtekhelyedről elsárgult újság, lépjetek közénk bujdosó igék, fohászok! Kósa Csaba A Népszava 1956. október 26-i első oldala NÉPSZAVA v MtCXAft W%k*Z£RVK2KYT K KÖZPONTI LAPJA AHA ${} HLLÉJt okMxt 3*, piatvV Senkit sem végeztek ki, senkit sem állítottak statáriális bíróság elé A* l**z*a*n*yminiwtimini klubmrftvt Ai • hír Htkai el a a lv«mxrs*« .■.«itB.id ■»• rto, mt Orustbe vatták tritabt tabtx-t kivrgr tik. A# «lap«* vUagAUi* a«eaatlatMt«tt, h«*v ~vrk hirwtt’levrk tafattUnoV A* Srfaetk* vatta* Kot al avnktl neat •tlitattak ■.ia*a».»«iam randa* btroaag *1«. kavatkezi'krpprn ■'■altit »eat lUtlrfc ♦» v* »vnktl «tata va*«ö»k ki. Ma délre megalakul a széles, nemzeti egységen alapuló új kormány A magyar szakszervezetek programba AZONNALI intézkedésekre 1 »•ou riK.Xl Tf K>\ rfmar'ítMi btrdftm t ./ it k^pttNalí.tval ne s•• fcnfltwn» t leifetwirn* a •./«kwrvivilrW ba\*ntj»ii k üi ti|U*