Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-27 / 304. szám

NÉPSZAVA 198­9. DECEMBER 2­7., SZERDA 5­ 3 Kiküldött munkatársaink jelentik ia fehér karácsonya Romániának fehér karácso­nya van. A Partiumban és Bánátban köd gomolyog, hó­nak nyoma sincs, a havasok, persze fehérek, mint máskor is decemberben, mindenütt ünnepi a hangulat, igazi ka­rácsonyi. Az áhítat nemcsak a vallási ünnepből származik — Nekem másodszor jött meg a Mikulás — mondta egy aradi egyetemi hallgató a nagy tüntetésen pénteken, mielőtt még a Securitate­­söpredék újra fegyverhez nyúlt volna, és megmutatta Az uralkodó házaspár ne­vét kerüli a nyelv, aki mégis kiejti, úgy teszi, mintha va­lami rémületes rondaságot pörgetne ki magából, nem is akarva emlékezni arra a vé­tekre, amit néhány másod­perccel korábban maga is elkövetett. A magyar újság­író nem mer humorizálni. Zsebében vannak azok a táviratok, amelyek állítólag Aradról érkeztek, meg per­sze, Temesvárról, megalku­vás nélkül követelve a nem­rég lezajlott pártkongresz­­szusnak becézett komédián, hogy ismét az elnöki-főtit­kári rezsimet állítsák az or­szág élére, hiszen ez — úgy­mond — népakarat. Ez a nép aztán — akara­tostól — „eltűnt”, teljesen más arcot mutatva. A nép később kivágta a nemzeti zászlókat, a címertelen tri­kolórok — láttunk ilyesmi­ket Budapesten, Prágában, Berlinben és másutt is — valami újat ígérnek, bizony­talant és lelkesítőt. Aradon fehér karszalagot hordanak a rendezők, a for­radalmárok fehér gézcsíkot ajánlanak a jövevénynek — a fehérség majdnem annyit ér, mint egy személyi igazol­vány. Vagy ahogy ott meg­szokták mondani: „bulletin”. Aradon egy öreg, ráncdús matróna karol belém, és magyarul—románul győz­ködni kezd: üdvözöljem az erkélyről, a tanácsháza bal­konjáról a diadalmas román forradalmat. Sodródunk a nehézkes oszlopsorokkal ta­golt középület felé — de közben megállít egy fiatal­ember. — Igazolvány? — kérdezi, és nem elégszik meg az útle­véllel, meg kell mutatnom a nemzetközi újságíró-igazol­ványt is. — Tudja, uram, sok a pro­vokátor. Ne higgye, hogy vége a Securitaténak. Ön­nek pedig személyesen sincs szerencséje. Arab zsoldosok lődörögnek az elnöki légió­ban, a magafajta barna vőrű jövevények eleve gyanúsak — mondja, és hozzáteszi: — Látja ezt a sok fejszenyelet? Ki tudja, meddig tart a tü­relem és a megértés? Hogy mikor kezdődik el a leszá­molás? Az aradi városháza előtt ünnepelt a tömeg, öt-hatezer ember lehetett az utcán. De egy képzeletbeli vonal húzó­dott az emberek és az épület között: a furcsa körívet nem lépte át senki. Az oszlopsor­ az autóját, amire szülei már egy évtizede befizettek. — De a második Mikulás az uralkodó Miklósok eltű­nése — teszi hozzá a diák —, és ebben egyek vagyunk mi, magyarok, románok, néme­tek, szlávok és mások. Eb­ben az országban nem léte­zik egyetlenegy ember sem, akit személyesen ne alázott volna meg a diktatúra, aki­nek az önérzetét ne karcolta volna vérig a szociológiailag elitnek nevezhető, de valójá­ban a söpredéknél semmivel sem több hordalék garázdál­kodásá­­nál egy másik vonal posz­tolt: fiatal férfiak tartották a zászlórúdra csavart román lobogót: ez volt a kordon. Ez volt a belső biztonsági gyű­rű. Magyarul szólt hozzám az egyik férfi: — Ha beszél­ni akar a néphez, nyugodtan felmehet az emeletre. Sodrása van a tömegnek, vele szemben meg nem áll­hat az egyes ember. Lelkes csodálkozásomat észlelve megszólít egy öregúr. — Ne higgyen könnyen, itt még semminek nincs vé­ge. Nézze uram! Ez a két go­nosztevő együtt él, lélegzik, együtt kell elbuknia is. Én, soha nem hiszem el, hogy valamelyik hurokra került, ha nincs mellette a másik. Együtt láttam a kettőjük magabiztos, öntelt uralkodói vigyorát — az akasztófán is együtt akarom látni őket. Addig nem hiszem el, hogy nekik végük van — hogy nem nekünk van végünk. — Mondja tanár úr, ön hí­ve a halálos ítéleteknek? Nem kellene eltörölni ezt a megtorlási módot? — Dehogynem. Ám az ő esetükben akkor is kivételt kellene tenni! Vannak bű­nök, amelyek nem évülhet­nek el sohasem. A háborús bűnök ilyesfélék. Ha ezt a bandát előre megsejtették volna Nürnbergben, akkor a nürnbergi törvényeknek len­ne román passzusa is! Ide figyeljen! Duvalier, Pahlavi, Batista csupa amatőr volt ehhez a hivatásos maffiózó­bandához képest. Péntek délután és kora es­te Aradon az embereket a szabadság mámora tartotta ébren. — Egy hete nem alszom — mondta egy fiatalember, diákformájú. — Péntek óta talpon vagyok — így az egyik fiatalasszony, s part­nere hozzáteszi: nekünk vi­gyázni kell magunkra. Ez a forradalom ebben a város­ban vér nélkül zajlott. Itt csak a levegőbe lőttek a múlt héten is — nem úgy, mint Temesvárott. A szőke fiatalember a zse­bébe nyúl, gézcsíkot köt a karomra, a forradalmárok karszalagját. És elővesz két szál gyertyát. — Nálunk nem folyt vér, hál’isten, de ezeket a gyer­tyákat gyújtsa meg a temes­vári temetőben, ahol nyug­szanak a banditák áldozatai! Ha nem jut el odáig, akkor, gyújtsa meg a saját kará­csonyfája alatt. Remélem, Budapesten abszolút bizton­ságos lesz a karácsony. Mielőtt elköszönnék, még hárman-négyen megállíta­k komáromi autókon az ellenzéki elnökjelölt, Václav Havel képe van, alatta a fel­irat: KOM­ARNO—TIMISOA­RA. Mintha elindult volna a kórház a város széléről, van ott minden. Ambulanciás au­tó, útközben műtétre kiala­kított rohamkocsi, és vala­mennyi autó ablakát leár­nyékolják a hordágyak, a gyógyszeresládák, a takarók. Arad előtt fékez a konvoj. A sofőrnek szólok szlovákul. Visszakérdez: nem lenne jobb magyarul beszélni?! Itt magyarok segítenek magya­roknak és mindazoknak, akik fontosnak tartják a szabadságot. Menjünk! Anyám hároméves korom­ban megmagyarázta, hogy decemberben, vagy máskor, hideg időben nem szabad le­ülnöm a földre. Most mégis nak. Igazolványt kérnek. Barna arcbőröm rossz aján­lólevél, tudni akarják, hogy tartozom-e valamilyen for­mában a gyűlölt-hírhedett arab kommandókhoz. Hiába, forgandó a szerencse. Évti­zedeken át, mikor arab te­rületeken jártam, előnyömre szolgált, hogy fizimiskám emlékeztet az arabságra — most megfordult az előítéle­tekbe rejtett szerencse. Nagylak volt a határállo­más, a magyar és a román rádió percenként erősítgette, hogy ott szabad az átkelés. Arra vonult a hosszú magyar karaván. Újságírók autója, egyéni és közületi megsegí­­tők szállítmánya — amelyik mindenhonnan áradt, ahol magyarok vannak. Lehagy­tuk a komáromi egészség­­ügyi karavánt, megszegem az anyai útrava­­lót, az aradi főtéren, mintha mit sem tudnék arról, hogy a fenékfagyasztó hideg nyo­mában reuma és még száz­ezernyi nyavalya jár, lehe­­veredek a csiszolt kőkockák­ra. Meg kell hallgatnom, amit egy román mérnök mond. Nem is tehetek más­ként, hiszen előtte lezajlott a diplomáciai protokoll ősi aktusa, a névjegycsere. Be­szélgetünk. Eléggé egyolda­lúan, nincs kedvem és indo­kom félbeszakítani az ara­dit. — Minden Budapesten kezdődött — barátom így in­dít. — Azzal, hogy önök fel­tépték a vasfüggönyt, utat engedtek a történelem sod­rásának. Akkor már látni lehetett: nem tudja tartani magát a zsarnok, hiszen ki­dőlt mellőle a legfontosabb dominó. — Mit tartott annak? — Uram, én őszinte le­szek. A magyar félelmet. A­ maguk bávatag kormánya régebben bedőlt ennek a bu­ta szélhámosnak, amikor az zsolozsmázta az internacio­nalizmust. — Mondja, ön személye­sen is gyűlöli? — Szó sincs róla. Vallásos ember vagyok. Nekem­ az emberélet mindenek felett áll. Nem vagyok kannibál. De ha egy darab nyers húst idedobnának nekem, és azt mondanák, hogy az elnökből való, a saját fogammal szét­tépném, mielőtt bárki is visszakérhetné! Én ne higy­­gye, hogy egyedül vagyok ezzel. De térjünk vissza a magyar szerepre. Attól a pillanattól kezdve, hogy Bu­dapest nem vágott jó képet a bukaresti arcátlanságok­hoz, megváltozott a helyzet. Magyarország kezdett férfi­módra viselkedni. A bandá­nak észre kellett vennie, hogy Budapest a fröcskölés, a köpködés után ezután már nem buta felszarvazott férj, aki esetleg kísértésbe jön, hogy megjátssza, ő nem tud semmiről. Berlin hálás Bu­dapestnek, ezt teszi Prága is, és én bizonyos vagyok benne, Bukarest — persze, az új Bukarest — is elismeri a magyar szerep jelentősé­gét. Ne csodálkozzon azon, hogy ez manapság még csak a Románia keleti határöve­zetében természetes. — Ide kötődik az a kezde­ményezés, ami Tőkés László nevéhez fűződik. Soha, sem­miféle sovén magyarellenes­­ség nem feledtetheti el, hogy Budapestnek még a sztálinis­ta kormányai is szembenáll­­tak a bukaresti népirtással. Azóta pedig Magyarország velünk testközelben csiholja a tüzet. Hál’isten, nem hiába. Az aradi városháza előtt zászlórúdra felcsavart ro­mán lobogókat tartanak ma­guk előtt a fiúk, a nemzeti közakaratom nincs áttörés. Sokszoros ellenőrzés kell, hogy valaki átléphesse a vas­függöny helyébe lépő zászló­rácsot. A legrémesebb, ami­től tartani kell, amitől tarta­nak, a provokáció. Ez ügyben nem ismernek tréfát, és per­sze, nem is kockáztatnak. Barátom aradi vendégség­be hív, magam is meglepő­dök. De aztán mondja: nem­csak, hogy kinyitottak a bol­tok, hanem áru is van a pol­cokon. Ahogy mondja, hét­éves kutyája a legszabályo­sabban sírva fakadt, amikor bekapta a tányérról leesett kolbászdarabot — ilyet még nem látott. A véreb felnőtt anélkül, hogy húst látott vol­na. Aje aradi városháza előtt ünnepel a tömeg „Minden Budapesten kezdődött. Többször elmagyarázzák az utat Temesvár felé. Sötét, leharcolt falvakon vezet át az út, ott karácsonykor is luxuscikk az égő villanykör­te. Az ellenőrző pontokon állnak a katonák, a rendőrök, de sokkal sűrűbben a szedett­­vedett ruhába bújtatott nem­zetőrség tagjai, és igazoltat­nak. A legtöbb helyen a győ­zelem V betűjét mutatják, amint meglátják a magyar rendszámot, elismerve a ma­gyar kezdeményező szerepet a kelet-európai zajlásban. A hangulat, persze, lelkes, milyen is lenne, az úton vé­gig szétnyílik a kaszás-kapás emberek blokádja, a magyar rendszám láttán nem kell sok magyarázkodás. Az ébe­rebbek felnyittatják a kocsi csomagtartóját: túl sok hír szól arról, hogy a csomag­térben fegyvert, lőszert vagy éppen körözött politi­kai bűnözőt próbáltak szállí­tani. Aztán elnézést kérnek. Falvakon megyünk át, őrök, őrök és őrök. Nagy­apám ócskapiacon eladott vadászpuskáját látom az egyik szép asszony vállán, gavallérja első világháborús Mauser-puskával díszeleg mellette. Egy fiatalember a román hadiipar legfrissebb termékét, egy acélmagvat köpködő géppisztolyt lenget a vállán: ki tudja, hol, mi­lyen kapuk nyíltak meg a forradalmárok előtt. Lassan beérünk Temesvár­ra. Tart az eufória, de sok­kal megfontoltabb, sokkal óvatosabb, mint az aradi. A körzeti kórházba megyünk. (Folytatás a 4. oldalon) Sebesültek között Temesváron A zsarnok bukását ünneplő fiatalok akkor még nem tudták: csakugyan vége van a tirannizmus­­nak Győzelem itt még, a temesvári Opera erkélyén minden békésnek és nyu­galmasnak látszott Ásványvizet osztanak az önként vállalt szesztilalom napjaiban Temesvárott A gyötrelem képe a temesvári kórházból. Seb a lábon, seb a hason, seb az egész országon A Securitate mindenütt jelen van: most épp a forradalmárok próbálják mérsékelni magukat, hogy a kézre került ügynök épségben bíróság elé kerüljön

Next