Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)
1989-12-27 / 304. szám
NÉPSZAVA 1989. DECEMBER 27., SZERDA 5 3 Kiküldött munkatársaink jelentik ia fehér karácsonya Romániának fehér karácsonya van. A Partiumban és Bánátban köd gomolyog, hónak nyoma sincs, a havasok, persze fehérek, mint máskor is decemberben, mindenütt ünnepi a hangulat, igazi karácsonyi. Az áhítat nemcsak a vallási ünnepből származik — Nekem másodszor jött meg a Mikulás — mondta egy aradi egyetemi hallgató a nagy tüntetésen pénteken, mielőtt még a Securitatesöpredék újra fegyverhez nyúlt volna, és megmutatta Az uralkodó házaspár nevét kerüli a nyelv, aki mégis kiejti, úgy teszi, mintha valami rémületes rondaságot pörgetne ki magából, nem is akarva emlékezni arra a vétekre, amit néhány másodperccel korábban maga is elkövetett. A magyar újságíró nem mer humorizálni. Zsebében vannak azok a táviratok, amelyek állítólag Aradról érkeztek, meg persze, Temesvárról, megalkuvás nélkül követelve a nemrég lezajlott pártkongreszszusnak becézett komédián, hogy ismét az elnöki-főtitkári rezsimet állítsák az ország élére, hiszen ez — úgymond — népakarat. Ez a nép aztán — akaratostól — „eltűnt”, teljesen más arcot mutatva. A nép később kivágta a nemzeti zászlókat, a címertelen trikolórok — láttunk ilyesmiket Budapesten, Prágában, Berlinben és másutt is — valami újat ígérnek, bizonytalant és lelkesítőt. Aradon fehér karszalagot hordanak a rendezők, a forradalmárok fehér gézcsíkot ajánlanak a jövevénynek — a fehérség majdnem annyit ér, mint egy személyi igazolvány. Vagy ahogy ott megszokták mondani: „bulletin”. Aradon egy öreg, ráncdús matróna karol belém, és magyarul—románul győzködni kezd: üdvözöljem az erkélyről, a tanácsháza balkonjáról a diadalmas román forradalmat. Sodródunk a nehézkes oszlopsorokkal tagolt középület felé — de közben megállít egy fiatalember. — Igazolvány? — kérdezi, és nem elégszik meg az útlevéllel, meg kell mutatnom a nemzetközi újságíró-igazolványt is. — Tudja, uram, sok a provokátor. Ne higgye, hogy vége a Securitaténak. Önnek pedig személyesen sincs szerencséje. Arab zsoldosok lődörögnek az elnöki légióban, a magafajta barna vőrű jövevények eleve gyanúsak — mondja, és hozzáteszi: — Látja ezt a sok fejszenyelet? Ki tudja, meddig tart a türelem és a megértés? Hogy mikor kezdődik el a leszámolás? Az aradi városháza előtt ünnepelt a tömeg, öt-hatezer ember lehetett az utcán. De egy képzeletbeli vonal húzódott az emberek és az épület között: a furcsa körívet nem lépte át senki. Az oszlopsor az autóját, amire szülei már egy évtizede befizettek. — De a második Mikulás az uralkodó Miklósok eltűnése — teszi hozzá a diák —, és ebben egyek vagyunk mi, magyarok, románok, németek, szlávok és mások. Ebben az országban nem létezik egyetlenegy ember sem, akit személyesen ne alázott volna meg a diktatúra, akinek az önérzetét ne karcolta volna vérig a szociológiailag elitnek nevezhető, de valójában a söpredéknél semmivel sem több hordalék garázdálkodásánál egy másik vonal posztolt: fiatal férfiak tartották a zászlórúdra csavart román lobogót: ez volt a kordon. Ez volt a belső biztonsági gyűrű. Magyarul szólt hozzám az egyik férfi: — Ha beszélni akar a néphez, nyugodtan felmehet az emeletre. Sodrása van a tömegnek, vele szemben meg nem állhat az egyes ember. Lelkes csodálkozásomat észlelve megszólít egy öregúr. — Ne higgyen könnyen, itt még semminek nincs vége. Nézze uram! Ez a két gonosztevő együtt él, lélegzik, együtt kell elbuknia is. Én, soha nem hiszem el, hogy valamelyik hurokra került, ha nincs mellette a másik. Együtt láttam a kettőjük magabiztos, öntelt uralkodói vigyorát — az akasztófán is együtt akarom látni őket. Addig nem hiszem el, hogy nekik végük van — hogy nem nekünk van végünk. — Mondja tanár úr, ön híve a halálos ítéleteknek? Nem kellene eltörölni ezt a megtorlási módot? — Dehogynem. Ám az ő esetükben akkor is kivételt kellene tenni! Vannak bűnök, amelyek nem évülhetnek el sohasem. A háborús bűnök ilyesfélék. Ha ezt a bandát előre megsejtették volna Nürnbergben, akkor a nürnbergi törvényeknek lenne román passzusa is! Ide figyeljen! Duvalier, Pahlavi, Batista csupa amatőr volt ehhez a hivatásos maffiózóbandához képest. Péntek délután és kora este Aradon az embereket a szabadság mámora tartotta ébren. — Egy hete nem alszom — mondta egy fiatalember, diákformájú. — Péntek óta talpon vagyok — így az egyik fiatalasszony, s partnere hozzáteszi: nekünk vigyázni kell magunkra. Ez a forradalom ebben a városban vér nélkül zajlott. Itt csak a levegőbe lőttek a múlt héten is — nem úgy, mint Temesvárott. A szőke fiatalember a zsebébe nyúl, gézcsíkot köt a karomra, a forradalmárok karszalagját. És elővesz két szál gyertyát. — Nálunk nem folyt vér, hál’isten, de ezeket a gyertyákat gyújtsa meg a temesvári temetőben, ahol nyugszanak a banditák áldozatai! Ha nem jut el odáig, akkor, gyújtsa meg a saját karácsonyfája alatt. Remélem, Budapesten abszolút biztonságos lesz a karácsony. Mielőtt elköszönnék, még hárman-négyen megállítak komáromi autókon az ellenzéki elnökjelölt, Václav Havel képe van, alatta a felirat: KOMARNO—TIMISOARA. Mintha elindult volna a kórház a város széléről, van ott minden. Ambulanciás autó, útközben műtétre kialakított rohamkocsi, és valamennyi autó ablakát leárnyékolják a hordágyak, a gyógyszeresládák, a takarók. Arad előtt fékez a konvoj. A sofőrnek szólok szlovákul. Visszakérdez: nem lenne jobb magyarul beszélni?! Itt magyarok segítenek magyaroknak és mindazoknak, akik fontosnak tartják a szabadságot. Menjünk! Anyám hároméves koromban megmagyarázta, hogy decemberben, vagy máskor, hideg időben nem szabad leülnöm a földre. Most mégis nak. Igazolványt kérnek. Barna arcbőröm rossz ajánlólevél, tudni akarják, hogy tartozom-e valamilyen formában a gyűlölt-hírhedett arab kommandókhoz. Hiába, forgandó a szerencse. Évtizedeken át, mikor arab területeken jártam, előnyömre szolgált, hogy fizimiskám emlékeztet az arabságra — most megfordult az előítéletekbe rejtett szerencse. Nagylak volt a határállomás, a magyar és a román rádió percenként erősítgette, hogy ott szabad az átkelés. Arra vonult a hosszú magyar karaván. Újságírók autója, egyéni és közületi megsegítők szállítmánya — amelyik mindenhonnan áradt, ahol magyarok vannak. Lehagytuk a komáromi egészségügyi karavánt, megszegem az anyai útravalót, az aradi főtéren, mintha mit sem tudnék arról, hogy a fenékfagyasztó hideg nyomában reuma és még százezernyi nyavalya jár, leheveredek a csiszolt kőkockákra. Meg kell hallgatnom, amit egy román mérnök mond. Nem is tehetek másként, hiszen előtte lezajlott a diplomáciai protokoll ősi aktusa, a névjegycsere. Beszélgetünk. Eléggé egyoldalúan, nincs kedvem és indokom félbeszakítani az aradit. — Minden Budapesten kezdődött — barátom így indít. — Azzal, hogy önök feltépték a vasfüggönyt, utat engedtek a történelem sodrásának. Akkor már látni lehetett: nem tudja tartani magát a zsarnok, hiszen kidőlt mellőle a legfontosabb dominó. — Mit tartott annak? — Uram, én őszinte leszek. A magyar félelmet. A maguk bávatag kormánya régebben bedőlt ennek a buta szélhámosnak, amikor az zsolozsmázta az internacionalizmust. — Mondja, ön személyesen is gyűlöli? — Szó sincs róla. Vallásos ember vagyok. Nekem az emberélet mindenek felett áll. Nem vagyok kannibál. De ha egy darab nyers húst idedobnának nekem, és azt mondanák, hogy az elnökből való, a saját fogammal széttépném, mielőtt bárki is visszakérhetné! Én ne higygye, hogy egyedül vagyok ezzel. De térjünk vissza a magyar szerepre. Attól a pillanattól kezdve, hogy Budapest nem vágott jó képet a bukaresti arcátlanságokhoz, megváltozott a helyzet. Magyarország kezdett férfimódra viselkedni. A bandának észre kellett vennie, hogy Budapest a fröcskölés, a köpködés után ezután már nem buta felszarvazott férj, aki esetleg kísértésbe jön, hogy megjátssza, ő nem tud semmiről. Berlin hálás Budapestnek, ezt teszi Prága is, és én bizonyos vagyok benne, Bukarest — persze, az új Bukarest — is elismeri a magyar szerep jelentőségét. Ne csodálkozzon azon, hogy ez manapság még csak a Románia keleti határövezetében természetes. — Ide kötődik az a kezdeményezés, ami Tőkés László nevéhez fűződik. Soha, semmiféle sovén magyarellenesség nem feledtetheti el, hogy Budapestnek még a sztálinista kormányai is szembenálltak a bukaresti népirtással. Azóta pedig Magyarország velünk testközelben csiholja a tüzet. Hál’isten, nem hiába. Az aradi városháza előtt zászlórúdra felcsavart román lobogókat tartanak maguk előtt a fiúk, a nemzeti közakaratom nincs áttörés. Sokszoros ellenőrzés kell, hogy valaki átléphesse a vasfüggöny helyébe lépő zászlórácsot. A legrémesebb, amitől tartani kell, amitől tartanak, a provokáció. Ez ügyben nem ismernek tréfát, és persze, nem is kockáztatnak. Barátom aradi vendégségbe hív, magam is meglepődök. De aztán mondja: nemcsak, hogy kinyitottak a boltok, hanem áru is van a polcokon. Ahogy mondja, hétéves kutyája a legszabályosabban sírva fakadt, amikor bekapta a tányérról leesett kolbászdarabot — ilyet még nem látott. A véreb felnőtt anélkül, hogy húst látott volna. Aje aradi városháza előtt ünnepel a tömeg „Minden Budapesten kezdődött. Többször elmagyarázzák az utat Temesvár felé. Sötét, leharcolt falvakon vezet át az út, ott karácsonykor is luxuscikk az égő villanykörte. Az ellenőrző pontokon állnak a katonák, a rendőrök, de sokkal sűrűbben a szedettvedett ruhába bújtatott nemzetőrség tagjai, és igazoltatnak. A legtöbb helyen a győzelem V betűjét mutatják, amint meglátják a magyar rendszámot, elismerve a magyar kezdeményező szerepet a kelet-európai zajlásban. A hangulat, persze, lelkes, milyen is lenne, az úton végig szétnyílik a kaszás-kapás emberek blokádja, a magyar rendszám láttán nem kell sok magyarázkodás. Az éberebbek felnyittatják a kocsi csomagtartóját: túl sok hír szól arról, hogy a csomagtérben fegyvert, lőszert vagy éppen körözött politikai bűnözőt próbáltak szállítani. Aztán elnézést kérnek. Falvakon megyünk át, őrök, őrök és őrök. Nagyapám ócskapiacon eladott vadászpuskáját látom az egyik szép asszony vállán, gavallérja első világháborús Mauser-puskával díszeleg mellette. Egy fiatalember a román hadiipar legfrissebb termékét, egy acélmagvat köpködő géppisztolyt lenget a vállán: ki tudja, hol, milyen kapuk nyíltak meg a forradalmárok előtt. Lassan beérünk Temesvárra. Tart az eufória, de sokkal megfontoltabb, sokkal óvatosabb, mint az aradi. A körzeti kórházba megyünk. (Folytatás a 4. oldalon) Sebesültek között Temesváron A zsarnok bukását ünneplő fiatalok akkor még nem tudták: csakugyan vége van a tirannizmusnak Győzelem itt még, a temesvári Opera erkélyén minden békésnek és nyugalmasnak látszott Ásványvizet osztanak az önként vállalt szesztilalom napjaiban Temesvárott A gyötrelem képe a temesvári kórházból. Seb a lábon, seb a hason, seb az egész országon A Securitate mindenütt jelen van: most épp a forradalmárok próbálják mérsékelni magukat, hogy a kézre került ügynök épségben bíróság elé kerüljön