Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-27 / 304. szám

4 Humánia fehér karácsonya (Folytatás a 3. oldalról) ott lehet találkozni a forra­dalom sebes, sebhelyes és csonkolt valóságával. A kór­ház igazgatója — hosszas erősködés után — névtelen­séget kérve — megenge­dd, hogy belépjünk az egyik részlegbe. Lőtt seb, lőtt seb, lőtt seb. Láb, láb, láb. — Itt a lábsérülteket ápol­juk — így a szakorvos —, és ha lehet, ne túl sokat kérdezzen. Jó lett volna, ha a fájdalomcsillapítást gyógy­szeresen tudtuk volna elin­tézni, de szóval, maradt a fájdalom. Borzalmasak a lábsebek. Húszéves fiatalember mu­tatja a befáslizott combot — kétszer olyan vastag, mint mielőtt rálőttek. — Fájok —­ csak ennyit mond. Mellette a szobában ott egy lány. — Koedukált kór­terem lenne — próbálok pro­­fán­kodni, de az orvos lennt: ha azt sem engedem meg, hogy a barátnője bejöjjön, ha gyógyszert, fájdalomcsillapí­tót nem tudok neki adni, ak­kor miért vagyok én itt? A lány kissé szemérmes, a fiú lábán feljebb húzza a pokrócot, eltűnik a besárgult kötözés, és üdvözölt arccal néz rám, mintha egy vatiká­ni fogadáson láttunk volna egy gyűrődést a damasztab­­roszon. — A kórházban nyolcvan a lábsérült — mondja az or­vos, de újra megkér, nehogy említsem a nevét. Az ő dol­ga a gyógyítás, de ki tudja, ki és mikor fogja meggyógyí­tani Romániát? Piszkálom a magnetofont, s az orvos meg­nyugszik, amikor feladom. A kórházból bemegyünk a Főtérre, ahol a tüntetések zajlottak és zajlanak mind­végig. Kicsike a tér, mellette az opera — és persze, felet­te a csillagos ég. A tüntetők önfeledten mászkálnak, sem­mi nem zavarja őket, míg­nem egy rekedt mikrofon­ban vésztjóslóan bejelentik, hogy helikopter van a tér fe­lett. Csakugyan, helikopter: égnek a pozíciólámpák, és a gép sebesen távolodik a Göncölszekértől, mintha azonnal le akarna csapni Temesvárra. Mintha egy hatalmas, bő vizű tömlő csapott volna le a térre, elkezdődik a kiürí­tés. Ad­oholunk a másik tér­re, oda, ahol a Temesvár szálló magasodik az egyik oldalon. Beszélgetünk a tün­tetőkkel. Az egyik azt mond­ja: — A külföldieknek az a legjobb, ha azonnal bejelent­­ ­■léppisztoly tűzben Nem nehéz bekvártélyo­­zódni a szállodában, a hotel lényegében üres. A szépség­­királynő formájú főportás megnyugtat, holnap is rá­érünk lejt váltani, az a fon­tos, hogy minél előbb kerül­jünk az eresz alá. Megtet­tük. Fotós kollégám és a gép­kocsivezető, a minden nehéz helyzetben magát feltaláló Orbán Lóránt perceken be­lül maga felett érezhette az őrző-védő szállodatetőt, nem is sejtve, hogy ez aztán sem őrzést, sem védelmet nem je­lent ! A különben ragyogó szál­loda éttermében az üzletve­zető köszöntött bennünket, hogy személyesen beszélje meg a budapesti sajtó, rádió és tévé képviselőivel, mi is lenne az igazán megfelelő menü vacsorára. A diskur­zust azonban hirtelen félbe­szakította egy iszonyatos robbanás, amit egy másik kö­vetett, majd egy harmadik. Aztán a szálloda melletti tér­re begördült egy páncélos, és bádoghangú üdvözletét el­küldte a szélrózsa mind a négy, de lehet, hogy több irányába. Nemzeti zászló volt a tankon, csak azt láttuk, amikor lesel­kedni próbáltunk az ablak­­függöny mögül. De gyorsan feljött a küldönc: abbahagy­ni a kíváncsiskodást, mert mindenhová lőnek, még az ablakfüggöny-rezdülésekre is. Aztán kilyukadt a szobá­ban az ablakfüggöny. Köl­keznek a szállodába. És na­gyon megkérem magukat, tegyék ezt, félő, hogy itt per­ceken belül mindenki cél­ponttá válik­ légám, Toroczkay Csaba nem volt a helyén, amikor egy acélmagvú géppisztolylöve­dék kettészelte a szobáját, és megakadt a kijárati ajtó­ban. Pénteken Temesvárott es­te 10 óra körül robbant ki a harc, és még tartott egész éj­szaka, elhúzódott a nappal­ba. A legszörnyűbb ez a fantomháború volt. Halottak, sebesültek, visszavonulók, előrenyomulók nem voltak láthatók. A harcosok már az előző éjszaka elfoglalták a helyüket: a fotósok megörö­kítették a fal mellett rohan­­gászó forradalmárokat és sze­­kusokat, de ez akkor még nem volt több, mint egysze­rű pozíciószerzés. A csata később kezdődött. — Feküdjenek a padlóra — mondta tapasztalt köny­­nyedséggel a szállodai fő­pincér, és így is tettünk, egészen reggel kilencig. Aztán lőttek. Jobbról, bal­ról. Lőttek a szállodából. Amikor a szobámba akartam felmenni, vésztjóslóan be­­sisakszíjazott román katona figyelmeztetett, hogy erre most nincs mód. És mi a lehetőség? Ho­gyan lehet visszautazni Ma­gyarországra ? Nagy nehezen ez is megol­dódott. Konvojt szerveztünk, osztrák és magyar sajtóexpe­­díció indult el a bizonytalan­ságból a biztatóbb tájak felé. Szöveg: KRAJCZÁR IMRE Kép: TOROCZKAY CSABA Kenyér régen jött: puszta kézzel tépik szét az élelmiszerszállít­mányt Nyugalom — csőre töltött fegyverekkel Románia lassan lélegzik fel. Románia alig akar hinni a szemének. A nép lelkendezik, de még tart a rettegés. Kedd hajnalban ellentmon­dó híreket kaptunk Biharke­­resztesen, a határon. A Secu­­ritate egységei az éjszaka fo­lyamán — állítólag — megtá­madták a Máltai Szeretet­szolgálat konvoját. Később ezt cáfolták. Az viszont igaz, hogy hétfő délután Nagyvá­radon két secus váratlanul tüzet nyitott az egyik raktár­ban. Ahol éppen a segélyszál­lítmányokat pakolták az em­berek. A gyilkos tüzet a ka­tonák fékezték meg, a két se­­cust a helyszínen agyonlőt­ték. Az a hír is járta, hogy Nagyvárad környékén securi­­tát és ejtőernyősöket dobtak le, a várost támadás fenye­geti. Menjünk vagy marad­junk? Indulnunk kellett: gyógyszerre, élelmiszerre, ru­hára van szüksége Románia népeinek. A Secu kiszámíthatatlanul támad. Megjelenik az ország­utakon, a levegőben, a váro­sokban, a zsúfolt piacokon. Gyorsak és könyörtelenek: fegyvereikkel osztják a ha­lált, gyerekeknek és asszo­nyoknak, fiatalnak és idős­nek­ élnek, hogy félelmet keltsenek. Pusztítanak min­dent, ami mozog és él. Legalább harminc kocsiból áll a konvojunk, szinte min­denki segélyeket szállít. Ben­nünk is félelem van. Gyana­kodva pásztázzuk az utat, az eget. De a romániai emberek arcáról leírhatatlan boldog­ság sugárzik. Integetnek, uj­­jaikkal a Viktóriát mutatják. Győztek, de tudják, milyen áron: túl sok a halott, a vér, hogy tiszta szívből ujjong­­hassanak. S mit kell még ki­­állniuk, vajon hány halottjuk lesz ezután? Az úton katonai járőrök állítanak meg, az óvatosságra szükség van. Nagyvárad csendes, most nem ropognak a fegyverek. Sok helyen tankok vigyázzák a rendet. Jár a villamos, dol­goznak a gyárak, de az utcá­kon aránylag kevés az em­ber. A piac szinte teljesen ki­halt, a lakók félnek, mert a secusok a tömeget szeretik. Csak egy bolt előtt látok hosszú sort: tojásért várakoz­nak. A városháza előtt azért gyűltek össze az emberek, hogy segítsenek szétosztani az élelmiszert. A hely már legendás: pénteken itt tépték szét Ceausescu képeit és könyveit. Teherautón zászló­kat lobogtató, éneklő katonák haladnak el mellettem. „Öllé, öllé, Ceausescu nincs többé!" „Az Isten legyen velünk!" — zokogja Böszörményi Fe­rencié, s rám borul, csókol, ölelget. Ásványvízzel kínál, mert napokkal ezelőtt elter­jedt a hír: a vizet megmér­gezték. De nincs gyógyszerük, fájdalomcsillapítójuk, kevés az élelem. Ami nálam van, szétosztom. Fájdalmas, amint gyerekek rohamoznak meg egy rágógumiért, egy falat csokoládéért. Évek óta nem ettek édességet, mert az csak a secusok gyerekeinek járt. A karácsonyfák dísztelenek, a szaloncukor kőkemény, tán tíz éve is van annak, hogy megvették őket. „Nem tudunk, csak sírni" — ismételgetik románok és magyarok. Együtt álltak talp­ra, együtt harcolnak a közös ellenség ellen, a diktatúra teljes felszámolásáért. A repülőteret lezárták. A kordonon mégis túljutok, mert beszélni akarok a kato­nákkal. Csőre töltött fegyve­rek, tankok, páncélozott két­éltűek mindenfelé. A lokáto­rok az eget pásztázzák. „Éjjel lövöldözés volt, secus heli­kopterek támadtak ránk” — mondja egy katonatiszt. De megnyugtat, hogy képesek visszaverni minden rohamot, a hadsereg ura a helyzetnek. A secusok valószínűleg ge­rillaháborúra rendezkedtek be: felhúzódtak a hegyekbe, hogy váratlanul, terrorista módon támadjanak újra. De legyőzik őket, bármi áron is, mert győzniük kell. A hadse­reg a néppel van, s a nép a katonákkal. A román tiszt magyarul köszöni a cigaret­tát, az élelmet. Bár fáznak és elcsigázottak, kitartanak: van lőszerük és hitük, hogy ma­guk vigyék sikerre a forra­dalmat. „Libertate, libertate” — hallom mindenünnen, s ez a hang most talán erősebb, mint a gyászi zokogás. Kli­­monovits László, ez a jó negyvenes férfi sír, mint egy gyerek, mert halott a rokona, a kisfia éhezik — de bízik, hogy jobb világ jön, jobb. CSARNAI ATTILA SZERDA, 198­9. DECEMBER 2­7. NÉPSZAVA Mától az ágazati szakszervezetek vészik kézbe a segítségadás koordinálását A SZOT ügyeletes stábjánál Békés vagy háborús a kép, ami a SZOT székházának előcsarnokában fogad ked­den délután ? Mindenesetre, szokatlan. Csukott papírbő­rönd. Nyitott dobozok és műanyag zsákok. Cipzáras utazótáska. S ami még szem­mel látható: cukor, só, kon­zerv, gyógyszer, ágytakaró, gondosan hajtogatott meleg holmik tömege, cipők, csiz­mák, és az egyik pakk tete­jén sárga-barna bundás já­tékmackó ... Fenn, a harmadik emele­ten a Románia megsegítésé­re péntek délután szervező­dött ügyelet jelenlegi csapa­ta, dr. Hajdú Attila, a SZOT osztályvezetője, Vadász Já­nos, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének főtitkára, valamint a stáb lelke, Ki­rály István osztályvezető, aki magára vállalta az ün­nepi ügyelet­ vezetését, és a segítségszervezés koordi­nálását. Vele van a felesége is. Velük beszélgettem arról, hogy mi minden történt az éjjel-nappal működő ügye­let immáron négy napja alatt. — Mint azt már a Népsza­va különszámában is hírül adtuk, három gyűjtőhelyet szerveztünk az adományok fogadására — mondja Ki­rály István. — A SZOT szék­házán kívül a lakosság ren­delkezésére állt a Szakszer­vezetek Fővárosi Művelődé­si Háza, és egy jó barátom, felajánlotta Rákospalotán, a Csokonai Művelődési Házat. Ez ugyan tanácsi intézmény, de szeretném már most megjegyezni, hogy mi az el­ső pillanattól kezdve a gyors segítségadásra koncentrál­tunk, és akivel csak lehe­tett, szövetkeztünk. Hogy ki­nek a „zászlaja” alatt jutott el Romániába a segítség, az nem volt fontos. A pártok, az egyházak és a Vöröske­reszt autóiba éppúgy pakol­tunk, mint az ajánlkozó ma­gánzók járműveibe. — Gondolom, azért, tud­ják, hogy a három gyűjtő­központból mennyi adomány jutott el a határon túlra? — Nem hiszem, hogy ez a lényeg, de természetesen, vannak statisztikáink. Kedd délutánig 23 darab három- és öttennés autórakományt sikerült Romániába külde­nünk. De, mert azt tapasz­taljuk, hogy most minden szervezet kezdi azzal mérni saját nagyságát, hogy hány tonna, hány darab és hány ezer, én inkább arról beszél­nék, ami mentes minden hi­valkodástól. Az ünnep egyik estéjén kapunk egy telefont. A hölgy közli, segíteni akar. Mondjuk, menjen rakodni az FMH-ba. Hétfő este a ma­gánfuvarozó Lukács család, apa, fia, testvére, két teher­gépkocsival érkezett a szék­ház elé, hogy a már szortí­rozott csomagokat a Vörös­­kereszt által jelzett romániai városba vigyék. A család és a stábunk kevésnek bizo­nyult a rakodáshoz. Kimen­tünk az utcára, és járókelő­ket kértünk, segítsenek. Egy perc alatt vagy harminc em­ber ajánlkozott, így Lukács Jánosék rövid időn belül el­indulhattak. És akkor az előtérben odajön hozzám egy csapzott, izzadt asszony. Azt mondja, ő ajánlkozott dél­előtt telefonon. Bemutatko­záskor kiderült, Veszély Sán­­dornénak hívják, s az Egye­sült Vegyiművek szb-tit­ká­­ra. Mesélik a történeteket. Mert nagyon sok van belő­lük. Hétfő délután egy het­ven év körüli ember sétált be a székház kapuján. A XVI. kerületből érkezett, csak annyit mondott, Kál­mán Józsefnek hívják, és át­adott kétezer forintot. Ez az a karácsonyi pénz, amit a kisnyugdíjasok kaptak az idén. Neki is nagy szüksége lett volna rá, de „odaát” most jobban kell... A 22 éves Fertői Roberta két alkalommal vett részt a SZOT ügyeletesseinek a munkájában. Dr. Katona Mária, a Heim Pál Gyer­mekkórház orvosa két ízben jött el az ünnepek alatt gyógyszert válogatni és szor­tírozni. Legutóbb vasárnap, a kisfiával. A Vöröskereszt­nek ugyanis minden szak­­szervezethez befutott gyógy­szeradományt átvizsgálva juttatnak el. Ezzel is gyor­sítják a munkát. — Fantasztikus napjaink voltak — folytatja beszámo­lóját Király István. — Pén­tek éjjel a Gábriel-taxisok álltak meg a székház előtt, félig megrakott kocsikkal. Mi egészítettük ki a rako­mányaikat. Aztán itt van­nak az SOS Fuvarszolgálat emberei. Ha lenne kalapom, megemelném előttük. Jöttek hozzánk, tíz teherautóval, s amit még tudtunk, átadtuk nekik. És, mert nem volt, mi adtunk számukra ma­gyar zászlókat. Az emberek egyszerűen kinyíltak, és megtáltosodtak. Az Orszá­gos Műemléki Felügyelőség gépkocsivezetője, Tóth Já­nos is úgy jött ide, mint aki nem akar kimaradni a se­gítségadás lázas aktusából. A háromtonnás Nizzájával indult neki végül is a határ­nak, hogy az élelmiszerado­mányt átszállítsa. Informátoraimtól meg­tudtam azt is, hogy hétfő óta a szegedi Juhász Gyula Művelődési Központ és a szakszervezetek békéscsa­bai központja is várja, fo­gadja a szervezett dolgozók különféle adományait. Egyébként a fővárosi gyűj­tőközpontokban kedd estig, körülbelül százezer forint készpénz jött össze. Sokszor használják a ki­fejezést, döbbenetes! És mert magam is annak tar­tom, nem szeretném, ha ki­maradna a történetek so­kaságából az a három, amely a szó szoros értelmében döb­benetes. Jelentkezett a SZOT-ban egy cukorbeteg férfi, aki saját inzulinkész­letéből ajánlott fel több hó­napra elegendőt. A nevét nem mondta meg. Tudjuk viszont, hogy az FMH-ban járt két testvért Fazekas Gá­bornak és Katalinnak hív­ják. Ők a zsebpénzüket ad­ták oda a szervezőknek, mondván, azt vegyenek be­lőle, amire a legnagyobb szükségük van a romániai gyerekeknek. A japán házas­pár a SZOT-székházban adott pénzt, mert nem akar­tak a segítségből kimaradni. S ez ugyan már a negyedik, dr. Szacskai Mihály talál­mányával kereste meg a SZOT-ügy­eletet, s miután egyeztettek az egészségügyi­ekkel, az egyszer használa­tos kézsebészeti külső rög­zítőből 500 darabot sikerült útra bocsátani... — Hogyan tovább, ha túl leszünk az ünnepeken? — Meggyőződésem — mondja Király István —, hogy az önfeláldozó, lelkes adakozás kifullad, no, meg aztán az emberek konkrétan tudni akarják, mi lett a sor­sa adományaiknak. Alkal­mi megsegítő stábjaink sem működhetnek így tovább. Már csa­k azért sem, mert dolgozni kell. Úgy gondo­lom, hogy a szakszervezeti segítséget bizonyos dolgok­ban konkretizálni és erősí­teni kell majd. Ami máris bizonyos, a mozgalom az ágazati szakszervezetek ke­zébe adja a további szerve­zőmunkát. Mi idő­közben ki­találtuk, hogy családokra kellene lebontani például a határ menti segítségnyújtást, de ez még csupán kiforrat­lan ötlet. Hogy annak a harminc embernek milyen volt a ka­rácsonya, aki a SZOT stáb­jának éjjel-nappali ügyele­tét felváltva ellátta? Dr. Hajdú Attilától nagy nehe­zen megtudom, december 24-én esti ügyeletben, a székházban ünnepelte 39. születésnapját. A hétéves srácuk a nagyszülőkkel van, az egyesztendős picire a fe­lesége vigyáz... Vadász Já­nos három gyereke már el­érte a családi „nagykorúsá­got”, hiszen a legkisebb is hetedikes. Az a barna puló­ver van rajta, amit az ün­nepre kapott. Mint mondja, békés, szép napokat képzelt el magának, amiből egy rövid este lett, mert a többi időt az ügyeletben töltötte. De mert történelmi jelentő­ségű, ami most történik, nem üldögélhet otthon. Egyébként a diktátor kivég­zése aggodalommal tölti el, jóllehet, nagyon reméli, hogy Románia felépíti azt a jogállamot, amelyben a nemzetiségek életfeltételei megteremtődnek. No, és Király István? — Az én karácsonyom nem fontos — mondja, és összemosolyog a feleségével, aki felteszi a ki tudja, há­nyadik kávét főni, hogy a stáb majd megigya a négy nap, ki tudja, hányadik ká­véját. Szabó Iréné Ezek az adományok még elszállításra vártak vasárnap a SZOT- székház előcsarnokában Egy eddig titokban tartott kép Ez a dokumentumértékű felvétel ez év április 17-én készült, ám mostanáig se­hol nem jelent meg. A ké­pen Sütő András látható, amint a neki adományozott SZOT-díj átvételekor Nagy Sándorral, a SZOT főtitkárával fog kezet. Az író kérésére tartottuk ed­dig titokban az eseményt. Nagy Zoltán felvétele:

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék