Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-27 / 304. szám

4 Humánia fehér karácsonya (Folytatás a 3. oldalról) ott lehet találkozni a forradalom sebes, sebhelyes és csonkolt valóságával. A kórház igazgatója — hosszas erősködés után — névtelenséget kérve — megengedd, hogy belépjünk az egyik részlegbe. Lőtt seb, lőtt seb, lőtt seb. Láb, láb, láb. — Itt a lábsérülteket ápoljuk — így a szakorvos —, és ha lehet, ne túl sokat kérdezzen. Jó lett volna, ha a fájdalomcsillapítást gyógyszeresen tudtuk volna elintézni, de szóval, maradt a fájdalom. Borzalmasak a lábsebek. Húszéves fiatalember mutatja a befáslizott combot — kétszer olyan vastag, mint mielőtt rálőttek. — Fájok — csak ennyit mond. Mellette a szobában ott egy lány. — Koedukált kórterem lenne — próbálok profánkodni, de az orvos lennt: ha azt sem engedem meg, hogy a barátnője bejöjjön, ha gyógyszert, fájdalomcsillapítót nem tudok neki adni, akkor miért vagyok én itt? A lány kissé szemérmes, a fiú lábán feljebb húzza a pokrócot, eltűnik a besárgult kötözés, és üdvözölt arccal néz rám, mintha egy vatikáni fogadáson láttunk volna egy gyűrődést a damasztabroszon. — A kórházban nyolcvan a lábsérült — mondja az orvos, de újra megkér, nehogy említsem a nevét. Az ő dolga a gyógyítás, de ki tudja, ki és mikor fogja meggyógyítani Romániát? Piszkálom a magnetofont, s az orvos megnyugszik, amikor feladom. A kórházból bemegyünk a Főtérre, ahol a tüntetések zajlottak és zajlanak mindvégig. Kicsike a tér, mellette az opera — és persze, felette a csillagos ég. A tüntetők önfeledten mászkálnak, semmi nem zavarja őket, mígnem egy rekedt mikrofonban vésztjóslóan bejelentik, hogy helikopter van a tér felett. Csakugyan, helikopter: égnek a pozíciólámpák, és a gép sebesen távolodik a Göncölszekértől, mintha azonnal le akarna csapni Temesvárra. Mintha egy hatalmas, bő vizű tömlő csapott volna le a térre, elkezdődik a kiürítés. Adoholunk a másik térre, oda, ahol a Temesvár szálló magasodik az egyik oldalon. Beszélgetünk a tüntetőkkel. Az egyik azt mondja: — A külföldieknek az a legjobb, ha azonnal bejelent ■léppisztoly tűzben Nem nehéz bekvártélyozódni a szállodában, a hotel lényegében üres. A szépségkirálynő formájú főportás megnyugtat, holnap is ráérünk lejt váltani, az a fontos, hogy minél előbb kerüljünk az eresz alá. Megtettük. Fotós kollégám és a gépkocsivezető, a minden nehéz helyzetben magát feltaláló Orbán Lóránt perceken belül maga felett érezhette az őrző-védő szállodatetőt, nem is sejtve, hogy ez aztán sem őrzést, sem védelmet nem jelent ! A különben ragyogó szálloda éttermében az üzletvezető köszöntött bennünket, hogy személyesen beszélje meg a budapesti sajtó, rádió és tévé képviselőivel, mi is lenne az igazán megfelelő menü vacsorára. A diskurzust azonban hirtelen félbeszakította egy iszonyatos robbanás, amit egy másik követett, majd egy harmadik. Aztán a szálloda melletti térre begördült egy páncélos, és bádoghangú üdvözletét elküldte a szélrózsa mind a négy, de lehet, hogy több irányába. Nemzeti zászló volt a tankon, csak azt láttuk, amikor leselkedni próbáltunk az ablakfüggöny mögül. De gyorsan feljött a küldönc: abbahagyni a kíváncsiskodást, mert mindenhová lőnek, még az ablakfüggöny-rezdülésekre is. Aztán kilyukadt a szobában az ablakfüggöny. Kölkeznek a szállodába. És nagyon megkérem magukat, tegyék ezt, félő, hogy itt perceken belül mindenki célponttá válik légám, Toroczkay Csaba nem volt a helyén, amikor egy acélmagvú géppisztolylövedék kettészelte a szobáját, és megakadt a kijárati ajtóban. Pénteken Temesvárott este 10 óra körül robbant ki a harc, és még tartott egész éjszaka, elhúzódott a nappalba. A legszörnyűbb ez a fantomháború volt. Halottak, sebesültek, visszavonulók, előrenyomulók nem voltak láthatók. A harcosok már az előző éjszaka elfoglalták a helyüket: a fotósok megörökítették a fal mellett rohangászó forradalmárokat és szekusokat, de ez akkor még nem volt több, mint egyszerű pozíciószerzés. A csata később kezdődött. — Feküdjenek a padlóra — mondta tapasztalt könynyedséggel a szállodai főpincér, és így is tettünk, egészen reggel kilencig. Aztán lőttek. Jobbról, balról. Lőttek a szállodából. Amikor a szobámba akartam felmenni, vésztjóslóan besisakszíjazott román katona figyelmeztetett, hogy erre most nincs mód. És mi a lehetőség? Hogyan lehet visszautazni Magyarországra ? Nagy nehezen ez is megoldódott. Konvojt szerveztünk, osztrák és magyar sajtóexpedíció indult el a bizonytalanságból a biztatóbb tájak felé. Szöveg: KRAJCZÁR IMRE Kép: TOROCZKAY CSABA Kenyér régen jött: puszta kézzel tépik szét az élelmiszerszállítmányt Nyugalom — csőre töltött fegyverekkel Románia lassan lélegzik fel. Románia alig akar hinni a szemének. A nép lelkendezik, de még tart a rettegés. Kedd hajnalban ellentmondó híreket kaptunk Biharkeresztesen, a határon. A Securitate egységei az éjszaka folyamán — állítólag — megtámadták a Máltai Szeretetszolgálat konvoját. Később ezt cáfolták. Az viszont igaz, hogy hétfő délután Nagyváradon két secus váratlanul tüzet nyitott az egyik raktárban. Ahol éppen a segélyszállítmányokat pakolták az emberek. A gyilkos tüzet a katonák fékezték meg, a két secust a helyszínen agyonlőtték. Az a hír is járta, hogy Nagyvárad környékén securitát és ejtőernyősöket dobtak le, a várost támadás fenyegeti. Menjünk vagy maradjunk? Indulnunk kellett: gyógyszerre, élelmiszerre, ruhára van szüksége Románia népeinek. A Secu kiszámíthatatlanul támad. Megjelenik az országutakon, a levegőben, a városokban, a zsúfolt piacokon. Gyorsak és könyörtelenek: fegyvereikkel osztják a halált, gyerekeknek és asszonyoknak, fiatalnak és idősnek élnek, hogy félelmet keltsenek. Pusztítanak mindent, ami mozog és él. Legalább harminc kocsiból áll a konvojunk, szinte mindenki segélyeket szállít. Bennünk is félelem van. Gyanakodva pásztázzuk az utat, az eget. De a romániai emberek arcáról leírhatatlan boldogság sugárzik. Integetnek, ujjaikkal a Viktóriát mutatják. Győztek, de tudják, milyen áron: túl sok a halott, a vér, hogy tiszta szívből ujjonghassanak. S mit kell még kiállniuk, vajon hány halottjuk lesz ezután? Az úton katonai járőrök állítanak meg, az óvatosságra szükség van. Nagyvárad csendes, most nem ropognak a fegyverek. Sok helyen tankok vigyázzák a rendet. Jár a villamos, dolgoznak a gyárak, de az utcákon aránylag kevés az ember. A piac szinte teljesen kihalt, a lakók félnek, mert a secusok a tömeget szeretik. Csak egy bolt előtt látok hosszú sort: tojásért várakoznak. A városháza előtt azért gyűltek össze az emberek, hogy segítsenek szétosztani az élelmiszert. A hely már legendás: pénteken itt tépték szét Ceausescu képeit és könyveit. Teherautón zászlókat lobogtató, éneklő katonák haladnak el mellettem. „Öllé, öllé, Ceausescu nincs többé!" „Az Isten legyen velünk!" — zokogja Böszörményi Ferencié, s rám borul, csókol, ölelget. Ásványvízzel kínál, mert napokkal ezelőtt elterjedt a hír: a vizet megmérgezték. De nincs gyógyszerük, fájdalomcsillapítójuk, kevés az élelem. Ami nálam van, szétosztom. Fájdalmas, amint gyerekek rohamoznak meg egy rágógumiért, egy falat csokoládéért. Évek óta nem ettek édességet, mert az csak a secusok gyerekeinek járt. A karácsonyfák dísztelenek, a szaloncukor kőkemény, tán tíz éve is van annak, hogy megvették őket. „Nem tudunk, csak sírni" — ismételgetik románok és magyarok. Együtt álltak talpra, együtt harcolnak a közös ellenség ellen, a diktatúra teljes felszámolásáért. A repülőteret lezárták. A kordonon mégis túljutok, mert beszélni akarok a katonákkal. Csőre töltött fegyverek, tankok, páncélozott kétéltűek mindenfelé. A lokátorok az eget pásztázzák. „Éjjel lövöldözés volt, secus helikopterek támadtak ránk” — mondja egy katonatiszt. De megnyugtat, hogy képesek visszaverni minden rohamot, a hadsereg ura a helyzetnek. A secusok valószínűleg gerillaháborúra rendezkedtek be: felhúzódtak a hegyekbe, hogy váratlanul, terrorista módon támadjanak újra. De legyőzik őket, bármi áron is, mert győzniük kell. A hadsereg a néppel van, s a nép a katonákkal. A román tiszt magyarul köszöni a cigarettát, az élelmet. Bár fáznak és elcsigázottak, kitartanak: van lőszerük és hitük, hogy maguk vigyék sikerre a forradalmat. „Libertate, libertate” — hallom mindenünnen, s ez a hang most talán erősebb, mint a gyászi zokogás. Klimonovits László, ez a jó negyvenes férfi sír, mint egy gyerek, mert halott a rokona, a kisfia éhezik — de bízik, hogy jobb világ jön, jobb. CSARNAI ATTILA SZERDA, 1989. DECEMBER 27. NÉPSZAVA Mától az ágazati szakszervezetek vészik kézbe a segítségadás koordinálását A SZOT ügyeletes stábjánál Békés vagy háborús a kép, ami a SZOT székházának előcsarnokában fogad kedden délután ? Mindenesetre, szokatlan. Csukott papírbőrönd. Nyitott dobozok és műanyag zsákok. Cipzáras utazótáska. S ami még szemmel látható: cukor, só, konzerv, gyógyszer, ágytakaró, gondosan hajtogatott meleg holmik tömege, cipők, csizmák, és az egyik pakk tetején sárga-barna bundás játékmackó ... Fenn, a harmadik emeleten a Románia megsegítésére péntek délután szerveződött ügyelet jelenlegi csapata, dr. Hajdú Attila, a SZOT osztályvezetője, Vadász János, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének főtitkára, valamint a stáb lelke, Király István osztályvezető, aki magára vállalta az ünnepi ügyelet vezetését, és a segítségszervezés koordinálását. Vele van a felesége is. Velük beszélgettem arról, hogy mi minden történt az éjjel-nappal működő ügyelet immáron négy napja alatt. — Mint azt már a Népszava különszámában is hírül adtuk, három gyűjtőhelyet szerveztünk az adományok fogadására — mondja Király István. — A SZOT székházán kívül a lakosság rendelkezésére állt a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Háza, és egy jó barátom, felajánlotta Rákospalotán, a Csokonai Művelődési Házat. Ez ugyan tanácsi intézmény, de szeretném már most megjegyezni, hogy mi az első pillanattól kezdve a gyors segítségadásra koncentráltunk, és akivel csak lehetett, szövetkeztünk. Hogy kinek a „zászlaja” alatt jutott el Romániába a segítség, az nem volt fontos. A pártok, az egyházak és a Vöröskereszt autóiba éppúgy pakoltunk, mint az ajánlkozó magánzók járműveibe. — Gondolom, azért, tudják, hogy a három gyűjtőközpontból mennyi adomány jutott el a határon túlra? — Nem hiszem, hogy ez a lényeg, de természetesen, vannak statisztikáink. Kedd délutánig 23 darab három- és öttennés autórakományt sikerült Romániába küldenünk. De, mert azt tapasztaljuk, hogy most minden szervezet kezdi azzal mérni saját nagyságát, hogy hány tonna, hány darab és hány ezer, én inkább arról beszélnék, ami mentes minden hivalkodástól. Az ünnep egyik estéjén kapunk egy telefont. A hölgy közli, segíteni akar. Mondjuk, menjen rakodni az FMH-ba. Hétfő este a magánfuvarozó Lukács család, apa, fia, testvére, két tehergépkocsival érkezett a székház elé, hogy a már szortírozott csomagokat a Vöröskereszt által jelzett romániai városba vigyék. A család és a stábunk kevésnek bizonyult a rakodáshoz. Kimentünk az utcára, és járókelőket kértünk, segítsenek. Egy perc alatt vagy harminc ember ajánlkozott, így Lukács Jánosék rövid időn belül elindulhattak. És akkor az előtérben odajön hozzám egy csapzott, izzadt asszony. Azt mondja, ő ajánlkozott délelőtt telefonon. Bemutatkozáskor kiderült, Veszély Sándornénak hívják, s az Egyesült Vegyiművek szb-titkára. Mesélik a történeteket. Mert nagyon sok van belőlük. Hétfő délután egy hetven év körüli ember sétált be a székház kapuján. A XVI. kerületből érkezett, csak annyit mondott, Kálmán Józsefnek hívják, és átadott kétezer forintot. Ez az a karácsonyi pénz, amit a kisnyugdíjasok kaptak az idén. Neki is nagy szüksége lett volna rá, de „odaát” most jobban kell... A 22 éves Fertői Roberta két alkalommal vett részt a SZOT ügyeletesseinek a munkájában. Dr. Katona Mária, a Heim Pál Gyermekkórház orvosa két ízben jött el az ünnepek alatt gyógyszert válogatni és szortírozni. Legutóbb vasárnap, a kisfiával. A Vöröskeresztnek ugyanis minden szakszervezethez befutott gyógyszeradományt átvizsgálva juttatnak el. Ezzel is gyorsítják a munkát. — Fantasztikus napjaink voltak — folytatja beszámolóját Király István. — Péntek éjjel a Gábriel-taxisok álltak meg a székház előtt, félig megrakott kocsikkal. Mi egészítettük ki a rakományaikat. Aztán itt vannak az SOS Fuvarszolgálat emberei. Ha lenne kalapom, megemelném előttük. Jöttek hozzánk, tíz teherautóval, s amit még tudtunk, átadtuk nekik. És, mert nem volt, mi adtunk számukra magyar zászlókat. Az emberek egyszerűen kinyíltak, és megtáltosodtak. Az Országos Műemléki Felügyelőség gépkocsivezetője, Tóth János is úgy jött ide, mint aki nem akar kimaradni a segítségadás lázas aktusából. A háromtonnás Nizzájával indult neki végül is a határnak, hogy az élelmiszeradományt átszállítsa. Informátoraimtól megtudtam azt is, hogy hétfő óta a szegedi Juhász Gyula Művelődési Központ és a szakszervezetek békéscsabai központja is várja, fogadja a szervezett dolgozók különféle adományait. Egyébként a fővárosi gyűjtőközpontokban kedd estig, körülbelül százezer forint készpénz jött össze. Sokszor használják a kifejezést, döbbenetes! És mert magam is annak tartom, nem szeretném, ha kimaradna a történetek sokaságából az a három, amely a szó szoros értelmében döbbenetes. Jelentkezett a SZOT-ban egy cukorbeteg férfi, aki saját inzulinkészletéből ajánlott fel több hónapra elegendőt. A nevét nem mondta meg. Tudjuk viszont, hogy az FMH-ban járt két testvért Fazekas Gábornak és Katalinnak hívják. Ők a zsebpénzüket adták oda a szervezőknek, mondván, azt vegyenek belőle, amire a legnagyobb szükségük van a romániai gyerekeknek. A japán házaspár a SZOT-székházban adott pénzt, mert nem akartak a segítségből kimaradni. S ez ugyan már a negyedik, dr. Szacskai Mihály találmányával kereste meg a SZOT-ügyeletet, s miután egyeztettek az egészségügyiekkel, az egyszer használatos kézsebészeti külső rögzítőből 500 darabot sikerült útra bocsátani... — Hogyan tovább, ha túl leszünk az ünnepeken? — Meggyőződésem — mondja Király István —, hogy az önfeláldozó, lelkes adakozás kifullad, no, meg aztán az emberek konkrétan tudni akarják, mi lett a sorsa adományaiknak. Alkalmi megsegítő stábjaink sem működhetnek így tovább. Már csak azért sem, mert dolgozni kell. Úgy gondolom, hogy a szakszervezeti segítséget bizonyos dolgokban konkretizálni és erősíteni kell majd. Ami máris bizonyos, a mozgalom az ágazati szakszervezetek kezébe adja a további szervezőmunkát. Mi időközben kitaláltuk, hogy családokra kellene lebontani például a határ menti segítségnyújtást, de ez még csupán kiforratlan ötlet. Hogy annak a harminc embernek milyen volt a karácsonya, aki a SZOT stábjának éjjel-nappali ügyeletét felváltva ellátta? Dr. Hajdú Attilától nagy nehezen megtudom, december 24-én esti ügyeletben, a székházban ünnepelte 39. születésnapját. A hétéves srácuk a nagyszülőkkel van, az egyesztendős picire a felesége vigyáz... Vadász János három gyereke már elérte a családi „nagykorúságot”, hiszen a legkisebb is hetedikes. Az a barna pulóver van rajta, amit az ünnepre kapott. Mint mondja, békés, szép napokat képzelt el magának, amiből egy rövid este lett, mert a többi időt az ügyeletben töltötte. De mert történelmi jelentőségű, ami most történik, nem üldögélhet otthon. Egyébként a diktátor kivégzése aggodalommal tölti el, jóllehet, nagyon reméli, hogy Románia felépíti azt a jogállamot, amelyben a nemzetiségek életfeltételei megteremtődnek. No, és Király István? — Az én karácsonyom nem fontos — mondja, és összemosolyog a feleségével, aki felteszi a ki tudja, hányadik kávét főni, hogy a stáb majd megigya a négy nap, ki tudja, hányadik kávéját. Szabó Iréné Ezek az adományok még elszállításra vártak vasárnap a SZOT- székház előcsarnokában Egy eddig titokban tartott kép Ez a dokumentumértékű felvétel ez év április 17-én készült, ám mostanáig sehol nem jelent meg. A képen Sütő András látható, amint a neki adományozott SZOT-díj átvételekor Nagy Sándorral, a SZOT főtitkárával fog kezet. Az író kérésére tartottuk eddig titokban az eseményt. Nagy Zoltán felvétele: