Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)
1989-12-27 / 304. szám
I NÉPSZAVA 1989. DECEMBER 27., SZERDA köszönetnyilvánítás A szeretet ünnepére készülő országot megdöbbentette a Romániából érkező tragikus és reményt keltő események híre. Az aggodalom és félelem mellett egyre erősebb lett mindannyiunkban az a felemelő érzés, hogy a szolidaritás, az együttérzés — ne szégyelljük kimondani: az emberi jóságról és áldozatra, cselekvésre mozgósít ma is. A Szakszervezetek Országos Tanácsába tömörült szervezetek nevében szívből jövő köszönetet mondok mindazoknak, akik adományaikkal a szakszervezetek székházait és művelődési házait keresték fel. És köszönetet mondok az aktivistáknak, tisztségviselőknek, népművelőknek, akik éjjel és nappal segítettek, hogy az adományok eljuthassanak a nélkülözőkhöz. Ma ismét hétköznap van, a SZOT-székház visszazökken szokásos munkájába. A segítőkészség azonban nemcsak a piros betűs napokhoz kötődik. Ezért kérjük a munkahelyi, területi, szakmai és ágazati szakszervezeti szerveket, szervezzék és támogassák a romániai szűkölködők megsegítését, s tevékenységük koordinálására vegyék igénybe a SZOT apparátusának közreműködését. A szervezett dologzók szolidaritását kifejező segítségnyújtásról az illetékes testületek a közeljövőben dönteni fognak. NAGY SÁNDOR főtitkár Tájékoztatjuk az érdeklődőket, hogy a két ünnep között a segítségnyújtó akciók egyeztetésére 8—17 óráig a 122-8230-as telefonon tartunk ügyeletet a SZOT székházában. Szakszervezeti felhívó: TÁMOGASSUK A ROMÁNIAI MAGYAR KULTÚRÁT A Szakszervezetek Országos Tanácsa, valamint a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete felhívással fordul a magyar kulturális intézményekhez, vállalatokhoz és szervezetekhez, a szakemberekhez. Tisztelt Barátaink! Az elmúlt napokban a szakszervezetek segélyügyeletén és a művelődési otthonokban tapasztaltuk, hogy a romániai népfelkelés sebesültjeinek és az áldozatok hozzátartozóinak megsegítésére a magyar nép spontán szolidaritása adományok tömegének formájában testet öltött. Nehéz hazai viszonyaink és a lakosság romló életszínvonala ellenére mozgalommá terebélyesedett a segíteni akarás. Mindez bizonyítja, hogy a több évtizedes Ceausescu-diktatúra sem volt képes megbontani a magyar és a román nép közötti szerves, közös történelmünk által formált együttműködést, szövetséget. Mindannyian tudjuk azonban, hogy ez a kapcsolat akkor erősödhet és fejlődhet, ha mindkét nép megőrizheti és ápolhatja saját kultúráját. A Ceausescu-rezsim mindent megtett az erdélyi magyar műveltség, a magyar kultúra elpusztítása, lezüllesztése érdekében. Ennek következtében alig maradt magyar nyelvű könyv, tankönyv az iskolákban, könyvtárakban, alapvető történelmi tényekről és irodalmi értékekről Súlyos szenvedések és áldozatok árán a román nép előtt is megnyílik a szabadság, az emberibb élet lehetősége. Együttérzésünk és szolidaritásunk mellett, most az új élet kezdetéhez, a szörnyűségek leküzdéséhez anyagi segítségre is szükségük van. Elnökségünk bizalommal fordul valamennyi színházi dolgozóhoz, hogy lehetőségeihez képest nyújtson segítséget és adakozzon romániai testvéreinknek. A gyűjtésnek két formáját kérjük, javasoljuk. Egyéni pénzadományokat és mindenki által térítésmentesen megtartott előadás bevételét. Kérjük, hogy a mindkét forrásból összenincs tudomása magyar nemzetiségi állampolgárok nemzedékeinek. Ezért nekünk, a magyar kultúra értékeinek, hagyományainak terjesztése területén hivatásunkat gyakorló magyar szakembereknek és intézményeknek, vállalatoknak, szervezeteknek elsődleges feladatunk a kulturális segélynyújtás. Kérünk minden tenni akaró kollégánkat, barátunkat és intézményt, hogy elsősorban gyűjtésből, rendezvénybevételből, vállalati nyereségből származó pénzadományokkal segítsék a romániai magyar kultúra intézményeinek újraélesztését. A pénzadományokat kérjük az MNB 218- 98316-512-022250-03 OTP VII. Lenin krt. 41. számú fiókja címére átutalni. Ezenkívül előzetes egyeztetés alapján várjuk a könyvadományokat, a hanglemezeket és egyéb kulturális, művészeti termékeket is, amely felajánlásokat a SZOT művelődési osztálya (Budapest VI., Dózsa György út 84/B., telefon: 122-8230) és a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete (Budapest VIII., Puskin u. 4., telefon: 138-4648) címére kérjük eljuttatni 1990. január 31-ig. A felhívás meghirdetői a gyűjtésben részt vevőkről és az akció eredményéről a nyilvánosság útján adnak tájékoztatást. Budapest, 1989. december 25-én gyűlt pénzt legkésőbb január 31-ig juttassák el a szakszervezet központjába (Bp. VI., Gorkij fasor 38.), hogy azt mielőbb a Vöröskereszt útján eljuttathassák a rászorulóknak. A beérkező adományokat az elnökség 100 000 forinttal kiegészíti a segélyalapra befizetett külön 10 százalékos tagdíjalapból. Bízunk valamennyi kollégánkban, hogy a támogatás, a szolidaritás és segítség ilyen konkrét formában is megnyilvánul. Várjuk adományaikat. A SZÍNHÁZI dolgozók SZAKSZERVEZETÉNEK ELNÖKSÉGE Információik a magyar— román határról A román hadseregnek nincs támadó szándéka, de az nem zárhatóki, hogy a felkelők ellen harcoló Securitate kisebb csoportjai menekülés közben provokációt kezdeményeznek Magyarország ellen — jelentette ki Horváth István belügyminiszter, aki vasárnap soron kívüli szemlét tartott a magyar—román határszakaszon, írtjának első állomásán, a kiszombori határőrőrsön, miután tájékoztatták a pillanatnyi helyzetről, elmondta, hogy éppen a Securitatefegyvereseinek esetleges áttörése miatt megerősítették a határőrizetet, szombat este óta pedig Kiszomboron tartózkodik a rendőrség terroristaelhárító egysége. Az MTI tudósítójának kérdésére válaszolva a miniszter cáfolta azokat a híreszteléseket, amelyek szerint határincidensekre került volna sor. Az viszont tény, hogy valószínűleg felderítési szándékkal — néhány nappal ezelőtt két helikopter berepült Magyarország légterébe. Kedden reggel jó hírt kapott az MTI tudósítója a nyírbátori határőrség ügyeletesétől: a romániai harcok óta hétfő éjjel először fordult elő, hogy nem akadt menekülő a zöld határon. A legutóbbi napokban, ha kis számban is, de érkeztek menekültek, most viszont már senki sem kelt át illegálisan a határon. Ez is arra enged következtetni, hogy megkezdődött a helyzet normalizálódása Romániában. ★ A Magyar Néphadsereg az eddig tett intézkedéseken túl, a segítségnyújtás konkrét lehetőségével áll készenlétben, hogy részt vegyen a Romániába irányuló segélyek eljuttatásában, illetve a támogatás formáinak bővítésében. Erről tájékoztatta kedden délután az MTI tudósítóját Keleti György ezredes, a Honvédelmi Minisztérium szóvivője. Mint elmondotta, hétfőn a néphadsereg egységei már átszállítottak Aradra 81 tonna élelmiszert, illetve vér- és vérplazma-készítményeket. A néphadsereg sebesültszállító vonatot állít össze, amellyel magyarországi kórházakba juttathatják a romániai sérülteket. A vonat 400 beteget képes befogadni, szakszemélyzetét a Központi Katonai Kórház adja. A szerelvényen menet közben is képesek magas színvonalú sebészeti, belgyógyászati, traumatológiai ellátást biztosítani. A szóvivő tájékoztatott arról is, hogy öt AN—26T típusú szállító repülőgépet és 30 szállító helikoptert biztosít a néphadsereg a légi szállítások lebonyolítására. Ugyancsak segíteni kívánnak a közúti és vasúti szállításban. Ökumenikus istentisztelet Vasárnap éjfélkor a Fiatal Demokraták Szövetsége hálaadó és gyászistentiszteletet rendezett Budapesten, a Hősök terén. A békés imádságra és emlékezésre a fővárosból és vidékről több tízezer ember gyűlt össze, olyan sokan, hogy nem is fért el mindenki a téren. A Hősök terének központjában felállított színpadon zajló eseményeket azonban mindenki jól követhette a felszerelt hangszórók révén. A Fidesz küldöttsége Romániában járt, ahol találkozott Tőkés Lászlóval és apjával, Tőkés Istvánnal. Az általuk tartott istentiszteletről készült hang- és képfelvételt elhozták Budapestre, s így a Hősök terén összegyűlt tömeg is hallhatta a Romániában élő lelkészek szavait. A téren római katolikus, evangélikus, izraelita és református lelkészek — Kerényi Lajos, Roszik Gábor, Kardos Péter, Németh Géza — tartottak hálaadó és gyászistentiszteletet. Végül a résztvevők elénekelték a székely Himnuszt, a magyar Himnuszt és a Szózatot. Akik hittek az igazságban Szemtanúi vagyunk a történelemnek. A gépírónő könnyezik, amikor munkatársunk nagyváradi jelentését olvassa vissza a telefonba. Szervátiusz Tibornak is elcsuklik a hangja, amint a megrázó hírekről beszél. Torkunkat szorongatja a döbbenetnek és a reménynek kettős érzete. Vannak persze most is, akik tamáskodnak. Mi azokat szólaltatjuk meg, akik évtizedek óta tudják és tudatosítják e táj történelmi küldetését. CSOÓRI SÁNDOR Nagy drámai pillanat Tragédia ott van, ahol megoldhatatlan problémák vannak. Mi emlékezünk rá 1956-ból, hogy mit jelent ez. Ugyanezt érzem most, noha sohase hittem volna, hogy a románokkal is megtörténhet. Lélekben magam is elfogadtam az előítéletet, hogy „a puliszika nem robban”, de ezt nemcsak az előítélet miatt gondoltam; ezt sugallták a körülmények is. Ivasiuc, a román író, aki meghalt a bukaresti földrengésben, magyarázta el nekem, hogy miért nincs Romániában forradalom. Mert nem volt soha olyan értelmiségi réteg, amelyből átpattant volna a szikra a munkásokhoz és parasztokhoz. Ha ezek a rétegek nem találkoznak, nem lehet forradalom. Úgy látszik, ezt a fontos egységet — negatív értelemben — Ceausescu teremtette meg. Lehetséges, hogy mi, magyarok, ha másképpen tudtunk volna viselkedni ebben a térségben, megtakaríthattunk volna némi szenvedést a románoknak. Amikor Grósz Károly elment Aradra, ott volt erre a nagy esély. Az egész világ odafigyelt. Grósz Károlynak mindenképpen el kellett mennie. De olyan feltételeket kellett volna állítani a világ nyilvánossága előtt, amelyeket Ceausescu nem tudott volna teljesíteni. Akkor fel kellett volna állni, és hazajönni. A magyarság ezzel nagyon sokat segíthetett volna, mert a világ megláthatta volna, hogy bennünk megvan a készség, de Ceausescu nem hajlandó az európai igényekre figyelni. Sajnos, Grósz Károlyban nem volt kellő történelmi tudat, nem volt benne történelmi érzék. Mint ahogy Kádárékban sem volt. Mi ezt hiányoltuk, folyamatosan. Most, ez a két nép ebben a különös, megrázó forradalmi lelki állapotban egymásra talált. Közeledett, de nem tudni, hogy a későbbiekben megmarad-e ez a viszony. Annyi hazugság gyűlt föl ebben a térségben, hogy kétségessé válik: el tudjuk-e fogadtatni a saját igazságainkat. Ebben az új állapotban újra előjönnek a régi dolgok, nehéz lesz tisztázni száz és száz éveket. Nehéz lesz tisztázni a félreértéseket és mitológiákat. Nagy drámai pillanata ez a két népnek. Szerencse, hogy a konfliktus nem csak egymás között, hanem a nemzetközi nyilvánosság előtt zajlik. Mert eddig a két nép — érthetően — Erdélyért marakodva, sokszor ütközött méltatlanul. Holott, lettek volna a történelemnek jobb megoldásai. De mivel ezek nem sikerülhettek, mindenki tovább vitte a maga fájdalmát, és a maga sérelmeit emlegette, ragaszkodva területhez, történelemhez, vélt és valós igazsághoz. Ha lesznek olyan értelmiségiek, akik erről nyíltan tudnak beszélgetni, ezek kényszerűen szóba fognak kerülni. A két világháború között a magyaroknak és a románoknak is volt magára adó értelmisége, amely sok mindent hajlandó lett volna tisztázni. De a háború hamar elsöpörte azt, ami addig épülgetett. Most nincs ilyen értelmisége egyikünknek sem. Ezt kell felépíteni. Amíg nem oldják föl a lélektani görcsöket, ezek a napok csak szép emlékek maradhatnak. Amikor szembe kell nézni tételesen is a feladatokkal, azzal, hogy viszsza kell adnunk a magyar iskolákat, fel kell tenni a kétnyelvű feliratokat, újra előjöhetnek az indulatok. Én egyelőre csak azt tudom, a legfontosabb az erdélyi magyarságnak a szülőföldhöz való joga. Mert, ha ki- és betelepítésekkel, elüldözésekkel megvonják tőle a szülőföldhöz való jogot, akkor nem újulhat meg sohasem. Ezt kell tehát mindenáron kiharcolni. És nemcsak jelképesen, hanem intézményesen. KÓSA FERENC Amikor már nem less kő a torkomon Nehezen szólalok meg. Túlmélyen érint mindaz, ami Romániában történt és történik. Azonkívül, őszintén szólva, valamiféle viszolygás is bújkál bennem. Azok közé a magyar értelmiségiek közé tartozom, akik a 60-as évek második felében már elég világosan látták, miféle rendszer erősödik Romániában. Eleinte még latolgattuk, Hitlertől vagy Sztálintól tanult-e többet Ceausescu. De hamarosan rájöttünk, hogy kár időt vesztegetni a hitlerizmus és a sztálinizmus megkülönböztetésére, mivel mindkét esetben az emberiség elleni merényletről van szó. Az árnyalatnyi különbségek nyugodtan elhanyagolhatók. Tudatában voltunk annak is, hogy a közöny, a cinkosság, a bűnrészesség vétkét csakis azonnali és folyamatos cselekvéssel háríthatjuk el a fejünk fölül, így aztán szinte ingáztunk Erdély és az anyaország között. Vándoroltunk városról városra, faluról falura, embertől emberig, keresgéltük a segítséget, a hatékony cselekvés lehetőségeit. Miközben aggodalmunk nőttön-nőn, cselekvési kísérleteink kőkemény ellenállásba ütköztek. A Kádár-korszak főkorifeusai és fullajtárai úgy védelmezték Ceausescu önkényuralmi rendszerét, mintha a saját hatalmukat védelmezték volna. A legelemibb nemzeti, emberi aggodalmunk említésére azonnal felhorkantak, és szemrebbenés nélkül osztogatták a nacionalizmus bélyegét boldogra, boldogtalanra. Mindazok, akik a normális emberi érzés, a lelkiismeret parancsára próbáltak cselekedni, nem csak a Ceausescu-rezsimmel kerültek ellentétbe, hanem a hazai hatalmasságokkal is. A magyar társadalom szemlátomást kettészakadt. Többen már ki sem látszottunk a bélyegek sokasága alól, mások pedig gátlástalanul osztogatták a nacionalizmus bélyegét, és persze sokan voltak, akik földbe dugták a fejüket, hogy ne kelljen szembesülniük a képtelen helyzettel. Kínosabbnál kínosabb évek teltek el úgy, hogy_ a tömegtájékoztatási eszközökben egyetlen aggódó sóhajtás sem hangozhatott el Románia népei, köztük az erdélyi magyarság embertelen sorsával kapcsolatban. Akik szólni akartak volna, ki voltak tiltva a nyilvánosság fórumairól, akiknek pedig lett volna lehetőségük a szólásra, agyonhallgatták a tényeket. Mostanában különös fordulat tanúi lehetünk. A hajdani struccok szinte már pávákként tetszelegnek a nyilvánosság előtt, és azt a látszatot keltik, mintha mindig is szívükön viselték volna a Ceausescu-rendszer alávetettjeinek és áldozatainak ügyét. Még attól sem riadnak vissza, hogy tíz- és tízezrek önzetlen segítő szándékát trükkökkel egy-egy párt, vagy pártocska propagálására sajátítsák ki. Nézem a képernyőt, megrendülten figyelem a különféle híradásokat, s miközben örvendeznem kellene, hogy Kelet-Európa, és immár Románia népei is letépik magukról a sztálini kényszerzubbony utolsó maradványait, a hullámlovasok, a köpönyegforgatók szemérmetlensége láttán émelyeg a gyomrom, s néha már a hányinger kerülget. Azt hiszem, ez a sajátos helyzet még nem a demokrácia hajnala, hanem a sztálinizmus utózöngéje. Mivel sem strucc nem voltam, sem páva nem akarok lenni, várom az időt, amikor majd hiteles emberek hiteles szavaiból tájékozódhat az ország népe mindarról, ami velünk és körülöttünk történik. S akkor talán nem lesz már kő a torkomon, mert nem esik nehezemre a megszólalás. SINKOVITS IMRE Nehéz út üll előttünk Most keltem fel a televízió elől. Szinte még mindig látom a képsorokat a romániai, erdélyi felkelésről, a diktátor letartóztatásáról és kivégzéséről. Még mindig nem szabadultam a képek, s az elmúlt napok eseményeinek megrendítő hatásától. Szemem sarkában egymást váltják az öröm és a gyász könnycseppjei. örvendezek, hogy egy kelet-európai nép, éppen a szomszédunk, végre kivívta szabadságát. örvendezek, mert ennek az országnak a területén él a legnagyobb számú magyar nemzeti kisebbség. S ők maguk is elindítói és végrehajtói a forradalomnak. Gyászolom az elesetteket. Aggódom a sebesültekért, a csonka családokért, és aggódom a kivívott szabadság jövendőjéért. Csak Sütő Andrást tudom idézni, az ő nyilatkozatának lényegét: nehéz út áll előttünk. Felelerednek bennem az 1956-os véres forradalom eseményei, az azt követő megtorlás és napjaink vértelen küzdelmei a független demokratikus Magyarországért. S itt bizony máris tolakodnak az árnyékok, az ellentétek. Veszélyben látom a nemzet egységét. Románia népének, és minden nemzetiségének szívből kívánom, hogy jövőjük egységesen formálódjon. S kerüljék el a pártviszályok, a csoportérdekek csapdáit. Ugyanezt kívánom saját hazánknak is. Holnapi számunkban Ablonczy László, Czine Mihály Pomogáts Béla és Szervátiusz Tibor mondja el gondolatait a romániai forradalomról. 5