Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-27 / 304. szám

I NÉPSZAVA 198­9. DECEMBER 27., SZERDA köszönetnyilvánítás A szeretet ünnepére készülő országot megdöbbentette a Romániából érkező tragikus és reményt keltő események híre. Az aggodalom és féle­lem mellett egyre erősebb lett mindannyiunkban az a fel­emelő érzés, hogy a szolida­ritás, az együttérzés — ne szégyelljük kimondani: az emberi jóság­r­ól és áldozat­ra, cselekvésre mozgósít ma is. A Szakszervezetek Orszá­gos Tanácsába tömörült szer­vezetek nevében szívből jövő köszönetet mondok mind­azoknak, akik adományaik­kal a szakszervezetek szék­házait és művelődési házait keresték fel. És köszönetet mondok az aktivistáknak, tisztségviselőknek, népműve­lőknek, akik éjjel és nappal segítettek, hogy az adomá­nyok eljuthassanak a nélkü­lözőkhöz. Ma ismét hétköznap van, a SZOT-székház visszazökken szokásos munkájába. A segí­tőkészség azonban nemcsak a piros betűs napokhoz kötődik. Ezért kérjük a munkahelyi, területi, szakmai és ágazati szakszervezeti szerveket, szervezzék és támogassák a romániai szűkölködők megse­gítését, s tevékenységük koordinálására vegyék igény­be a SZOT apparátusának közreműködését. A szervezett dologzók szolidaritását kife­jező segítségnyújtásról az il­letékes testületek a közeljö­vőben dönteni fognak. NAGY SÁNDOR főtitkár Tájékoztatjuk az érdeklő­dőket, hogy a két ünnep kö­zött a segítségnyújtó akciók egyeztetésére 8—17 óráig a 122-8230-as telefonon tartunk ügyeletet a SZOT székházá­ban. Szakszervezeti felhívó: TÁMOGASSUK A ROMÁNIAI MAGYAR KULTÚRÁT A Szakszervezetek Országos Tanácsa, va­lamint a Közgyűjteményi és Közművelő­dési Dolgozók Szakszervezete felhívással fordul a magyar kulturális intézmények­hez, vállalatokhoz és szervezetekhez, a szakemberekhez. Tisztelt Barátaink! Az elmúlt napokban a szakszervezetek segélyügyeletén és a művelődési otthonok­ban tapasztaltuk, hogy a romániai népfel­kelés sebesültjeinek és az áldozatok hoz­zátartozóinak megsegítésére a magyar nép spontán szolidaritása adományok tömegé­nek formájában testet öltött. Nehéz hazai viszonyaink és a lakosság romló életszín­vonala ellenére mozgalommá terebélyese­dett a segíteni akarás. Mindez bizonyítja, hogy a több évtizedes Ceausescu-diktatúra sem volt képes megbontani a magyar és a román nép közötti szerves, közös történel­münk által formált együttműködést, szö­vetséget. Mindannyian tudjuk azonban, hogy ez a kapcsolat akkor erősödhet és fejlődhet, ha mindkét nép megőrizheti és ápolhatja saját kultúráját. A Ceausescu-rezsim mindent megtett az erdélyi magyar műveltség, a magyar kultúra elpusztítása, lezüllesztése érdekében. Ennek következtében alig ma­radt magyar nyelvű könyv, tankönyv az iskolákban, könyvtárakban, alapvető tör­ténelmi tényekről és irodalmi értékekről Súlyos szenvedések és áldozatok árán a román nép előtt is megnyílik a szabadság, az emberibb élet lehetősége. Együttérzé­sünk és szolidaritásunk mellett, most az új élet kezdetéhez, a szörnyűségek leküzdésé­hez anyagi segítségre is szükségük van. Elnökségünk bizalommal fordul vala­mennyi színházi dolgozóhoz, hogy lehető­ségeihez képest nyújtson segítséget és ada­kozzon romániai testvéreinknek. A gyűjtésnek két formáját kérjük, java­soljuk. Egyéni pénzadományokat és min­denki által térítésmentesen megtartott elő­adás bevételét. Kérjük, hogy a mindkét forrásból össze­nincs tudomása magyar nemzetiségi állam­polgárok nemzedékeinek. Ezért nekünk, a magyar kultúra értékeinek, hagyomá­nyainak terjesztése területén hivatásunkat gyakorló magyar szakembereknek és in­tézményeknek, vállalatoknak, szervezetek­nek elsődleges feladatunk a kulturális se­gélynyújtás. Kérünk minden tenni akaró kollégán­kat, barátunkat és intézményt, hogy első­sorban gyűjtésből, rendezvénybevételből, vállalati nyereségből származó pénzadomá­nyokkal segítsék a romániai magyar kul­túra intézményeinek újraélesztését. A pénzadományokat kérjük az MNB 218- 98316-512-022250-03 OTP VII. Lenin krt. 41. számú fiókja címére átutalni. Ezenkívül előzetes egyeztetés alapján várjuk a könyvadományokat, a hangleme­zeket és egyéb kulturális, művészeti ter­mékeket is, amely felajánlásokat a SZOT művelődési osztálya (Budapest VI., Dózsa György út 84/B., telefon: 122-8230) és­ a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgo­zók Szakszervezete (Budapest VIII., Pus­kin u. 4., telefon: 138-4648) címére kérjük eljuttatni 1990. január 31-ig. A felhívás meghirdetői a gyűjtésben részt vevőkről és az akció eredményéről a nyilvánosság útján adnak tájékoztatást. Budapest, 1989. december 25-én­ gyűlt pénzt legkésőbb január 31-ig juttas­sák el a szakszervezet központjába (Bp. VI., Gorkij fasor 38.), hogy azt mielőbb a Vöröskereszt útján eljuttathassák a rászo­rulóknak. A beérkező adományokat az elnökség 100 000 forinttal kiegészíti a segélyalapra befizetett külön 10 százalékos tagdíjalap­ból. Bízunk valamennyi kollégánkban, hogy a támogatás, a szolidaritás és segít­ség ilyen konkrét formában is megnyilvá­nul. Várjuk adományaikat. A SZÍNHÁZI dolgozók SZAKSZERVEZETÉNEK ELNÖKSÉGE In­formác­ió­ik a magyar— román határról A román hadseregnek nincs támadó szándéka, de az nem zárható­­ki, hogy a felkelők ellen harcoló Securitate ki­sebb csoportjai menekülés közben provokációt kezde­ményeznek Magyarország el­len — jelentette ki Horváth István belügyminiszter, aki vasárnap soron kívüli szem­lét tartott a magyar—román határszakaszon, írtjának első állomásán, a kiszombori ha­tárőrőrsön, miután tájékoz­tatták a pillanatnyi helyzet­ről, elmondta, hogy éppen a Securitate­­fegyvereseinek esetleges áttörése miatt meg­erősítették a határőrizetet, szombat este óta pedig Kis­­zomboron tartózkodik a rendőrség terroristaelhárító egysége. Az MTI tudósítójának kérdésére válaszolva a mi­niszter cáfolta azokat a hí­reszteléseket, amelyek sze­rint határincidensekre ke­rült volna sor. Az viszont tény, hogy­­ valószínűleg felderítési szándékkal — né­hány nappal ezelőtt két he­likopter berepült Magyaror­szág légterébe. Kedden reggel jó hírt ka­pott az MTI tudósítója a nyírbátori határőrség ügye­letesétől: a romániai harcok óta hétfő éjjel először for­dult elő, hogy nem akadt menekülő a zöld határon. A legutóbbi napokban, ha kis számban is, de érkeztek me­nekültek, most viszont már senki sem kelt át illegálisan a határon. Ez is arra enged következtetni, hogy megkez­dődött a helyzet normalizá­lódása Romániában. ★ A Magyar Néphadsereg az eddig tett intézkedéseken túl, a segítségnyújtás konk­rét lehetőségével áll készen­létben, hogy részt vegyen a Romániába irányuló segé­lyek eljuttatásában, illetve a támogatás formáinak bőví­tésében. Erről tájékoztatta kedden délután az MTI tu­dósítóját Keleti György ez­redes, a Honvédelmi Minisz­térium szóvivője. Mint elmondotta, hétfőn a néphadsereg egységei már átszállítottak Aradra 81 ton­na élelmiszert, illetve vér- és vér­plazma-készítménye­ket. A néphadsereg sebesült­­szállító vonatot állít össze, amellyel magyarországi kór­házakba juttathatják a ro­mániai sérülteket. A vonat 400 beteget képes befogad­ni, szakszemélyzetét a Köz­ponti Katonai Kórház adja. A szerelvényen menet közben is képesek magas színvonalú sebészeti, belgyógyászati, traumatológiai ellátást biz­tosítani. A szóvivő tájékoztatott arról is, hogy öt AN—26T tí­pusú szállító repülőgépet és 30 szállító helikoptert bizto­sít a néphadsereg a légi szál­lítások lebonyolítására. Ugyancsak segíteni kíván­nak a közúti és vasúti szál­lításban. Ökumenikus istentisztelet Vasárnap éjfélkor a Fiatal Demokraták Szövetsége há­laadó és gyászistentiszteletet rendezett Budapesten, a Hő­sök terén. A békés imádság­ra és emlékezésre a főváros­ból és vidékről több tízezer ember gyűlt össze, olyan so­kan, hogy nem is fért el min­denki a téren. A Hősök teré­nek központjában felállított színpadon zajló eseménye­ket azonban mindenki jól követhette a felszerelt hang­szórók révén. A Fidesz küldöttsége Ro­mániában járt, ahol találko­zott Tőkés Lászlóval és apjá­val, Tőkés Istvánnal. Az ál­taluk tartott istentiszteletről készült hang- és képfelvételt elhozták Budapestre, s így a Hősök terén összegyűlt tö­meg is hallhatta a Romániá­ban élő lelkészek szavait. A téren római katolikus, evangélikus, izraelita és re­formátus lelkészek — Keré­­nyi Lajos, Roszik Gábor, Kardos Péter, Németh Géza — tartottak hálaadó és gyászistentiszteletet. Végül a résztvevők elénekelték a székely Himnuszt, a magyar Himnuszt és a Szózatot. Akik hittek az igazságban Szemtanúi vagyunk a történelemnek. A gép­írónő könnyezik, amikor munkatársunk nagyváradi jelentését olvassa vissza a tele­fonba. Szervátiusz Tibornak is elcsuklik a hangja, amint a megrázó hírekről beszél. Tor­kunkat szorongatja a döbbenetnek és a re­ménynek kettős érzete. Vannak persze most is, akik tamáskodnak. Mi azokat szólaltatjuk meg, akik évtizedek óta tudják és tudatosít­ják e táj történelmi küldetését. CSOÓRI SÁNDOR Nagy drámai pillanat Tragédia ott van, ahol megoldhatatlan problémák vannak. Mi emlékezünk rá 1956-ból, hogy mit jelent ez. Ugyanezt érzem most, no­ha sohase hittem volna, hogy a románokkal is megtörtén­het. Lélekben magam is el­fogadtam az előítéletet, hogy „a puliszika nem robban”, de ezt nemcsak az előítélet mi­att gondoltam; ezt sugallták a körülmények is. Ivasiuc, a román író, aki meghalt a bukaresti földrengésben, magyarázta el nekem, hogy miért nincs Romániában forradalom. Mert nem volt soha olyan értelmiségi ré­teg, amelyből átpattant vol­na a szikra a munkásokhoz és parasztokhoz. Ha ezek a rétegek nem találkoznak, nem lehet forradalom. Úgy látszik, ezt a fontos egységet — negatív értelemben — Ceausescu teremtette meg. Lehetséges, hogy mi, ma­gyarok, ha másképpen tud­tunk volna viselkedni ebben a térségben, megtakaríthat­tunk volna némi szenvedést a románoknak. Amikor Grósz Károly elment Arad­ra, ott volt erre a nagy esély. Az egész világ odafigyelt. Grósz Károlynak minden­képpen el kellett mennie. De olyan feltételeket kellett volna állítani a világ nyil­vánossága előtt, amelyeket Ceausescu nem tudott vol­na teljesíteni. Akkor fel kel­lett volna állni, és hazajön­ni. A magyarság ezzel na­gyon sokat segíthetett vol­na, mert a világ megláthat­ta volna, hogy bennünk meg­van a készség, de Ceauses­cu nem hajlandó az európai igényekre figyelni. Sajnos, Grósz Károlyban nem volt kellő történelmi tudat, nem volt benne történelmi érzék. Mint ahogy Kádárékban sem volt. Mi ezt hiányoltuk, folyamatosan. Most, ez a két nép ebben a különös, megrázó forradal­mi lelki állapotban egymás­ra talált. Közeledett, de nem tudni, hogy a későb­biekben megmarad-e ez a viszony. Annyi hazugság gyűlt föl ebben a térségben, hogy kétségessé válik: el tudjuk-e fogadtatni a saját igazságainkat. Ebben az új állapotban újra előjönnek a régi dolgok, nehéz lesz tisz­tázni száz és száz éveket. Nehéz lesz tisztázni a félre­értéseket és mitológiákat. Nagy drámai pillanata ez a két népnek. Szerencse, hogy a konfliktus nem csak egymás között, hanem a nemzetközi nyilvánosság előtt zajlik. Mert eddig a két nép — érthetően — Er­délyért marakodva, sokszor ütközött méltatlanul. Holott, lettek volna a történelem­nek jobb megoldásai. De mi­vel ezek nem sikerülhettek, mindenki tovább vitte a ma­ga fájdalmát, és a maga sé­relmeit emlegette, ragasz­kodva területhez, történe­lemhez, vélt és valós igazság­hoz. Ha lesznek olyan értelmi­ségiek, akik erről nyíltan tudnak beszélgetni, ezek kényszerűen szóba fognak kerülni. A két világháború között a magyaroknak és a románoknak is volt magára adó értelmisége, amely sok mindent hajlandó lett volna tisztázni. De a háború ha­mar elsöpörte azt, ami addig épülgetett. Most nincs ilyen értelmisége egyikünknek sem. Ezt kell felépíteni. Amíg nem oldják föl a lé­lektani görcsöket, ezek a na­pok csak szép emlékek ma­radhatnak. Amikor szembe kell nézni tételesen is a fel­adatokkal, azzal, hogy visz­­sza kell adnunk a magyar iskolákat, fel kell tenni a kétnyelvű feliratokat, újra előjöhetnek az indulatok. Én egyelőre csak azt tu­dom, a legfontosabb az er­délyi magyarságnak a szü­lőföldhöz való joga. Mert, ha ki- és betelepítésekkel, elüldözésekkel megvonják tőle a szülőföldhöz való jo­got, akkor nem újulhat meg sohasem. Ezt kell tehát min­denáron kiharcolni. És nemcsak jelképesen, hanem intézményesen. KÓSA FERENC Amikor már nem less kő a torkomon Nehezen szólalok meg. Túl­­mélyen érint mindaz, ami Romániában történt és tör­ténik. Azonkívül, őszintén szólva, valamiféle viszoly­gás is bújkál bennem. Azok közé a magyar értel­miségiek közé tartozom, akik a 60-as évek második felé­ben már elég világosan lát­ták, miféle rendszer erősödik Romániában. Eleinte még la­tolgattuk, Hitlertől vagy Sztá­lintól tanult-e többet Ceau­sescu. De hamarosan rájöt­tünk, hogy kár időt veszte­getni a hitlerizmus és a sztá­linizmus megkülönbözteté­sére, mivel mindkét esetben az emberiség elleni merény­letről van szó. Az árnyalat­nyi különbségek nyugodtan elhanyagolhatók. Tudatában voltunk annak is, hogy a közöny, a cinkos­ság, a bűnrészesség vétkét csakis azonnali és folyama­tos cselekvéssel háríthatjuk el a fejünk fölül, így aztán szinte ingáztunk Erdély és az anyaország között. Ván­doroltunk városról városra, faluról falura, embertől em­berig, keresgéltük a segít­séget, a hatékony cselekvés lehetőségeit. Miközben aggodalmunk nőttön-nőn, cselekvési kísér­leteink kőkemény ellenállás­ba ütköztek. A Kádár-kor­szak főkorifeusai és fullaj­tárai úgy védelmezték Ceau­sescu önkényuralmi rend­szerét, mintha a saját hatal­mukat védelmezték volna. A legelemibb nemzeti, emberi aggodalmunk említésére azonnal felhorkantak, és szemrebbenés nélkül oszto­gatták a nacionalizmus bé­lyegét boldogra, boldogtalan­ra. Mindazok, akik a normá­lis emberi érzés, a lelkiis­meret parancsára próbáltak cselekedni, nem csak a Ceau­­sescu-rezsimmel kerültek el­lentétbe, hanem a hazai ha­talmasságokkal is. A magyar társadalom szemlátomást kettészakadt. Többen már ki sem látszottunk a bélye­gek sokasága alól, mások pe­dig gátlástalanul osztogat­ták a nacionalizmus bélye­gét, és persze sokan voltak, akik földbe dugták a fejü­ket, hogy ne kelljen szembe­sülniük a képtelen helyzet­tel. Kínosabbnál kínosabb évek teltek el úgy, hogy_ a tömegtájékoztatási eszközök­ben egyetlen aggódó sóhaj­tás sem hangozhatott el Ro­mánia népei, köztük az er­délyi magyarság embertelen sorsával kapcsolatban. Akik szólni akartak volna, ki vol­tak tiltva a nyilvánosság fó­rumairól, akiknek pedig lett volna lehetőségük a szólás­ra, agyonhallgatták a ténye­ket. Mostanában különös for­dulat tanúi lehetünk. A haj­dani struccok szinte már pávákként tetszelegnek a nyilvánosság előtt, és azt a látszatot keltik, mintha min­dig is szívükön viselték vol­na a Ceausescu-rendszer alávetettjeinek és áldozatai­nak ügyét. Még attól sem riadnak vissza, hogy tíz- és tízezrek önzetlen segítő szán­dékát trükkökkel egy-egy párt, vagy pártocska propa­gálására sajátítsák ki. Nézem a képernyőt, meg­rendülten figyelem a külön­féle híradásokat, s miközben örvendeznem kellene, hogy Kelet-Európa, és immár Ro­mánia népei is letépik ma­gukról a sztálini kényszer­zubbony utolsó maradvá­nyait, a hullámlovasok, a köpönyegforgatók szemér­metlensége láttán émelyeg a gyomrom, s néha már a hányinger kerülget. Azt hi­szem, ez a sajátos helyzet még nem a demokrácia haj­nala, hanem a sztálinizmus utózöngéje. Mivel sem strucc nem voltam, sem páva nem akarok lenni, várom az időt, amikor majd hiteles embe­rek hiteles szavaiból tájé­kozódhat az ország népe mindarról, ami velünk és körülöttünk történik. S ak­kor talán nem lesz már kő a torkomon, mert nem esik nehezemre a megszólalás. SINKOVITS IMRE Nehéz út üll előttünk Most keltem fel a televízió elől. Szinte még mindig lá­tom a képsorokat a romániai, erdélyi felkelésről, a diktátor letartóztatásáról és kivégzé­séről. Még mindig nem sza­badultam a képek, s az el­múlt napok eseményeinek megrendítő hatásától. Sze­mem sarkában egymást vált­ják az öröm és a gyász könny­cseppjei. örvendezek, hogy egy ke­let-európai nép, éppen a szomszédunk, végre kivívta szabadságát. örvendezek, mert ennek az országnak a területén él a legnagyobb számú magyar nemzeti ki­sebbség. S ők maguk is elin­dítói és végrehajtói a forra­dalomnak. Gyászolom az elesetteket. Aggódom a sebesültekért, a csonka családokért, és aggó­dom a kivívott szabadság jö­vendőjéért. Csak Sütő And­rást tudom idézni, az ő nyi­latkozatának lényegét: ne­héz út áll előttünk. Felelerednek bennem az 1956-os véres forradalom eseményei, az azt követő megtorlás és napjaink vér­­telen küzdelmei a független demokratikus Magyarorszá­gért. S itt bizony máris tola­kodnak az árnyékok, az el­lentétek. Veszélyben látom a nemzet egységét. Románia népének, és min­den nemzetiségének szívből kívánom, hogy jövőjük egy­ségesen formálódjon. S ke­rüljék el a pártviszályok, a csoportérdekek csapdáit. Ugyanezt kívánom saját hazánknak is. Holnapi számunkban Ablonczy László, Czine Mihály Po­­mogáts Béla és Szervátiusz Tibor mondja el gondolatait a romániai forradalomról. 5

Next