Népszava, 1990. január (118. évfolyam, 1–26. sz.)

1990-01-22 / 18. szám

4 Lekéstek a fám hadáról Belföldre csak kényszerből A lányt, a műanyagkosarak mögött, először alig vettem észre. No, persze, semmi feltűnő nincs rajta. Olyan, mint bármelyik tizenéves. Barna, foodros fürtű. A varrógépe fölé hajol,néha előveszi az ollót, s elnyissztant egy szál cérnát. Beigazítja a masina alá a selymet. De micsoda selymet! Könnyű, mint a pihe, barackvirág színű, lágyan omló. A varrodában minden gépen csodaszép anyagokat látni. Zene szól, ám a varrógépek halk moraját nem tudja elnyomni. Nézem a lányokat, asszonyokat, és próbálom kitalálni, ki, mire gondol. A barna, bodros fürtű. Kovács Enikő, úgy hiszem,most tervezi jövendő életét. Rutinhiány — Az idén, ha minden sikerül, leérettségizem, de hogy utána mi lesz? Nem tudom. Lehet, hogy találok jobb munkát, akkor elmegyek innét. Ez persze nem biztos. Most még túl sok gyakorlatom nincs, s ez meg is látszik a fizetésemen. Ezért nincs is olyan jó kedvem. Jó, ha 3—4 ezret hazaviszek havonta. Az is igaz, hogy mi a teljesítménytől függően kapjuk a pénzt, ám olyan munkát kell végezni, amihez nemcsak tudás, hanem rutin is kell. Aza lényeg, hogy ki, milyen hamar képes egy-egy munkadarabot jól megcsinálni, hiszen a franciák és a németek is — akiknek dolgozunk — nagyon sokat követelnek. Még az öltésszámot is meghatározzák ... — Ez tényleg így van — mondja az üzemvezető, Koncz Lászlóné —, ám másként nem maradhatnánk meg a nyugati piacokon. A francia Gaston Janne és a Guy Larosse, vagy a Carolin Rohmer régi vevőnk, s nekünk nem mindegy, hogy elveszítünk-e egy jól fizető partnert, vagy sem. S nem keres mindenki olyan rosszul, mint Enikő. Akinek van gyakorlata, az 6-7 ezret is hazavisz. Ott van például Barabásné... Ibolya, vagyis Barabás Lászlóné 1977 óta ül a gép mellett a Debreceni Minőségi Szabóipari Szövetkezetben. Az egyik legrutinosabb varrónő, átlagbére 6290 forint. — Tudja, fura dolog ez a pénz. Mikor idejöttem a Debreceni Ruhagyárból, 3700 forintot kerestem, s akkor ez határozottan jó pénz volt. S mi ma a hatezer forint? Szóval, ezt a helyzetet nagyon nehéz elfogadni. Mert az igaz, hogy tíz év alatt duplájára nőtt a keresetem, de hogy ez a pénz nem sokat ér, az is biztos. — A szelíd arcú, meleg szemű fiatalasszony olyan mérges, hogy még a hangját is felemeli. De egész beszélgetésünk alatt dolgozik, a keze nem áll meg egy percre sem. — A varrást nem lehet folyamatosan, egész nap csinálni. Ez monoton munka, nem is igazán alkalmas mindenki arra, hogy szalag mellett dolgozzon. Alkalmatlanság De erről az elnök, Nagy Sándor sokkal többet tud. Az alig negyvenéves szövetkezeti vezetőt évek óta ismerem. Először akkor találkoztunk, amikor megválasztották. Az újdonsült elnöknek nem kisebb feladat jutott, mint az alapjaiban szétzilált szövetkezet fejlődőképességének megteremtése. Konkrétan olyan társaságról volt szó, amelyikben volt ugyan tenniakarás, csak nem volt, aki összefogja, megszervezze a munkájákat. Nagy Sándor tisztában volt vele, hogy egy szabó-varró szövetkezetben, egy mini-ruhagyárbana szövetkezeti létszám meghaladja a nyolcszázat, persze ebbe bele kell számítani a bedolgozói hálózatot is), az aszszonyokon múlik minden. Korábban rengeteg gondunk volt a szakmunkásképzőből kikerült fiatalokkal, holott szívesen dolgoztunk velük. Éreztük, hogy a szakmai oktatást át kell szervezni, át kell értékelni, s ez a mi feladatunk is. Ezért felkértük a Kossuth Lajos Tudományegyetem pszichológiai intézetének kutatócsoportját, végezzenek el egy teljes körű alkalmassági és beilleszkedési vizsgálatsorozatot a szakmunkástanulóknál és a pályakezdőknél. Sok érdekes, hasznos információt kaptunk tőlük. Kiderült például, hogy a dolgozók sok mindent másként látnak, és értékelnek, mint az elnök. Szerintem az kifejezetten jó eredmény, hogy a keresetek 1986 óta évente 10 százalékot meghaladóan emelkedtek a szövetkezetünkben, s hogy tervezett fejlesztéseinket végrehajtottuk, hiszen ma már korszerű gépeken dolgozunk. S az is jó, hogy a szövetkezet kapacitása rendre 100 százalékig le van kötve. Sok dolgozó viszont azt mondja, jó, jó, emelkedett a fizetésem, de az a lényeg, hogy alig kapok érte valamit az üzletben. Azt jónak tartják, hogy a szövetkezetnek van elegendő munkája, azt viszont kifogásolják, ha menet közben nem tudjuk biztosítani a folyamatos anyagellátást. A vezetőket hibáztatják, holott sok olyasmit is megvalósítottunk, aminek igenis lehet örülni. Ettől az évtől például mindenki 13. havi fizetést is kap. És az ebédtérítést is évek óta változatlanul hagytuk. Felhasználjuk kereskedelmi kapcsolatainkat, hogy a dolgozók olcsóbban juthassanak bizonyos árucikkekhez, így vehettek már cukrot, cipőt, kötöttárut. A tanulmányból az iskiderült, hogy ha sokkal többet lennék közöttük, talán más lenne a véleményük rólunk, ám annak a munkaszervezés látná kárát. — Úgy hiszem, a mai gazdasági helyzet, a munkanélküliség veszélye, egyértelműen a szövetkezet malmára hajtja a vizet. — Még ma is nagy a fluktuáció, bár egyre többen elgondolkoznak azon, hogy érdemes-e változtatni, hiszen a mi szövetkezetünk hosszú távon biztos munkahelynek látszik. Munkánk van, jó külföldi kapcsolataink vannak, az árbevételünk meghaladja a 220 millió forintot évente, s a múlt évi termelésünk után a nyereségünk úgy 20 millió körül lesz. S ami a lényeg, ez hosszú ideje így van, tehát a gazdasági körülmények változtak, mi mégis képesek voltunk fejlődni és fejleszteni. A konfekcióipar drasztikus válsága minket nem érintett igazán. Tisztességtelenség — Úgy tudom, a hazai piacra nagyon keveset gyártanak. Mi ennek az oka? — A szövetkezeti márkanév, a DeMISS, széles körű megismertetése itthon és külföldön is egyaránt célunk. De ahogy nézem külföldön sokkal könnyebb lesz elismertetni saját tervezésű ruháinkat. Megmondom őszintén, a hazai üzletkötési gyakorlat felháborító. Mi igyekszünk olcsón dolgozni, a kereskedő viszont 50—60 százalékos haszonkulccsal ad túl a ruháinkon. Ezt nem tartjuk tisztességesnek, ezért csak azoknak adunk az egyébként tetszetős termékeinkből, akik nem emelik egekig az árakat. Persze, nem mondom, hogy nekünk nem kell megváltozni. Sajnos, még nem vagyunk eléggé naprakészek. Tavaly sem sikerült a butikosok előtt piacra dobni a felkapott lambadaruhát. Ezen mindenképpen változtatni akarunk. Az elnök tehát bizakodó, hosszú távú terveket kovácsol. Közben szeretné erősíteni a tulajdonosi érzetet is a szövetkezeti dolgozók között. Remélhetőleg az új szövetkezeti törvény segíti majd törekvéseit. Iván Gizella Szalagmonotónia Nagy Gábor felvételei Még az öltésszámot is meghatározzák „Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés.” Így fordult az istenekhez egy kiváló dán filozófus mintegy másfél évszázada. Amire egyikük sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek — ekképpen adván hősünk tudtára, hogy kérése teljesült. Sejtelmem sincs, tisztelt kortársak, hogy ma, 1990 januárjában Magyarországon hányan választanák azt, hogy mindig velünk legyen a nevetés. „A mi rosszkedvünknek telét nem York napsütése fogja tündöklő nyárrá változtatni” — írja Bíró Zoltán, s úgy tűnik, nem téved abban, hogy hazánkat ezen a télen valóban a rosszkedv uralja, amely általános zavartsággal, riadtsággal, bizonytalansággal és bizalmatlansággal társul. Mi valóban nem mondhatjuk még a hírhedt III. Richárddal együtt, hogy „vad riadónkból víg vacsora lett”, már csak azért sem, mert egyre több honfitársunknak kong üresen kis lábaskája, különösen az év eleje óta tartó, gyakorlatilag permanens élelmiszerár-emelések miatt. Persze — mondhatja valaki — nemcsak kenyérrel él az ember, és hiba volna (már megint) a kenyérért feláldozni békésen kivívott, még nem is teljes szabadságunkat. Hiszen a független, demokratikus jogállam és a vegyes ■tulajdonú piacgazdaság megteremtése — úgymond — nem megy máról holnapra, s a vele járó nehézségek csupán ideiglenes és megoldható problémákat okozhatnak. „Olyan országot kellene most csinálni, amely megismerve is tetszik a többi európainak” — javasolja Konrád György. Ő is furcsállja és károsnak tartja azt az egyébként mások által is szóvá tett jelenséget, hogy „miközben az államháztartás inog, demokratikus szervezetek fő gondja a politikai harc más demokratikus szervezetek ellen”. És arra figyelmeztet, hogy nem annyira a demokrácia, mint inkább a zsarnokság jellemzője, ha a politikai küzdőteret nem játékosok (vetélytársak), hanem harcosok (gyűlölködő ellenfelek) uralják. Rosszul indul ez a demokrácia — állítja Bíró Zoltán, arra a már-már „áttekinthetetlen acsarkodásra”, a mindent és mindenkit kikezdő lejáratásra utalva, amely a még épphogy beindult választási kampányt jellemzi. A mögöttünk hagyott két hét „szenzációs leleplezései”, „felháborító botrányai”, a sajtó (egy része) által közvetített gusztustalan szópárbajok, vádaskodások, sértegetések nem sok kétséget hagynak afelől, hogy mit várhat a választópolgár — sőt a politikától magát távol tartani óhajtó polgár — a következő két hónap választási kampányától. Ahogy egy hazai politológus nemrég fogalmazott, a „patronok” már elő vannak készítve, amelyeket nyilván pontosan elkészített ütemterv — ha úgy tetszik, forgatókönyv — szerint kívánnak elsütni. .. Kik is? Kiknek áll szándékukban és érdekükben a magyar társadalom megosztása, öszszezavarása, elkeserítése, agresszív indulatok, féktelen szenvedélyek, régi-új előítéletek szítása, és akik főzik „az új mérget, mely közénk hatol”? — teszik fel egyre többen a kérdést döbbenten, nem értve, hogy vajon mindez már a liberális demokrácia „természetes” velejárója-e, vagy csak a régi rendszer még el nem takarított üledéke... Ma minden párt, politikai szervezet, amely beszállt a ringbe, többnyire a riválisok szemében keresi a szálkát, de nem veszi észre a gerendát a sajátjában. Ez abban az értelemben magától értetődő jelenség, miszerint a pártok győzni akarnak a választásokon, s ezt — a választási rendszerből adódóan — úgy érhetik el, ha ellenfeleiket legyőzik. Vagyis úgy szerezhetnek minél több szavazatot, ha vetélytársaikra minél kevesebb polgár adja voksát. Ezért igyekeznek magukat — ideológiájukat, programjukat, vezéreiket, képviselőjelöltjeiket — a lehető legvonzóbb, riválisaikat pedig a lehető legtaszítóbb színben feltüntetni. Mégis, akkor miért vetődik fel sokakban a kérdés: egyáltalán, összefér-e, összeegyeztethető-e egymással etika és politika, s ha igen, miként? Valószínűleg azért, mert akik a kérdést felteszik, úgy gondolják, hogy ha minden emberi cselekvést erkölcsi értékek és normák befolyásolnak — motiválnak és vezérelnek —, akkor ez az állítás a politikai cselekvésre is érvényes kell hogy legyen. Valóban, például Kant is úgy tartotta, hogy erkölcs és politika összefér egymással, amennyiben a politikai gyakorlat a jogi kötelesség tiszta fogalmából indul ki. A morális politika egyik alapelve, hogy minden népnek kizárólag a szabadság és egyenlőség jogfogalmai szerint épült állammá kell egyesülnie. A hatalom birtokosainak kötelezettsége, hogy senkitől, semmilyen indokkal, természetadta „szent jogát” meg ne tagadják, és meg ne sértsék. Vagyis azt a kérdést: mi a hasznos?, alá kell vetni annak: mi a helyes, mi az igazságos? Kanttal szinte teljesen egyidejűleg azonban Robespierre ennek az elvnek az ellenkezőjére adott példát: hogyan lehet az erkölcsöt a politika szolgálólányává, illetve puszta eszközévé tenni? Azt az elvet hirdette és követte, hogy a nép jogainak védelmében erényes lehet a terror, amely szerinte nem más, mint a „gyors, szigorú és hajlíthatatlan igazságosság”. Vagyis a forradalmi kormány — a jakobinus diktatúra — Robespierre értelmezésében „a szabadság zsarnoksága” volt, amelyben a cél szentesítette az eszközt. Nyilvánvaló, hogy politika és etika viszonyát éppen a célok és eszközök közötti feszültség teszi problematikussá. Hiszen — ahogy Max Weber írja — a politika meghatározó eszköze az erőszak. Az etika szerint azonban ez a legsúlyosabb bűnök közé tartozik, tehát helytelen alkalmazni. Dante poklában nem véletlenül kerülnek a legalsó három körbe a legnagyobb bűnösök: az erőszaktevők, a csalók és az árulók. De akkor hogyan lehet elviselhetővé csökkenteni a politika és az etika közötti feszültséget? Hiszen ennek szükségességét azok a hazai politikai pártok és szervezetek is fel- és elismerik, amelyek megkezdték egy választási etikai kódex kidolgozását, annak érdekében, hogy a választási küzdelem lehetőleg tisztességes, sőt, méltóságteljes legyen. A tisztességes versengés írott és íratlan játékszabályai nem engedik meg a csel és az erő, mint a „dőre bántás” két fő módját, tehát megengedhetetlen a rivális párt (és jelöltjei, szimpatizánsai) lejáratása, becsmérlése, rágalmazása, fenyegetése. A gyűlölködés, az uszítás, a demagógia, mind az erőszakos önérvényesítő indulat szélsőséges megnyilvánulása, s nemhogy nem fér össze az etika elveivel, de még politikai hasznossága is nagyon kétséges, hiszen a „nagy” leleplezések és botrányok, az egyes pártok boszorkánykonyháiban kifőzött intrikák és kardcsörtető demonstrációk könynyen visszaüthetnek bumerángként elindítóikra. Aki sárral dobálózik, maga is besározódhat. De van-e egyáltalán ellen? HÉTFŐ, 1990. JANUÁR 22. NÉPSZAVA A jóságos szénsaállítók, avagy A Fősped furfangjai Mielőtt 25 mázsa koksznak lába kelt , Tóth Lajos, a lélekben naiv, ám kiállásra 78 évét meghazudtolóam szikár öregember két hétig viaskodott a Dandár utcai rendelőintézet előtt a parkolóhelyre vadászó gépkocsikkal. Október 20-tól november 7-ig nap mint nap tűrte a szidalmakat, amikor jókora placcot elkerített, s arrébb küldte a gépkocsikat a szénszállítmány érkeztében reménykedve. ,,Ne jelentgessek, hallgassak ** — Október 18-án két nappal későbbre 50 mázsa dunaújvárosi kokszot hozattunk a rendelőintézet számára — mondja Berényi Edit, az István Kórház főenergetikusa. — A szállítással a Fősped késlekedett, többszöri reklamálásra végül november 7- én érkezett meg a szén, de nem volt benne köszönet. — Azt mondták, bátyám, ne álldogáljon itt az esőben, még a végén megfázik, majd mi behordjuk a szenet — idézi fel megcsalatásának kezdetét Tóth Lajos. — Hittem nekik, bementem a rendelőbe, amíg rakodtak, aztán ők is bejöttek. Nekem nincs aláírási jogom, minden rendben, mondták, s aláíratták az okmányokat a főnővérrel. Dolguk végeztével kikísértem őket, egy pillanatra megálltam a szénledobó nyílás előtt, látom ám, hogy visszaver a fény, nincs tele a pince, mint máskor. Észbekaptam, és futottam utánuk, de már csak a rendszámot tudtam felírni. Aznap délután háromkor telefonon reklamáltak először a szállítóknál, bejelentve, hogy az FO 05-94 forgalmi rendszámú teherautó a megrendelt 50 mázsa kokszból csak 25-öt szállított, ugyanakkor a teljes és hiánytalan átvételt igazoltatták. — Másnap kora reggel megjelentek a szállítók, az egyiket felismertem a hibás kezéről — mondja Tóth Lajos. — Szóltak, ne akarjak bajt hozni rájuk, családjuk van, meg kell élniük nekik is, mit jelentgetek, inkább hallgassak. Főnöknek álcáéva Hét órakor pedig már az István Kórház energetikai épülete előtt parkoltak, várva Berényi Edit főenergetikusra. — Úgy mutatkoztak be, mint akik a szállítók főnökei, azok, akik reggelente végigjárják a reklamálókat, lebeszélve arról, hogy panaszt tegyenek — mondja a főenergetikus. — Emberek vagyunk, hajtogatták, ne toljunk ki egymással, az ügyre való tekintettel, egy hét múlva szállítják a hiányzó részt, csak ne tegyünk pimaszt senkinek. Berényi Edit, mit sem sejtve, hogy az egyik szállítóval tárgyal, közölte velük, nemcsak telefonon, hanem levélben is panaszt tettem már. Erre azt az ígéretet kapta az álfőnököktől, hogy két nap múlva itt a hiányzó 25 mázsa szén. Azóta eltelt két és fél hónap a Fősped-szállítmány nélkül. Még azon a napon 8 óra tájt a szállítási vállalat rendészeti vezetője, Molnár Gyuláné is megjelent a rendelőintézetben, s a pincébe le sem menve, közölte, igazolták a leszállított szén menynyiségét, ezért reklamációnak nincs helye. Ennek szellemében fogant a Fősped termelési igazgatóhelyettesének november 15-én kelt levele is, amelyben Köpf Vilmos közölte: a helyszíni bejárás során kiderült, az általuk szállított szén összekeveredett a korábban ottmaradt maradékkal, utólag nem lehet megállapítani a hiányt, egyben elnézést kért a jelentősen késlekedő szállításért. Az ügy szép lassan elhalni látszott. Közeledett a leltár 25 mázsa szén és 16 000 forint hiányával; úgy tűnt, a kórház a szállítóktól nem tudja ezt bevasalni, a pénzt pedig emberiességi szempontból a 78 éves fűtővel nem kívánta megfizettetni. Sauces megértés ? — November végén részletesen leírtuk a történteket és a Fősped vezérigazgatójához fordultunk panasszal. Hivatalos választ azóta sem kaptunk — mondja Berényi Edit. — Karácsony előtt azonban megjelent a vállalat képviseletében Sándor Mihály, aki a fűtési napló és a helyszíni szemle alapján elismerte, kevesebb szén érkezett a kelleténél. Panaszunk orvoslását ígérte, ám amikor néhány nap múlva telefonon felhívtuk, azt állította, a szénszállítók megesküdtek rá, a szállítás teljesen szabályosan történt, s ezt ők az okmányokkal is igazolni tudják. A Fősped azóta is hallgat. Egy levelet azonban mégis küldött az István Kórháznak. Sokszorosított példányon részletes árajánlatot és megrendelő lapot mellékelve értesíti megbízóját: házhozfuvarozást vállal. A levél záróformulája különösen figyelemre méltó. Szíves megértésüket köszönjük, az elkövetkező időkben is állunk ügyfeleink rendelkezésére. Mezővári Gyula