Népszava, 1990. február (118. évfolyam, 27–50. sz.)

1990-02-07 / 32. szám

6 Hagyományfolytatás, általános érvénnyel Csiszár Imre a Nemzetiről, Brechtről, az értékekről Vágjunk a közepébe! Nagyjából az évad felénél tartunk. A Nemzetiben ez az új vezetés első évadjának a felét is jelenti. Túl van a színház néhány bemutatón: Mrozekot, Sarkadit, Szophoklészt (Eörsi-féle átigazításban), Osztrovszkijt, Bartha Lajost, Csurkát játszották. Miközben beszélgetünk, a színház minden helyiségében ott lévő ügyelői hangszóróból a február 9-i bemutató, Brecht Kaukázusi krétaköre próbájának a zajai hallatszanak. Ez tehát már a Nemzeti új arculatát tükröző műsorterv, amint éppen megvalósulóban van? — A színház életében fontos változások történtek, de nagyon hangsúlyoznám, hogy a Nemzetinek van kialakult, kialakított profilja, s mi ahhoz próbálunk viszszatérni. Ez tulajdonképpen egy sok évtizedes hagyomány. Ami azt jelenti, hogy a Nemzeti a nagy klasszikus drámák bemutatásának a színtere is volt, az új magyar szerzőkkel is kereste a kapcsolatokat, és színre vitte a műveiket. Ugyanakkor ügyelt a kortárs drámairodalom java értékeinek a megismertetésére is. Ennek a feladatnak akarunk mi továbbra is megfelelni. Én úgy vélem, a Nemzeti, bizonyos értelemben kiváltságos színház, mert az a dolga, hogy valóban az egész nemzet színháza legyen. Olyan dolgokrólkell beszélnie, olyan megoldási lehetőségeket kell keresnie és mutatnia, olyan problémák felvetésének a fórumává kell válnia, amelyek az egész nemzetet érintik. Olyan darabokat kell bemutatnunk, amelyek mindannyiunkat érdekelhetnek. — Rokonszenves koncepció. De megvalósítható-e, még egy olyan „kiváltságos” színházban is, mint a Nemzeti? — Nem mindenki tekinti ezt rokonszenves koncepciónak. Vannak, akik azt állítják: a mai időkben a színháznak fel kelll adnia a minőség megőrzésére vonatkozó elveit, a közönség igényei alá kell menni egy lépéssel, azaz ki kell szolgálni ezeket az igényeket. Én viszont úgy látom, s ezt tapasztalhatjuk a magyar színi kultúra és a Nemzeti Színház történetét vizsgálva is, hogy a Nemzeti mindig akkor állt hivatása magaslatán, ha egy lépéssel a nézői előtt járt. Előttük járt, így nyújtott kezet nekik, így próbálta játékba hívni őket. Voltak olyan periódusai a magyar történelemnek, amikor a színház gondűző, búfelejtő is volt. De a Nemzeti Színház akkor is olyan programmal állt a nézői elé, amely a problémáik továbbgondolására, a megoldások keresésére inspirálta őket, nem pedig elandalította, s olyan ábrándba ringatta, hogy problémák nincsenek is. A színház nem narkotikum. — Lehet ezt financiálisan lírni manapság, amikor közismerten nehezek a körülmények, és jóformán semmi nem kedvez a színháznak, főként az igényeiből engedni nem óhajtó színháznak? — A körülmények ma semmiféle kulturális tevékenységnek nem kedveznek, s különösen nem azoknak a tendenciáknak, amelyek nem a felhőtlen szórakoztatásra koncentrálnak. Nem tudom, meddig és hogyan lehet ezt nekünk pénzügyileg bírni. Lehet, hogy egyszer csak elfogynak a forintok, és akkor mi is ki leszünk szolgáltatva a fizető nézőknek. De akkor is csinálni kell, és akkor is őszintén vállalhatjuk, amit csináltunk, mert nem altattunk el senkit, nem hazudtunk, és nem tettünk úgy, mintha a magyar nézőt csak az érdekelné, hogy két angol házaspár hogyan négyszögezik két hálószoba között. Ha a színház csak erről szól, akkor hazudik a magyar nézőnek, mert igazából nem ezek a problémák érdeklik ezt a nézőt. Ez nem azt jelenti, hogy a mai világban, amikor a tömegkommunikáció naponta a tragikus hírek, események tömegét zúdítja az emberekre, nincs szükség a szórakoztató színházra. Szükség van rá, de meg kell nézni, mi az, amivel szórakoztatunk. Erre igen jó példákat tudnék mondani épp a Nemzeti működéséből is. Ez a színház, jó periódusaiban, mindig megtalálta a klasszikus repertoárban is, de az új magyar művekben is azt a kört, amelyből ez a fajta igényes szórakoztatás kielégíthető volt. — Mindegyre visszatérünk ide: igényesség, értékőrzés. — Nem véletlenül. Ebben a zűrzavaros időszakban a színháznak az is a feladata, hogy őrizze az esztétikai és a morális értékeket, képviselje ezeknek az értékeknek az állandóságát, az igazság és a tisztesség szószéke legyen, s ne torzítsák el rövid távú és szűk érdekeket képviselő törekvések. Ezért mondom, hogy nekünk kötelező olyan műveket is játszani, amelyeket más színházaknak nem. Az aztán más kérdés, és igen sajnálatos, ha egy állami és kulturális vezetés nem veszi észre, hogy ha nincs ilyen színház, akkor nemcsak a felnőtt nézők körében fog jelentkezni egyfajta hiány, kulturális hézag, hanem a fiataloknál is. És ez még veszedelmesebb. A fiatal nézőknek igenis látniuk kell Shakespeare-t, JVladáchot, Brechtet, Szophoklészt. A Nemzeti, legjobb időszakaiban meg tudta találni ezeket a nézői rétegeket is, és úgy tudta átnyújtani nekik a klasszikusokat is, hogy közel érezzék magukhoz a gondolataikat. A klasszikusokkal is jelen idejű problémákat közöltek, nem muzeális tárgyként kezelték őket. És ez megint olyan hagyomány, amit tudatosan folytatni akarunk. — Brecht-bemutatóra készülsz, a Kaukázusi krétakört rendezed, emlékezetem szerint már másodszor. Brecht iránti vonzódásod közismert a szakmában. A Puntila úr, a Szecsuáni jólélek vagy a Galilei fontos állomása volt a pályádnak. A Krétakör miért aktuális most? Hogyan illeszkedik abba a koncepcióba, amit felvázoltál? — Úgy érzem, hogy ez a jelen pillanatban nagyon aktuális magyar darab. — Hogyhogy? — Mert szerintem az az alapgondolata, hogy kétféle ember van. Az egyik arra törekszik, hogy minden lehető módon kihasználjon mindent — embereiket, szituációkat, lehetőségeket. A másik pedig egyszerűen csak szolgál, szolgálja az embereket, a hitet, az emberséget. Hát nem a legmaibb magyar szituáció ez? Nincs jelen a mai magyar életben ez a kétféle típus, csoport? Dehogynem. — A Krétakör parabolisztikus története és Brecht stílusa alkalmas egy ilyen jelen idejű megelevenítésre? — Épp mert parabola és épp mert Brecht. A parabolák tartalma a korhoz igazodik, amelyben megszólalnak. Brecht pedig már rég nem játszható ortodox módon. Sosem volt dogmatikus szerző, olykor még a saját dogmáin is túl tudott lépni. Jó példa erre a Krétakör, amely sokkal inkább szintézis-, mint tézisdráma. És arról is szól, hogy egy olyan időszakban, amelyben az érvényesülésnek szinte egyetlen módja a gátlástalan immoralitás, amikor semmi nem ösztönöz a jóságra, a becsületre, ezek nincsenek divatban, jónak, becsületesnek lenni nem sikk, ezt nem tanítják az iskolákban, és nem tanítják a családban — nos, amikor az emberek a másik eltaposásával próbálják „megvalósítani” magukat, akkor mindennél nagyobb szükség van olyan emberekre, akik akár még önmaguk, az életük feláldozásával is megpróbálnak jók, becsületesek, és igazak maradni. Takács István Száz év, száz kép Dr. Vajda Ernő kiállítása elé „Jótündérem ügyvédnek álcázta magát és Ernő névre hallgatott. Én tudtam, hogy amikor fényképezőgépével eltűnik a fák, cserjék, erdei növények sűrűjében, akkor éli tündérkirály életét." — A régi barát, Devecseriné, Huszár Klára beszél ilyen szép szavakkal dr. Vajda Ernő fotóművészről, akinek jubileumi kiállítása holnaptól látható a Budavári Palota A épületében. A száz évvel ezelőtt született művész — mellesleg botanikus is volt — gazdag életet élt. Volt része jóban és rosszban. Mindig adott és mindenkinek, aki rászorult. De feladni nem szabad! Dr. Vajda Ernő kivételes tehetségű művész volt. Ezt igazolják fotói is, akár zsenge füveket, virágokat, akár öreg fákat rögzített fényképezőgépével a Nagytar-pataki völgyben, a Balaton-parton, Apajpusztán vagy bárhol másutt hazánk tájain. A holnap nyíló jubileumi kiállításon — mely a Magyar Fotóművészek Szövetsége anyagi támogatásával jött létre —, Kass János grafikus méltatja a művész életútját, munkásságát. G. I. Lemondó és lázadó lengyel fiatalok Titkosított nyilvánosság Hét éve működik Varsóban a lengyel Ifjúságkutató Intézet. Az elmúlt héten az intézet egyik munkatársa, Michal Szymanczak tartott előadást a Lengyel Tájékoztatási és Kulturális Központban, a hetvenes évek elején született fiatalok beilleszkedési, kulturális problémáiról. Elöljáróban megemlítette, hogy az intézet kutatási eredményeit 1983-ban még titkosnak nyilvánították, a következő évben már csupán a bizalmas jelzőt kapták, míg tavaly már szabadon árusíthatták összefoglaló kötetüket. A korábbi titkosítás érthető, hiszen az adatok komoly gondokat jeleznek. A lengyel fiatalok negyven százaléka vélekedett úgy, hogy semmilyen előnyét nem látja annak, hogy ebben az országban él. Pedig családjuk anyagi, illetve lakáshelyzetét jónak, de legalábbis kielégítőnek tartotta az elsöprő többség. Nincs problémájuk a szüleikkel sem, sőt a megkérdezettek negyvennyolc százaléka állította, hogy szereti iskoláját. Magányosságra is csupán kevesen panaszkodtak, mégis nagyon sokan úgy vélték, az öngyilkosság gondolata gyakori társaik körében. A bajok legfőbb forrását abban látják, hogy nem élhetnek a saját értékviláguk határai között. Pontosabban fogalmazva, viselkedésükben, a szabadnak vélt pályaválasztásukban, művészeti, kulturális lehetőségeikben véleményük szerint kívülről rájuk kényszerített korlátokhoz kell alkalmazkodniuk. Bár elismerték egyes elvek kötelező jellegét, de környezetüket kaotikusnak, ingatagnak látják. A fiatalok egy része különféle kiutakat keres, egyik fajtája ennek a gazdasági önállósodás, kereskedés a magángazdaságban, illetve a világjárás, az üzletelés. Sokkal gyakoribb, hogy politikai mozgalmakban nyilvánul meg az elégedetlenség. Általában nem a meglevő szervezeteket választják, hanem újakat hoznak létre. Ilyen a Harcoló Ifjúság Szervezete, amely az utóbbi időben a legtöbb utcai demonstrációt szervezte. Népszerűek a különféle vallási mozgalmaik. A katolikus egyház plébániái körül megszerveződtek az ifjúsági csoportok Oázis néven, de terjednek a távol-keleti vallások is. Ez már kulturális szempontból is fontos, hiszen ezekhez a vallásokhoz a legkülönfélébb filozófiai eszmék csatlakoznak, amelyek életviteli megkötéseket is tartalmaznak. Végül a harmadik csoportba azok a „rétegjelenségek” tartoznak, amelyek ismerősök hazánkban is. A punk és skinhead ideológiát, magatartást külföldről vették át, és saját életükhöz igazították a fiatalok. A nyolcvanas évek elején megjelent egy sajátos kultúra, persze ennek gyökerei is külföldön kereshetők: az amerikai négerek zenéjét, hajviseletét kezdték utánozni, illetve ezeket a zeneszámokat sajátos tartalmukkal, szövegeikkel próbálták feltölteni. A vizsgálat tanúsága szerint a fiatalok a közösségi és erkölcsi értékeket keresik, illetve szeretnék megvalósítani. Ám e törekvésekről rendszerint megfeledkeznek és amit tesznek, azt kizárólag saját nevükben teszik. Talán ez az egyik magyarázata annak, hogy a többség mégsem lép ki a kötelezőnek tudott viselkedésformákból. Szabó Z. Levente SZERDA, 1990. FEBRUÁR 7. NÉPSZAVA A rádió mellett POLITIKA HELYETT MESE Napjainkban a tömegkommunikációs intézményekben, így a rádióban is akkora a politikai pártok versengése, akkora a választást megelőző küzdelem, hogy a pihenésre, kikapcsolódásra vágyó „átlagember” alig talál magának valami mást, mint a politika. Mégis, a műsorszerkesztők részéről is tapasztalható egyfajta „elfordulás” a direkt politizálástól, vagy talán azért keresnek más műfajokat és témákat, mert „tilos” a választási küzdelemben részt venniük. Így tehát nem véletlen, hogy egy hét leforgása alatt napirenden volt az ufókérdés, méghozzá egy színházi előadás kapcsán (a Radnóti Miklós Színház, Bálint András házigazdái irányításával nagyszerű, látványos vitát folytatott e téma szakértőivel, a kérdés rendkívül felkészült, elhivatott tudósaival, s ezt közvetítette kissé rövidítve a rádió), majd a mesék világa következett. Méghozzá péntek éjszaka, a Máról holnapra című, hajnalig tartó adásiban, amikor is egész éjjel folyt a mesélés (két nagyon szép mesét mondott Básti Lajos, illetve Demján Edit). De volt spontán cseverészés, és még spontánabb vita arról — óvó nénik mondták —, hogy a régi, „átkos” rendszerben miért volt tilos ennek, vagy annak a mesének az elmondása az óvodás korú kicsiknek. Aztán nagyon szép zenés meséket kaptunk, majd Bányai Gábornak — aki az egész műsort végigvezette —, saját átiratában hangzott el Hamurózsika című meséje, amely a Hamupipőke és a Csipkerózsika összedolgozásából jött létre, természesen modern filozófiai és politikai értelmezéssel. „Altatómese” helyett szinte felpezsdítette a hajnal felé már kissé bágyadt hallgatót ... II. JÓZSEF Szokatlanul hosszú ma már, ha kétórás rádiódrámát sugároz a rádió, még akkor is, ha olyan ismert, népszerű és „örök” szerzőről van szó, mint Németh László. A II. József — 1954-ben írta, nem véletlen a megírás dátuma, hiszen Sztálin halála után vagyunk egy évvel — áttételesen értelmezendő sokértelmű darab. Nem igazán dráma a szónak abban az értelmében, ahogy a drámatörténetet tanítják, hanem történelmi munka, egyfajta képes történelemírás. A rádió 1970-ben készített a műből „rövidített” változatot, amelyet most újra sugározták kétórányi terjedelemben. Igaza volt a rövidítést elvégző dramaturg Major Annának, valóban csak a legszükségesebb részeket, sorokat, utalásokat hagyta el, és e tömörítéssel csak nyert a mű drámaisága. Kezemben a Történeti Drámák 1957-ben(!) kiadott kötetéből követtem végig, mintegy partitúrából az előadást. Sok összefüggést véltem felfedezni a megírás, az első kiadás, a rádiósítás, és most az újrajátszás dátumai között. A legérdekesebb a mai áthallás, így is, meg úgy is, többféleképpen lehet értelmezni, akár a közelmúlt hazai történetét nézzük, akár valamelyik környező országét ... Az egyik hercegnő — van belőlük öt — mondja ki, hogy József „minden művében egy nagy szív, józan ész művét látom .. . aki az embereket a maguk korlátolt belátása ellenére is boldoggá akarja tenni”. E középiskolás tankönyvek által is unalomig idézett tantétel, II. József alapelve, oly sok egyeduralkodó, zsarnok, despota és egyéb népvezér elve volt! Csak éppen az emberek nem kértek belőle ... Mint most nemrégiben Romániában is láthattuk, József mindenkit nemessé akart tenni, vagyis egyfajta egyenlőséget kívánt megvalósítani birodalmában, amely azonban a teljes csőd, a szétesés állapotában volt már élete végére. A politikai ígéretekből semmi sem lett, legfontosabb rendeleteit — kettő kivételével — visszavonta, vagyis feladta életeszményeit, politikai elképzeléseit. A DRÁMA ÜZENETE Vajon nem ilyen helyzetben vagyunk ma is? Az ország a csőd szélén, elegünk volt a politikai ígérgetésekből és rendeletekből, és folytathatnánk az átívelő gondolatokat, a párhuzamokat. De ne tegyük, túl direkt értelmezés lenne. Mindenesetre el kell ismerni, jó időzítés volt a dráma mai újrajátszása, nemcsak politikai, művészi erényei miatt. Sok olyan színész játékának örülhettünk, aki ma már nincs közöttünk: Ruttkai Éva, Pécsi Sándor, Egri István, Ungvári László, Ajtay Andor. Remekmívű alakítás volt a címszerepben Gábor Miklósé is. Egy kétségbeesetten erőlködő zsarnok „emberi” arcát tudta felmutatni, aki önmagával is meghasonlott a dráma végére. Mély átélés, ugyanakkor az „uralkodó” elegáns szellemiségének erőszakolt csillogtatása jellemezte, amelyben e színészi sziporkák a tragikus magányos hős mély lelki konfliktusait voltak hivatottak elfedni. A jót akaró „hős”, és a meg nem értő környezet teóriája is alkalmazható Németh László e művére is, mára azonban a darab sokszínű, új értelmezéseket kapott. Varga Géza pompás rendezésében hallgattuk végig a remek előadást és eltöprenghettünk a máig szóló üzenetein. Háry Márta Gazdag és színvonalas áruválasztékkal megnyílt a MŰANYAG ÉS FÉM ÉPÍTŐTERMÉKEK BOLTJa ahol az ÉPÍTKEZŐK ÉS LAKÁSFELÚJÍTÓK megvásárolhatják az alábbi cikkeket: MŰANYAG ÉPÍTŐIPARI TERMÉKEK: PVC ereszcsatorna-rendszer, homlokzatburkolók és profiljai, redőnylécek, falburkolók, PVC lefolyócső-, nyomócső- és csatornacső-rendszerek, műanyag padlók, falszegélyek, kád-, mosdó- és mosogatószifonok, műanyag ecset. FÉMÉPÍTŐIPARI TERMÉKEK: alumínium ereszcsatornarendszer, kéményszegély, falszegély, kéménykibúvó, popszegecsek és elektródák CÍM: BUDAPEST XIII., MÓR U. 2-4. Telefon: 120-1830. VEVŐSZOLGÁLAT: 140-1321.