Népszava, 1990. augusztus (118. évfolyam, 179–204. sz.)

1990-08-18 / 194. szám

8 Szervátiusi Tibor NAPISTEN SZERELME Ismeretlen szerző ISTVÁN KIRÁLY VERSES HISTÓRIÁJA Párducot a juhakolhoz nem a szent férfi visz-e? s oroszlánt az istállóhoz, hogy ökröt rémítene? Hol fenyeget, hol kér, hol ad, ösztökél e szeretet tévelygőket, jók- s rosszakat, hogy elérjék üdvüket. Ha szelídebb apostolra is hallgatna nemzetünk: talán Isten küldött volna kevesebbet is nekünk. Merész lázongok hadával gyengébb pásztor mit tegyen? Ezért kemény férfi által szállt reánk a kegyelem. Oroszlán legyőzésére nagy Sámsont küldé a menny­­magyarok térítésére támadt hős fejedelem. Oroszlán torkából akkor édesen csörgött a méz; Istenhez a magyar ajkon ének éneket tetéz. Mennynek minden adománya közt legnagyobb kegyelem mely rászállt a szent királyra: csodálatos türelem. Koldusok tépték szakállát — példaként említtetik — mikor egyszer alamizsnát kegyesen osztott nekik, és elkezdett énekelni hálát, ujjongó fohászt, hogy méltó lett elszenvedni e csúf megaláztatást. Szent király volt nemes ágból, de a hite nemesebb, mindehhez a remény járult és az erős szeretet. Mikor véget ért a pálya, minden földit megvetett, Jézus Krisztusnak ajánlta lelkét, a szépségeset. Immár felvitték a mennybe az angyali csapatok, boldogok közt mindörökre fénylőn uralkodni fog. Holt királyukért könnyeznek jámbor szívű magyarok, új társuknak örvendeznek a mennyei angyalok. Veres Sándor fordítása A GIZELLA-KERESZT FELIRATA Életem üdve, halállal holt a halál, aki által Üdvöt óhajt anyjának s ön lelkének is üdvözö­lni, e keresztet azért tétette Gizella királyné. Ám ha ki elviszi ezt, bűnhődjön­ örökre halállal. 1098 VESZPRÉMVÖLGYI HEXAMETEREK 1. Édes fája keresztnek, erős zálog kegyelemnek. 2. Lába alatt ellenség, fényben a krisztusi fenség. 3. Egybegyülők szolgálnak a legfőbb égi királynak. 4. Íme, a szent anya képe ragyog csillogva az égben. 5. Ülve mutatja a trónus a rajta uralkodó Krisztust. 1031 Csonka Ferenc fordításai SZOMBAT, 199­0. AUGUSZTUS 18. NÉPSZAVA Dü­mmerth Dezső Hagyomány és megújulás István király jellemében Az első magyar király, Szent István, személye, egy évezred múltán is, mintha még mindig ellentétes érzel­meket ébresztene. Az idősebb nemzedék emlékeiben ugyan makulátlan államalapítói és egyházszervezői dicsősége rögződött, kultusza olyan szo­rosan összefonódott a ma­gyarság sorsával, a magyar nemzet létével, a magyar ál­lam megalkotásával, hogy az őrá való emlékezés mindig erőt és öntudatot adott nem­csak a Kárpát-medencében élő magyaroknak, de erőt ad a világ minden táján szétszó­ródva élőknek is, akik ma­gukat magyaroknak tartják. Szent István személyes életművének felmérésekor mindig felidézzük fő jellem­vonásait, államszervező ké­pességét, törvényalkotó ere­jét, egyházalapító munkáját. De magának a személynek eleven vonásait mintha oly­kor éppen a racionalista ku­tatás kérdőjelezné meg. Van­nak, akik életének legrégibb forrásait, a legendákat eleve úgy kezelik, mint a szentté avatást elrendelő László ki­rály parancsára létrejött, irányzatos irodalmat, amely a későbbi, Kálmán-kori Hart­­vik-féle feldolgozással a „cso­datevő szentek” irreális vilá­ga felé hajlította alakját. Mások viszont „vértelennek” és „száraz”-nak tartják korai életrajzait a korabeli, kül­földi legendairodalom színes, festői leírásával összehason­lítva. Ha viszont a mélyére nézünk a legendák adatai­nak, azt kell látnunk, hogy „száraz”-nak ítélt, egyszerű és fegyelmezett leírásmód csak a hitelességét erősíti, kerüli a hatásvadászó részle­tezést és csak a lényegre szo­rítkozik. A lényeg pedig az, hogy a király a középkori, közelebbről a XI. századi, népét térítő szent király tí­pusú volt. Bensőségesen ke­resztény lelki életet élt. Sze­mélyiségének legrejtettebb, de egyben legelevenebb voná­sait csak akkor tudjuk meg­közelíteni; kissé, ha életraj­zait, legendáit nem pusztán hitbuzgalmi anyagnak, de nem is élettelen, sivár fel­jegyzéseknek tekintjük. A legendaszerzők egyik fontos tanúságtétele, hogy felhívják a figyelmet a király gazdag, belső imaéletére, elragadta­­tásos imaállapotaira, ame­lyeknek könyörgései nem­ ta­tami szubjektív ellágyulást jelentettek. Ebben is a rábí­zott ország, az alattvalók gondja nyilvánult meg, mert nem önmagáért könyörgött elsősorban, hanem népéért és országáért. A nyugati Euró­pában ekkor jelenik meg az isteni világgal benső össze­köttetést létesítő, újult misz­tika. Inkább remeték, szer­zetesek, kolostori életet élők adják a példákat, a világban élő István a „laikus szent" típusának egyik első, euró­pai képviselője. Szűz Mária tiszteletének különlegessége is egyik útjelzője ezen az úton, amely országának misz­tikus jellegű felajánlásához vezet, minden ellenség ellen való védelemül. De minden­napi élete is gazdag szenthez méltó tettekben, amikor a távolból is gyógyít, küldemé­nyekkel állítja helyre alatt­valóinak egészségét. Ez a gyó­gyító képessége nyilvánul meg halála után is, amikor seregek özönlenek betegség­től elgyötörve fehérvári sír­jához. S mint ahogy életé­ben már gyógyított, ugyan­úgy gyógyít halála után is A legendák ezekre a dolgok­ra hívják fel a figyelmet, egy országosan kibontakozó szent­­kultuszra, amelyet egyedül királyi parancsszóval soha­sem lehetett volna életre hív­ni. Világnézetünk szerint vi­tatkozhatunk azon, hogy el­­hisszük-e a modern világban a csodákat. A középkori em­ber áhítatát és hitét azonban utólagosan nem vonhatjuk kétségbe. Nem tekinthetjük pusztán állami politikának A kereszténység korai száza­daiban ugyanis a politika is át volt itatva áhítattal, szentként tisztelt uralkodók tetteiben pedig főként mély gyökerű volt a hit és az őszinteség. Szent István kora, a X­XI század nem a különleges ér­zelmek, nem a kifinomult kultúra és civilizáció, de még csak a különleges humanitás ideje sem volt Európában. A történészek a nemzetállamok kialakulása korának nevezik, mert csakugyan, Európa ma is létező, modern államai — változó formákban, körülmé­nyekben, de — lényegében ekkor jelennek meg, mint nagyrészt nemzetek szerint tagolódó alakzatok. Ebbe az együttesbe érkez­nek a magyarok. Bekapcso­lódásuk az ő esetükben sem olyan egyszerű, mint azt tör­ténetírásunk eddig gyakorta látta. Igaz, a magyarok nem voltak Attila hunjainak egye­nes utódai, de rokontalan né­pek sem voltak, hanem a je­lentős harcias hagyományú lovas, ázsiai népek együttesé­ből váltak ki. Ez is oka, hogy sem a ger­mánság, sem a szlávok tö­megei nem tudják őket beol­vasztani. Megmaradnak kü­lönálló nyelvvel, különálló népiséggel, szigetként a Kár­pát-medencében, de nem a népvándorláskor utolsó, eu­rópai jövevényeként, hanem mint felélesztői az 568-ban ideköltözött avarok hagyo­mányának. Ez a hagyomány azonban nem keresztény ér­telemben, vagy antik érte­lemben, vett állami, hanem pogány, törzsszövetségi ha­gyomány, amely a maga lo­vasharcos, pásztori kultúrá­jával, ősi, ázsiai művelődés­elemeket hordozó, és a sok­féleséget alkotó módon ma­gába olvasztó, népeken ural­kodni képes hagyomány. A törzsszövetségek birodalom­alkotásra is képesek egy-egy kiváló képességű, szakrálisan tisztelt fejedelem, vagy ép­pen dinasztia alatt. Gyakran igen különböző nyelvű, vér­­ségű néptörzseket képesek eggyé olvasztani, de gyenge pontjuk is ebben rejlik: a központi hatalom meglazulá­­sa esetén az önállós­ulásra törekvő törzsek miatt a szö­vetség elemeire bomlik visz­­sza. De a szétbomló elemek­ből új és új szövetségek ala­kulhatnak, amelyek új né­ven jelentkeznek. Amennyire nagy szerepe van ilyen sodró erejű, harci küzdelmet folytató népnél a tömegeknek, éppoly fontos, irányító szerepet tölthet be a személyiség is, amely há­rom alapvető feladatot képes hosszabb-rövidebb ideig, ki­rálysága fennállásáig bizto­sítani. Ezek: az alattvalók­nak törvények által való megfegyelmezése és állandó együtt-tartása, az ellenségtől való megvédelmezése, vala­mint testi-lelki gondozása. Ez az utóbbi „gondosko­dás” a mai emberre meghök­kentően hat, mert ebben a vonatkozásban távolodott el a modern kor „felnőttsége” leginkább a régi felfogástól. Ez a gondoskodás ugyanis nem más, mint az uralkodó felsőbbrendű képességeiben való hit. Tulajdonképpen ezen fordul meg többi képes­ségeinek gyakorlása is. A szakrális hit ugyanis a régi emberek természetes életele­me. Királyát azért tiszteli, az adja meg végső tekinté­lyét, hogy kapcsolatban van az istenséggel, amely irányí­tó, ellenőrző hatalomként kí­sérője a nép sorsának nem­zedékről nemzedékre, s be­fogadja haláluk után az el­költöző ősök szellemeit is. A lelki üdvösség mellé társul ebben a hitben az anyagi jó­lét is, a testi egészségtől kezdve a föld termékenysé­géig, a háborúk megnyeré­séig. A király pedig a közve­títő, aki voltaképpen azzal nyeri el magas méltóságát, hogy ki tudja engesztelni az isteneket, ha erre szükség van. Sőt arra is alkalmas, hogy végső fokon áldozattá váljék. A legősibb elgondo­lás és érzés szellemében tehát a király voltaképpen pap is, varázsló is. A fejlődés során ugyanezek a hivatáselemek szétválnak, fejlett társadal­munkban külön papi ren­dek, kasztok alakulnak, mint ahogy a törvényhozó testü­letek is különválhatnak. Gyökerében azonban a leg­főbb ilyen irányú hatalom, mint középpontban, a király személyében marad meg, be­lőle sugárzik szét. Ami pedig Szent István családját, az Árpád-dinasz­tiát illeti, e családból nem István apja, Géza volt az el­ső, aki a kereszténységre te­kintett, hanem már nagyap­ja, Taksony fejedelem fel­vette az érintkezést XIII. Já­nos pápával. A pápa térítő küldöttsége, mentesen min­den német befolyástól — sőt annak szándékos kikerülésé­vel —, már úton volt egy püspökkel 962-ben Magyar­­ország felé. S hogy a magya­rok már nem egy évtizeddel korábban vették fel a ke­reszténységet, azt épp a né­metek, I. Ottó akadályozta meg, aki a pápa követeit fel­tartóztatta. István, aki egyrészt szakí­tott családja hagyományai­val és ősei vallásával, s aki német térítő papokat, idegen jövevényeket fogadott be, abban is az első volt, hogy keményen megverte II. Kon­­rád német császár Magyar­­országra behatolni akaró se­regeit. Egyes uralkodótársai­tól eltérően, országát nem a német császárnak ajánlotta fel hűbérül, de még a római pápának sem, mint ezt ké­sőbb VII. Gergely próbálta meg felfogni István utódá­nak, Péter királynak szeren­csétlen német politikáját ér­telmezve. Nem ezt tette, ha­nem — mint már korai le­gendáiban olvassuk — Ma­gyarországot kiemelve a föl­di hatalmasságok köreiből, égi oltalomba, a mennyei királynőnek, Szűz Máriának ajánlotta fel. De nem volna-e szükséges azon gondolkodni, hogy keresztényként is az Árpádok küldetéseszméjének szellemében járt el? Álmos fejedelem is­égi oltalomban bízva vezette népét a Kár­pát-medencébe, vállalva ál­dozatos halálát. Istvánból nem lett ugyan vértanú, de ő is mélységes áldozatot, egy egész élet áldozatát vállalta, amikor begyökeresedett, de a pusztuláshoz vezető, elma­radt tudat- és érzésvilágot gyomlálta ki alattvalóiból. Oda vezette őket, ahol akkor minden művelt, és boldogu­lásra igényt tartó nemzet egyesült: a keresztény nem­zetek „respublica christiana”­­jába. A nemzetek feletti keresz­ténység eszméjét hordozó, s azt a gyakorlatba is átültető, apostolinak nevezett király különbséget tett görögök és rómaiak, magyarok és néme­tek, és minden más nemzet törvényei között. A vendége­ket szerette és befogadta, de csak akkor, ha nem lépték túl a vendégjogot, így tudta egyesíteni ő maga is, saját személyiségében a sokfélesé­get, az idegenek megbecsülé­sét a nemzeti törvények ural­mával, a régi, de nem ke­resztény hagyományok elve­tését az újnak tűnő, de való­jában még ősibb hagyo­mánnyal az ország védelmé­vel és az országlakók testi­lelki javainak, üdvösségé­nek őrzésével. Ezért kell nekünk is meg nem szűnő kegyelettel őriz­nünk első királyunk emlé­két. Szervátiusi Tibor NAPISTEN RENDJE

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék