Népszava, 1990. augusztus (118. évfolyam, 179–204. sz.)
1990-08-18 / 194. szám
8 Szervátiusi Tibor NAPISTEN SZERELME Ismeretlen szerző ISTVÁN KIRÁLY VERSES HISTÓRIÁJA Párducot a juhakolhoz nem a szent férfi visz-e? s oroszlánt az istállóhoz, hogy ökröt rémítene? Hol fenyeget, hol kér, hol ad, ösztökél e szeretet tévelygőket, jók- s rosszakat, hogy elérjék üdvüket. Ha szelídebb apostolra is hallgatna nemzetünk: talán Isten küldött volna kevesebbet is nekünk. Merész lázongok hadával gyengébb pásztor mit tegyen? Ezért kemény férfi által szállt reánk a kegyelem. Oroszlán legyőzésére nagy Sámsont küldé a mennymagyarok térítésére támadt hős fejedelem. Oroszlán torkából akkor édesen csörgött a méz; Istenhez a magyar ajkon ének éneket tetéz. Mennynek minden adománya közt legnagyobb kegyelem mely rászállt a szent királyra: csodálatos türelem. Koldusok tépték szakállát — példaként említtetik — mikor egyszer alamizsnát kegyesen osztott nekik, és elkezdett énekelni hálát, ujjongó fohászt, hogy méltó lett elszenvedni e csúf megaláztatást. Szent király volt nemes ágból, de a hite nemesebb, mindehhez a remény járult és az erős szeretet. Mikor véget ért a pálya, minden földit megvetett, Jézus Krisztusnak ajánlta lelkét, a szépségeset. Immár felvitték a mennybe az angyali csapatok, boldogok közt mindörökre fénylőn uralkodni fog. Holt királyukért könnyeznek jámbor szívű magyarok, új társuknak örvendeznek a mennyei angyalok. Veres Sándor fordítása A GIZELLA-KERESZT FELIRATA Életem üdve, halállal holt a halál, aki által Üdvöt óhajt anyjának s ön lelkének is üdvözölni, e keresztet azért tétette Gizella királyné. Ám ha ki elviszi ezt, bűnhődjön örökre halállal. 1098 VESZPRÉMVÖLGYI HEXAMETEREK 1. Édes fája keresztnek, erős zálog kegyelemnek. 2. Lába alatt ellenség, fényben a krisztusi fenség. 3. Egybegyülők szolgálnak a legfőbb égi királynak. 4. Íme, a szent anya képe ragyog csillogva az égben. 5. Ülve mutatja a trónus a rajta uralkodó Krisztust. 1031 Csonka Ferenc fordításai SZOMBAT, 1990. AUGUSZTUS 18. NÉPSZAVA Dümmerth Dezső Hagyomány és megújulás István király jellemében Az első magyar király, Szent István, személye, egy évezred múltán is, mintha még mindig ellentétes érzelmeket ébresztene. Az idősebb nemzedék emlékeiben ugyan makulátlan államalapítói és egyházszervezői dicsősége rögződött, kultusza olyan szorosan összefonódott a magyarság sorsával, a magyar nemzet létével, a magyar állam megalkotásával, hogy az őrá való emlékezés mindig erőt és öntudatot adott nemcsak a Kárpát-medencében élő magyaroknak, de erőt ad a világ minden táján szétszóródva élőknek is, akik magukat magyaroknak tartják. Szent István személyes életművének felmérésekor mindig felidézzük fő jellemvonásait, államszervező képességét, törvényalkotó erejét, egyházalapító munkáját. De magának a személynek eleven vonásait mintha olykor éppen a racionalista kutatás kérdőjelezné meg. Vannak, akik életének legrégibb forrásait, a legendákat eleve úgy kezelik, mint a szentté avatást elrendelő László király parancsára létrejött, irányzatos irodalmat, amely a későbbi, Kálmán-kori Hartvik-féle feldolgozással a „csodatevő szentek” irreális világa felé hajlította alakját. Mások viszont „vértelennek” és „száraz”-nak tartják korai életrajzait a korabeli, külföldi legendairodalom színes, festői leírásával összehasonlítva. Ha viszont a mélyére nézünk a legendák adatainak, azt kell látnunk, hogy „száraz”-nak ítélt, egyszerű és fegyelmezett leírásmód csak a hitelességét erősíti, kerüli a hatásvadászó részletezést és csak a lényegre szorítkozik. A lényeg pedig az, hogy a király a középkori, közelebbről a XI. századi, népét térítő szent király típusú volt. Bensőségesen keresztény lelki életet élt. Személyiségének legrejtettebb, de egyben legelevenebb vonásait csak akkor tudjuk megközelíteni; kissé, ha életrajzait, legendáit nem pusztán hitbuzgalmi anyagnak, de nem is élettelen, sivár feljegyzéseknek tekintjük. A legendaszerzők egyik fontos tanúságtétele, hogy felhívják a figyelmet a király gazdag, belső imaéletére, elragadtatásos imaállapotaira, amelyeknek könyörgései nem tatami szubjektív ellágyulást jelentettek. Ebben is a rábízott ország, az alattvalók gondja nyilvánult meg, mert nem önmagáért könyörgött elsősorban, hanem népéért és országáért. A nyugati Európában ekkor jelenik meg az isteni világgal benső összeköttetést létesítő, újult misztika. Inkább remeték, szerzetesek, kolostori életet élők adják a példákat, a világban élő István a „laikus szent" típusának egyik első, európai képviselője. Szűz Mária tiszteletének különlegessége is egyik útjelzője ezen az úton, amely országának misztikus jellegű felajánlásához vezet, minden ellenség ellen való védelemül. De mindennapi élete is gazdag szenthez méltó tettekben, amikor a távolból is gyógyít, küldeményekkel állítja helyre alattvalóinak egészségét. Ez a gyógyító képessége nyilvánul meg halála után is, amikor seregek özönlenek betegségtől elgyötörve fehérvári sírjához. S mint ahogy életében már gyógyított, ugyanúgy gyógyít halála után is A legendák ezekre a dolgokra hívják fel a figyelmet, egy országosan kibontakozó szentkultuszra, amelyet egyedül királyi parancsszóval sohasem lehetett volna életre hívni. Világnézetünk szerint vitatkozhatunk azon, hogy elhisszük-e a modern világban a csodákat. A középkori ember áhítatát és hitét azonban utólagosan nem vonhatjuk kétségbe. Nem tekinthetjük pusztán állami politikának A kereszténység korai századaiban ugyanis a politika is át volt itatva áhítattal, szentként tisztelt uralkodók tetteiben pedig főként mély gyökerű volt a hit és az őszinteség. Szent István kora, a XXI század nem a különleges érzelmek, nem a kifinomult kultúra és civilizáció, de még csak a különleges humanitás ideje sem volt Európában. A történészek a nemzetállamok kialakulása korának nevezik, mert csakugyan, Európa ma is létező, modern államai — változó formákban, körülményekben, de — lényegében ekkor jelennek meg, mint nagyrészt nemzetek szerint tagolódó alakzatok. Ebbe az együttesbe érkeznek a magyarok. Bekapcsolódásuk az ő esetükben sem olyan egyszerű, mint azt történetírásunk eddig gyakorta látta. Igaz, a magyarok nem voltak Attila hunjainak egyenes utódai, de rokontalan népek sem voltak, hanem a jelentős harcias hagyományú lovas, ázsiai népek együtteséből váltak ki. Ez is oka, hogy sem a germánság, sem a szlávok tömegei nem tudják őket beolvasztani. Megmaradnak különálló nyelvvel, különálló népiséggel, szigetként a Kárpát-medencében, de nem a népvándorláskor utolsó, európai jövevényeként, hanem mint felélesztői az 568-ban ideköltözött avarok hagyományának. Ez a hagyomány azonban nem keresztény értelemben, vagy antik értelemben, vett állami, hanem pogány, törzsszövetségi hagyomány, amely a maga lovasharcos, pásztori kultúrájával, ősi, ázsiai művelődéselemeket hordozó, és a sokféleséget alkotó módon magába olvasztó, népeken uralkodni képes hagyomány. A törzsszövetségek birodalomalkotásra is képesek egy-egy kiváló képességű, szakrálisan tisztelt fejedelem, vagy éppen dinasztia alatt. Gyakran igen különböző nyelvű, vérségű néptörzseket képesek eggyé olvasztani, de gyenge pontjuk is ebben rejlik: a központi hatalom meglazulása esetén az önállósulásra törekvő törzsek miatt a szövetség elemeire bomlik viszsza. De a szétbomló elemekből új és új szövetségek alakulhatnak, amelyek új néven jelentkeznek. Amennyire nagy szerepe van ilyen sodró erejű, harci küzdelmet folytató népnél a tömegeknek, éppoly fontos, irányító szerepet tölthet be a személyiség is, amely három alapvető feladatot képes hosszabb-rövidebb ideig, királysága fennállásáig biztosítani. Ezek: az alattvalóknak törvények által való megfegyelmezése és állandó együtt-tartása, az ellenségtől való megvédelmezése, valamint testi-lelki gondozása. Ez az utóbbi „gondoskodás” a mai emberre meghökkentően hat, mert ebben a vonatkozásban távolodott el a modern kor „felnőttsége” leginkább a régi felfogástól. Ez a gondoskodás ugyanis nem más, mint az uralkodó felsőbbrendű képességeiben való hit. Tulajdonképpen ezen fordul meg többi képességeinek gyakorlása is. A szakrális hit ugyanis a régi emberek természetes életeleme. Királyát azért tiszteli, az adja meg végső tekintélyét, hogy kapcsolatban van az istenséggel, amely irányító, ellenőrző hatalomként kísérője a nép sorsának nemzedékről nemzedékre, s befogadja haláluk után az elköltöző ősök szellemeit is. A lelki üdvösség mellé társul ebben a hitben az anyagi jólét is, a testi egészségtől kezdve a föld termékenységéig, a háborúk megnyeréséig. A király pedig a közvetítő, aki voltaképpen azzal nyeri el magas méltóságát, hogy ki tudja engesztelni az isteneket, ha erre szükség van. Sőt arra is alkalmas, hogy végső fokon áldozattá váljék. A legősibb elgondolás és érzés szellemében tehát a király voltaképpen pap is, varázsló is. A fejlődés során ugyanezek a hivatáselemek szétválnak, fejlett társadalmunkban külön papi rendek, kasztok alakulnak, mint ahogy a törvényhozó testületek is különválhatnak. Gyökerében azonban a legfőbb ilyen irányú hatalom, mint középpontban, a király személyében marad meg, belőle sugárzik szét. Ami pedig Szent István családját, az Árpád-dinasztiát illeti, e családból nem István apja, Géza volt az első, aki a kereszténységre tekintett, hanem már nagyapja, Taksony fejedelem felvette az érintkezést XIII. János pápával. A pápa térítő küldöttsége, mentesen minden német befolyástól — sőt annak szándékos kikerülésével —, már úton volt egy püspökkel 962-ben Magyarország felé. S hogy a magyarok már nem egy évtizeddel korábban vették fel a kereszténységet, azt épp a németek, I. Ottó akadályozta meg, aki a pápa követeit feltartóztatta. István, aki egyrészt szakított családja hagyományaival és ősei vallásával, s aki német térítő papokat, idegen jövevényeket fogadott be, abban is az első volt, hogy keményen megverte II. Konrád német császár Magyarországra behatolni akaró seregeit. Egyes uralkodótársaitól eltérően, országát nem a német császárnak ajánlotta fel hűbérül, de még a római pápának sem, mint ezt később VII. Gergely próbálta meg felfogni István utódának, Péter királynak szerencsétlen német politikáját értelmezve. Nem ezt tette, hanem — mint már korai legendáiban olvassuk — Magyarországot kiemelve a földi hatalmasságok köreiből, égi oltalomba, a mennyei királynőnek, Szűz Máriának ajánlotta fel. De nem volna-e szükséges azon gondolkodni, hogy keresztényként is az Árpádok küldetéseszméjének szellemében járt el? Álmos fejedelem iségi oltalomban bízva vezette népét a Kárpát-medencébe, vállalva áldozatos halálát. Istvánból nem lett ugyan vértanú, de ő is mélységes áldozatot, egy egész élet áldozatát vállalta, amikor begyökeresedett, de a pusztuláshoz vezető, elmaradt tudat- és érzésvilágot gyomlálta ki alattvalóiból. Oda vezette őket, ahol akkor minden művelt, és boldogulásra igényt tartó nemzet egyesült: a keresztény nemzetek „respublica christiana”jába. A nemzetek feletti kereszténység eszméjét hordozó, s azt a gyakorlatba is átültető, apostolinak nevezett király különbséget tett görögök és rómaiak, magyarok és németek, és minden más nemzet törvényei között. A vendégeket szerette és befogadta, de csak akkor, ha nem lépték túl a vendégjogot, így tudta egyesíteni ő maga is, saját személyiségében a sokféleséget, az idegenek megbecsülését a nemzeti törvények uralmával, a régi, de nem keresztény hagyományok elvetését az újnak tűnő, de valójában még ősibb hagyománnyal az ország védelmével és az országlakók testilelki javainak, üdvösségének őrzésével. Ezért kell nekünk is meg nem szűnő kegyelettel őriznünk első királyunk emlékét. Szervátiusi Tibor NAPISTEN RENDJE