Népszava, 1990. augusztus (118. évfolyam, 179–204. sz.)
1990-08-18 / 194. szám
10 Bede Anna Levél, amit nénje ír Mikes Kelemennek Édes öcsém! Ne vádolj engem azzal, hogy a levélírással késlekedem, és ne panaszkodj, mert én írok bizony néked sokat, sokat, de nem a lassan járó vitorlás hajóra bízom üzenetemet, mert a hajót valamely vihar eldöntheti. Futár kezébe se adom, hiszen a futár, ha bizonyosan elindult, az nem olyan bizonyos, hogy oda is ér, ahová iparkodik, mivel megtámadhatják, vagy lova megbokrosodhat, és ő elalélván, tarisznyája kiborulván, levelemet a szél elseperheti, ki tudja, mely mocsárba, vagy bozótba. Én most a bűnös, nagy Konstancinápoly pogány komédiáit nézem és szenvedem, amidőn okkal és ok nélkül, bátyáink és jó szomszédaink fejét metszik le testökről, vagy megfojtják őket, kik semmi rosszat nem cselekedtek volt, de valaki rágalmakkal illette személyeket. És vezéreket emelnek fel, fojtanak meg — fénybe vonván őket, romlásba taszítják. Egy vagy két évig a nagy méltóság, s holtig a szégyen. És testvér elengedi testvére kezét, és a bajban barát a barátjának nem fogadja köszöntését, mert ha fölöttébb tiszteli is, de szégyellvén vagy félvén, eltitkolja tiszteletét, és ez árulás. Édes Kelemen öcsém, üzenek én néked, mert ha hallod a tenger mormolását, az az én üzenetem, a lombok zúgása és a füvek susogása az én üzenetem, a szél dalával is üzenek néked. Tudom, hogy megértesz, mégis leírom, hogy az én üzenetem egyetlen szó: Zágon. Ha Konstancinápolyban, ha Rodostóban, vagy ha még messzibb venne a sors, és ha vén öregek leszünk is, hazatalálunk, mert mint ama bethlehemi kis kunyhó felett, azonképpen Zágon felett is csillag ragyog. De azt még meg is kell érnünk, ezért intelek, édes öcsém, az egészségedre vigyázz nagyon. Isten kegyelmes hozzád, mert néked, a megvakulónak, visszaadta szemed világát. Megadja talán azt is, hogy gyógyult szemeddel szebb világot láss már ezután. HÁROMSZÁZ ÉVE SZÜLETETT MIKES KELEMEN Tamás Menyhért ZÁGONI LEVELEK Zágon, 19. Decembris, 1717 Édes néném, sok-sok hála legyen az Úrnak, hogy végül bizton kikötőbe vezette hajódat, hol kédet sem bántás, sem szűkülte nem éri, bár más nemzetek országához, mégha barátot ígér is népeknek nyájas-fogadó ölelése, csak békéten szokhatik árvult-bús szíve kédnek, vesztett föld terhével, bölcsős zágoni völgyek, Erdély kéklőn-zord, Kárpát-koszorús magosával. . . Megnyugvás és kedves nékem mindazon írás, melyben is azt sorolá, örömét lobbantva szememnek, hogy mint történt Nápolyi Mahumet fogadása, nagy ceremónia közt kérette magához urunkat, ültetvén maga mellé népzengés-zsibogásban ... Kérdő néném: minthogy töltődik sorom itthon. Tudván: késes sajgás százszám terheli keblét, így hát mostoha most rossz hírrel sújtani kédet. Édes néném, Isten kéddel, mára búcsúzom, írj, írj, kínozz gyakrabban, bár elszakadásod csontig-sebként égeti mellem, gyújtja föléjem, ennél fájóbb is vagyon, az, honi száműzetésem. Zágon, 28. Decembris, 1717 Édes néném, nem jól ismer engemet úgy lám, mert másképp restség vádjával nem cimerezne. Kédnek még ezt is feledem, hát hogy tudnék haragudni arra, akit leg-s legjobban szeretek gyönyörömre. Hírt ma sem írhatok, oly hidegek zúgnak le a csúcsról, még azok is megfagytak sorra e farkasidőben. Biz’ már-már a magam lelkét is féltem a fagytól — szélfútt körmödzését mostanság gyakor érzem. Ez pedig, édes néném, végnap a bujdosódónak, kérdem én kédtől: mi lehet hidegebb a világon mint hogy nincs bérült, ami oltalmazza reményünk. Ismeri kéd bizonyára a lélek ilyes feketültét, mely künn és itthoni egyaránt leigázza az embert. Orvosló, vigaszszavakat vár két levelemtől, s lám, mindegyre busítom; tengerré teszem édes néném számkivetett sorsát — vele önmagamét is. írnék szívest vígságokról, ámde ki tudná mennyei csillagzással tölteni napja borultát; nem békesség volt ama alku, miként fejedelmünk mondá; fegyverek általi meggyőzetés parolára, s ültet a császár minden fentes székbe labancot, júdásoknak judás-pénzt oszt, „hív”-adományul — lámcsak: puszta soroltuktól is szégyenes arcom, s hogy kédet kíméljem, máris zárom a sort itt. Jó éjt, édes néném, álmát őrizze az Isten. A bujdosó üzenetei Vannak a magyarság műveltséganyagának nagy jelképei, isközülük az egyik legnagyobb minden bizonynyal Mikes Kelemen nevéhez fűződik. Azaz nemcsak az övéhez, hanem II. Rákóczi Ferencéhez is. Hiszen Mikes éppen a fejedelemhez való holtig tartó hűségében, önként vállalt s feladhatatlan bujdosó voltában vált jelképpé. Viszonylag hosszú életének szomorú ténye, hogy ezen élet jelképiségéről magamagán kívül más aligha tudott, hiszen az egyre fogyatkozó számú rodostói kompánia teljes elszigeteltségbekényszerült. Még levelet is csak utolsó esztendeiben írhatott külön engedéllyel földijeinek, rokonainak Erdélybe Mikes, így szinte a történelmi kényszerűség is arra késztette, hogy fiktív levelezést folytasson. Halála után negyedszázaddal, az 1780-as évek derekán viszont feltűnik Bécs magyar irodalmárainak körében a később Törökországi leveleknek nevezett mű kézirata, s 1794-ben maga a könyv is napvilágot lát, rögtön széles körű visszhangot keltve. Hiszen Rákóczi tiltott neve és szelleme a magyar nemesi ellenállásnak jelszava és serkentője lehetett, az iránta való hűség, a haza megvallott szeretete egyaránt az utódok kötelességére és feladatára mutatott rá. Ám nemcsak ez a politikai vonzás tette időszerűvé Mikes Kelemen leveleit, hanem azok irodalmi értéke is, hiszen rögtön belátható volt, hogy a magyar nyelvű epikának olyan magaslatait érte el, mint előtte csak nagyon kevesen, s tegyük hozzá, még utána is sokáig senki. A magyar nyelvhasználat öntudatát, s vele a nemzeti öntudatot is nagymértékben növelhette ez a tény is. S a jakobinus mozgalom korától kezdve töretlen a köz érdeklődése Rákóczi és száműzött társai iránt. Rodostó számunkra az egyik legismertebb helységnév, s nemcsak az irodalomban. Amikor a huszadik század elején megindul a Nyugat c. folyóirat, az is olyan emblémát választ címlapjára, amely az írogató Mikest ábrázolja, nem hamarosan a teljes reményvesztettségbe is. S ez az idegen környezet sem akármilyen volt, hiszen a törököké nem európai kultúra, s nálunk való hosszas tételük sem éppen barátságos emlékeket hagyott bennünk. Gondolhatjuk, hogy a mélyen vallásos fejedelemnek kizárólag politikai indítékai lehettek, hogy elfogadta a porta invitálását. A nagyhatalmak egymás közötti játszadozásának voltunk már akkor is játékszerei, s orosz, francia vagy török segítségígéret egyaránt ilyenként volt figyelembe veendő. A sok közül az egyik pestisjárvány kapcsán írta le Mikes a következőt: „De már ebben benne vagyunk, úszni kell, amint lehet, és mindenekfelett bízzunk az Úrban, mert el nem hagy bennünket. Így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bujdosásban is bujdosni kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az Istennek bujdosó fiához.” (44. levél) Ekkor, 1722-ben már hosszú tartamú békét kötött a porta a császárral, elmúlottak hát a remények, ami miatt török földre utaztak 1717 őszén, vagyis mind bizonyosabbá vált, hogy a bujdosás hosszas, talán halálig tartó létállapot. A hűséges ember A rodostóiak — Rákóczit kivéve — élhettek volna máshol is, azaz más országokban. Voltak is, akik eltávoztak, s még a fejedelem kisebbik fia is, Bécsből megszökvén, csak rövidebb ideig tartózkodott apjánál. Nyilván Mikes is mehetett volna — ha nem is haza, de Európába, őt azonban fogva tartotta Rákóczi személye. Ez a ..fogság " tette őt már annak idején bujdosóvá, s ez nem engedte meg, hogy valaha is elhagyja a fejedelmet. Nem valamiféle szalgahűségről van szó, bár természetesen Mikes mindvégig tisztában volt a köztük lévő feloldhatatlan rangkülönbséggel, nem ezt hangsúlyozta, hanem a mester és a tanítvány viszonyát. Számára a „vezérlő fejedelem” valóban vezér volt, olyan, amelyik bensővé tudott válni, életszemléletet, jellemet, magatartást kialakítani és megőrizni a legnagyobb bajban is. A Törökországi levelek egyik múlhatatlan érdeme, hogy teljességgel igazolja, megerősíti és halálig tartóan hitelesíti a nemzet Rákóczi-képét: valóban a magyarság fejedelme volt ő: amikor lehetett, milliókra gondolt, amikor csak szűkös rodostói házanépe vette körül, akkor azokra, s még a portához írott — halála előtti — búcsúzó- és köszönőlevelében is értük emel szót. S nemcsak porrá enyészik a terv, amelyért egyáltalán odautaztak hajdanán Törökországba, hanem káros elképzeléssé módosul. Amikor 1737 őszén Rákóczi Józsefet, a fejedelem időközben Rodostóba költözött fiát, apjának „utódját” a bujdosásban is meg a képletes fejedelemségben is, a porta a németek elleni hadjáratba küldi kíséretével, Mikes így reflektál az elkerülhetetlenre: „A porta meg akarván ezzel mutatni, hogy teljességgel való ellensége a német császárnak, és bellőlünk ijesztőt akar csinálni. Szegény fejedelem, ha most élne, mit gondolna és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását, mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben.” (126. levél) Vagyis nemcsak Mikes hűséges Rákóczihoz, hanem a fejedelem is a legnagyobb igazsághoz, a nemzet szolgálatához. A politika realitása csak azt tette lehetővé számára, hogy bujdosóként, magával a bujdosással, létezésének tényével, majd később cselekedeteinek szépséges legendájával szolgálja mai napig valóan a hazáját. A hazaszerető ember S ebben a hazaszeretetben is egy a fejedelemmel Mikes Kelemen. Erdélyben csak gyermek- és kamaszéveit töltötte, 1690-től 1707-ig. 1711 februárjában Rákóczival elhagyja Magyarországot, akkor még csak a segítségkeresés szándékával mennek Lengyelországba. 1713 januárjában érkeznek francia földre, s onnan ötödfél esztendő múlva Törökországba, azon belül pedig 1720 tavaszán Rodostóba. Néhány konstantinápolyi rövid utazás, valamint az 1737—1740 közötti hadjárat kivételével haláláig, 1761. október másodikéig Rodostóban él Rákóczi hűséges belső embere, aki tehát több mint ötven esztendőt töltött bujdosásban. Amíg a fejedelem élt, komolyan nem is gondolt a visszatérésre attól kezdve, hogy a politikai remények szertefoszlottak. 1741-ben, Mária Terézia trónra lépése után a rodostóiak kérik hazatérésük engedélyezését, de a válasz elutasító. Ex Turcia nulla redemtio — azaz Törökországból nincs visszatérés! Alighanem Rákóczi József szerencsétlen részvétele a megelőző hadjáratban hozzájárulhatott ehhez az elutasításhoz, de hát ez a részvétel is a porta parancsára történt. „Haszna” anynyi volt Mikes számára, hogy szülőföldjének közelében járhatott. Igaz, úgy, hogy hol a betörő németektől, hol a tatároktól kellett félnie, hol a törökök kiismerhetetlen terveitől. Fejedelmének már idézett nézetével egybehangzóan örül a hadjárat befulladásának: „És az Isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország másért büntettessék, mivel egyikben sem tett kárt a török, kivált Erdélyben, hála Istennek, amely emlékezetre való dolog.” „Itt még most is minden ritka és drága, kivált a pite, de nem igen törődöm rajta, mert az Úr segítségével, egynéhány nap múlva megindulunk Zai úrfival együtt Rodostó felé, és örömest idehagyom ezt a kéreggel fedett várost. De itt hagyjuk egy kedves bujdosó atyánkfiát, a szegény Pápai sógort, aki elvégzé hosszas bujdosását. Így fogyunk lassanként, és annyi sok közül csak négyen maradtunk, akik a szegény fejedelmet szerencsétlenségünkre idegen országba kísértük.” (Bukarest, 1740, 156. levél) S visszatérte után, továbbra is figyelemmel kísérve az európai nagypolitika eseményeit, ismételten alárendeli személyes sorsát a hazáénak: „Nekem pedig a hazám javát és csendességit kell kívánnom, és nemcsak különösen a magamét.” (164. levél) Márványba ülő szavak, amelyek jelmondatává lehetnek azóta is minden embernek. S amelynek gondolatköre azóta minden igazi reformnemzedéket áthatott történelmünkben. Vasy Géza A bujdosó Miért oly fontos a magyar művelődésben a bujdosó alakja? S miért Rákóczié? Közkeletű igazság, mégsem lehet elégszer emlegetni, hogy a mohácsi vésztől kezdődően a magyar történelem gyakran nem is az önálló államiságért, hanem a nemzet fizikai létéért való elkeseredett, s nemegyszer reménytelennek mutatkozó küzdelem. E küzdelemnek nemcsak aharcosai, de gyakran a szemlélői is bujdosásra kényszerültek. Mennyire áthatja huszadik századi történelmünket az emigrációs hullámok egymásra torlódása a forradalmak, ellenforradalmak és országdairaboló világháborúk rettenetében! S ez az emigráció többszázados történelmi előzményre tekinthet vissza: a bujdosók nemzedékeire. S ez a bujdosósors azért összegződhetett Rákóczi alakjában és rodostói híveiben, mert egészen 1848-ig, az ő szabadságharca kínálta a legszebb lehetőséget az önálló állami lét megteremtésére. S továbbmentve: a legreménytelenebb bujdosósors is a rodostóiaknak jutott, hiszen nemcsak idegen környezetbe kényszerültek, ha SZOMBAT, 1990. AUGUSZTUS 18. NÉPSZAVA Gyurkovics Tibor versei MIKES LEVELE Nyugodtan élünk, mint a hontalan, világba elbújt nagyvezérek, akiknek már csak az avas diós füge okoz keserűséget. Akiknek teste már merő viszály és sebek lógnak rajtuk, mint az érmek és zengenek vidéki lobogók gyanánt, már alig-alig élnek. Már csak az almafa virága s az arcuk színe hófehér, de bánatuk a szürke Dráva és a világ partjára ér. Nem fontos nekik csak a furulya, ha a füzesben este, este szól, a görbe házak hideg ablakán a zsaluk lecsukódnak amikor. A követek mohó levelein fel nem törik már a pecsétet, lehajtott fővel, asztalra eső karral várják az estebédet, mert tudják, hogy a hír az fekete, mint tepsiben az elpörkölt dió, összehúzódni, mint az állat és kimúlni, tán az volna jó. HAZÁM Itt élek. Így. Isten világos homloka nélkül. Nemzetem az anyanyelvem, a világom, ez az egyetlen helyzetem. Ők akarják vagy nem akarják? ezen nem gondolkodhatom, manzárd lakás, a hó, a nagy fák, ez az egyetlen otthonom. Nem kellek? jó. Nem értenek? jó. Tapadni ellenségesen. Tapadni, mint a fű, az echó, csak tapadni szerelmesen.