Népszava, 1990. augusztus (118. évfolyam, 179–204. sz.)

1990-08-18 / 194. szám

10 Bede Anna Levél, amit nénje ír Mikes Kelemennek Édes öcsém! Ne vádolj engem azzal, hogy a levélírással késleke­dem, és ne panaszkodj, mert én írok bizony néked sokat, sokat, de nem a lassan járó vitorlás hajóra bízom üzene­temet, mert a hajót valamely vihar eldöntheti. Futár ke­zébe se adom, hiszen a futár, ha bizonyosan elindult, az nem olyan bizonyos, hogy oda is ér, ahová iparkodik, mivel megtámadhatják, vagy lova megbokrosodhat, és ő elalélván, tarisznyája kiborulván, levelemet a szél el­seperheti, ki tudja, mely mocsárba, vagy bozótba. Én most a bűnös, nagy Konstancinápoly pogány ko­médiáit nézem és szenvedem, amidőn okkal és ok nél­kül, bátyáink és jó szomszédaink fejét metszik le testök­­ről, vagy megfojtják őket, kik semmi rosszat nem cse­lekedtek volt, de valaki rágalmakkal illette személyeket. És vezéreket emelnek fel, fojtanak meg — fénybe von­ván őket, romlásba taszítják. Egy vagy két évig a nagy méltóság, s holtig a szégyen. És testvér elengedi testvére kezét, és a bajban barát a barátjának nem fogadja kö­szöntését, mert ha fölöttébb tiszteli is, de szégyellvén vagy félvén, eltitkolja tiszteletét, és ez árulás. Édes Kelemen öcsém, üzenek én néked, mert ha hal­lod a tenger mormolását, az az én üzenetem, a lombok zúgása és a füvek susogása az én üzenetem, a szél dalá­val is üzenek néked. Tudom, hogy megértesz, mégis le­írom, hogy az én üzenetem egyetlen szó: Zágon. Ha Konstancinápolyban, ha Rodostóban, vagy ha még messzibb venne a sors, és ha vén öregek leszünk is, haza­találunk, mert mint ama bethlehemi kis kunyhó felett, azonképpen Zágon felett is csillag ragyog. De azt még meg is kell érnünk, ezért intelek, édes öcsém, az egészségedre vigyázz nagyon. Isten kegyelmes hozzád, mert néked, a megvakulónak, visszaadta szemed világát. Megadja talán azt is, hogy gyógyult szemeddel szebb világot láss már ezután. HÁROMSZÁZ ÉVE SZÜLETETT MIKES KELEMEN Tamás Menyhért ZÁGONI LEVELEK Zágon, 19. Decembris, 1717 Édes néném, sok-sok hála legyen az Úrnak, hogy végül bizton kikötőbe vezette hajódat, hol kédet sem bántás, sem szűkülte nem éri, bár más nemzetek országához, mégha barátot ígér is népeknek nyájas-fogadó ölelése, csak békét­en szokhatik árvult-bús szíve kédnek, vesztett föld terhével, bölcsős zágoni völgyek, Erdély kéklőn-zord, Kárpát-koszorús magosával. . . Megnyugvás és kedves nékem mindazon írás, melyben is azt sorolá, örömét lobbantva szememnek, hogy mint történt Nápolyi Mahumet fogadása, nagy ceremónia közt kérette magához urunkat, ültetvén maga mellé nép­zengés-zsibogásban ... Kérdő néném: mint­hogy töltődik sorom itthon. Tudván: késes sajgás százszám terheli keblét, így hát mostoha most rossz hírrel sújtani kédet. Édes néném, Isten kéddel, mára búcsúzom, írj, írj, kínozz gyakrabban, bár elszakadásod csontig-sebként égeti mellem, gyújtja föl­éjem, ennél fájóbb is vagyon, az, honi száműzetésem. Zágon, 28. Decembris, 1717 Édes néném, nem jól ismer engemet úgy lám, mert másképp restség vádjával nem cimerezne. Kédnek még ezt is feledem, hát hogy tudnék haragudni arra, akit leg-­s legjobban szeretek gyönyörömre. Hírt ma sem írhatok, oly hidegek zúgnak le a csúcsról, még azok is megfagytak sorra e farkas­időben. Biz’ már-már a magam lelkét is féltem a fagytól — szélfútt­ körmödzését mostanság gyakor érzem. Ez pedig, édes néném, végnap a bujdosódónak, kérdem én kédtől: mi lehet hidegebb a világon mint hogy nincs bérült, ami oltalmazza reményünk. Ismeri kéd bizonyára a lélek ilyes feketültét, mely künn és itthoni egyaránt leigázza az embert. Orvosló, vigasz­szavakat vár két levelemtől, s lám, mindegyre busítom; tengerré teszem édes néném számkivetett sorsát — vele önmagamét is. írnék szívest vígságokról, ámde ki tudná mennyei csillagzással tölteni napja borultát; nem békesség volt ama alku, miként fejedelmünk mondá; fegyverek általi meggyőzetés parolára, s ültet a császár minden fentes székbe labancot, júdásoknak judás-pénzt oszt, „hív”-adományul — lámcsak: puszta soroltuktól is szégyenes arcom, s hogy kédet kíméljem, máris zárom a sort itt. Jó éjt, édes néném, álmát őrizze az Isten. A bujdosó üzenetei Vannak a magyarság mű­veltséganyagának nagy jel­képei, is­­közülük az egyik legnagyobb minden bizony­nyal Mikes Kelemen nevé­hez fűződik. Azaz nemcsak az övéhez, hanem II. Rákó­czi Ferencéhez is. Hiszen Mikes éppen a fejedelemhez való holtig tartó hűségében, önként vállalt s feladhatat­­lan bujdosó voltában vált jelképpé. Viszonylag hosszú életének szomorú ténye, hogy ezen élet jelképiségé­­ről magamagán kívül más aligha tudott, hiszen az egy­re fogyatkozó számú rodostói kompánia teljes elszigetelt­ségbe­­kényszerült. Még le­velet is csa­k utolsó eszten­deiben írhatott külön enge­déllyel földijeinek, rokonai­nak Erdélybe Mikes, így szinte a történelmi kénysze­rűség is arra késztette, hogy fiktív levelezést folytasson. Halála után negyedszázad­dal, az 1780-as évek derekán viszont feltűnik Bécs ma­gyar irodalmárainak köré­ben a később Törökországi leveleknek nevezett mű kéz­irata, s 1794-ben maga a könyv is napvilágot lát, rög­tön széles körű visszhangot keltve. Hiszen Rákóczi tiltott neve és szelleme a magyar nemesi ellenállásnak jelsza­va és serkentője lehetett, az iránta való hűség, a haza megvallott szeretete egy­aránt az utódok kötelességé­re és feladatára mutatott rá. Ám nemcsak ez a politikai vonzás tette időszerűvé Mi­kes Kelemen leveleit, hanem azok irodalmi értéke is, hi­szen rögtön belátható volt, hogy a magyar nyelvű epi­kának olyan magaslatait ér­te el, mint előtte csak na­gyon kevesen, s tegyük hoz­zá, még utána is sokáig sen­ki. A magyar nyelvhasználat öntudatát, s vele a nemzeti öntudatot is nagymértékben növelhette ez a tény is. S a jakobinus mozgalom korától kezdve töretlen a köz érdeklődése Rákóczi és száműzött társai iránt. Ro­dostó számunkra az egyik legismertebb helységnév, s nemcsak az irodalomban. Amikor a huszadik század elején megindul a Nyugat c. folyóirat, az is olyan emblémát választ címlapjá­ra, amely az írogató Mikest ábrázolja, nem hamarosan a teljes re­mény­v­eszte­ttségbe is. S ez az idegen környezet sem akár­milyen volt, hiszen a törö­köké nem európai kultúra, s nálunk való hosszas téte­lük sem éppen barátságos emlékeket hagyott bennünk. Gondolhatjuk, hogy a mé­lyen vallásos fejedelemnek kizárólag politikai indítékai lehettek, hogy elfogadta a porta invitálását. A nagyha­talmak egymás közötti ját­szadozásának voltunk már akkor is játékszerei, s orosz, francia vagy török segítség­ígéret egyaránt ilyenként volt figyelembe veendő. A sok­ közül az egyik pes­tisjárvány kapcsán írta le Mikes a következőt: „De már ebben benne vagyunk, úszni kell, amint lehet, és minde­­nekfelett bízzunk az Úrban, mert el nem hagy bennün­ket. Így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó ma­gyaroknak a bujdosásban is bujdosni kell, hogy valami­ben hasonlók lehessenek az Istennek bujdosó fiához.” (44. levél) Ekkor, 1722-ben már hosszú tartamú békét kötött a porta a császárral, elmúlottak hát a remények, ami miatt török földre utaztak 1717 őszén, vagyis mind bizonyosabbá vált, hogy a bujdosás hosszas, ta­lán halálig tartó létállapot. A hűséges ember A rodostóiak — Rákóczit kivéve — élhettek volna máshol is, azaz más orszá­gokban. Voltak is, akik el­távoztak, s még a fejedelem kisebbik fia is, Bécsből megszökvén, csak rövidebb ideig tartózkodott apjánál. Nyilván Mikes is mehetett volna — ha nem is haza, de Európába, őt azonban fogva tartotta Rákóczi személye. Ez a ..fogság " tette őt már annak idején bujdosóvá, s ez nem engedte meg, hogy valaha is elhagyja a fejedel­met. Nem valamiféle szal­­gahűségről van szó, bár ter­mészetesen Mikes mindvé­gig tisztában volt a köztük lévő feloldhatatlan rangkü­lönbséggel, nem ezt hangsú­lyozta, hanem a mester és a tanítvány viszonyát. Számá­ra a „vezérlő fejedelem” va­lóban vezér volt, olyan, amelyik bensővé tudott vál­ni, életszemléletet, jellemet, magatartást kialakítani és megőrizni a legnagyobb baj­ban is. A Törökországi levelek egyik múlhatatlan érdeme, hogy teljességgel igazolja, megerősíti és halálig tartó­­an hitelesíti a nemzet Rákó­czi-képét: valóban a ma­gyarság fejedelme volt ő: amikor lehetett, milliókra gondolt, amikor csak szűkös rodostói házanépe vette kö­rül, akkor azokra, s még a portához írott — halála előt­ti — búcsúzó- és köszönőle­velében is értük emel szót. S nemcsak porrá enyészik a terv, amelyért egyáltalán odautaztak hajdanán Tö­rökországba, hanem káros elképzeléssé módosul. Ami­kor 1737 őszén Rákóczi Jó­zsefet, a fejedelem időköz­ben Rodostóba költözött fiát, apjának „utódját” a bujdo­sásban is meg a képletes fe­jedelemségben is, a porta a németek elleni hadjáratba küldi kíséretével, Mikes így reflektál az elkerülhetetlen­re: „A porta meg akarván ezzel mutatni, hogy teljes­séggel való ellensége a né­met császárnak, és bellőlünk ijesztőt akar csinálni. Sze­gény fejedelem, ha most él­ne, mit gondolna és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását, mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy in­kább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben.” (126. levél) Vagyis nemcsak Mikes hű­séges Rákóczihoz, hanem a fejedelem is a legnagyobb igazsághoz, a nemzet szol­gálatához. A politika reali­tása csak azt tette lehetővé számára, hogy bujdosóként, magával a bujdosással, léte­zésének tényével, majd ké­sőbb cselekedeteinek szép­séges legendájával szolgálja mai napig valóan a hazáját. A hazaszerető ember S ebben a hazaszeretetben is egy a fejedelemmel Mikes Kelemen. Erdélyben csak gyermek- és kamaszéveit töltötte, 1690-től 1707-ig. 1711 februárjában Rákóczi­val elhagyja Magyarorszá­got, akkor még csak a segít­ségkeresés szándékával men­nek Lengyelországba. 1713 januárjában érkeznek fran­cia földre, s onnan ötödfél esztendő múlva Törökország­ba, azon belül pedig 1720 ta­vaszán Rodostóba. Néhány konstantinápolyi rövid uta­zás, valamint az 1737—1740 közötti hadjárat kivételével haláláig, 1761. október má­sodikéig Rodostóban él Rá­kóczi hűséges belső embere, aki tehát több mint ötven esztendőt töltött bujdosás­ban. Amíg a fejedelem élt, komolyan nem is gondolt a visszatérésre attól kezdve, hogy a politikai remények szertefoszlottak. 1741-ben, Mária Terézia trónra lépése után a rodostóiak kérik ha­zatérésük engedélyezését, de a válasz elutasító. Ex Turcia nulla redemtio — azaz Tö­rökországból nincs visszaté­rés! Alighanem Rákóczi Jó­zsef szerencsétlen részvéte­le a megelőző hadjáratban hozzájárulhatott ehhez az elutasításhoz, de hát ez a részvétel is a porta paran­csára történt. „Haszna” any­­nyi volt Mikes számára, hogy szülőföldjének közelé­ben járhatott. Igaz, úgy, hogy hol a betörő németek­től, hol a tatároktól kellett félnie, hol a törökök kiis­merhetetlen terveitől. Feje­delmének már idézett néze­tével egybehangzóan örül a hadjárat befulladásának: „És az Isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország másért büntettessék, mivel egyikben sem tett kárt a tö­rök, kivált Erdélyben, hála Istennek, amely emlékezetre való dolog.” „Itt még most is minden ritka és drága, kivált a pite, de nem igen törődöm rajta, mert az Úr segítségével, egynéhány nap múlva megindulunk Zai úrfival együtt Rodostó felé, és örömest idehagyom ezt a kéreggel fedett vá­rost. De itt hagyjuk egy kedves bujdosó atyánkfiát, a szegény Pápai sógort, aki elvégzé hosszas bujdo­­sását. Így fogyunk lassan­ként, és annyi sok közül csak négyen maradtunk, akik a szegény fejedelmet szerencsétlenségünkre idegen országba kísértük.” (Buka­­rest, 1740, 156. levél) S visszatérte után, to­vábbra is figyelemmel­ kísér­ve az európai nagypolitika eseményeit, ismételten alá­rendeli személyes sorsát a hazáénak: „Nekem pedig a hazám javát és csendességit kell kívánnom, és nemcsak különösen a magamét.” (164. levél) Márványba ülő sza­vak, amelyek jelmondatává lehetnek azóta is minden embernek. S amelynek gon­dolatköre azóta minden iga­zi reformnemzedéket átha­tott történelmünkben. Vasy Géza A bujdosó Miért oly fontos a magyar művelődésben a bujdosó alakja? S miért Rákóczié? Közkeletű igazság, mégsem lehet elégszer emlegetni, hogy a mohácsi vésztől kez­dődően a magyar történelem gyakran nem is az önálló ál­lamiságért, hanem a nemzet fizikai létéért való elkesere­dett, s nemegyszer remény­telennek mutatkozó küzde­lem. E küzdelemnek nem­csak a­­harcosai, de gyakran a szemlélői is bujdosásra kényszerültek. Mennyire át­hatja huszadik századi tör­ténelmünket az emigrációs hullámok egymásra torlódá­sa a forradalmak, ellenfor­radalmak és országdairaboló világháborúk rettenetében! S ez az emigráció többszá­zados történelmi előzmény­re tekinthet vissza: a buj­dosók nemzedékeire. S ez a bujdosósors azért összegződ­hetett Rákóczi alakjában és rodostói híveiben, mert egé­szen 1848-ig, az ő szabad­ságharca kínálta a legszebb lehetőséget az önálló állami lét megteremtésére. S továbbmentve: a legre­ménytelenebb bujdosósors is a rodostóiaknak jutott, hiszen nemcsak idegen kör­nyezetbe kényszerültek, ha­ SZOMBAT, 199­0. AUGUSZTUS 18. NÉPSZAVA Gyurkovics Tibor versei MIKES LEVELE Nyugodtan élünk, mint a hontalan, világba elbújt nagyvezérek, akiknek már csak az avas dió­s füge okoz keserűséget. Akiknek teste már merő viszály és sebek lógnak rajtuk, mint az érmek és zengenek vidéki lobogók gyanánt, már alig-alig élnek. Már csak az almafa virága s az arcuk színe hófehér, de bánatuk a szürke Dráva és a világ partjára ér. Nem fontos nekik csak a furulya, ha a füzesben este, este szól, a görbe házak hideg ablakán a zsaluk lecsukódnak amikor. A követek mohó levelein fel nem törik már a pecsétet, lehajtott fővel, asztalra eső karral várják az estebédet, mert tudják, hogy a hír az fekete, mint tepsiben az elpörkölt dió, összehúzódni, mint az állat és kimúlni, tán az volna jó. HAZÁM Itt élek. Így. Isten világos homloka nélkül. Nemzetem az anyanyelvem, a világom, ez az egyetlen helyzetem. Ők akarják vagy nem akarják? ezen nem gondolkodhatom, manzárd­ lakás, a hó, a nagy fák, ez az egyetlen otthonom. Nem kellek? jó. Nem értenek? jó. Tapadni ellenségesen. Tapadni, mint a fű, az echó, csak tapadni szerelmesen.

Next