Népszava, 1990. november (118. évfolyam, 256–281. sz.)
1990-11-24 / 276. szám
8 Bögözi-Kádár János Szép ősz Szeretem az őszt, az őszi erdőt. Az én erdőm kicsi, de alig fér el belőle valami a zsebeimben. Ami ilyenkor, ősszel számomra bárminél megkaipóbb: a levegő, a bágyadtság, a térdre ereszkedett fény nem elhozható. Így nem marad más, járom az erdőt, igyekszem sokfelé figyelni, és minél jobban megtölteni zsebeimet. Másak a hangok, mint tavasszal vagy nyáron. Olyan az erdő, mint az a nő, aki sok röpködés és az érett kalászú szerelem után gyermeke mozdulását érzi: a szerelem megmaradt, meg egy halk röpködés is, de amit egy mindig egyedi mosoly horgonyoz le emberközelbe. Ilyen az őszi erdő hangulata. Végignézek minden vágásra jelölt fát, a sok tenyérnyi fehér folt utánam néz, követ. Ezek nem az ismeretlenség fehér foltjai. A gyertyán — szinte átlátszó — levele, a hárs citromsárgája már avar. A hússzínű kecskerágó kipattant, alig tartja pöttöm, narancshoz hasonló magvát. A fekete hajú bodza egész gyermekrajt láthatna el lőfegyverrel játszani. Ahogy nézem, mozdul az állkapcsom, mint rég, ha lövedéknek készítettem elő a csepüt. A somfa a piros minden árnyalatában pironkodik, mert valaki megmondta neki,hogy gyümölcse magvát, mint olvasót morzsolják illetlen kezek. Nem akarom én is szomorítani, elviszek hát néhányat bordó könynyeiből. Üres zsebem már alig van. Gyökerek, maroknyi makk, kikeverhetetllen árnyalatú levelek sokasága, könnyű fagyöngy, tollak és még mi minden feszíti zsebeimet. Nézem az őszi erdőt. Szempillámat, hajamat ezüst háló szövi át. És a nagy hegyek bokájánál? Az a mozdulat itt is biztos, a fához illő. Az élőből élővé varázsolthoz illő. Szántalp-, gyermekszán-, bölcső- és kopjafafaragásra marad talán a műszak után is idő, és az otthonmaradottaknak a hosszú tél. A gyökérbontás táltos mozdulatát, földből nőtt mozdulatát nem akarom eltanulni. Jobb így. Mert talán nem is venném magamon észre. És jobb, mert a tudat, hogy meglelem másban, biztonságot ad nekem az emberek és a fák között. Játékaim A föld nemcsak kenyeret ad nekem. Minden évszak megszüli játékaimat, amióta játszani tudok. A tél a havat, a jégcsapot, zengő náddal a hideg testű patakot, néha puha fadarabot, a hangosan soha el nem mondott meséket. A tavasz elhozza a kerekedő gombakalapokat, a gyúrható sarat, a fák alá a gyenge árnyékot, néha a pajkos kedvet is. A nyár elvezet a vizekhez. Nekem adja az esőt, a folyókat, a tengert. A mozdulni vágyó gyalogpaszulytövet, s a markomba való követ a hegyek közül. Játékkal, hangulattal bőkezű az ősz is. Játszhatom kedvemre erdő-mező hulladékával. Nem zavar senki mást, hogy emberkét faragok makkból és mindenféle jószágot. Pedig tanúm elég van: az üres fészkek, az éves veszszők, és a fenyők örökzöld szomorúsága. Megügyeltem gyermekkorom játékait. Az árvacsalán forgót is megőriztem, s a csöndet magam körül, mint ahogy őrzök egy-egy mozdulatot, dallamot. A fűzfasíp kezemben minden évben kihajt. Hangját messze hordják a fullajtár szelek. Almák Szép gyermekkort ígérő adó ez a vidék. Most, felnőtt koromban is szívesen elidőznék itt, ahol a fák, a kövek, a vizek legalább annyira változatosak, és annnyi meglepetést hordoznak, mint az ember hangulata, arca. Aki innen indulhat, egész életében magával viszi -viheti a szépet, a természet és az ember alkotta szépséget. És a szépség csodás hamuba sült pogácsa, elnyűhetetlen útravaló, mint a költők halk röptű álma. Nem délceg ifjú már a Nap, csak csöndes vándor. Lépte nyomot hagy a sarjútól is megfosztott, halványlila virággal tarkított réteken. Meg-megpihen a dűlők ormán. Az almafák között elüldögél a Nap, és választ egyet-egyet a pirosan, zölden, sárgán virító almahegyekből, amelyekben a nyár rejtőzik. Aztán az egyik gyümölcsbe kökénytövissel jelet szurkál, talán egy szót, ígéretet, majd beleharap az almába, s a völgybe legurítja. Amerre gördül, meleg szelek születnek, fölkapják fejüket a barnás-szürke, apró lovak, a fekete tehenek. Hirtelen ölelésű, ismeretlen vágy kerít hatalmába, és érzem, mint leszek napimádó. Közben piros almává édeseden a Nap. Alig áll már az ág tetején. Fölrebbent madár veri le, s fönnakad kis sün fara táján, ijedtében a völgybe elszaporázik. Éj lett. Alig tudok összeszedni egy villanásnyi fényt az égről, a suhanó állatok szeméből, hogy még egyszer megnézhessem a fákat, mert ilyenkor, késő ősszel a fák szívéig látni, meztelen maradt nyakuk, ölük az erősebbnek, a szélnek, a dérnek. És én féltem őket. Idegen tollaim Csiki László könyvéről Mintegy félszáz romániai alkotó, főleg költő, író arcával találkozhatunk Csiki László új, esszéket, ismertetéseket, meditációkat, vallomásokat tartalmazó könyvében, az Idegen tollaimban. Aki azonban közvetlen erdélyi, politikai, nemzetiségi látleletet várna Csiki immáron tizennegyedik könyvétől, csalódnia kell —, csakúgy, mint eddig. Maradok, aki voltam —, írja kötetének zárómondatában, félig nyílt levelének vallomásában. Valamit ugyanis Csiki tudatosan nem vállal: azt, hogy nemzetiségi, kisebbségi író, hogy közvetlen politikai helyzetekre közvetlenül reflektáló költő legyen. Az ugyanis nem az ő dolga (lehet, aminthogy némely más írók tekintik az ilyet is a maguk dolgának). Csiki magát magyarnak vallja, mindenféle jelző nélkül, a költészetről pedig azt mondja, hogy az az ember megjelenési formája. Elsősorban ember és magyar író tehát, s másodsorban vesz tudomást a személyes létezést behatároló kisebbségi politikai, társadalmi helyzetről. Ebből azonban nem következik, hogy úgynevezett valóságtól elrugaszkodott esztéta lenne. Hiszen nagyon pontosan tudja (és tudatosítja), hogy ezen a tájon nem az örökkévalóságnak dolgoznak a költők, hanem a soros holnapnak, hogy éppen sajátos politikai helyzeténél fogva az irodalom mifelénk művészetnél több, még ha esztétikájában kevesebb is nála. Csiki László esztétikája egy sajátos polgári méltóságon, öntudaton alapszik, amikor sorrendűségében legelső helyre az ember kerül. Írásaiban sem elsősorban az esztétikai, művészi értéket kutatja (legalábbis nem absztrakt értelemben), hanem az ember megjelenési formáját. Költőnek lenni — mi az? Próbáljuk megérteni, miért teszi —, mondja ki a maga nem előzmény, és nem a jövőbeli remény nélküli tolerancia elvét. Megérteni, elfogadni, együtt élni pedig csak azzal lehet, amit valóban ismerünk. Fájdalmasan kell megállapítani, hogy Csiki könyve hézagpótló kézikönyv ahhoz a szellemiséghez, habitushoz, amiről az újságokban oly sok szó esik, s aminek finom, mentálhigiénés arcáról oly kevés a hiteles tudomás. Csiki alkotókat szólít meg, emberi arcokhoz hajol közel, azokhoz, amelyikek üzenetet akarnak adni önmagukról, világukról valamilyen formában. Ha némely román alkotó neve még ismerősen is csenghet, bevallhatjuk, az ember megjelenési formájáról leginkább nem ismerünk jószerével semmit: Geo Bogza, Ion Vinea, Tudor Arghezi, Fanus Neagu, Mircea Ciobanu, Ivasiuc, Sadoveanu —, a mienkétől különböző, a nyugat és a Bizánc közötti jellegzetes balkáni román kultúrával, reflexióval élhetünk-e ismeretlenül együtt? Pedig a szomszéd nemzetek irodalmának nemcsak a színe, de a java is le van fordítva. (Persze, kölcsönösség ..., de azért mutathatunk olykor magunkra is.) De sajnos nemcsak a román, az erdélyi, romániai magyar irodalom sem szervesült a magyar irodalmi közgondolkodásba. Méliusz József egyszemélyes irodalmi irányzata monumentális életművével, Szabó Gyula nagyszabású történelmi témájú regénykompozíciójával, A Sátán labdáival, Kacsó Sándornak az illúzióvesztéssel szembesülő kisebbségi regényével, a Vakvágányonnal éppúgy ’idegen test’, mint a nevükben is kevésbé ismertebb fiataloké: Adonyi Nagy Mária, Gittai István, P. Lengyel József, Hornyák József, Szőcs Kálmán, Molnár H. Lajos, Zágoni Attila, Bogdán László —, és folytaható az ismeretlenek névsora. Egy kicsit mindig ajándéknak tekintem, ha költő, író vall pályatársairól, ha a másikhoz való közeledésének útját megosztja, ha megérteni és nem megmérni akar. Csiki László írásai emberi vallomások a másik emberről, az írott szó értelméről. Aki elolvassa könyvét, bizonnyal nem bánja, hogy ezúttal nincs szó közvetlenül nyomasztó politikáról, mert az ember azért csakugyan fontosabb, az egyedüli példány. (Szépirodalmi) Pécsi Györgyi SZOMBAT, 1990. NOVEMBER 24. NÉPSZAVA Tépett zsoltár a méltósággal A nyugati magyar költészetről A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebben tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava — legalábbis a legjobbaké — messze haldik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA- ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne (ne lett volna) jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos, korán eltávozott Fáy Ferenc (1921—1981), de ide vehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1905—1984), és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű — Villon a példa! —, másszor nagyon is komor, elégiába hajló versében. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkalfilozófiával-műveltséggel megvert csörgősipkás bohóc — egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény- és drámaalakjai is —, aki oly bájjal öltöztet humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyugalommal ragadnak meg ma is az édes szavak. TűzTamás, a scarboró-i papköltő pedig magányában, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd, amellett, hogy antológidarab, azért is megrázó, fontos mű, mert — íme, a Nyugaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterületen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedékeket egy értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad, a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon indult — életpályák teljesedtek ki, ha-s nem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek — volt, ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György — Cambridge, András Sándor — Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György — Torontó, ill. Montreal), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként keresték-keresiik kenyerüket —, s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődik az előttük járókhoz, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírában. Többen közülük poéta doctusiként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Missa agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérlófia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemzőjét és energiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmiköltészet szókimondásával megújító Major- Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire rokon világú Keszei István (1935 —1984), akii egy párizsi hónapos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóirat-alapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikieh Gábor (1923) és Csokits János (1928) — Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete — a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól ugyancsak híres Szabó Ferenc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929—1985),, a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), a képköltemény és a performance-kedvelő Nagy Pál (1934), Papp Tibor (1936), Bujdosó Alpár (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mind-mind érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyilván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is. Amelynek van karaktere, és sok száz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Szakolczay Lajos