Népszava, 1991. augusztus (119. évfolyam, 179–204. sz.)

1991-08-24 / 198. szám

NÉPSZAVA 199­1. AUGUSZTUS 2­4., SZOMBAT D­élelőtt kilenc óra táj­ban már benépesül Budapesten a Váci ut­ca. Különösen most, nyáron, amikor külföldiek lepik el a Belvárost. Abdul, az örök­ké borostás arcú­­Szíriai fia­talember egy ideig tétlenül ácsorog a Fortuna áruház előtt, aztán megindul a Vö­rösmarty tér felé, s menet közben veti oda a járóke­lőknek „Change, tauschen, change, tauschen?" De egyelőre nincs üzlet. Talán azért is, mert a környéken túl sokan akar­nak valutát váltani. A Mc­­Donald’snál legalább nyolc arab álldogál, s ugyanazt teszik, amit Abdul. De az utca elején is akadnak né­hányan, nem beszélve a szomszédos területekről, ahol főleg lengyelek, romá­nok, jugoszlávok, cigányok keresik a nyugati valutát. Magyar aránylag ritkán akad közöttük. A Váci utca pedig elsősorban a szíreké, csupán elvétve fordul elő egy-két egyiptomi, palesz­tin vagy iraki csencselő. — Miért van ez így? — kérdem Abdultól, akinek megvan az a különleges ké­pessége, hogy egyszerre több­felé figyeljen: a rendőrökre, ha kell, a külföldiekre, s rám is. — A lenngyelek meg a románok pitiánerek. Meg­lopják a külföldit. Úgy csi­nálnak, mintha leszámolnák a forintot, de csak a köteg tetején van néhány ezres vagy ötszázas. A többi újság­papír. Régi trükk ... A Váci utcában ezt nem tehetik meg. Túl feltűnő volna. — Az arabok milyenek? — Az arab becsületes. So­sem lop, mert tiltja a val­lás. De a hitetlenek minden­re képesek. A zsebtolvaj a rendőr szeme láttára tur­kál az idegenek táskájában, de az még csak rájuk sem szól. — Hát az arabokra? — Mindenért minket okol­nak. Folyton igazoltatnak, ellenőriznek. Pedig mi sen­kit nem károsítunk meg. Bárhol a világon szívesen fogadják a­­magunkfajta jó üzletembereket, csak itt nem. Abdul olyan felháboro­dottan és őszintén beszél, mint aki biztos igazában, de nem értik meg jószándékát. Kezét az égnek emeli, mint­ha szavaira kész lenne akár meg is esküdni. — Mások szerint ez mégis­csak becstelenség. Ehhez mit szól ? — Én volnék becstelen? Nem az OTP és a bankok? Ők nálam jóval kevesebb pénzt adnak a valutáért. Vagy az nem becstelenség, hogy az állam miatt nyomo­rult gyerekek koldulnak az utcán? Mit keresnék én is, ha egy gyárban dolgoznék? — így mennyi a jövedel­me? — Változó. Most­­kevesebb, talán havi 40 ezer forint. Tisztán, mert adót nem fize­tek. Abdul hét éve él Magyar­­országon. Turistaként érke­zett, aztán letelepedett. Fe­lesége magyar, két gyere­kük van. A lakást bérlik, havonta 15 ezer forintot fi­zetnek. Állítólag több szak­mája is van: szobafestő, fű­tésszerelő, lakatos. De azt mondja abból nem élne meg. Lassan az is kétséges, hogy mire futja a valutázásból. Nagy a konkurencia, a ke­reslet pedig gyér. Amióta a magyarok kiköltekeztek, s rosszul megy a soruk, nem vásárolnak valutát. A kül­földi is kevesebb pénzt vált be. Alighanem az utóbbi esz­tendők leggyengébb nyara ez a­­feketézők számára. Délben már hatalmas a zsúfoltság a Váci utcában. Megjelennek a különféle ze­nészek, énekesek, rajzolók, alkalmi árusok, kéregetők, és a prostituáltak is. A Her­­mes-kútnál egy tucatnyi gye­rek mezítláb gázol a vízbe, utána csapatostul indulnak a környező utcák felé. Ru­hájuk szutykos. Némelyik tornacipőt visel. Amolyan csavargófélék lehetnek. Péterrel a City Grill előtt találkoztam. Az alig húsz­éves fiatalembernek ez a törzshelye, pénzváltás céljá­ból itt szokta megszólítani a külföldieket. Amúgy jóban van az arabokkal, pillantá­sokból értik egymás szán­dékát. A felvásárolt márkát és dollárt is nekik viszi, erre elővigyázatosságból is szükség van. Akinél ugyan­is a nyugati pénz van, nem valutázik. A háttérben ma­rad, és figyel. Márpedig a rendőrök akkor buktathat­nak le valakit, ha pénz­váltás közben tetten érik, s a zsebében még sok ezer va­luta lapul. — Hagyjuk most a témát, mert fülelnek — szól Péter, s szemével­­balra int, ahol egy középkorú, szemüveges férfi áll. Talán csak egy lépés választ el tőle, fejét előre szegezi, mintha az épü­leteket csodálná, de arca feszült, valószínűleg tényleg hallgatózik. — Nyomozó. Látásból már ismerem — súgja megvetően Péter, s arról kezd beszélni már fennhangon, hogy mennyire ki nem állja azokat a tu­ristákat, akik egyfolytában és meredt pofával bámulnak valamit. A szemüveges férfi arrébb lép. — Hiába öltöznek civilbe, messziről megismerem őket. A ruhájukról, a járásukról, a viselkedésükről. Meg a sunyi tekintetükről, ahogyan vizslatják az embereket. Mintha mindenki bűnöző volna. — Ilyenkor mit csinálsz? — Felfüggesztem a mun­kámat, s­­megvárom, amíg továbbállnak. Aki ért a mesterségéhez, soha nem kapják el. Esetleg a kezdők­re veszélyesek, akiken jól kitöltik a dühüket. — Téged rajtakaptak már? — Szépen volnánk! Három hete igazoltattak ugyan, át­nézték a zsebeimet is, de semmit nem találtak. Mégis azzal fenyegetőztek, hogy többé meg ne lássanak itt. Hirtelen két üzletet is nyélbe üt. Egy japán lány száz márkát vált át 45 fo­rintos árfolyamon, utána egy szőke férfival egyezkedik. Péter hosszú métereken kí­séri, győzködi az elegáns külföldi urat. Aztán eltűn­nek egy kapualjban. Talán fél perc telik el. — Ezek fia kémelés ,azt hi­szik, hogy még mindig olyan sokat ér a márkájuk — fakad ki Péter, s ujját a halántékára téve mutatja,­­hogy milyen hülyék egyesek. — 46-ért azért átvettem, hadd örüljön. Fösvény bug­­ris ez mind! Péter egy bajszos arab­nak adja át a pénzt, közben szót vált Abdullal is. A szíriai azt magyarázza, hogy a prostituáltaknak nem megy a bolt, ma még egy centet sem hoztak. Nem váltottak. — Miféle prostituáltak? — kérdem Pétertől, aki pár ezressel a zsebében vissza-* indul a Taverna szálló elé. — Mindenfélék. Csórók, fagyisok, pincérnők, szoba­lányok. A rendes munkájuk­ból mit keresnének? Sem­mit! De ezek csak külföl­diekkel állnak szóba, mert a magyarok nem tudnak annyit fizetni. — És te? — Mit én? Engem nem ér­dekelnek. Most éppen van egy barátnőm, de lehet, hogy elzavarom. Azzal nyaggat, hogy gyakrabban legyek vele, és ezt hagyjam abba. De megbolondultam én? Hogy utána egy gyárban gürizzek? Eddig a kommu­nisták élősködtek rajtunk, ezután pedig nagyképű tő­kések szúrnák ki a szeme­met fillérekkel. Annyi eszem mindig volt, hogy magam is boldoguljak. — Hát a szülők? Testvé­red van? — Egy öcsém, meg egy hú­gom van, de ritkán látom őket. A szüleimet nem is­merem, állami gondozott voltam. Az legalább arra jó volt, hogy megtanuljam, csak magamra számíthatok. Két tornacipős, kigombolt ingű kisfiú kezd gitározni a túloldalon. Lábuk elé egy sapkát tesznek, hogy abba gyűjtsék a pénzt. Azok kö­zül valók, akik az előbb a Hermes-kútnál fürödtek. Egyre több ilyen gyerek csa­varog a környéken, főleg most, a nyári szünidőben. Az egyik kisfiú talán nyolc­éves, a másik tízéves for­ma. Játékuk nem szép, de a járókelők azért adakoz­nak. Péter ismeri őket: együtt mennek a City Grillbe, ahol a gyerekek hamburgert esznek, Péter meg kávézik. — Mennyi? — kérdem az idősebbik fiútól, Zolitól, mert éppen a pénzt számolja. — Egy rongy — feleli vágányán, s az ezresen megosztozik a kisebbikkel, Karcsival. — Három óra alatt gyűjtöttük, van közte nyugati pénz is. — Szüleitek mit szólnak ehhez? A két gyerek hallgat egy ideig, a kisebbik felhúzza a vállát. — Semmit!­­Néha tudnak róla — mondja Zoli, miköz­ben egy biztosítótűvel a nadrágját babrálja. — Merre laktok? — Én Csepelen, Karcsi pedig Ferencvárosban. De ismerősek vagyunk erre­felé is. — Gitároztok máskor is? — Míg tartott az iskola, napközi után egyszer-egy­­szer kijöttünk. Szünidőben viszont bármikor játszha­tunk. Senki nem szól érte. Valamikor a testvéreim is itt vannak, s akkor négyen gitározunk felváltva. — Mire költitek a pénzt? — Fagyira, strandra, mo­zira, videókazettára, meg adok belőle anyunak is. És játékterembe is járunk, ahol nyerni lehet. De eddig rit­kán sikerült. A két kisfiú Péternél cseréli be forintra a már­kákat és dollárokat. Ter­mészetesen feketepiaci áron, mert egy gyereket mégsem szabad becsapni. S mellesleg nem árt, ha értenek a vál­tásihoz. Állítólag a többi utcai ti­zenéves is konyít már va­lamit a csencseléshez, de ez egyelőre csak annyira ér­dekli őket, hogy a pénzért apróságokat vehessenek. Pél­dául játékot, mert otthon nem telik erre. Vagy enni­valót, édességet, mindenfé­le csecsebecsét. Bármit, amihez pénzért hozzá lehet jutni. Az ügyesebbek most tapasztalják, amit eddig eset­leg csak sejtettek: dollárért övék a világ. A finom fa­latok, a drága ruhák, a fényűzés, az egész Váci utca. Az emberek irigykedő pil­lantásai is az övék, hiszen csak az számít valakinek, akinek pénze van. Különben csupán szerencsétlen éhen­kórászok, akiknek semmijük nincsen. Kócos, maszatos arcú gye­rekek róják így az utcákat reggeltől estig. Az emberek olykor megszánják őket. Gitároznak, kéregetnek, csencselnek, mert nincs más elfoglaltságuk. Lassan maguk is elhiszik: a jó szó is dollárért kapható. Szöveg: Csarnai Attila Kép: Toroczkai Csaba Dollárért övék a világ 9

Next