Népszava, 1991. augusztus (119. évfolyam, 179–204. sz.)
1991-08-24 / 198. szám
NÉPSZAVA 1991. AUGUSZTUS 24., SZOMBAT Délelőtt kilenc óra tájban már benépesül Budapesten a Váci utca. Különösen most, nyáron, amikor külföldiek lepik el a Belvárost. Abdul, az örökké borostás arcúSzíriai fiatalember egy ideig tétlenül ácsorog a Fortuna áruház előtt, aztán megindul a Vörösmarty tér felé, s menet közben veti oda a járókelőknek „Change, tauschen, change, tauschen?" De egyelőre nincs üzlet. Talán azért is, mert a környéken túl sokan akarnak valutát váltani. A McDonald’snál legalább nyolc arab álldogál, s ugyanazt teszik, amit Abdul. De az utca elején is akadnak néhányan, nem beszélve a szomszédos területekről, ahol főleg lengyelek, románok, jugoszlávok, cigányok keresik a nyugati valutát. Magyar aránylag ritkán akad közöttük. A Váci utca pedig elsősorban a szíreké, csupán elvétve fordul elő egy-két egyiptomi, palesztin vagy iraki csencselő. — Miért van ez így? — kérdem Abdultól, akinek megvan az a különleges képessége, hogy egyszerre többfelé figyeljen: a rendőrökre, ha kell, a külföldiekre, s rám is. — A lenngyelek meg a románok pitiánerek. Meglopják a külföldit. Úgy csinálnak, mintha leszámolnák a forintot, de csak a köteg tetején van néhány ezres vagy ötszázas. A többi újságpapír. Régi trükk ... A Váci utcában ezt nem tehetik meg. Túl feltűnő volna. — Az arabok milyenek? — Az arab becsületes. Sosem lop, mert tiltja a vallás. De a hitetlenek mindenre képesek. A zsebtolvaj a rendőr szeme láttára turkál az idegenek táskájában, de az még csak rájuk sem szól. — Hát az arabokra? — Mindenért minket okolnak. Folyton igazoltatnak, ellenőriznek. Pedig mi senkit nem károsítunk meg. Bárhol a világon szívesen fogadják amagunkfajta jó üzletembereket, csak itt nem. Abdul olyan felháborodottan és őszintén beszél, mint aki biztos igazában, de nem értik meg jószándékát. Kezét az égnek emeli, mintha szavaira kész lenne akár meg is esküdni. — Mások szerint ez mégiscsak becstelenség. Ehhez mit szól ? — Én volnék becstelen? Nem az OTP és a bankok? Ők nálam jóval kevesebb pénzt adnak a valutáért. Vagy az nem becstelenség, hogy az állam miatt nyomorult gyerekek koldulnak az utcán? Mit keresnék én is, ha egy gyárban dolgoznék? — így mennyi a jövedelme? — Változó. Mostkevesebb, talán havi 40 ezer forint. Tisztán, mert adót nem fizetek. Abdul hét éve él Magyarországon. Turistaként érkezett, aztán letelepedett. Felesége magyar, két gyerekük van. A lakást bérlik, havonta 15 ezer forintot fizetnek. Állítólag több szakmája is van: szobafestő, fűtésszerelő, lakatos. De azt mondja abból nem élne meg. Lassan az is kétséges, hogy mire futja a valutázásból. Nagy a konkurencia, a kereslet pedig gyér. Amióta a magyarok kiköltekeztek, s rosszul megy a soruk, nem vásárolnak valutát. A külföldi is kevesebb pénzt vált be. Alighanem az utóbbi esztendők leggyengébb nyara ez afeketézők számára. Délben már hatalmas a zsúfoltság a Váci utcában. Megjelennek a különféle zenészek, énekesek, rajzolók, alkalmi árusok, kéregetők, és a prostituáltak is. A Hermes-kútnál egy tucatnyi gyerek mezítláb gázol a vízbe, utána csapatostul indulnak a környező utcák felé. Ruhájuk szutykos. Némelyik tornacipőt visel. Amolyan csavargófélék lehetnek. Péterrel a City Grill előtt találkoztam. Az alig húszéves fiatalembernek ez a törzshelye, pénzváltás céljából itt szokta megszólítani a külföldieket. Amúgy jóban van az arabokkal, pillantásokból értik egymás szándékát. A felvásárolt márkát és dollárt is nekik viszi, erre elővigyázatosságból is szükség van. Akinél ugyanis a nyugati pénz van, nem valutázik. A háttérben marad, és figyel. Márpedig a rendőrök akkor buktathatnak le valakit, ha pénzváltás közben tetten érik, s a zsebében még sok ezer valuta lapul. — Hagyjuk most a témát, mert fülelnek — szól Péter, s szemévelbalra int, ahol egy középkorú, szemüveges férfi áll. Talán csak egy lépés választ el tőle, fejét előre szegezi, mintha az épületeket csodálná, de arca feszült, valószínűleg tényleg hallgatózik. — Nyomozó. Látásból már ismerem — súgja megvetően Péter, s arról kezd beszélni már fennhangon, hogy mennyire ki nem állja azokat a turistákat, akik egyfolytában és meredt pofával bámulnak valamit. A szemüveges férfi arrébb lép. — Hiába öltöznek civilbe, messziről megismerem őket. A ruhájukról, a járásukról, a viselkedésükről. Meg a sunyi tekintetükről, ahogyan vizslatják az embereket. Mintha mindenki bűnöző volna. — Ilyenkor mit csinálsz? — Felfüggesztem a munkámat, smegvárom, amíg továbbállnak. Aki ért a mesterségéhez, soha nem kapják el. Esetleg a kezdőkre veszélyesek, akiken jól kitöltik a dühüket. — Téged rajtakaptak már? — Szépen volnánk! Három hete igazoltattak ugyan, átnézték a zsebeimet is, de semmit nem találtak. Mégis azzal fenyegetőztek, hogy többé meg ne lássanak itt. Hirtelen két üzletet is nyélbe üt. Egy japán lány száz márkát vált át 45 forintos árfolyamon, utána egy szőke férfival egyezkedik. Péter hosszú métereken kíséri, győzködi az elegáns külföldi urat. Aztán eltűnnek egy kapualjban. Talán fél perc telik el. — Ezek fia kémelés ,azt hiszik, hogy még mindig olyan sokat ér a márkájuk — fakad ki Péter, s ujját a halántékára téve mutatja,hogy milyen hülyék egyesek. — 46-ért azért átvettem, hadd örüljön. Fösvény bugris ez mind! Péter egy bajszos arabnak adja át a pénzt, közben szót vált Abdullal is. A szíriai azt magyarázza, hogy a prostituáltaknak nem megy a bolt, ma még egy centet sem hoztak. Nem váltottak. — Miféle prostituáltak? — kérdem Pétertől, aki pár ezressel a zsebében vissza-* indul a Taverna szálló elé. — Mindenfélék. Csórók, fagyisok, pincérnők, szobalányok. A rendes munkájukból mit keresnének? Semmit! De ezek csak külföldiekkel állnak szóba, mert a magyarok nem tudnak annyit fizetni. — És te? — Mit én? Engem nem érdekelnek. Most éppen van egy barátnőm, de lehet, hogy elzavarom. Azzal nyaggat, hogy gyakrabban legyek vele, és ezt hagyjam abba. De megbolondultam én? Hogy utána egy gyárban gürizzek? Eddig a kommunisták élősködtek rajtunk, ezután pedig nagyképű tőkések szúrnák ki a szememet fillérekkel. Annyi eszem mindig volt, hogy magam is boldoguljak. — Hát a szülők? Testvéred van? — Egy öcsém, meg egy húgom van, de ritkán látom őket. A szüleimet nem ismerem, állami gondozott voltam. Az legalább arra jó volt, hogy megtanuljam, csak magamra számíthatok. Két tornacipős, kigombolt ingű kisfiú kezd gitározni a túloldalon. Lábuk elé egy sapkát tesznek, hogy abba gyűjtsék a pénzt. Azok közül valók, akik az előbb a Hermes-kútnál fürödtek. Egyre több ilyen gyerek csavarog a környéken, főleg most, a nyári szünidőben. Az egyik kisfiú talán nyolcéves, a másik tízéves forma. Játékuk nem szép, de a járókelők azért adakoznak. Péter ismeri őket: együtt mennek a City Grillbe, ahol a gyerekek hamburgert esznek, Péter meg kávézik. — Mennyi? — kérdem az idősebbik fiútól, Zolitól, mert éppen a pénzt számolja. — Egy rongy — feleli vágányán, s az ezresen megosztozik a kisebbikkel, Karcsival. — Három óra alatt gyűjtöttük, van közte nyugati pénz is. — Szüleitek mit szólnak ehhez? A két gyerek hallgat egy ideig, a kisebbik felhúzza a vállát. — Semmit!Néha tudnak róla — mondja Zoli, miközben egy biztosítótűvel a nadrágját babrálja. — Merre laktok? — Én Csepelen, Karcsi pedig Ferencvárosban. De ismerősek vagyunk errefelé is. — Gitároztok máskor is? — Míg tartott az iskola, napközi után egyszer-egyszer kijöttünk. Szünidőben viszont bármikor játszhatunk. Senki nem szól érte. Valamikor a testvéreim is itt vannak, s akkor négyen gitározunk felváltva. — Mire költitek a pénzt? — Fagyira, strandra, mozira, videókazettára, meg adok belőle anyunak is. És játékterembe is járunk, ahol nyerni lehet. De eddig ritkán sikerült. A két kisfiú Péternél cseréli be forintra a márkákat és dollárokat. Természetesen feketepiaci áron, mert egy gyereket mégsem szabad becsapni. S mellesleg nem árt, ha értenek a váltásihoz. Állítólag a többi utcai tizenéves is konyít már valamit a csencseléshez, de ez egyelőre csak annyira érdekli őket, hogy a pénzért apróságokat vehessenek. Például játékot, mert otthon nem telik erre. Vagy ennivalót, édességet, mindenféle csecsebecsét. Bármit, amihez pénzért hozzá lehet jutni. Az ügyesebbek most tapasztalják, amit eddig esetleg csak sejtettek: dollárért övék a világ. A finom falatok, a drága ruhák, a fényűzés, az egész Váci utca. Az emberek irigykedő pillantásai is az övék, hiszen csak az számít valakinek, akinek pénze van. Különben csupán szerencsétlen éhenkórászok, akiknek semmijük nincsen. Kócos, maszatos arcú gyerekek róják így az utcákat reggeltől estig. Az emberek olykor megszánják őket. Gitároznak, kéregetnek, csencselnek, mert nincs más elfoglaltságuk. Lassan maguk is elhiszik: a jó szó is dollárért kapható. Szöveg: Csarnai Attila Kép: Toroczkai Csaba Dollárért övék a világ 9