Népszava, 1991. augusztus (119. évfolyam, 179–204. sz.)

1991-08-08 / 185. szám

6 A hét filmjet FOGD A NŐT ÉS FUSS Rengeteg bonyodalom szár­mazik abból, ha valaki nyu­godt, rendezett életét felrúg­ja a villámcsapásszerűen tá­madó érzelmek miatt. Mint Jerry Rees filmrendező filmjében, Alec Baldwin alakítja a jóképű és mérhetetlenül gazdag fiatalembert, aki nyolc nappal ugyancsak szép és ugyancsak gazdag ifjú menyasszonyával való há­zasságkötése előtt, megbabo­­náztatik. Megrontója — merthogy boszorkányok még vannak — bárénekesnő, ami még nem lenne alapve­tő probléma. Csakhogy az ifjú hölgy a történet szerint az egyik alvilági bandafőnök barátnője. És a főnöknek ez­úttal van humora. Nem gyilkol — rosszabbat tesz. Összeházasítja a két ifjút. És innen megy minden tovább, a maga vígjátéki útján. Gyors válás, majd újabb ta­lálkozás — újabb esküvővel. Majd lassúbb válás, találko­zás, esküvő. Válás, találko­zás ... A sor hosszan foly­tatódik, a néző mégsem un rá. Sőt, a film végére alapve­tő hiányérzete is megszűnik. Ugyanis eme történetnek csak akkor van igazi mozga­tóereje, ha a hölgyben iga­zi bűverő van. Márpedig Kim Basinger nemcsak gyö­nyörű, de amikor játékba lendül, az is kiderül: kitűnő színésznő. A történet felénél már úgy érzem, valószínűleg sokunkat meg tudna igézni. Sajna, nem akar. Arnold a folytatástól már távol tartotta magát, sajnos, mások nem voltak ennyire visszafogottak. Új rendező — új csapat. Stephen Hop­kins filmje ettől semmivel sem lett jobb. Sőt. Ugyan­olyan gusztustalan, az erő­szakban feleslegesen tobzó­dó, mint az előző film, csak néha még bugyutább. Egy­szerűen megmagyarázhatat­lan, hogy a rendületlenül gyilkoló gép miért hatódik meg attól, hogy az egyik ki­szemelt áldozata terhes anya. Csak az amerikai csa­ládeszményre tudok gon­dolni. Az sem egészen világos, hogy amikor főhősünk, a szuper fenegyerek színes bőrű rendőr, némileg hihe­tetlen módon mégiscsak le­győzi az addig teljesen ma­gányos lényt, miért jelennek meg hirtelen társai, illetve ha már ott vannak, miért nem öldökölnek ők is? Pon­tosabban egy magyarázatom azért van. A rendőrök sze­retnék a lényt élve elfogni, hogy támadó-védekező rend­szerét tanulmányozhassák. Igen szomorúak, hogy el­pusztul. Lesz még rá alkal­matok, hogy találkozzatok vele — mondja a főhős. Én is ettől tartok. Sz. Z. L. Jelenet a Ragadozóból RAGADOZÓ LOS ANGELESBEN Még emlékszem a hely­megjelölés nélküli, mindösz­­sze Ragadozóra keresztelt filmre. Nagyon rossz volt. A céltalanul, de gyomorfordí­­tóan kegyetlenül öldöklő űr­­lény akkor a dzsungelben támadott meg kommandóso­kat és szép sorjában min­denkivel végzett. Egyedül az atomrobbanást is ép bőrrel túlélő Arnold Schwarzeneg­ger tudta legyőzni. Közönsé­ges bunkósbottal. Aki ír, nem írhat le — Úri passzió lesz az írás, ha ez így megy tovább — állítja Mezey Katalin író, az Írók Szakszervezetének tit­kára. — Bár eddig sem le­hetett a szépirodalomból megélni. Ezután viszont tiszta ráfizetés lesz, amire csak „társadalmi munkában” vállalkozhat, aki biztos eg­zisztenciával rendelkezik. Az írónő szerint ennek az a fő oka, hogy a pénzügyi kormányzat olyan adórend­szer-változást tervez, ami nem ismerné el a szellemi alkotótevékenységből szár­mazó jövedelmek költség­­tartalmát. Eddig ez a diktált költséghányad 200 ezer fo­rint éves jövedelemig 65, afölött 40 százalék volt, vagyis ennyivel csökkent az adóköteles jövedelem. — Igaz, hogy az Egyesült Államokban és néhány más fejlett országban nincs dik­tált költséghányad, de az író a munkájához szükséges esz­közök árát nagyvonalúan le­vonhatja adóalapjából — a dolgozószoba rezsijétől, a vá­sárolt könyvektől, színház­jegyektől az energia- és tele­fonszámlán át a gépkocsi­használatig. Nálunk ezek kö­zül semmit nem számolhat el az író adómentes költség­ként, ellentétben egy vállal­kozóval. Miközben az­­ író minden sora után adózik, sok vállalkozó elrejtheti jö­vedelme egy részét az adó­hatóság elől. Vagyis az adó­rendszer „korszerűsítői” a vállalkozáshoz képest hát­rányos megkülönböztetést akar bevezetni a kultúra szférájában, ami ellen hatá­rozottan tiltakozunk. Az Írók Szakszervezetének legutóbbi kimutatása szerint 1989-ben az írótársadalom kétharmada nem tudott fel­mutatni számottevő jövedel­met irodalmi alkotótevé­kenységéből, s csak 60 író bevétele jutott túl a bűvös 200 ezer forinton. Azóta ez a helyzet drasztikusan rom­lott, a kiadás maga is kegy­nek számít már, a kiadók által fizetett honoráriumok alsó határa megszűnt, és az újságok alig közölnek szép­­irodalmi műveket.­­— Szeretnénk tárgyalni a Pénzügyminisztérium képvi­selőivel, hogy megmagya­rázzuk nekik, a lektűr- és sci-fi írók magas jövedelmé­re nem méltányos hivatkoz­ni, mert ők többnyire álné­ven írnak és ki tudnak bújni az adózás alól. Azért sem le­het összekeverni az üzleti könyvkiadást a szépiroda­lommal, mert az előbbinél egy könyv ötvenezer példány­nál kezdődik, de egy szép­irodalmi mű esetén az ezer példány már magasnak szá­mít. Ami nem üzleti tevé­kenység, azt ne úgy adóztas­sák, mint a vállalkozást. Minden fejlett kapitalista országban megkülönböztetik a nonprofit és az üzleti szfé­rát, mivel a kultúra, a gyer­meknevelés, az oktatás, az egészségügy, a tudomány nem azonnal jövedelmező, de tár­sadalmilag nélkülözhetetlen tevékenység. .. A szakszervezet szeretné megőrizni a mostani sajátos adózási szabályozást, de az inflációhoz igazítva, oly mó­don, hogy az adóalap évi 300—401­ ezer forint jövede­lemhatárig változatlanul 35 százalék legyen. Ezzel a leg­kisebb jövedelmű, de legna­gyobb számú művészek hely­zete kissé javulna, anélkül, hogy az állami költségvetés érzékelhető bevételtől elesne. A szakszervezet az írószö­vetséggel együtt akar lobbyz­ni a törvényhozásban, meg­keresve — minden frakció­ban — az író és művész kép­viselőket, hogy szövetsége­seket szerezzenek az ország kultúrájának és művészei­nek megvédéséhez. (faggyal) A Sabatinik kincse Zongora az örömlánynál Majd fél évszázaddal a má­sodik világháború befejezése után még mindig nem ma­radnak munka nélkül az el­tűnt műkincsek kutatói. Leg­utóbb a mainzi egyetem könyvtárában bukkant rá a gyakorlati idejét ott töltő egyetemista lány az olasz Sa­­batini család kastélyából 1943 őszén eltűnt értékes köny­vgy­ű­j­temény­re. A Sabatini család 1653-ban telepedett le Pescocostano városkában. A település la­kói évszázadokon át „megúsz­ták” a rablólovagok garáz­dálkodását, a háborúkat. De a német megszállást nem ke­rülhették el. Amikor 1944 ta­vaszán a Sabatini család visszatért, a gyűjteménynek, az értékes olajfestményeknek és barokk bútoroknak csupán hűlt helyét találta. Bár né­hány értékes darabra sike­rült később rábukkanniuk. Zongorájukat például ötszáz líráért vásárolták vissza egy örömlánytól, aki a német tisztektől kapta, szolgálatai fejében. Ám a könyvekről csak annyit sikerült megtud­niuk: a környéken táborozó német ejtőernyős vadászdiví­zió parancsnoka, Richard Heidrich szervezte meg el­szállításukat. Hogy miként kerültek a kötetek a mainzi egyetemre, még most is titok. De a könyvtár vezetőinek tudniuk kellett, honnan származtak a művek, hiszen minden da­rabon rajta volt a Sabatini család pecsétje. Tulajdonképpen már 1947- ben felajánlott az örökösök­nek a gyűjteményből néhány darabot a könyvtár egyik al­kalmazottja f élelemért cse­rébe. De akciójával csak any­­nyit ért el, hogy állását is el­vesztette. Ahogy nem járt sikerrel a húsz évvel későbbi próbálkozás sem, amit szin­tén az egyik alkalmazott kez­deményezett, de — tanulva az előzményekből — nem a családot, hanem főnökeit ér­tesítette. Több évtizednek kellett el­telnie addig, míg a diáklány — aki gyakorlati időre érke­zett a könyvtárba — felfe­dezte a Sabatini-pecsétet és­­a családot értesítette. Az örö­kösök jogi útra terelték a gyűjtemény ügyét. Bár állí­tólag követelésük joga el­évült, az egyetem hajlandó visszaadni a mára meglehe­tősen rossz állapotba került könyveket. De a szállítást az olaszoknak kell fedezniük. M. L. A hét színésze Kim Basinger A kitűnő színésznő ma azt a helyet foglalja el Hollywood csillagtérképén, amelyet ko­rábban Marilyn Monroe, vagy a francia filmben Brigitte Bardot. Sokszor leírták már, Basinger az amerikai film egyes számú szexszimbólu­­ma, ami önmagában is figye­lemreméltó rang lenne, ami­kor — mi tagadás — a fil­mek már nem bánnak szűk­­markúan az erotizmus alkal­mazásával. Kim Basinger azonban el­sősorban játékával kelti életre azokat a s szerepeket, amelyeket az egyik amerikai filmlexikon „szexualitástól fűtötteknek” nevez. S Ro­bert Altman, a kitűnő ren­dező véleménye szerint — akivel A szerelem bolondja című filmben dolgoztak együtt — „Kim a legkiválóbb azok közül, akiket az elmúlt húsz esztendőben Hollywood produkált.” Kim Basinger a Fogd a nőt és fuss című filmben is­mét új oldaláról mutatko­zott be. A történet hősnője ugyanis énekesnő és Kim arra vállalkozott, hogy a filmben szereplő dalokat ma­ga adja elő. A szándék meg­lepte még a film készítőit is. A felvételek zenei veze­tője így beszél erről: „Kim már előzőleg említette, hogy tud éne­kelni. Rengeteg szí­nész mondta ezt magáról, de amikor a meghallgatására kerül sor, csődöt mond. Kim Basinger azonban igazán te­hetséges énekes. Lelkiisme­retesen dolgozott, és esstnek meg is van az eredménye.” Mikor mindezeket leírtam, eszembe jutottak azok a szenzációk, amelyekkel a kö­zelmúltban egyik honi bul­várlapunk szolgált. A cikk szerzője szerint Kim Basin­ger kokainista, alkoholista és — finoman szólva —, a legordasabb férfifaló nős­tényként éli életét, akitől éppen emiatt, rendezője idegösszeroppanást kapott. A híradás meglepett, el­eddig éppen ellenkezőkkel találkoztam a róla szóló írá­sokban. Azzal, hogy vissza­vonultan él, nem vesz részt a hollywoodi partikon. Le­het, hogy Kim Basinger va­lóban változtatott életstílu­sán, ám a hírmondó szava­hihetőségében némi kéte­lyem támadt, amikor a cikk­ben arról olvashattam, hogy Kim Basinger „szőke, görög szépség”. Érthető, hisz Athén­ben született. Hát igen, a művésznő szü­lővárosa valóban Athens. Csakhogy ez a kisváros nem Hellasban, hanem Georgia államban található. S ha már igazi jellemzést keresünk Kim Basingerről, szíveseb­ben hiszem el a jól informált­­nak tartott Stern magazin állítását, miszerint a színész­nő zsákszámra kapja a ra­jongók leveleit, de ezekre csak azt mondja: semmi kö­zöm azokhoz a nőkhöz, aki­ket játszom. —m­— CSÜTÖRTÖK, 199­1. AUGUSZTUS 8., NÉPSZAVA Tájkép papírból A vámtörvények megkerülésére hajlamos rakoncátlan népek már évtizedekkel ezelőtt hozzáláttak a „szociális piacgazda­ság” bevezetéséhez, amikor téliszalámival és zokniba rejtett dugi valutával útra keltek, s lengyel ágyneművel, román csergével, csehszlovák cipővel, hamisított Doxa órákkal, elektromos mütyürkékkel, videóval, szexlapokkal tértek visz­­sza a „legvidám­abb barakkba”, s azzal nyugtázták erőfeszí­téseiket, hogy behozták az utazásra fordított költségeket. Sőt! Szert tettek némi nyereségre is. De amióta a rendszerváltás megtörtént (ami nem is volt igazi, csak hatalomváltás), és sutba vágtuk a fuser módon alkalmazott nemes eszméket, egy lépést se kell tenni. A sok bóvli házhoz jön. Napjaink ideálja a vállalkozó. Aki csokornyakkendősen, bizakodó arccal finn—tajvani—spanyol példákat emleget, svéd modellre hivatkozik, világkiállítást gründol. (Vajh, hol vannak Orenburg, Tengiz hajdani apostolai!?) Gyanítom, busás állami megrendelést remélve, nem kockáztat semmit, akár az „itt a piros, hol a piros” ragacsos kezű utcai zsong­lőrét. Bóvliország lettünk. Akár a falusi búcsú. Városainkat el­lepték az alkalmi árusok, prostituáltak, stricik, pitiáner bű­nözők. Hét nyelven kínálják a sok kacatot. Lassacskán per­cekre sem lehet szem elől téveszteni a magára hagyott autót. A kulcsra zárt lakásajtó elvesztette jelentőségét. Divat lett a biztosítási csalás, a jövedelem eltitkolása, az adóhatóság átejtése. A művészet a társadalom hátsó udvarába utaltatott, a cse­­pűrágók, koldusok közé. Életünket elborítja a kultúrmoslék. A televízióból erőszak, pornó böfög, hamis szépségeket ki­rálynővé koronáz, pénzjutalmat ígér az ügyes kezű autó­tolvajnak. A szegénység penetráns jelenség lett. Aki szegény, minden bizonnyal élhetetlen, lusta vagy alkoholista, különben is kel­lemetlen látvány, az önkiszolgáló bolt gondolái között titok­ban falatozó nyugdíjas. A zavarosban halászó, pökhendi új­gazdagok a társadalom vezető rétegévé szerveződnek, az arro­gáns politikai elit segítő kezet nyújt hozzá. És a liberális ér­telmiség — mint annyiszor — most is vereséget szenvedni látszik. A demokráciáról változatlanul fogalmuk sincsen. A körülöttünk élő népek hasonló cipőben járnak. Példa rá a hazájából méltatlanul elüldözött Va­szilij Akszjonov remek társadalmi szatírája (Tájkép papírból — Európa), amely azo­kat a társadalmi változásokat ábrázolja, amelyek készülőben vannak. Velociped motorlaboratóriumi mérnök elveszíti állását, egy félreértés folytán az ellenzék táborába sodródik. A KGB érdeklődni kezd utána, ám nem vállalja az együttműködést. Utcai autójavításból él, míg egy csetepaté tíz évre munka­táborba juttatja. Büntetését letöltve, útlevelet nyomnak a kezébe, Ameriká­ba utazik, ahol összejön régi barátaival, akik így vagy úgy jutottak ki New Yorkba. Életük alaposan megváltozott, Gi­zatullin mérnök autókereskedővé vedlett, a filozófus Protu­­beranc taxisként működik, a motorlaboratórium káderese szállodai portásként ácsorog, a filmzseni orosz szatócsbolt­ból él, a moszkvai avantgárd naplopó milliomos régiségke­reskedővé emelkedett, KGB-s ügynökök, tábornokok, rendőr­tisztek sorsuk alakulásával példázzák a „rendszerek” átjár­hatóságát, az emberi természet alkalmazkodó képességét, le­hetséges jövőképet festve a jelen számára. Gara János Színháztalálkozó Szegeden Jövő héten hétfőn megkez­dődik Szegeden a Szabad Színházak nemzetközi talál­kozója. A rendezvény házi­gazdája a Szegedi Színházi Páholy, a független színházak egyesülete. " Egy éve határoztuk el, hogy kihasználjuk földrajzi helyzetünket, valamint azt az előnyt, hogy egyetemi vá­rosban élünk — mondja a Páholy elnöke, Balogh József. — Az első találkozóra kik­re számítanak? — Elsősorban azokat a tár­sulatokat hívtuk meg az au­gusztus 15-ig tartó program­ra, akikről úgy tudjuk, jó színházat csinálnak. Jön Szó­fiából a Könny és Mosoly Színháza, Párizsból a Kerek Színház, Zentáról érkezik az az alkalmi társulat, amely­nek tagjai öt ország magyar színészeiből verbuválódtak. Sokan jelezték jöttüket a fő­városból. Például a Szár­nyak Színháza, az Utolsó Vonal és ott lesznek a sze­gedi színészek is. — Pénz nélkül semmi sem működik manapság. Ki segí­tette az egyesületet? — A Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatósága támo­gatott bennünket félmillió forinttal. V. A.

Next