Népszava, 1991. december (119. évfolyam, 282–305. sz.)

1991-12-10 / 289. szám

6 1991. DECEMBER 10., KEDD NÉPSZAVA Strindberg jobb, mint amilyen rossz Gyurkovics Tibor színházi levele Strindberg nagyságát talán a feneketlenül mély és büdös emberi életben nem fogjuk megérteni. Óriási televény, mélyen átkel az ember, de elvész is benne. Maga a téma, a fő téma, amit unos-untalan megragad — a nő, a szerelem, a nemek harca —, örök és soha be nem teljesülő, be nem teljesíthető téma, mint egy vezérmotívum az életszimfóniában, mely végighúzódik az egész muzsikán, hogy aztán csak az élettel együtt tűnjön el a megoldhatatlan semmiben. Strindberg is egy életen át birkózott vele, életében, írásaiban. Sikertelenül csaphatnánk ujjaira a fekete zongora fedelét. Közben újra s újra kíváncsiak vagyunk, hogy a mániákus, félőrült svéd (nézzük meg fényképét, mint valami kicicomázott ördög, aki félelmetes, ám mégsem lehet komolyan venni, mint önmaga kileskelő, kihallgató Poloniusát) szenvedélyes, téveteg, de mellbe lökő szókimondására. Talán túl őszinte volt. Ahogy mondják, a valóság nem elegendő a remekműhöz, valami álomszerűt, titokzatosat hozzá kell „csalni” a valósághoz, úgy az őszinteség — mely minden remekmű egyetlen lehetséges gesztusa — is kíván valami titokzatos többletet, fájdalmas mértéket, hogy igazi művészet legyen belőle. Strindberg ezzel nem törődött, legázolta a maga fröcskölő őszinteségével az embereket, beleokádta, fecskendezte a maga életét regény- és drámaalakjaiba — azok mégis nagyrészt tételes igazsághirdetők lettek a hús-vér figurák felemás csapdájában. Jó gondolat hát Strindberget bemutatni a színházban, jó gondolat a Radnóti Színházban Ibsen sikeres Nórája után elpengetni Strindberg „ellendarabját” a nőkről. A Bertha és Axel minden porcikájában felemás. Talán ezért is hiányzik belőle az egyértelmű átütő erő. Komédiának neveztetik, de nevetőizmaink vagy mosolyfintoraink bádogzörgéssel csikorognak Strindberg önkiforgató tételein. Tragikus, de maga Strindberg is igyekszik nevetségessé tenni saját és darabbéli tragédiáját. Ilyenformán nincs igazán „műfaja” a műnek. Mennyire kineveti az ember ezt az iskolás követelményt, ugyanakkor bebizonyosodik, ha nincs műfajkaraktere valaminek, a legelevenebb hangulatok és legérdekesebb drámai önmegalázások is szétforgácsolódnak a színpadon. Csehovot viszont hiába rakjuk komédiás vagy tragédiás skatulyákba — a maga öntörvényű jellege mindig érvényesül. Tudja, mit akar. Strindberg nem tudja. Strindberg mindent akar — kevesebb lesz tőle. Természetesen mindezt nem valami nagyképű irodalmi bölcsességként akarom elővezetni, hanem tűnődni, milyen nehéz feladatokat ró a rendezőre egy Strindberg. Ezen a csöpp színpadon mindent oda kell varázsolni — futkosást, bált, paraván mögül előugró meztelen férfiút, lesüllyedést, fölemelkedést, parázskályhát, festőállványt, nőbe öltöztető maskarát, férfihomlokot és fél-erotikát, hamvat és dühöcskét, kék harisnyát és fehér harisnyát, a századvég egész feminista és ellenpárti rekvizitumát, beltragédiát, csacskaságot, melodrámát, egészen a mellbedobó szentimentalizmus grand guignoljáig (milyen jó is volna egy valódi!). Meg kell mondjuk, maradékony színházi hangulatok szerepeltek a színpadon. Mindent összefogni, nem utolsó teljesítmény. Belső hangulattöredékek osonnak át a téren, csak az a bökkenő, hogy szinte képtelenség — az anyag miatt — egységes stílust diktálni az egységtelen Strindbergnek. A rendezés olyan akart lenni, mint Strindberg — aminél többet szerző talán nem is kaphat rendezőjétől —, ugyanakkor és ezáltal belekényszerült Strindberg, uram bocsá’, stílustalanságába. Ám óriási eredmény, hogy nem nyomtalan színpadi este. Akármilyen, de emlékezhető. Mindez szinte lehetetlen feladatokat ró a színészekre, hiszen ezt a strindbergi „rosszaságot” nehéz jól eljátszani, még ha jobb színészek vagyunk is. Így magukról nem lehet megállapítani saját értéküket. Talán senkiről, akikről gondolnánk, sem. Valamit borzasztó nehéz idézni svédül és hitelesen, és strindbergesen, mikor jóformán egyik módszer sem vezet eredményre, ha túl sok idézőjelet rakok és rakatok a színészekkel — karikírozom, ha egy az-egyben játszatok — belefúlok a strindberianizmusba. Ajaj. Jó, hogy eljátszották. Kell Strindberg, nem tudom, miért, főleg nem, hogy hogyan? Talán éppen így, hogy lássuk, milyen is ez a nagy-naiv, századriogató, a nőküzdelmeket fetisizáló, az írást gondolatba-filozófiába préselő, történetbukdácsoló, mániákus torzó, akinek még a tévedései, hibái is monumentálisak? Strindberg a színpadon — eredeti címén a „Pajtások”, fél-nők, fél-férfiak —, persze, és Strindberg saját, fúriás szerelmi önmarcangolása. Igen. Nem volt olyan rossz, mint amilyen lehetett volna. Tóth Ildikó és László Zsolt Szexszimbólumok a Csókban Tárlatra invitál az ékszertervező ötvösművész, Tallián Zsóka. A szexszimbólumok kiállítás helyszíne a Váci utcai Csók István Galéria. — Merész vállalkozás karácsony táján fallikus nyakbavalókat, a gyönyör kapuját ábrázoló fülbevalókat bemutatni. — Vállalom a veszélyt. Nem ez az első tárlatom a Váci utcaikiállítóteremben. Az előzőekben Aranykor címen arany ékszereket és Talizmánok címen hordható, ezüst dísztárgyakat mutattam be. A most közszemlére kitett ékszerek egy valóságos szép szerelem testet öltő gyümölcsei. Mindig is vonzott a kultikus világ. A férfi —nő kapcsolat örök időktől fogva érdekelte a művészeket. Én ezt a kifejezési formát találtam. — Honnan a vonzódás az ékszerekhez? — Édesapám alkotó- és restaurátor-műhelyében lestem el a művesség alapjait. Többször elutasítottak a főiskolai felvételeken, kitanultam az ötvösszakmát, és elutaztam Bergamóba és Milánóba tanulni. Feledhetetlen tanulmányút volt. — Ha már Itáliáról esik szó, a neve olaszt jelent. — Őseim valaha Mátyás hitvesével jöttek az országba. Bár néhány évig voltam feleség Amerikában, és bejártam a világot, mégis itthon érzem magam otthon. Igazi érzelmi kapcsolatok nélkül nem tudok alkotni. — Először ezüsttel, aranynyal dolgozott. Ezek a klipszek, kitűzők és láncok más anyagból készültek. — Gyurmaszerű, könnyen formálható az alap, amelyre kagylót helyeztem, és aranyozott rézlemezbe ágyaztam valamennyit. Évtizedek múlva sem kopik meg a fényük, vagy a színük. — Első hallásra kissé bizarr dolog ilyen díszekkel ékesíteni a nőt, de figyelemfelkeltő. — Épp ezt akartam. Ezért képzeltem szokatlan női testtájakra is, úgymint a hasra vagy akár a combra. Keleten ez szokványos dolog, nekünk idegen. A vevők, a látogatók fantáziájára bízom kedves tárgyaimat. — A tárlatot ma este Bródy János nyitja meg. — Régi barátság fűz hozzá. Zenés invitálás lesz mindazok számára, akik mától, december 24-ig meg akarják nézni az ékszereimet. V. A. Egy perc Pethő Lászlóval Apokorban Új balettigazgatója van a Fővárosi Operettszínháznak, Pethő László személyében. Valójában csak a titulus új, a táncos-koreográfus-pedagógus régen otthonos a Nagymező utcai színházban. — Két zenész színház tagja egyszerre. Gondolom, az operaházi magántáncos nem adta fel szerepeit az új munkakör miatt? — Nem, erről szó sincs. Nálam már beköszöntött az apák kora. Továbbra is táncolom az öreg gavallért A csodálatos mandarinban, a Hattyúk tava nevelőjét, a Giselle-ben a herceg apját. Ezek olyan karakterszerepek, hogy bármennyire is közel a nyugdíj — amire lélekben már készülődöm — még nekem valók. A tanítás nem áll távol tőlem, szívesen foglalkozom az új generációval, csak épp nem ígérhetek nekik semmit. — Hogyan fogadták új beosztásában az operett vezetői? — Egyenrangú félként. Büszke vagyok arra, hogy a színház vezetőivel egyetértésben címzetes magántáncosokat neveztünk ki. Ez az elismerés már kijárt az itteni művészeknek, így Szamosi Juditnak, Pattantyús Anikónak, Serlei Ivánnak, Szabó Tibornak és Király Sándornak. Majdnem 40 tagú most az együttes, néhány fiú még elkelne. — Úgy hírlik, ön a Táncművészeti Főiskola Művészeti Tanácsának is tagja. Gondolom, könnyebben jut az utánpótlás közelébe. — Ez igaz, de aránylag ott is kevés a rátermett fiú. Férfitáncos nélkül igen nehéz koreografálni. Úgy, hogy valóban szívesen vennénk, ha kopogtatnának a jövő táncosai nálunk. Revüszínházat szeretnék kialakítani. Egyelőre kézzelfoghatóbb és közelibb, hogy megcsináljam Gershwin-estemet az Operettben. Az Egy amerikai Párizsban című műre és az F-dúr zongoraverseny zenéjére szeretnék táncjátékot koreografálni. Várhegyi Andrea — Vagy a király mulat, vagy senki se mulat! Giuseppe Verdi 1851 elején tette ezt a kijelentést, amikor is Carlo Martello, a Közrendészeti Felügyelőség feje azt tanácsolta neki, hogy változtassa meg legújabb operája egyik főszereplőjének a nevét és tulajdonságait, de legfőképpen a rangját. Az opera librettója ugyanis Victor Hugo A király mulat című drámájának alapján készült, amely I. Ferenc francia király udvarában játszódik. Az élvhajhász, gátlástalan uralkodó még a saját bolondjának a lányát is elcsábítja: öntelt, hatalmaskodó, gyűlöletes figura. Verdi először hallani sem akart a változtatásról. Aztán mégis tárgyalásokba bocsátkozott, hogy mentse a menthetőt. Végül is a következő kompromisszum született: meg kell ugyan változtatni a cselekmény helyét és korát, de az I. Ferenc helyére kerülő uralkodó maradhat kéjenc és államának abszolút ura, még ha nem is királyi rangban. A lényeget tekintve tehát Verdi győzött, hiszen neki az volt a fontos, hogy az abszolutizmust tegye még gyűlöletesebbé. S hogy ez a győzelem kompromisszumok árán született? Nem árt, ha az alkotói karakánság olykor józansággal is párosul. Erről én azt vallom, amit Váci Mihály: „Nem hittem én az elnyomott zsenikben: / ki tenni akart — az tehetett itten!” Cenzúrára, eszmei terrorra mindig is a középszerű hivatkozik. A komoly formátumú alkotó a legkilátástalanabb körülmények között, akár kompromisszumok árán is megtalálja a módját annak, hogy mániáit világgá kiáltsa, hiszen — ahogy Goethe hirdette, csak korlátok között mutatkozik meg, ki a mester ... A hűséget, az elvi töretlenséget a szamarak csökönyösségével összetéveszteni bizony dilettáns vonás. Azokra jellemző, akik valamiféle tartásnak hitetett pózolással igyekeznek észrevehetővé tupírozni gyengécske, a szürke jelentéktelenségbe mosódó műveiket. A nagy alkotó pontosan tudja, hogy mennyit engedhet annak érdekében, hogy a lényeg érintetlen maradjon. Az arányérzéknek ez a jó ízléssel és nemes ravaszsággal dúsított változata teszi többek között a zsenit zsenivé. Mindenesetre I. Ferenc király mantuai herceggé fokoztatok le. Mindegy. Így is utálta mindenki — és benne az abszolutizmust. És Verdinek a Habsburgok urailta Észak-Itáliában ez volt a legfontosabb. Az operának végül is Rigoletto lett a címe. Bemutatójára 1851. március 11-én a velencei Fenice (Phoenix) Színházban került sor. A siker óriási volt. Mindenki megértette a mester üzenetét. Egy szép Rigoletto-felvétel érkezett most hozzánk. A bolond szerepét a nagyszerű Piero Cappuccilli, a mantuai hercegét Placido Domingo alakítja, a rá jellemző eleganciával, kifejező és karakterformáló énekléssel. Ileana Cotrubas sem marad el a két „nagyágyú” mögött. Ha nem is király az, aki mulat a jogon, erkölcsön, emberségen — mi ma is tudjuk, hogy kikkel kell behelyettesíteni. Baranyai Ferenc Kompromisszum Placido Domingo TELEVIZIÓNNK Gyere, mesélj! A „Lánc, lánc, eszterlánc” véglegesen elavult gyermekdalocska. Legfeljebb kiscsoportosok járnak rá láncban, kéz a kézben az óvodában. A láger ennél modernebb. Másfajta kézfogásról szól. Pénzem fogta a kezemet, bekötött szemmel vezetett, oda, ahol a legtöbbet teszik hozzá.’’ Kicsinyek és alig serdülőik! Ne hagyjátok, hogy apuka és anyuka elherdálja a pénzt, amelyet rátok keres! Jövőtök, boldog jövőtök nem az őseitek kezében van, hanem a bankban! Azt hiszem, ez az első olyan magyar reklám, amely nemcsak felhasználja a gyermeket, hanem egyenesen célba veszi. Fülbemászó dallammal és ügyelve a hagyományos szürreális fantáziára. A televíziózás kezdetén, még értelmes felnőttek komolyan aggódtak a gyermekek lelkéért, még harcba szálltak a korai szellemi elsivárosodás ellen, s mégmaga a televízió is meseszerű meséket sugárzott, viszonylag tapintatosabban közelített az ifjú korosztályhoz, mint a felnőttekhez. Ma már senki sem beszél róla, a pedagógusok sem kongatják rémülten a vészharangot, sőt, el tudom képzelni, hogy lesz olyan óvónő, aki a „Lánc, lánc, eszterlánc” helyett a „Pénzem fogta a kezemet” játékra tanítja a kicsinyeiket. És miért ne tenné? Hiszen minden jel arra mutat, hogy ilyen világ elé nézünk, s nagy pedagógiai baklövés volna, ha erre idejekorán nem készítenénk fel a gyermekeinket. Miben áll a felelősségünk: a realitások durva magyarázatában, vagy abban, hogy minél hosszabbra nyújtsuk az ártatlanság korszakát? Amatőrhöz illő kérdés. Mint ahogyan a televíziózás kezdeti korszakában az úgynevezett ifjúsági műsorok is — noha jobbára képzett pedagógusok készítették azokat — „amatőr" színvonalon mozogtak. Mennyivel professzionistább a „Három kívánság”, egy igazi lemezlovassal, aki ugyanúgy süketes, mintha diszkóban volna, s eszébe sem jut, hogy alkalmazkodjék egy fantáziadúsabb, érzékenyebb, szemétre és értékre egyformán fogékony közönséghez. Mit tesz a lemezlovas? Lehetséges, hogy hosszú távon saját szakmája ellen dolgozik: mire felnő a gyermek, addigra megutálja a tömegkultúrát. Ez a jobbik eset. David Riesman A Magányos tömeg című szociológiai munkájában egy tizenkét éves lány válaszol kérdéseire. „Én jobban szeretem Supermant, mint a többieket” — mondja. „Batman nem tud repülni, és ez nagyon fontos.” Szeretnél repülni? — kérdezi a kislányt. „Igen — feleli —, de csak akkor, ha más is tudna, mert különben túlságosan feltűnő volna.” Ezek után Riesman logikusan azt állítja, hogy az eltömegesedés következtében az ismert mondóka: „Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte” stb. úgy alakult, hogy mindegyik ujjacska elment vadászni, mind lő nyulat, mind megsüti és mindenki eszik belőle. Ez a jóléti társadalom. A magyar televízió „mesevilága” egyáltalán nem ilyen konkrét. Ellenkezőleg. Azzal, hogy az amerikai mesevilágot hozza el, úgy tesz, mintha holnap „ti kicsinyek” eljuthatnátok a Kánaánba. Mert „Pénzem fogta a kezemet...” — mondja a dal, de már a gyermek sem azt kérdezi: „hol az a hely?”, hanem, hogy „hol az a pénz?” Egyszóval: „Álmodik a nyomor”. És ehhez bizony jó humorérzék kell. David Riesman azt állítja, hogy az amerikai gyermek „hat-hétéves korában megszűnik magához beszélni, nem talál ki dalokat és nem álmodik ellenőrizhetetlen álmokat.” Mindez, szerinte a tömegkommunikáció, a televízió következménye, elsősorban. Ha cinikus volnék, azt mondanám: jó az amerikai gyereknek. Nincs lényeges ellentmondás a mesék, az álmok és a realitások között. Nálunk ez veszélyesebb. Mi még azt is el akarjuk hitetni gyermekeinkkel, hogy a „terülj, terülj, asztalkám” igazságosabb társadalmi elosztásról beszél, mint a bankbetét, de ugyanakkor a legkisebb fiú szerencséje nem csoda, nem erkölcsi igazságtétel, hanem a modern közgazdaság alaptézise. _ „ „ Kétségkívül nagy dilemma. Mi a teendő? A közbülső megoldás. Kiabáljon a lemezlovas. Dobjuk fel gyermekeink szívét a Sztárok kicsiben ízléstelen vetélkedőjébe, tanulják meg minél előbb, hogy Piroska és a farkas története nem esti mese, hanem izgó horror, amelyből Roman Polanski is csak módjával mert meríteni. . . Kovács Jula Gondolat-Patika Az igényes kiadványok olvasóinak egyre gyakrabban van alkalmuk örülni. A sokszor emlegetett nehéz könyvkiadási helyzetben is most, karácsony táján több könyv látott napvilágot, amit szívből ajánlhatunk. A Gondolat Kiadó Singer önéletírása után saját kezűleg válogatott novelláival ismerkedhetünk a Rövid péntek című kötetben. Kant, Hippokratész, Cs. Szabó László írásaival is találkozhatunk a könyvesiboltokban, de megjelent Boorstin nagy Amerika története és Gilbert Zsidó történelmi atlasza is. Igazi Gondolat-Patikával is gyógyíthatjuk magunkat, hiszen ez az összefoglaló címe az új sorozatnak, amelyben a Fejfájás, a Megfázás és az Asztma és szénanátha természetes gyógymódjaiból kapunk ízelítőt. Végül igazi karácsonyi ajándék a gyerekeknek Gyárfás Endre Varázsgombóc című meseregénye, amelynek hangjátékváltozatát december huszonnegyedikén sugározza majd a rádió. Sz. Z. I.