Népszava, 1992. március (120. évfolyam, 52–77. sz.)
1992-03-02 / 52. szám
NÉPSZAVA 1992. MÁRCIUS 2., HÉTFŐ Magyarország felkészül az EK-tagságra . A portugál és a magyar kormnyfó nemzetközi sajtóértekezlete Az Európai Közösség nem zárt klub, és Magyarország joggal bízhat abban, hogy az EK teljes jogú tagja lehet — jelentette ki budapestinemzetközi sajtóértekezletén a portugál kormányfő. Aníbal Cavaco Silva, aki ebben a félévben az EK soros elnöke, aláhúzta, Portugália nem támaszt kifogást a magyar belépéssel kapcsolatosan. Elmondta, hogy az EK júniusi lisszaboni csúcsértekezletén készül stratégiai döntést hozni arról: a közösségi együttműködés elmélyítésének avagy az EK kibővítésének adjanak-e prioritást. Rámutatott, hogy a március elsején életbe lépett ideiglenes társulási megállapodásunk fontos lépés a teljes jogú tagság felé. Cavaco Silva elmondta: itteni tárgyalásai megerősítették abban, hogy Magyarország jó kapu lehet Portugália számára Közép- és Kelet-Európa felé, értékesnek találják a volt szovjet piaci ismereteinket. Portugália ezért is számít Magyarország közreműködésére azon a májusi lisszaboni tanácskozáson, ahol — a washingtoni FÁK- konferencia folytatásaként — arról tárgyalnak majd, milyen közép- és hosszú távú programokkal támogassa a Nyugat a volt szovjet tagköztársaságokat. Antall József magyar kormányfő bevezetőjében mindenekelőtt azt emelte ki, hogy hazánk, amely két válságövezettel, a volt Jugoszláviával és a FÁK államaival is határos, különösen érdekelt Európa biztonságának megszilárdításában. A magyar kormányzat fontosnak tartja a NATO fenmaradását, az amerikai jelenlétet Európában. Az európai integráció és a transzatlantizmus közös vállalásában — mint a tárgyalások is megerősítették — egyetért a magyar és a portugál diplomácia. Magyarország stabil, megbízható, kiszámítható tagja kíván lenni az európai népek családjának, s azt reméli, hogy 1995 és 2000 között az Európai Közösség teljes jogú tagjainak sorába léphet — mondta Antall József. Ehhez egyrészt az kell, hogy az EK túljusson saját belső problémáin, másrészt viszont elengedhetetlen Magyarország felkészülése, az intézményrendszer és a gazdaság felkészítése a csatlakozásra. Kétoldalú kapcsolataink tekintetében a magyar kormányfő reméli, hogy az évi tízmillió dollár alatti kereskedelmi forgalom fellendülhet. Jelezte készségünket, hogy keressük az együttműködés módozatait egyebek között Afrika déli felén, ahol Portugália szerepe és befolyása ma is jelentős. Magyarország ennek révén remélne hozzájutni 28 millió dolláros angolai és mozambiki kinnlevőségeihez. Egy portugál tudósító kérdésére, vajon álomnak vagy reális lehetőségnek tartja-e az 1995-ös magyar csatlakozást, Antall József emlékeztetett arra, mennyi megvalósíthatatlannak tűnő álom lett valósággá térségünkben, a VSZ és a KGST felszámolásától a berlini fal leomlásáig. A portugál kormányfő sem tartotta irreálisnak a magyar várakozásokat, ugyanakkor jelezte, hogy a sorban az elsők a felvételüket kérő fejlettebb államok, Ausztria, Svédország, s valószínűleg Finnország lesznek. Elképzelhetőnek tartotta ugyanakkor, hogy az EK-államok belpolitikai problémái (több kormány is a közelgő választásokra koncentrál) átmenetileg lelassíthatják az integrációs folyamatot. (elekes) RMDSZ-kongresszus május végén A helyhatósági választások eredménye A Romániai Magyar Demokrata Szövetség két kongreszszus közötti vezető testülete, az országos küldött tanács szombaton késő este befejezte nagyváradi tanácskozását. A küldöttek úgy döntöttek, hogy az RMDSZ rendkívüli kongresszusát május végére hívják össze. A kongresszust mindenképpen az általános választások előtt kívánják megtartani. A küldött tanács határozott a kongresszus napirendjéről. Az ülésen éles viták tárgya volt, hogy formálisan még nem is létező platformok képviseltethetik-e majd magukat a kongresszuson. Olyan elvi döntés született, hogy a létrejövő platformok szavazati jog nélkül, megfigyelőként jelen lehetnek küldötteik révén, de programot a kongresszuson nem terjeszthetnek elő, azokat március 15-ig az RMDSZ országos titkárságához kell eljuttatniuk. A romániai helyhatósági választásoknak — az üresen maradt polgármesteri székekért vívott — második fordulójában a Nemzeti Megmentési Front az urnákhoz járuló 6 565 480 választó közül 2 494 390 (38 százalék) szavazatát kapta meg országos összesítésben, amellyel 617 polgármesteri mandátumot szerzett. Vagyis az első forduló után betöltetlenül maradt 1556 tisztség 39,7 százalékát. A központi választási bizottságnak a Rompres hírügynökség által ismertetett összesítése szerint az ellenzéki (14 pártot és mozgalmat) tömörítő Demokratikus Konvenció 1 941 692 választó voksát kapta (29,6 százalék), amellyel 151 polgármesteri posztot nyertek el jelöltjei, ez pedig a második fordulóra nyitva maradt polgármesteri tisztségek 9,7 százalékát jelenti. Honecker-ügy Kinek a vendége? Mihail Gorbacsov tisztán emberi szempontból úgy véli, hogy Erich Honeckert (a Moszkvában orvosi kivizsgálás alatt álló volt keletnémet vezetőt, akinek kiadatásához Bonn változatlanul ragaszkodik) nyugton kell hagyni — jelentette ki az egykori szovjet elnök a Bild című lapban. Diplomatikusan megismételte, amit Borisz Jelcin mondott novemberi németországi látogatásakor („Honecker Gorbacsov vendége, semmit sem tehetek”), csak fordítva: „Honecker Jelcin vendége, neki kell döntenie”. Gorbacsovot a német lap munkatársa abból az alkalomból kérdezgette, hogy a jövő héten Németországba látogat. A legmagasabb szinten fogadják Bonnban, Münchenben, a leghíresebb sörcsarnokban, a Hofbrauhausban részt vesz a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) hagyományos, a böjti időszakot bevezető halétkezésén. Ázsiai biztonság Melyik konfliktus az igazi? Pekingi helyzetelemzések szerint a csendes-óceáni és ázsiai térségben, a változó erőviszonyok ellenére, a stabilitás jellemző. A Kínai Nemzeti Kutatási Központ tudósai szerint a korábbi szovjet—amerikai— kínai stratégiai háromszög helyett most a Moszkva, Washington, Peking és Tokió közötti kapcsolatoknak lesz meghatározó jelentősége. Szerintük a legkomolyabb problémát az Egyesült Államok és Japán között egyre mélyülő gazdasági ellentétek okozzák. Hatásuk gazdasági és politikai téren, valamint a térség katonai egyensúlya tekintetében, egyaránt kiszámíthatatlan. Ez a helyzetelemzés meg sem említi a kínai—tajvani viszonyt, amelynek esetleges elmérgesedése, számos amerikai szakértő szerint könynyen fegyveres konfliktushoz vezethet. A Newsweek magazin részletesen foglalkozott, a fogalmazása szerint, robbanásveszélyes helyzettel. Tajvanon az emberek többsége úgy véli, Peking támadást indítana, ha végleg elveszne a remény, hogy Tajvan valaha is visszatér az „anyaországhoz”. „Mielőtt az invázió mellett dönt, Teng Hsziao-pingnek rá kell jönnie, hogy könnyen rajtaveszthet” — mondta egy amerikai hadügyi tisztviselő. Valóban, hiszen bár Tajvan csak feleannyi (háború esetén körülbelül 2 millió főnyi) katonasággal rendelkezik, mint Peking, haditechnikája viszont jóval fejlettebb a kínainál. Tajpej csillagászati összegeket — évi 620—680 millió dollárt — áldozott modern amerikai fegyverek vásárlására. A tajvani vezetés a katonai készenlét ellenére óvakodik bármely elhamarkodott lépéstől. Nem biztos afelől, hogy a baráti országok — elsősorban az amerikaiak — hogyan reagálnának egy súlyos válság kirobbanására. Ezt annál is nehezebb kiszámítani, mert az amerikaiak figyelmét jelenleg a „pályánmaradás”-nak, vagyis a csendes-óceáni és ázsiai jelenlét fenntartásának biztosítása köti le. Richard Cheney amerikai védelmi miniszter ezzel kapcsolatban a minap úgy nyilatkozott, hogy Amerika számára nagyon fontos, hogy növelje gazdasági érdekeltségét a csendes-óceáni szigetvilágban. Ennek védelme indokolja, hogy az USA-nak jelentős hadsereget kell állomásoztatnia a térségben. Szakértők szerint nemcsak anyagi érdekeltségek védelméről van szó. Mint mondották, az Egyesült Államok felelős a gyenge hadsereggel rendelkező Japánért is. Tokió növekvő katonai költségvetése immár harmadik legnagyobb a világon, de Japán még mindig nagymértékben függ az amerikai katonai segítségtől. Ennek a U. S. News and World Report című hetilap szerint nemcsak geopolitikai okai vannak. Akira Hiyashi japán védelmi miniszter maga is kijelentette: a szigetország nem lenne képes önerejéből megvédeni területét, ezért biztonsága érdekében rászorul az amerikai—japán védelmi együttműködés fenntartására. Tokió évente 500 millió dollárt fizet a térségben állomásozó amerikaiakért. „Így alakult ki az a visszás helyzet — jegyezte meg Kenneth Pyle, a washingtoni egyetem Japánszakértője —, hogy az amerikai haditengerészetnek többe kerülne egységeinek hazai fenntartása, mint Yokoszukában.” Hozzátette: Amerika egy gazdaságilag és technológiailag Japán dominálta régió számára tart rendet, ezzel rendkívül nagy előnyt biztosít vetélytársának. Mindebből világosan látszik, hogy a japán—amerikai viszony távolról sem fenyegeti annyira a térség biztonságát, mint (a kínai helyzetértékelésben meg sem említett) pekingi—tajpeji konfliktus elmérgesedése. Lénárt Attila HÉTRŐL NYOLCRA Boros László Szociális suhanórepülés ? A tömeges elszegényedésnél aligha fenyegethet nagyobb veszély egy modern parlamentáris demokráciát. Egyrészt azért, mert politikai rendszerként is könnyen destabilizálódhat, ha túl sok elégedetlenséggel aknázza alá magát. Másrészt viszont, semmilyen politikai hatalom vagy annak az ideológiája se ér egy fabatkát se, ha csak intézményrendszereket és eszmerendszereket képes létrehozni és uralomra juttatni, viszont azokat nem eszköznek, hanem célnak tekinti, minden állampolgár lehető legnagyobb jólétével ellentétben. Pedig se a demokrácia, se a piacgazdaság nem önérték. Mindkettő sok eredendő gonddal megvert, szisztematikus kerete csupán egy esetlegesen boldogabb életnek. Viszont tény (a modern kor történelme legalábbis ezt látszik tanúsítani), hogy saját műfajukban nem találtak jobbat náluk. E két kulcskategória értelmezéséhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy hasznosságuk érvényre juttatásához sok-sok feltételre van szükség. Ezért a valóban sikeres országokban lényegesen árnyaltabban kezelték őket, mint egyelőre ezt nálunk teszik számosan azok közül is, akik felelős döntéseket hozhatnak. Mindezt azért bocsátottam előre, mert számos, érintkező szakmai területeken dolgozó kollégával együtt döbbenten szemléljük azt a cinikus dilettantizmust, amellyel kormányzatiés egyes parlamenti pártoknál funkcióban lévő), döntéshozók „koncepciókat” alkotnak, és konkrét határozatokat hoznak nagy tömegek elemi létfeltételeit alapjaiban befolyásoló szociális kérdésekben. Ennek a szükségelt célokhoz képest „negatív tartalmú” normaalkotásnak több formája is kibontakozni látszik. Az egyik a nyíltan költségvetés-apologeta típus, amely szemrebbenés nélkül megy el bármely csoport elnyomorodása mellett, ha a költségvetést hivatalból védő tárca így látja helyesnek. A másik a melldöngető fajta, amely azt sejteti, hogy azon a döntési fórumon, milyen érzékenyek a szociális kérdésekre, miközben látványosan juttatott morzsák „háta mögött" nagy nyomorképző elvonásokat valósítanak meg. De a legvérlázítóbb az alattomos, rejtőzködő csapda, amely csak akkor válik láthatóvá, amikor már foglyul ejtette a maga áldozat tízezreit. Utóbbinak egyik klasszikus és botrányos díszpéldányával találkozhattunk február első hetében, amikor robbant az átmeneti törvénynek becézett, jogalkotási torzszülöttben elhelyezett egyik bomba (még lesz néhány!). Mi más, ha nem cinizmus az, ahogy lehetetlen helyzetbe hozták a munkavégzés szünetelésekor munkanélküli-járadékra jogosult tsz-tagokat? Mert az egy dolog, hogy ellenérdekű félként valaki szét akarja verni a szövetkezetekben rejlő, maradék termelési potenciált is, és egy egészen más ügy az, ha ennek egyik szeleteként a legkiszolgáltatottabbakba rúg bele. Pedig az efféle akciók nélkül is robog a szegénység úthengere olyanok felé is, akik néhány évvel ezelőtt (évtizednyi munkahelyi múlttal és a szükséges végzettséggel a hátuk mögött) rémálmaikban sem gondoltak arra, hogy a megfelelő képesítés és a becsületes munka se védi meg őket az ellehetetlenüléstől. Amikor az érdekükben szót emelünk, korántsem a leépítések és elbocsátások szakmai hátterét firtatjuk. Sokkal inkább a közeljövő perspektíváiról, a halmozódó problémák tehetetlenségi erejéről van szó. Mert, ha valami elkerülhetetlen, akkor úgy kell rá készülni, és úgy kell vele bánni, mint ami szükségszerűen bekövetkezik. Ugyanis, az ismét csak cinizmus, ha a folyamat tényleges veszteseinek a segélykiáltásaira széttárt kezekkel és felhúzott vállakkal azt a választ adják, hogy ennek most így kell lennie, de, ha az érdekükben szólók azt firtatják, hol késik a szociális korrekció, akkor megint a tehetetlenség reakcióit kapják. Az ily módon gyülemlő feszültségekből valami elérhette a kormányzati szinteket is, hiszen a hónap utolsó hete hozott egy fontos fejleményt: mellékesen emlegetett perifériális jelenségből hivatalos kérdéssé nőtte ki magát a már járadékra sem jogosult munkanélküliek vészes ütemű szaporodásának a problémája. A megoldásnak szánt variáció természetesen (?) csak átmeneti, és éppen a szociális törvény megalkotásáig marad érvényben. Túl azon, hogy ezekkel a négyezer forintokkal csak nagyon kevés probléma enyhíthető, az igazi gond a szociális törvény hiánya. Bár a megszülető jogszabály elé se tekintek minden aggodalom nélkül, azt a tényt, hogy még mindig csak készül, nagyon veszélyesnek tartom. Ha valaki olyan térségekben (és főleg ezek falvaiban) jár, ahol nemritkán 50 százalék feletti a munkanélküliség, ráadásul az érintettek egyharmada már kiesett az ellátásból, ott már nem is az egyéni leszakadtság képe csapja mellbe, sokkal inkább a klíma. A reménytelenség és tehetetlenség hangulata pedig nem a demokrácia gyermekeinek a bábája. Ezért intézményesült cinizmus hatalmas politikai energiákat lekötni ideológiai vitákra és személyzeti problémákra, miközben az előre látott szociális lejtő kezelésének első számú jogszabályát még mindig csak „aszalják”. Az elmúlt hét politikai főcímei között is sokkal tisztességesebb dolog lett volna azt „slágereztetni” a sajtóval, hogy esetleg az összes munkáltatói és munkavállalói érdekképviselet, valamint a különböző tudományos koncepciók képviselői milyen költségvetési és vállalkozásélénkítési megoldásokkal rukkoltak elő egy új szociális törvény gazdasági hátterére tett javaslataikban egy széles körű, nyilvános vitában. De mivel ilyen vita nincs, marad a félelem: a magyar szociális rendszer lebegő mozgásának ereszkedő tendenciája nem csaphat-e át zuhanórepülésbe? És mivel ilyen vita nincs, a főcímekben maradnak a hírek azokról az országot meglehetősen lejárató erőlködésekről, amelyek különböző személycserék, netalántán bírósági vezetői pályázatok befolyásolására irányultak. Nyugdíjasok a nyugdíjakról (Folytatás az 1. oldalról.) díjakat egységesen 800 forinttal, a 15 ezer 380 forint fölöttieket pedig 2 ezer forinttal akarják emelni. Hát most már én is azt mondom, hogy álljon meg a menet! Miért nem az alacsony nyugdíjakat javítják föl egy kicsit? Azt javasolnám, ha meghallgatnának, hogy most csak az alacsony nyugdíjakat emeljék fel 10 ezer forintra, szeptemberben pedig mindenki kapjon emelést. Ez a variáció senkinek sem jutott eszébe? Lehet, hogy azért, mivel akinek 60—70 ezer forint a fizetése, nem tudja átérezni, mi az a nélkülözés? Ennyi pénzért én is elücsörögnék a parlamentben. Ráadásul heteken keresztül. KIS ZOLTÁN: „Disznóság az, amit a kormány akar. Az apám 6 ezer 800 forintos nyugdíjat kap 1976 óta. Amit tudunk, segítünk rajta, de hát mi is nagyon szerényen élünk. Az a véleményem: a tisztesség azt kívánná meg, hogy a szegény idős emberek kapják most a 2 ezer forintos emelést, a 15 ezer fölötti nyugdíjból élők pedig a 800 forintot.” TÓTH JÁNOSNÉ: „Harminckét évig dolgoztam, ma 6 ezer 800 forint a nyugdíjam. Azt kívánja talán a kormány, hogy mielőbb pusztuljak el? Mert ha csak 800 forint emelést kapok, nem leszek képes megvenni a havi gyógyszeradagomat. Tíznaponta 70 forint az orvosságom, a 49 négyzetméteres lakásom havi rezsije a fűtéssel együtt 5 ezer 500 forint. Tudom, hogy kevés pénze van az országnak. De akkor miért költik el olyanra, aminél fontosabb is van? Minek az a sok párt, a sok vezetővel, akik milliókat emésztenek a közösből?” BARTHA FERENCNÉ: „Huszonhét évig dolgoztam, először a vasiparban, majd a könnyűiparban, de megbetegedtem, és leszázalékoltak. 5 ezer 612 forint a nyugdíjam, pedig két fiút neveltem fel ennek a hazának, akik hozzám hasonlóan nehezen élnek ebben a cudar világban. Kérem szépen, mondja meg, aki tudja, hogy mit csináljak? Ötvenöt évesen pusztultak éhen? Ugye tudják a képviselő urak, hogy csupán 1 liter tej 26 forint, 1 kilogramm kenyérért pedig 36 forintotkell fizetni. Miből?” SOÓS BÉLÁNÉ: „Türelmetlenül várom a képviselők bölcs döntését. Hinni szeretném, hogy meggondolják magukat, és nem veszik a szívükre a sok millió nyugdíjas éhenhalását.” CSOMÓ ISTVÁNNÉ: „Óvónő vagyok, de megtanultam a gyors- és gépírást is. ötven évig dolgoztam, az utolsó tíz évben mint nyugdíjas. Egy éve már, hogy a Mafilmnél nem tudnak munkát adni, kell a hely a fiataloknak. Amíg ott lehettem, 6 ezer forinttal egészítettem, ki a 6 ezer forintos nyugdíjamat. Megtakarított pénzem elfogyott, nem tudom mit tegyek. Elromlott a gázbojlerem, 30 ezer forintba kerülne az új beszerelése. Nemhogy arra nem futja, de lassan már a rezsit is alig tudom kifizetni.” LUKÁCS ISTVÁN, Mezőkeresztes: „A jelenlegi nyugdíj-megállapítás nem igazságos, hiszen az infláció mindenkit egyformán érint. Ezért nem helyes a nyugdíjak százalékos felemelése. Azt javasolnám, hogy az alapnyugdíj 10 éves munkaviszony után a mindenkori minimálbér legyen.” DR. MASZTIS GYÖRGY, Budapest: „A személyi igazolványok bevezetése előtt a nyugdíjasok nyugdíjszelvényükkel igazolták jogosultságukat az egészségügy igénybevételére. Miért nem ezt a gyakorlatot folytatjuk? Megtakaríthatnánk a biztosítási igazolványok előállításával járó költségeket a 2,6 millió nyugdíjas esetében. Százmilliókat jelentene ez évente.” BERTALAN IMRE, Zalaegerszeg: „Nagyon helyes, hogy a régi nyugdíjak karbantartását javsolják. Az infláció mindenkit egyformán érint. Én azt tartanám megfelelőnek, ha minden nyugdíjat egyformán, nem százalékosan, hanem fix összeggel emelnék.” VALTER KATALIN, Budapest: „Az özvegyi nyugdíjasoknak az a kívánsága, hogy a jövőben — a saját jogú nyugdíjuktól elkülönítve — 33 százalékos özvegyi nyugdíjat is kapjanak, antidemokratikus, biztosításellenes és a saját jogú nyugdíjasokkal szemben antiszociális.” Íme egy csokor a nyugdíjasok véleményéből. Reméljük eljut a képviselőkhöz is, mielőtt megnyomják a szavazógombot a t. Házban. Nógrádi Tóth Erzsébet 3