Népszava, 1992. március (120. évfolyam, 52–77. sz.)

1992-03-02 / 52. szám

NÉPSZAVA 19­9­2. MÁRCIUS 2., HÉTFŐ Magyarország f­elkészül az EK-tagságra . A portugál és a magyar korm­­nyfó nemzetközi sajtóértekezlete Az Európai Közösség nem zárt klub, és Magyarország joggal bízhat abban, hogy az EK teljes jogú tagja lehet — jelentette ki budapesti­­nem­zetközi sajtóértekezletén a portugál kormányfő. Aníbal Cavaco Silva, aki ebben a félévben az EK soros elnöke, aláhúzta, Portugália nem tá­maszt kifogást a magyar be­lépéssel kapcsolatosa­n. El­mondta, hogy az EK júniusi lisszaboni csúcsértekezletén készül stratégiai döntést hoz­ni arról: a közösségi együtt­működés elmélyítésének avagy az EK kibővítésének adjanak-e prioritást. Rámu­tatott, hogy a március else­jén életbe lépett ideiglenes társulási megállapodásunk fontos lépés a teljes jogú tagság felé. Cavaco Silva elmondta: itteni tárgyalásai megerősí­tették abban, hogy Magyar­­ország jó kapu lehet Portu­gália számára Közép- és Ke­­let-Európa felé, értékesnek találják a volt szovjet piaci ismereteinket. Portugália ezért is számít Magyarország közreműködésére azon a má­jusi lisszaboni tanácskozáson, ahol — a washingtoni FÁK- konferencia folytatásaként — arról tárgyalnak majd, mi­lyen közép- és hosszú távú programokkal támogassa a Nyugat a volt szovjet tag­köztársaságokat. Antall József magyar kor­mányfő bevezetőjében min­denekelőtt azt emelte ki, hogy hazánk, amely két vál­ságövezettel, a volt Jugo­szláviával és a FÁK államai­val is határos, különösen ér­dekelt Európa biztonságának megszilárdításában. A ma­gyar kormányzat fontosnak tartja a NATO fenmaradá­­sát, az amerikai jelenlétet Európában. Az európai in­tegráció és a transzatlantiz­­mus közös vállalásában — mint a tárgyalások is meg­erősítették — egyetért a ma­gyar és a portugál diplomá­cia. Magyarország stabil, meg­bízható, kiszámítható tagja kíván lenni az európai né­pek családjának, s azt remé­li, hogy 1995 és 2000 között az Európai Közösség teljes jogú tagjainak sorába léphet — mondta Antall József. Eh­hez egyrészt az kell, hogy az EK túljusson saját belső problémáin, másrészt viszont elengedhetetlen Magyaror­szág felkészülése, az intéz­ményrendszer és a gazdaság felkészítése a csatlakozásra. Kétoldalú kapcsolataink tekintetében a magyar kor­mányfő reméli, hogy az évi tízmillió dollár alatti keres­kedelmi forgalom fellendül­het. J­elezte készségünket, hogy keressük az együttmű­ködés módozatait egyebek között Afrika déli felén, ahol Portugália szerepe és befolyása ma is jelentős. Ma­gyarország ennek révén re­mélne hozzájutni 28 millió dolláros angolai és mozam­biki kinnlevőségeihez. Egy portugál tudósító kér­désére, vajon álomnak vagy reális lehetőségnek tartja-e az 1995-ös magyar csatlako­zást, Antall József emlékez­tetett arra, mennyi megvaló­­síthatatlannak tűnő álom lett valósággá térségünkben, a VSZ és a KGST felszámolá­sától a berlini fal leomlásáig. A portugál kormányfő sem tartotta irreálisnak a ma­gyar várakozásokat, ugyan­akkor jelezte, hogy a sorban az elsők a felvételüket kérő fejlettebb államok, Ausztria, Svédország, s valószínűleg Finnország lesznek. Elkép­zelhetőnek tartotta ugyanak­kor, hogy az EK-államok belpolitikai problémái (több kormány is a közelgő vá­lasztásokra koncentrál) át­menetileg lelassíthatják az integrációs folyamatot. (elekes) RMDSZ-kongresszus május végén A helyhatósági választások eredménye A Romániai Magyar Demok­rata Szövetség két kongresz­­szus közötti vezető testülete, az országos küldött­ tanács szombaton késő este befejez­te nagyváradi tanácskozását. A küldöttek úgy döntöttek, hogy az RMDSZ rendkívüli kongresszusát május végére hívják össze. A kongresszust mindenképpen az általános választások előtt kívánják megtartani. A küldött­ tanács határozott a kongresszus napirendjé­ről. Az ülésen éles viták tár­gya volt, hogy formálisan még nem is létező platfor­mok képviseltethetik-e majd magukat a kongresszuson. Olyan elvi döntés született, hogy a létrejövő platformok szavazati jog nélkül, megfi­gyelőként jelen lehetnek kül­dötteik révén, de programot a kongresszuson nem ter­jeszthetnek elő, azokat már­cius 15-ig az RMDSZ orszá­gos titkárságához kell eljut­tatniuk. A romániai helyhatósági választásoknak — az üresen maradt polgármesteri széke­kért vívott — második for­dulójában a Nemzeti Meg­­mentési Front az urnákhoz járuló 6 565 480 választó kö­zül 2 494 390 (38 százalék) szavazatát kapta meg orszá­gos összesítésben, amellyel 617 polgármesteri mandátu­mot szerzett. Vagyis az első forduló után betöltetlenül maradt 1556 tisztség 39,7 szá­zalékát. A központi választási bi­zottságnak a Rompres hír­­ügynökség által ismertetett összesítése szerint az ellen­zéki (14 pártot és mozgal­mat) tömörítő Demokratikus Konvenció 1 941 692 választó voksát kapta (29,6 százalék), amellyel 151 polgármesteri posztot nyertek el jelöltjei, ez pedig a második forduló­ra nyitva maradt polgármes­teri tisztségek 9,7 százalékát jelenti. Honecker-ügy Kinek a vendége? Mihail Gorbacsov tisztán emberi szempontból úgy vé­li, hogy Erich Honeckert (a Moszkvában orvosi ki­vizsgálás alatt álló volt ke­letnémet vezetőt, akinek ki­adatásához Bonn változatla­nul ragaszkodik) nyugton kell hagyni — jelentette ki az egykori szovjet elnök a Bild című lapban. Diplomatikusan megismé­telte, amit Borisz Jelcin mondott novemberi német­­országi látogatásakor („Ho­­necker Gorbacsov vendége, semmit sem tehetek”), csak fordítva: „Honecker Jelcin vendége, neki kell döntenie”. Gorbacsovot a német lap munkatársa abból az alka­lomból kérdezgette, hogy a jövő héten Németországba látogat. A legmagasabb szin­ten fogadják Bonnban, Mün­chenben, a leghíresebb sör­­csarnokban, a Hofbrauhaus­ban részt vesz a bajor Ke­resztény­szociális Unió (CSU) hagyományos, a böjti idősza­kot bevezető halétkezésén. Ázsiai biztonság Melyik konfliktus az igazi? Pekingi helyzetelemzések sze­rint a csendes-óceáni és ázsiai térségben, a változó erőviszonyok ellenére, a sta­bilitás jellemző. A Kínai Nemzeti Kutatási Központ tudósai szerint a korábbi szovjet—amerikai— kínai stratégiai háromszög helyett most a Moszkva, Wa­shington, Peking és Tokió közötti kapcsolatoknak lesz meghatározó jelentősége. Sze­rintük a legkomolyabb prob­lémát az Egyesült Államok és Japán között egyre mélyülő gazdasági ellentétek okoz­zák. Hatásuk gazdasági és politikai téren, valamint a térség katonai egyensúlya te­kintetében, egyaránt kiszá­míthatatlan. Ez a helyzetelemzés meg sem említi a kínai—tajvani viszonyt, amelynek esetleges elmérgesedése, számos ame­rikai szakértő szerint köny­­nyen fegyveres konfliktushoz vezethet. A Newsweek maga­zin részletesen foglalkozott, a fogalmazása szerint, robba­násveszélyes helyzettel. Taj­vanon az emberek többsége úgy véli, Peking támadást in­dítana, ha végleg elveszne a remény, hogy Tajvan valaha is visszatér az „anyaország­hoz”. „Mielőtt az invázió mellett dönt, Teng Hsziao-pingnek rá kell jönnie, hogy könnyen rajtaveszthet” — mondta egy amerikai hadügyi tisztviselő. Valóban, hiszen bár Tajvan csak feleannyi (háború ese­tén körülbelül 2 millió főnyi) katonasággal rendelkezik, mint Peking, haditechnikája viszont jóval fejlettebb a kí­nainál. Tajpej csillagászati összegeket — évi 620—680 millió dollárt — áldozott mo­dern amerikai fegyverek vá­sárlására. A tajvani vezetés a kato­nai készenlét ellenére óvako­dik bármely elhamarkodott lépéstől. Nem biztos afelől, hogy a baráti országok — el­sősorban az amerikaiak — hogyan reagálnának egy sú­lyos válság kirobbanására. Ezt annál is nehezebb ki­számítani, mert az amerikai­ak figyelmét jelenleg a „pá­­lyánmaradás”-nak, vagyis a csendes-óceáni és ázsiai je­lenlét fenntartásának biztosí­tása köti le. Richard Cheney amerikai védelmi miniszter ezzel kap­csolatban a minap úgy nyi­latkozott, hogy Amerika szá­mára nagyon fontos, hogy nö­velje gazdasági érdekeltségét a csendes-óceáni szigetvilág­ban. Ennek védelme indokol­ja, hogy az USA-nak jelen­tős hadsereget kell állomá­­soztatnia a térségben. Szak­értők szerint nemcsak anyagi érdekeltségek védelméről van szó. Mint mondották, az Egyesült Államok felelős a gyenge hadsereggel rendel­kező Japánért is. Tokió növekvő katonai költségvetése immár harma­dik legnagyobb a világon, de Japán még mindig nagymér­tékben függ az amerikai kato­nai segítségtől. Ennek a U. S. News and World Report cí­mű hetilap szerint nemcsak geopolitikai okai vannak. Akira Hiyashi japán védel­mi miniszter maga is kijelen­tette: a szigetország nem len­ne képes önerejéből megvé­deni területét, ezért biztonsá­ga érdekében rászorul az amerikai—japán védelmi együttműködés fenntartására. Tokió évente 500 millió dol­lárt fizet a térségben állomá­sozó amerikaiakért. „Így ala­kult ki az a visszás helyzet — jegyezte meg Kenneth Pyle, a washingtoni egyetem Japán­szakértője —, hogy az ame­rikai haditengerészetnek töb­be kerülne egységeinek hazai fenntartása, mint Yokoszuká­­ban.” Hozzátette: Amerika egy gazdaságilag és technoló­giailag Japán dominálta régió számára tart­ rendet, ezzel rendkívül nagy előnyt bizto­sít vetélytársának. Mindebből világosan lát­szik, hogy a japán—amerikai viszony távolról sem fenye­geti annyira a térség bizton­ságát, mint (a kínai helyzet­­értékelésben meg sem emlí­tett) pekingi—tajpeji konflik­tus elmérgesedése. Lénárt Attila HÉTRŐL NYOLCRA Boros László Szociális suhanórepülés ? A tömeges elszegényedésnél aligha fenyeget­het nagyobb veszély egy modern parlamen­táris demokráciát. Egyrészt azért, mert po­litikai rendszerként is könnyen destabilizá­­lódhat, ha túl sok elégedetlenséggel aknázza alá magát. Másrészt viszont, semmilyen po­litikai hatalom vagy annak az ideológiája se ér egy fabatkát se, ha csak intézmény­­rendszereket és eszmerendszereket képes létrehozni és uralomra juttatni, viszont azo­kat nem eszköznek, hanem célnak tekinti, minden állampolgár lehető legnagyobb jólé­tével ellentétben. Pedig se a demokrácia, se a piacgazdaság nem önérték. Mindkettő sok eredendő gonddal megvert, szisztematikus kerete csupán egy esetlegesen boldogabb élet­nek. Viszont tény (a modern kor történelme legalábbis ezt látszik tanúsítani), hogy saját műfajukban nem találtak jobbat náluk. E két kulcskategória értelmezéséhez ugyanak­kor az is hozzátartozik, hogy hasznosságuk érvényre juttatásához sok-sok feltételre van szükség. Ezért a valóban sikeres országok­ban lényegesen árnyaltabban kezelték őket, mint egyelőre ezt nálunk teszik számosan azok közül is, akik felelős döntéseket hoz­hatnak. Mindezt azért bocsátottam előre, mert szá­mos, érintkező szakmai területeken dolgozó kollégával együtt döbbenten szemléljük azt a cinikus dilettantizmust, amellyel kormány­zati­­és egyes parlamenti pártoknál funkció­ban lévő), döntéshozók „koncepciókat” alkot­nak, és konkrét határozatokat hoznak nagy tömegek elemi létfeltételeit alapjaiban be­folyásoló szociális kérdésekben. Ennek a szükségelt célokhoz képest „nega­tív tartalmú” normaalkotásnak több formá­ja is kibontakozni látszik. Az egyik a nyíltan költségvetés-apologeta típus, amely szem­rebbenés nélkül megy el bármely csoport el­­nyomorodása mellett, ha a költségvetést hi­vatalból védő tárca így látja helyesnek. A másik a melldöngető fajta, amely azt sejteti, hogy azon a döntési fórumon, milyen érzé­kenyek a szociális kérdésekre, miközben lát­ványosan juttatott morzsák „háta mögött" nagy nyomorképző elvonásokat valósítanak meg. De a legvérlázítóbb az alattomos, rej­tőzködő csapda, amely csak akkor válik lát­hatóvá, amikor már foglyul ejtette a maga áldozat tízezreit. Utóbbinak egyik klasszikus és botrányos díszpéldányával találkozhattunk február első hetében, amikor robbant az át­meneti törvénynek becézett, jogalkotási torzszülöttben elhelyezett egyik bomba (még lesz néhány!). Mi más, ha nem cinizmus az, ahogy lehetetlen helyzetbe hozták a munka­végzés szünetelésekor munkanélküli-járadék­ra jogosult tsz-tagokat? Mert az egy dolog, hogy ellenérdekű félként valaki szét akarja verni a szövetkezetekben rejlő, maradék ter­melési potenciált is, és egy egészen más ügy az, ha ennek egyik szeleteként a legkiszol­­gáltatottabbakba rúg bele. Pedig az efféle akciók nélkül is robog a szegénység úthengere olyanok felé is, akik néhány évvel ezelőtt (évtizednyi munkahelyi múlttal és a szükséges végzettséggel a hátuk mögött) rémálmaikban sem gondoltak arra, hogy a megfelelő képesítés és a becsületes munka se védi meg őket az ellehetetlenülés­től. Amikor az érdekükben szót emelünk, ko­rántsem a leépítések és elbocsátások szak­mai hátterét firtatjuk. Sokkal inkább a közeljövő perspektíváiról, a halmozódó problémák tehetetlenségi erejé­ről van szó. Mert, ha valami elkerülhetetlen, akkor úgy kell rá készülni, és úgy kell vele bánni, mint ami szükségszerűen bekövetkezik. Ugyanis, az ismét csak cinizmus, ha a fo­lyamat tényleges veszteseinek a segélykiál­tásaira széttárt kezekkel és felhúzott vállak­­kal azt a választ adják, hogy ennek most így kell lennie, de, ha az érdekükben szólók azt firtatják, hol késik a szociális korrekció, ak­kor megint a tehetetlenség reakcióit kapják. Az ily módon gyülemlő feszültségekből va­lami elérhette a kormányzati szinteket is, hi­szen a hónap utolsó hete hozott egy fontos fejleményt: mellékesen emlegetett perifériá­lis jelenségből hivatalos kérdéssé nőtte ki magát a már járadékra sem jogosult munka­­nélküliek vészes ütemű szaporodásának a problémája. A megoldásnak szánt variáció természetesen (?) csak átmeneti, és éppen a szociális törvény megalkotásáig marad ér­vényben. Túl azon, hogy ezekkel a négyezer forintokkal csak nagyon kevés probléma enyhíthető, az igazi gond a szociális törvény hiánya. Bár a megszülető jogszabály elé se tekintek minden aggodalom nélkül, azt a tényt, hogy még mindig csak készül, nagyon veszélyesnek tartom. Ha valaki olyan térsé­gekben (és főleg ezek falvaiban) jár, ahol nemritkán 50 százalék feletti a munkanélküli­ség, ráadásul az érintettek egyharmada már ki­esett az ellátásból, ott már nem is az egyéni leszakadtság képe csapja mellbe, sokkal in­kább a klíma. A reménytelenség és tehetet­lenség hangulata pedig nem a demokrácia gyermekeinek a bábája. Ezért intézménye­sült cinizmus hatalmas politikai energiákat lekötni ideológiai vitákra és személyzeti prob­lémákra, miközben az előre látott szociális lejtő kezelésének első számú jogszabályát még mindig csak „aszalják”. Az elmúlt hét politikai főcímei között is sokkal tisztességesebb dolog lett volna azt „slágereztetni” a sajtóval, hogy esetleg az összes munkáltatói és munkavállalói érdek­­képviselet, valamint a különböző tudományos koncepciók képviselői milyen költségvetési és vállalkozásélénkítési megoldásokkal ruk­koltak elő egy új szociális törvény gazdasági hátterére tett javaslataikban egy széles körű, nyilvános vitában. De mivel ilyen vita nincs, marad a félelem: a magyar szociális rend­szer lebegő mozgásának ereszkedő tenden­ciája nem csaphat-e át zuhanórepülésbe? És mivel ilyen vita nincs, a főcímekben ma­radnak a hírek azokról az országot megle­hetősen lejárató erőlködésekről, amelyek kü­lönböző személycserék, netalántán bírósági vezetői pályázatok befolyásolására irányultak. Nyugdíjasok a nyugdíjakról (Folytatás az 1. oldalról.) díjakat egységesen 800 fo­rinttal, a 15 ezer 380 forint fölöttieket pedig 2 ezer fo­rinttal akarják emelni. Hát most már én is azt mondom, hogy álljon meg a menet! Mi­ért nem az alacsony nyugdíja­kat javítják föl egy kicsit? Azt javasolnám, ha meghallgat­nának, hogy most csak az alacsony nyugdíjakat emeljék fel 10 ezer forintra, szeptem­berben pedig mindenki kap­jon emelést. Ez a variáció senkinek sem jutott eszébe? Lehet, hogy azért, mivel aki­nek 60—70 ezer forint a fi­zetése, nem tudja átérezni, mi az a nélkülözés? Ennyi pénzért én is elücsörögnék a parlamentben. Ráadásul he­teken keresztül. KIS ZOLTÁN: „Disznóság az, amit a kormány akar. Az apám 6 ezer 800 forintos nyugdíjat kap 1976 óta. Amit tudunk, segítünk rajta, de hát mi is nagyon szerényen élünk. Az a véleményem: a tisztesség azt­ kívánná meg, hogy a szegény idős embe­rek kapják most a 2 ezer fo­rintos emelést, a 15 ezer fö­lötti nyugdíjból élők pedig a 800 forintot.” TÓTH JÁNOSNÉ: „Har­minckét évig dolgoztam, ma 6 ezer 800 forint a nyugdí­jam. Azt kívánja talán a kormány, hogy mielőbb pusz­tuljak el? Mert ha csak 800 forint emelést kapok, nem leszek képes megvenni a ha­vi gyógyszeradagomat. Tíz­naponta 70 forint az orvossá­gom, a 49 négyzetméteres la­kásom havi rezsije a fűtés­sel együtt 5 ezer 500 forint. Tudom, hogy kevés pénze van az országnak. De akkor miért költik el olyanra, ami­nél fontosabb is van? Minek az a sok párt, a sok vezető­vel, akik milliókat emészte­nek a közösből?” BARTHA FERENC­NÉ: „Hu­szonhét évig dolgoztam, elő­ször a vasiparban, majd a könnyűiparban, de megbete­gedtem, és leszázalékoltak. 5 ezer 612 forint a nyugdíjam, pedig két fiút neveltem fel ennek a hazának, akik hoz­zám hasonlóan nehezen él­nek ebben a cudar világban. Kérem szépen, mondja meg, aki tudja, hogy mit csinál­jak? Ötvenöt évesen pusztul­tak éhen­? Ugye tudják a képviselő urak, hogy csupán 1 liter tej 26 forint, 1 kilo­gramm kenyérért pedig 36 forintot­­kell fizetni. Miből?” SOÓS BÉLÁNÉ: „Türel­metlenül várom a képviselők bölcs döntését. Hinni szeret­ném, hogy meggondolják magukat, és nem veszik a szívükre a sok millió nyug­díjas éhenhalását.” CSOMÓ ISTVÁNNÉ: „Óvó­nő vagyok, de megtanultam a gyors- és gépírást is. ötven évig dolgoztam, az utolsó tíz évben mint nyugdíjas. Egy éve már, hogy a Mafilmnél nem tudnak munkát adni, kell a hely a fiataloknak. Amíg ott lehettem, 6 ezer fo­rinttal egészítettem, ki a 6 ezer forintos nyugdíjamat. Megtakarított pénzem elfo­gyott, nem tudom mit tegyek. Elromlott a gázbojlerem, 30 ezer forintba kerülne az új beszerelése. Nemhogy arra nem futja, de lassan már a rezsit is alig tudom kifizet­ni.” LUKÁCS ISTVÁN, Mező­keresztes: „A jelenlegi nyug­díj-megállapítás nem igazsá­gos, hiszen az infláció min­denkit egyformán érint. Ezért nem helyes a nyugdíjak szá­zalékos felemelése. Azt java­solnám, hogy az alapnyugdíj 10 éves munkaviszony után a mindenkori minimálbér legyen.” DR. MASZTIS GYÖRGY, Budapest: „A személyi iga­zolványok bevezetése előtt a nyugdíjasok nyugdíjszelvé­nyükkel igazolták jogosult­ságukat az egészségügy igénybevételére. Miért nem ezt a gyakorlatot folytatjuk? Megtakaríthatnánk a bizto­sítási igazolványok előállítá­sával járó költségeket a 2,6 millió nyugdíjas esetében. Százmilliókat jelentene ez évente.” BERTALAN IMRE, Zala­egerszeg: „Nagyon helyes, hogy a régi nyugdíjak kar­bantartását javsolják. Az inf­láció mindenkit egyformán érint. Én azt tartanám meg­felelőnek, ha mind­en nyug­díjat egyformán, nem száza­lékosan, hanem fix összeggel emelnék.” VALTER KATALIN, Bu­dapest: „Az özvegyi nyugdí­jasoknak az a kívánsága, hogy a jövőben — a saját jo­gú nyugdíjuktól elkülönítve — 33 százalékos özvegyi nyugdíjat is kapjanak, anti­demokratikus, biztosításelle­nes és a saját jogú nyugdí­jasokkal szemben antiszo­ciális.” Íme egy csokor a nyugdí­jasok véleményéből. Remél­jük eljut a képviselőkhöz is, mielőtt megnyomják a sza­vazógombot a t. Házban. Nógrádi Tóth Erzsébet 3

Next