Népszava, 1992. április (120. évfolyam, 78–102. sz.)
1992-04-01 / 78. szám
NÉPSZAVA 1992. ÁPRILIS 1., SZERDA Olasz ötlet — magyar helyszín Közép-európai kulturális központ Budapesten A közép-európai népeket, országokat összekapcsolja a közös történelem és kultúra, mégis, manapság keveset foglalkozunk egymással, kevéssé ismerjük a környező népek művészetét, irodalmát, zenéjét. Minden bizonnyal javulna a helyzet, ha megvalósulna az, amit Cesare Tomasetig, a Mitteleuropa folyóirat főszerkesztője javasolt: hívjanak életre Budapesten közép-európai kulturális központot. Bővebb információért Módos Péterhez, az Európai Utas című, Közép-Európával foglalkozó folyóirat főszerkesztőjéhez fordultunk. — Tomasetig úr február végén beszélt velem erről. Érdeklődött, hogyan viszonyulnánk a javaslathoz, van-e Magyarországon fogadókészség egy ilyen ötlet iránt. Javaslatát immár formába öntve, a múlt hét végén Pozsonyban megrendezett találkozón adta elő, ahol a Közép-európai Kezdeményezésben részt vevő országok képviselői tárgyaltak kulturális kérdésekről. Ezen a találkozón ön is részt vett mint a magyar delegáció tagja. Hogyan fogadták a többiek Tomasetig úr javaslatát? — Nagyon kedvezően. Természetesen kíváncsiak a részletekre. Arra, hogy kik fogják támogatni, finanszírozni, miként lehet megvalósítani a dolgot. Hivatalos véleményt persze még senki sem tudott mondani, tovább mérlegelik a lehetőségeket, tovább gondolkoznak. Az ötlet mindenesetre belekerült a jegyzőkönyvbe. 1992 nyarán Bécsben találkoznak a miniszterelnökök, ekkor napirendre kerül a Közép-európai Kulturális Központ megvalósítása is. Ha elfogadják, akkor bekerül a Közép-európai Kezdeményezés 1993—96-os munkatervébe. Beszéljünk magáról az ötletről. Mi lenne a központban? — összefogná Közép-Európa múltját, jelenét és jövőjét. Kiállítás mutatná be például a térség jelentős személyiségeinek az életútját. Hiszen ez maga a történelem! Tomasetig Bartókot is említette. Egymás mellett szerepelhetnének a térség nagy mérnökei, feltalálói, tudósai, akik itt kezdték pályájukat, majd távol, idegenben folytatták. Közép-Európa igazi nagy korszaka az 1914-ig terjedő időszak volt, amikor szoros kapcsolat fűzte össze az itt élő népeket, nemzeteket, amikor e térség nagy fejlődésen ment keresztül gazdaságilag és kulturálisan egyaránt. Bécs, Trieszt, Velence, Pozsony, Budapest meganynyi szállal kötődött egymáshoz. A központ e korszakot hozná közelebb a ma emberéhez. Az is feladata lehetne, hogy az eddig kialakult formákat figyelembe véve öszszehangolja a Közép-európai Kezdeményezés kulturális tevékenységét. Az elmúlt két évben, a szervezet számos jó ötletet valósított meg, elősegítette a kulturális közeledést. Mi kell ahhoz, hogy otthont kapjon a központ? — Nagyon jó lenne, ha Magyarország fel tudna ajánlani egy épületet e célra. Ezenkívül remélem, hogy meg tudjuk szerezni az UNESCO és az EBRD támogatását is. Megjegyzem, a gazdaság és a kultúra mindig szorosan kötődött egymáshoz, itt is e két terület találkozna össze. Olasz elképzelések szerint nagyobb bankok és vállalatok is támogatnák a központ létrehozását. Miért éppen Budapestet választották? — Itt lesz a világkiállítás. Másrészt pedig Budapest e térségnek földrajzi értelemben a közepén fekszik, jól megközelíthető bármely irányból. De Magyarországnak is hasznos lenne, ha itt valósulna meg a Közép-európai Kulturális Központ, mivel vonzaná a Közép-Európába érkező turistákat. Olyan idegenforgalmi nevezetességet jelentene, amelyet egy Japánból vagy Amerikából érkező turista semmiképpen sem hagyna ki. De fontos lenne ez a múltjukat megismerni kívánó közép-európaiak számára is. Décsi Katalin Cesare Tomasetig, akitől az ötlet származik Kisinyov rendcsinálást helyezett kilátásba Tovább mélyülnek a moldovai kormány és a Dnyeszter menti orosz kisebbség közötti ellentétek. A szakadár Dnyeszter menti köztársaság parlamentje fegyveres ellenállásra szólított fel a moldovai erőkkel szemben, és a parlamenti képviselők a terület üzemeinek katonai termelésre történő átállítása mellett foglaltak állást. Ezt Igor Szmirnovnak, a terület elnökének szóvivője jelentette be. A moldovai belügyminisztérium közben azt közölte, hogy a Dnyeszter menti felkelők rakétatámadást intéztek Kosnica város ellen, amelynek következtében egy rendőr életét vesztette és három másik megsebesült — jelentette a Reuter. Mircea Snegur moldovai elnök a hét végén rendkívüli állapotot hirdetett a köztársaságban, amire válaszul a szakadár Dnyeszter menti köztársaság elnöke, Igor Szmirnov hasonló lépést jelentett be. A válságövezetből mintegy ötezer ember menekül a fekete-tengeri kikötő, Odessza felé. Snegur elnök kedden a parlamentben drámai hangúbeszédében kijelentette: „Türelmünk végére értünk, a túlparton nem akarnak békés megoldást”. Snegur parlamenti beszédében félreérthetetlenül leszögezte: Kisinyov megteszi a rend és a fegyelem helyreállításához szükséges lépéseket. A parlament ülésén egyébként először vett részt a Dnyeszter bal partjáról érkezett küldöttség, amely felszólította a szembenállókat, hogy vonják hátrább csapataikat, és azonnal kezdjék meg a tárgyalásokat. Snegur ugyancsak kedden táviratot juttatott el Jevgenyij Saposnyikovhoz, az Államközösség hadseregének főparancsnokához. Ebben meglehetősen fenyegető hangon azt követelte, hogy a főparancsnokság tartsa felügyelete alatt a 14. hadsereg tevékenységét, vagyis tartsa távol az eseményektől az egységet. Kifogásolja továbbá, hogy az elmúlt napokban rendszeresen megsértették a köztársaság légterét, anélkül, hogy a berepülésekről előre tájékoztatták volna a moldovai szerveket. Azt is szemére vetette Saposnyikovnak, hogy a tiraszpoli katonai repülőtérre több tucat államközösségi repülő érkezett, illetve Saposnyikov helyettese, Borisz Pjanykov túl gyakran tesz látogatást a moldovai alakulatoknál, szintén bejelentés nélkül. (MTI) A moldovai zsákutca A Moldovából érkező legfrissebb hírek arról tanúskodnak, hogy a józan ész helyett a fegyvereké lesz a főszerep az elkövetkező időszakban. Az erősen románbarát kisinyovi törekvésekkel szembeszegült Dnyeszter menti köztársaság szó szerint elbarikádozta magát. A döntően orosz és ukrán ajkú terület vezetői már tavaly szeptember óta radikális eszközökkel próbálják tárgyalóasztalhoz kényszeríteni Mircea Snegurt, Moldova elnökét. Először szavazást rendeztek a terület önállóságáról, megválasztották a Dnyeszter-mellék parlamentjét és elnökét. Ekkor talán még meglett volna a lehetőség a békés megoldásra, ugyanis a szakadár állam nem teljes függetlenedést kívánt elérni, hanem csak a föderatív kapcsolatot Moldovával. Tiraszpolban azzal érveltek és érvelnek mind a mai napig, hogy a kiválás lehetőségét csak arra az esetre tartogatják, ha Moldova valóban egyesül Romániával. Az erre való törekvést Kisinyovban nem is tagadják, legfeljebb csak a különféle nyilatkozatok tükröznek hangsúlyeltolódást. Az államfő a mérsékelt vonal képviselőjeként többször lehűtötte a román testvéreket. Snegur önálló Moldováról szólt még Bukarestben is, ő az egyesülést csak távlatilag tartja lehetségesnek. Így az elnök szembehelyezkedett az azóta kereszténydemokratává átkeresztelkedett ellenzéki Moldovai Népfronttal. Ám már akkor kevésnek bizonyult az államfő tisztánlátása ahhoz, hogy gyors kompromisszumok árán leszerelje a nem minden alapot nélkülöző Dnyeszter-melléki elégedetlenséget. Mára viszont mindenki radikalizálódott. A kisebbségbe kényszerült oroszok nyelvük másodrangúvá minősítésén kezdtek el háborogni Moldova függetlenné válásakor — ma viszont ugyanők már géppisztolyokkal és nehézfegyverekkel keresik a kiutat. A konfliktus egyre inkább karabahi méreteket ölt. A geopolitikai környezet miatt több megfigyelő szerint még a kaukázusinál is mélyebb válság van kibontakozóban. A Kisinyov—Tiraszpol összecsapás eredménye ugyanis egyáltalán nem közömbös sem Bukarestnek, sem a nemzeti vonalában erősödő Oroszországnak. Az orosz föderációs szerződés aláírásával Jelcinéknek feltehetően sikerül megállítani Oroszország belső bomlását, így a későbbiekben Moszkva nagyobb figyelmet szentelhet Ukrajna mellett a sarokba szorult moldovai oroszoknak. A katonai patthelyzetet a jelek szerint politikai zsákutca követi. Az indulatok elszabadultak, a belpolitikai szálakat mostanra nemzetközinek minősülő érdekek szövik át. Ezt látva, valamint okulva Jugoszlávia és a Kaukázus tragikus példáin, sokan már most az ENSZ beavatkozását sürgetik. A javaslatok célja nem más, mint megelőzni a még nagyobb vérontást, valamint megfékezni a határrevízió Közép-Európa felé araszoló hullámát. Kiss Andrej NAPRÓL NAPRA Vajda János Halványul a tegnapi jög A kelet-közép-európai miniszterelnökök közül legutoljára Antall József is válaszolt az angol BBC halgatóinak kérdéseire. Az adásról beszámoló sajtójelentések nyomán árnyalatbeli, de nem elhanyagolható hangsúlyeltolódás tanúi lehetünk. A miniszterelnök a következő két esztendő legfontosabb feladatának a politikai stabilitás fenntartását és „a gazdasági válság elkerülését” minősítette. Nem véletlenül. A válság sokasodó jelei itt kopogtatnak az ajtónkon. A Statisztikai Hivatal legutóbbi jelentése szerint a teljes körű adatszolgáltatásba bevont szervezetek ipari termelése az év elején 25 százalékkal esett vissza a múlt évi — már akkor is megroggyant — értékekhez képest. Igaz, ha a kisszervezetek ellenkező irányú, tehát fejlődési tendenciáját is figyelembe vesszük, ez a szám feltehetően csupán 22 százalék. (Nincs minden kisszervezetről pontos adat.) De, hogy is állunk ezekkel a kicsikkel? Az idei évkezdet fordulóján valóságos társaságalapítási lavina indult. Ám a görgeteg korántsem a gazdaság élénkülését, a vállalkozási szándékok sokaságát jelzi. Éppen ellenkezőleg. Nyilvánvaló, hogy a januártól érvényes adószabály-módosítás késztette a furmányos vállalkozókat, hogy a régi nagyokból több új kicsit „szabva” jussanak kedvezményekhez. Erre utal, hogy az új szervezetek zöme csupán néhány fővel „üzemel”. (20 embernél kisebb létszámú az idén februárban működő gazdasági társaságok háromnegyede.) Miközben az aprók hozzájárulása a nemzeti össztermékhez jelentéktelen, hiszen zömük alapítása csupán formális, s legjobb esetben is a kereskedelem és a szolgáltatás szférájában ügyködnek, a termelő nagyok körében sokasodnak a vészhírek. Csaknem háromezer ember elbocsátása kezdődött meg Ózdon, leállt a termelés a Dimag Rt.-nél Miskolcon, csődeljárás alatt ugyanitt a Drótművek, hogy csak néhányat kiemeljünk az egykor tekintélyes hazai iparvidék szomorú eseményeiből. Nem jobb a helyzet persze másutt se. Olyan nemzetközi tőkeerővel megtámogatott óriások, mint a General Electric Tungsram, kénytelen ez évre tervezett 40 millió dolláros beruházását 30 millióra csökkenteni, miközben — átmenetileg ugyan — leállítja magyarországi gyáraiban a termelést. _______ A bejegyzett gazdasági társaságok közül minden ötödik fizetésképtelen. Mértékadó vélemények szerint a múlt év őszén áthajtott csődtörvény ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthat el a hazai gazdaságban. Eddig idén 158 gazdálkodó jelezte, hogy rövidebb-hoszszabb ideig szünetelteti egyes részlegeinek vagy a vállalat egészének működését. A gépiparban és némely könnyűipari ágazatban minden harmadik munkavállaló csökkentett időben dolgozik, átlagosan a normál munkaidő felét tölti a cégnél. Közülük több mint háromezer embert máris főállású dolgozóból részmunkaidőssé soroltak át. Nemcsak a borsodi vagy az alföldi kritikus körzetekben, de igen sok gazdálkodónál a fővárosban is. A kisiparosok, akik még néhány éve az irigyelt jómódúak kasztját gyarapították, most kétségbeesetten tiltakoznak az adók és járulékok nyomoríttatása ellen. Felrázván az illetékeseket: ha tovább sorvasztják ezt a réteget, nemhogy a polgárosodásra hiába várunk Magyarországon, nem csupán nagyüzemekből kiesettek képtelenek új kenyérre lelni soraikban, hanem az összeomlás szélére jutnak, tovább csökkentve az állami adóbevételeket s növelve a munkanélküliek számát. Nos, hol vagyunk már a Kupa-program optimista feltételezéseitől? Az 1992-re ígért kezdődő fellendüléstől? Hová tűnt a kormányzati felelősök magabiztossága? Miközben a miniszterelnök kabinetje „védtelensége”, sebezhetősége miatt panaszkodik, félmondattal beismeri, hogy az oktatás, az egészségügy, az egész gazdaság, s legfőképp a nép szociális helyzete „okot ad a kritizálásra”. Akkor is, ha — ez egy másik félmondat — a döntő bajok a múltban keresendők. Miközben gyorstalpaló propagandaakciókat szerveznek olyan címeken, mint a „munka világa” vagy a „humánpolitika”, koncepciózus gazdaságpolitika helyett a napi „tűzoltás” köti le az irányítás erőit. Miből pótolható a szolidaritási alap kimerülőfélben lévő kasszája? Hogyan kaparjuk össze a jövendő nyugdíjakat egy olyan társadalombiztosítástól, melynek befizetéseit képtelenek teljesíteni a csőd szélén botorkáló gazdálkodók? Honnan lehet befoltozni a költségvetés tátongó réseit? Leértékeljük-e a forintot, meglódítva az amúgy is fojtogató inflációt, vagy ne, taccsra téve a gazdaságtalan cégek még úgy-ahogy csordogáló kivitelét? A kötelező jókedv terjesztésének központi kívánalmairól újabban kevésbé hallani. A miniszterelnök csupán azt kéri, „jó volna, ha megértőbb lenne a sajtó, sőt elemzőbb, de nem kritikátlan”, magát pedig szerényen az ország első szolgálójának titulálja. Alapjában véve nem rossz, hogy ily hamar megfakult a dzsentroid gőg, az úri arrogancia. Igaz, drága áron. A hatalmi elit a meghirdetett „magyar nagyasszonyok” országából lassanként kénytelen visszaoldalogni a családi költségvetés filléres gondjaival bajlódó háziaszszonyok vidékére. Az azonban már igen riasztó, ha egy kormányzat — biztos perspektívák felrajzolása helyett — úgy próbál népszerű lenni, hogy igyekszik szánalmat koldulni az állampolgároktól — önmaga iránt. Ki bírja majd kifizetni a tandíjat? (Folytatás az 1. oldalról) Érdek-képviseleti Szövetség (OFÉSZ) hét végi, Szombathelyen tartott kongresszusán a következő állásfoglalás született: A tandíj bevezetése a felsőoktatás jelenlegi struktúrájában semmiféle pozitív eredménnyel nem járna, viszont rengeteg új feszültséget okozna. Ezért az OFÉSZ csak azután lát lehetőséget tandíjrendszer bevezetésére, miután a felsőoktatásban megindultak azok a pozitív folyamatok, illetve tartósságukhoz megteremtődtek a garanciák, amelyek a mainál lényegesen hatékonyabb, rugalmasabb, átjárhatóbb felsőoktatást teremtenek. A szövetség elnöke, Schindler Árpád a tegnapi sajtótájékoztatón elmondta: őt is megdöbbentette az, hogy a diákok milyen nagy ellenállást mutattak a konferencián a tandíj bevezetésével kapcsolatos kérdésekben. — Félő, hogy ha a diákok kéréseit nem fogják teljesíteni, akkor spontán hallgatói megmozdulások is lehetnek a tandíj bevezetését követően — jelentette ki Gilly Gyula, az OFÉSZ elnökségi tagja. A továbbiakban elmondta, hogy számításaik szerint a tervezett tandíj, amely az egy hallgatóra jutó éves költségek 5-10 százaléka lenne, havonta átlagosan 3000 forintot jelentene. Megkérdeztünk néhány felsőoktatási intézményt, hogy végeztek-e már arra vonatkozóan valamilyen felmérést, hogy mennyibe kerül egy hallgató éves képzése. A válasz egyöntetűen az volt, hogy ilyen konkrét adataik nincsenek, és a törvényt sem fogadta még el a parlament. Annyi bizonyos, hogy az idén szeptembertől nem lesz tandíj azokon az egyetemeken, illetve főiskolákon, ahol eddig sem volt. Bakos István, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium osztályvezetője kérdésünkre elmondta, hogy az OFÉSZ által kiszámított 3000 forint nem helytálló adat, hiszen a tandíjak kiszámításánál nagyon sokféle szempontot kell figyelembe venni. A Pedagógusok Szakszervezete a közoktatás területén szervezi a dolgozókat és képviseli az érdekeiket — mondja Árok Antal ügyvezető igazgató —, tehát a felsőoktatás nem tartozik az illetékességünkbe, ezzel együtt, szakértőkre támaszkodva, van véleményünk a felsőoktatási törvénytervezetről és a tervezett tandíjrendszerről is. A PSZ a Magyar Köztársaság alkotmányából kiindulva a közoktatás ingyenessége és a továbbtanulást illetően az esélyegyenlőség biztosítása mellett foglal állást. A tandíjrendszerrel párhuzamosan olyan támogatási rendszer kimunkálását tartja szükségesnek, ami azok számára is biztosítja a továbbjutást, akik mögött nincs anyagi bázis. — A tandíjak bevezetése szükségszerű, erre a bevételre rá vannak szorulva a felsőoktatási intézmények — állítja Pokorni Zoltán, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének ügyvivője. Személyes véleménye szerint a tandíjrendszer megfelelő jogalapul szolgál ahhoz, hogy a hallgatók valódi használóként érvényesíthessék követeléseiket és elvárásaikat a felsőoktatással szemben. Ugyanakkor olyan pénzügyi szolgáltatási, illetve a majdani munkáltatóval való szerződéses rendszer kidolgozását tartja szükségesnek, ahol a tandíj mértékének megfelelően juthatnak kölcsönhöz a hallgatók. — A tandíj- és hitelrendszernek egy időben és együtt kell megkezdenie a működést! — hangsúlyozza Pokorni. Ám megítélése szerint még ezt a pénzügyi rendszert is ki kell egészíteni egy szociális érzékenységet is megtestesítő mentességi-támogatási szisztémával. — A tandíjrendszer bevezetésével semmiképpen nem romolhat az esélyegyenlőség elve — szögezi le dr. Kis Papp László docens, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének társadalmi megbízatású elnöke. Ezt egyrészt hitelek biztosításával látja megoldhatónak. A hiteleket vagy valamely alapítvány, vagy maga az állami költségvetés folyósítsa a szociális helyzetüknél fogva rászorultaknak, méghozzá olyan feltételekkel, hogy a már végzett, saját egzisztenciájú egyén kezdje ezt visszafizetni a hitelezőnek. Másik lehetőségként említi azt, hogy adókedvezmény formájában lehetne a tandíjat a személyi jövedelemadóba beépíteni. Személy szerint egyetért a tandíjak bevezetésével, ám ezt nagy körültekintéssel, valamennyi érdekelt véleményének figyelembevétele mellett kell megejteni. Mint mondja, az FDSZ szolidáris az OFÉSZ-szel, amelynek leginkább a tandíjak mértékével vannak problémái. A humán képzésben évente átlagosan két-hároszázezer forint között vannak a költségek hallgatónként, míg a „nehéz veretű” képzés terén (mérnök-, agrármérnök-, orvosképzés) a hatszázezer forintot közelíti. Nem vitás, hogy ilyen összegek 5-10 százaléka mint tandíj, irreálisnak tűnik bárki előtt. (Izsák—m. karácsony) 3