Népszava, 1992. augusztus (120. évfolyam, 181–205. sz.)

1992-08-01 / 181. szám

NÉPSZAVA 199­2. AUGUSZTUS 1., SZOMBAT .­­Mi­­n­k­u­tá­rs­aink tele­fonjelentése Washingtonból 11 tonna orosz uránium Amerikának BBa létrejön as i­alet. Kicsakott évente 20 amerikai reaktort is elláthat Pesszimista jóslatok szerint az amerikai urániumgyár­tás lehanyatlását eredmé­nyezheti, ha megköttetik a nagy urániumüzlet, Oroszor­szág és négy másik volt szov­jet köztársaság feleslegessé vált készleteinek megvásár­lása. Régóta folynak már a tárgyalások, s az itteni gyár­tók érdekeinek védelmében több mint százszázalékos vá­mot vetnek ki az exszovjet robbanófejekből kinyert és feleslegessé vált urániumra. Az orosz államfő azonban a legmagasabb politikai szintre vitte az ügyet a The New York Times értesülései szerint. Jelcin a moszkvai amerikai nagykövettel, Ro­bert Strausszal és magával Bush elnökkel is megvitatta az uráneladás kérdését. Az üzletben érdekelt amerikai vállalatot pedig egy olyan ügyvéd képviseli, aki koráb­ban a republikánus párt or­szágos bizottságát vezette, s befolyásos politikusként köz­vetlen csatornája van az amerikai elnökhöz. Nem csoda hát, hogy az it­teni urániumtermelők most farkast kiáltanak, s azzal vá­dolják a kormányzatot, hogy a politikai szempontokat az amerikai ipar üzleti érdekei elé helyezi. A Bush-kor­­mányzat az uránvásárlással Jelcin gazdasági nehézségein, az orosz gazdaság valutahiá­nyán akar enyhíteni, ráadá­sul Washingtonban úgy vé­lik, a szóban forgó, erősen dúsított uránium az ameri­kaiak kezében van a legjobb helyen. A volt szovjet köztársasá­gok Egyesült Államokba irá­nyuló exportjának egyébként a nyolcadát (!) az uráneladá­sok teszik ki. Míg 1986-ban kétmillió, tavaly 110,4 millió dollár értékben adtak el urá­niumot. Az orosz állam egyébként óriási mennyiség­ben ad el dúsított urániumot más nyugati piacokon is. Az árak várhatóan lemennek, s ezt az amerikai gyártók is megérzik. Az utóbbi időben négy amerikai vállalat is tárgyalt Moszkvával, s közülük az Allied Signal és a Nuclear Fuel Services előzetes meg­állapodást írt alá 11 tonna uránium szállítására. Az árat titokban tartják, de becslé­sek szerint, ha a békés ter­meléshez szükséges szintre „hígítják” a dúsított urániu­mot, mintegy 110 millió dol­lárért adhatják el amerikai reaktoroknak. Az Egyesült Államokban egyébként 110 atomreaktor működik, ezeket évente­­másfél évente kell friss urá­niumszállítmánnyal utántöl­­teni. A kelet-nyugati arze­nál lebontásának eredmé­nyeként több száz tonna plu­tónium és uránium szabadul fel a robbanófejekből. Eze­ket vagy tárolják (a plutó­niummal mást nem is tud­nak kezdeni), vagy új fegy­verekhez átalakítják, vagy békés felhasználásra teszik alkalmassá. A reaktorok há­romszázalékos dúsítású urá­niummal működnek, míg a fegyverekhez 90 százalékos dúsított urániumot használ­nak fel. Amerikai lapértesülések szerint Oroszországból éven­te 20 tonna erősen dúsított uránium eladása várható. Ez 1500 Hirosima-bomba erejé­vel ér fel, és felhígítva 20 amerikai reaktor éves ellá­tását biztosítaná. Az ameri­kai urániumgyártók még mindig azt remélik, meghiú­síthatják az üzletet, bebizo­nyítva, politikai nyomásgya­korlás eredményeképpen jö­hetett létre a megállapodás. Elekes Éva Munkatársunk jelenti Pozsonyból Önbizalomból nincs hiány Úgy látszik, napjaink Kö­­zép-Európájában határoktól függetlenül nagy divat a rendszerváltozások után a forró évszakokat emlegetni. Magyarországon idáig ez nem nagyon vált megbízható jós­lattá, ám még nem jelenti azt, hogy északi szomszé­dainknál nemcsak meteoroló­giai értelemben lesz a szoká­sosnál is magasabb hőfokú a nyár, és főként az ősz. Az északi szomszéd alatt a papírforma szerint még Csehszlovákiát kell érteni, ám minden jel arra mutat, hogy csupán néhány hóna­pig. Aztán, ha a népek, va­lamint a cseh és szlovák par­lament is úgy akarja, meg­történik a XX. század végi csoda, és ismét csupán Szlo­vákiával leszünk határosak. Persze, hogy ez megtörtén­jen, még sok víznek le kell folynia a Dunán (Bős és Nagymaros térségében is), ám a „határátrajzolás” nem kizárólag a térképrajzolók­nak és földrajztanároknak jelent gondot. Talán korai lenne a válás utáni helyzet előértékelésébe fogni, most sokkal izgalma­sabb, hogy Pozsonyban ho­gyan látják a szakítást. S persze azt is, hogy a „kény­szerű” házasságot követő „fényes” válás után a Szlo­vákiában élő magyarok mire számíthatnak. Nos, Pozsony- Bratislava ezekben a napok­ban kizárólag az időjárásfe­lelős miatti kánikula miatt izzasztja magát. Egyszerű hétköznapokon is szinte üres a város, aki teheti, szabad­ságra vonul. Igaz, ezt nem tehetik meg a politikusok, akik a néhány héttel korábbi nyilatkozathá­borúkat követően most mint­ha csendesebb hangnemre váltottak volna. Úgy tetszik, az értelmetlen s az embere­ket feleslegesen ingerlő meg­nyilatkozások mellett a hát­térben azért megfontolt, ko­moly munkát végeznek. A régi-új állam szülése körüli fájdalmak természetesen ér­ződnek az újabb és újabb megbeszéléseken, amelyeken olykor a kölcsönös vádasko­dásokat is napirendre tűznék a legszélsőségesebb irányvo­nalak képviselői. Olyan több évtizedes sebeket szaggatná­nak fel, amelyek a gazdasági csődbemenetel és az 1968-as forradalom leverése kapcsán politikai agóniához is vezet­hetnének. Ami azt illeti, Po­zsonyban éppen az új szlo­vák miniszterelnököt, Vladi­mír Meciart tartják sokan a legszélsőségesebb vezetőnek, bár úgy hiszem, nagyon csínján kell bánni a megfo­galmazással. Mert kik és miért nevez­hetik ma Meciart szélsősé­gesnek? Az, ugye, a jelen­leg kialakult helyzetben egyáltalán nem számít fur­csaságnak, s ha úgy tetszik, szélsőségnek, hogy Meciar vezetésével sikerült megbuk­tatni Václav Havelt, Cseh­szlovákia valószínűleg utolsó államfőjét. Azon sem akad fenn senki, hogy a szlovákok és csehek közötti éles ellen­tétek kifejezésére olykor a diplomáciai nyelvben szokat­lanul éles kiszólásokkal mindkét oldalon operálnak. Pozsony és Meciar kétségte­lenül legkényesebb és fáj­dalmassá válható Achilles­­pontja a magyarság kérdése — s már nem először az év­tizedek folyamán. Mégis szokatlannak tűnt, hogy a pozsonyi magyarság nem kezeli olyan drámaian a helyzetet, mint ahogy arról egyébként nemcsak a ma­gyar, hanem az európai or­szágok sajtójában is cikkez­nek. Persze ez nem azt jelen­ti, hogy nincsenek félelmek, ám idehaza is figyelni kelle­ne arra, hogy néhány írás és talán szándékosan provoka­tív megfogalmazás a Szlová­kiában élő magyaroknak töb­bet árt, mint használ. Nem véletlen hát, hogy az úgyne­vezett pozsonyi hivatalos kö­rökben nagyon udvariasan, de nagy tartózkodással is kezelik a magyar sajtóreagá­lásokat. Mi tagadás, egy-egy „el­írás”, „elhallás" a szlovákiai, higgadtan politizáló magyar pártok számára is kellemet­lenséget okoz. Emlékezetes, hogy legutóbb olyan hírek terjedtek el itthon, hogy a szlovákiai magyar szerveze­tek az Antall-kormánytól várnak védelmet. Természe­tesen­ erről ilyen formában szó sincsen, s a mai napig­­ nagy bosszúsággal emlegetik mind a magyarok, mind a szlovákok a félreértésre okot szolgáltatott „információt”. Az újságíró pedig azon töp­reng, hogy kinek áll érdeké­ben az álhírek terjesztése ... Pozsony egyébként a név­telenek városa is. Akikkel beszélget az ember az ország, s a magyarság jövőjéről, nem szívesen adja nevét vélemé­nyéhez. Pedig akár adhatná is. Hiszen a következő éve­ket illetően — elsősorban persze a szlovákok — nagyon bíznak abban, hogy a saját lábukon is megállnak. Sokan úgy gondolják, hogy a nagy Csehország egyfajta módon kihasználta Szlovákiát, s majd most megmutatják, mi­re is képesek, önbizalomban tehát nincs hiány. Most már csak az a kérdés, hogy Prá­gában, Budapesten és Euró­pában miként fogadják Po­zsony büszke menetelését. Szerdahelyi Csaba ­­­ A KGB vereséget szenvedett A kémszolgálatok terén is súlyos vereséget szenvedett az egykori szovjet rendszer — ismerte el a Komszo­­molszkaja Pravda című lap­nak adott interjúban az egy­kori szövetségi KGB utolsó főnöke. Leonyid Sebarsin azt is közölte, hogy éppen ebben a szervezetben ismerték fel először — még Jurij Andro­pov pártfőtitkársága alatt —, hogy a Szovjetunió lemaradt a Nyugat mögött és közeleg az összeomlás. A KGB kezén minden fon­tos irat, rendelkezés átment, így hát nem csoda, hogy már Andropov idején látszott: nem bírjuk a versenyt, az extenzív fejlődési modell zsákutca, közeleg az általá­nos és mindent átfogó válság — vélekedett Sebarsin. A kémfőnök szerint Mihail Gorbacsov exelnök hatalom­ra jutása után egy-két évig még tartott a lendület. Idővel azonban rá kellett jönni, hogy peresztrojka ide vagy oda, a rendszer jutott a tönk szélére és ezen már Gorbacsov kezdeti lelkesedé­se sem segíthet. A hideghá­borút elveszítettük. Ezzel együtt remélem, tanultunk ebből a vereségből és hasz­nunkra válnak a tapasztala­tok — mondta a kémfőnök. (MTI) Albán választások Szocialista győzelem A hivatalos előrejelzések szerint az Albán Szocialista Párt (ASZP) nyerte meg a július 26-án tartott helyható­sági választásokat Albániá­ban — jelentette pénteken az ITAR-TASZSZ az AT­A al­bán hírügynökségre hivat­kozva. A szavazatszámláló bizott­ság hivatalosan közzétett előzetes adatai szerint a szo­cialista képviselők a szava­zatok 60 százalékával biztos győzelmet arattak a helyha­tósági választásokon. (MTI) NAPRÓL NAPRA Barabás Péter *És ki fajt megvédeni Rossz hírek zúdulnak ránk minden oldalról. A sepsiszentgyörgyiek fehér kokárdát tűznek a mellükre, amiért Hargita és Kovászna pa­naszait nem orvosolja Bukarest. Az a Buka­rest, amely hatalmi szóval eltávolította a ma­gyar nemzetiségű prefektusokat. Sokallhatta, hogy a 41 megye közül kettőnek az élén ma­gyar anyanyelvű ember állt. Pozsonyból a magyarokat megregulázó dör­gedelmek villámlanak felénk, s ha ezektől sem ijednénk meg kellőképpen, szorongása­inkról gondoskodik a világsajtó borúlátása. Sokasodnak azok a cikkek, amelyek a függet­lenedő Szlovákia előtt álló súlyos gazdasági bajok megjövendölésével vannak elfoglalva. S annak a lehetőségnek a mérlegelésével, hogy ezeket a gondokat Pozsony a magyaro­kat sújtó nacionalista hév felszításával pró­bálja majd ellensúlyozni. A Magyarországot vádló és a legmagasabb szinten terjesztett koholmányok sajnos, nem hagynak kétséget afelől, hogy a legvadabb jóslatok sem nélkülözik a valóságalapot. A Kárpátaljáról érkező jelentések sem han­golnak jobb kedvre. Pedig, úgy tűnt, a de­mokratizálódó Ukrajnának minden érdeke ahhoz fűződik, hogy megnyerje Budapest ro­­konszenvét, s ezzel is hátszelet kapjon az eu­rópai kapcsolatok kiépítéséhez. Úgy látszik, ez az érdekeltség is kevés ahhoz, hogy a ma­gyarok szerény elvárásaira ne ingerült eluta­sítás legyen a válasz. Egy ugrással odébb, a Vajdaságban már nemcsak a kisebbségi jogok kerültek veszély­be, hanem az emberi élet is. A gyilkos hábo­rú viharában már az a kérdés: mikor követ­kezik még rosszabb? A hangulati előkészítés­ből ítélve, Belgrádban sem becsülik túl sok­ra a tényeket. — Mondják, mégis ki fog minket megvé­deni ebben az esztelen világban? — kérdezi telefonon az olvasó. S a kérdésben benne van az is, hogy mi magyarok bizonyára nem le­szünk képesek önmagunk megvédésére. A tisztelt olvasóhoz mintha nem jutottak volna el azok a magabiztos nyilatkozatok, amelyek azt sugallják: minden lehetőségünk adott bár­miféle agresszió visszaverésére. Vagy elju­tottak, csak megmosolyogta őket. Igaza van! Aligha szükséges ugyanis összevetni katonai potenciálunkat szomszédainkéval ahhoz, hogy tudjuk: nem bízhatunk saját fegyvereink­ben. De miben bízhatunk akkor egyáltalán? Sok politikusunk mások fegyverzetében bíz­na. Leginkább a NATO-éban. Csakhogy a nyugati szövetség minden irántunk tanúsí­tott rokonszenve is kevés ahhoz, hogy véd­­ernyőjét kiterjessze fölénk. A hivatalos állás­­foglalások ennek még a lehetőségét is kizár­ják. Az pedig talány, mire lehet elegendő a rokonszenv, ha itt az igazi baj. Horvátország vagy Bosznia-Hercegovina példája elgondol­koztathatja azokat, akik a politikai támoga­tásban csodafegyvert látnak. Mi marad hát nekünk? A remény, hogy szomszédaink nacionalista indulatai nem csapnak át a határon. De, hogy ne is csapja­nak, itt, ebben a térségben kell szövetségese­ket találnunk! Nem félreértés: szövetségese­ket itt, ahol a veszély fenyeget. De hát miért is ne? Az Európához való felzárkózás láza szomszédainkat éppen úgy magával ragadta, mint bennünket. Pozsonyban, Bukarestben, Kijevben vagy Belgrádban sem mondhatnak le arról, hogy az európai normákra odafi­gyeljenek, a nyugat-európai emberjogi elvá­rásokat meghallják, s hogy előbb-utóbb kö­zelítsék a gyakorlatot a kinyilatkoztatások­hoz. Hacsak nem akarnak magukra maradni politikailag és gazdaságilag egyaránt. Ezt pe­dig hosszú távon aligha kockáztathatják meg a demokrácia játékszabályainak felrúgása nélkül. Ezek pedig nemcsak felemelnek, buk­ni is hagynak. Kétségtelen, hogy ezt a fajta optimizmust beárnyékolja a félelem: a hatalmon lévők éppen a nacionalizmus meglovagolásával próbálnak versenyt futni az idővel, és meg­maradni ott, ahová a bizalom emelte őket. Ám a nacionalista hisztériakeltéshez éppen a mi türelmetlenségünk és ügyetlenségünk ad­ná a legnagyobb hajtóerőt. A higgadtság, a visszafogottság viszont nem kedvez az efféle törekvéseknek. S az sem, ha Budapest nem sétál be azoknak a honi politikusoknak az utcájába, akik a széthúzásban, az acsarko­­dásban mentőövet látnak saját maguk szá­mára. A magyar demokráciának ezért nemcsak a szomszéd országok magyarjai között kell ke­resnie a szövetségeseket, hanem mindenki­vel szövetkeznie kell, akinek szándékai nem esnek messze a mieinktől. Nem mondhatunk le arról, hogy együttműködjünk velük abban, amiben lehet, tisztességes, korrekt magatar­tással hassunk ott, ahol csak mód van rá. Mindenképpen nehezebb a dolgunk, mint a szomszédság zászlólengetőinek. Nekik egye­lőre az olcsó hangulatkeltés is babért terem. Míg nekünk csak a kitartó fáradozás hozhat­ja meg azt az elégtételt, hogy hitelüket ve­szítsék a bizalmatlanság élesztői. — Ki fog megvédeni minket? — kérdezi újra és újra az olvasó. A válasz újra és újra csak az lehet, hogy senki. S ezért egyetlen lehetőségünk, hogy ellenségünk se legyen. Nem is olyan képtelen vágy ez a XXI. szá­zad küszöbére érkezett Közép-Európában, amelyben a demokráciával való találkozás egy történelmi pillanatra mindenkit egymás mellé állított. Ez a pillanat nem múlhat el nyomtalanul. Átlagok is ráfizetnek (Folytatás az 1. oldalról) tudniillik, hogy az áremelés másfél millió fogyasztót nem is érint. A most bevezetett tömbtarifa lenne a biztosí­ték, amely szerint évi 600 kW fogyasztás alatt az árak nem nőnek. Hány ilyen fogyasztó van valójában? Zarándi Ta­más sem tudja pontosan, ezért inkább számításokat készít arról, hogy mire elég ez a 600 kW? Kiderül, hogy csak igen szerény igényeket elégíti ki. Ha napi három óránál nem ég tovább a há­rom darab 60 wattos égő, két órát működik a televízió és be van kapcsolva a (legki­sebb) hűtő — ez már kime­ríti a keretet. Vízmelegítésre, mosásra áram már nemigen jut. A magyar átlagfogyasz­tás ennek a duplája. Évi 1200 kW fogyasztásnál az áremelés hatására 20-22 szá­zalékkal lesz magasabb a számla. Ez az a többlet, amit a minisztérium szerint a jö­vedelmek növekedése ellen­súlyoz. Számításaik alapja a fo­gyasztás. De nem a jövedel­mi csoportonként és terüle­tenként differenciált fogyasz­tási statisztika szerint, ha­nem becslések alapján. Egy átlagcsaládot vettek alapul egy átlagos, 67 négyzetmé­teres lakásban. A fűtéshez, főzéshez, vízmelegítéshez, és egyéb energiaigényes tevé­kenységhez szükséges fo­gyasztást vizsgálták. Így ju­tottak arra a következtetés­re, hogy „Átlagéknál” a két gyerek után ősztől járó meg­emelt családi pótlék — évi 4800 forint — fedezi majd a magasabb számlát. A számí­tásokból kiderül, hogy az a bizonyos átlag sem átlagos. Ha valaki földgázzal fűt, főz és vizet is azzal melegít, ak­kor 3205 forinttal fizet töb­bet — tehát még jól is jár — mondják. Azokról nem is beszélve, akik szilárd tüze­lővel fűtenek, PB-gázzal főz­nek, és éjszakai árammal melegítik a vizet. Nekik „csak” 2170 forinttal lesz magasabb a számlájuk — no persze átlagosan. A legnehe­zebb azoknak lesz, akik villannyal fűtenek és a vi­zet is azzal melegítik. Nekik már 6330 forintos emelkedést kell bekalkulálni évente. A távfűtéses lakásokban élő családokról nem is beszélve. A hőenergia árának emelé­se megdrágítja a távfűtést is. A minisztérium ezt azonban szintén csak becsülni tudja, mert a döntés az önkormány­zatoké. A minisztérium 8-10 százalékról beszél, de a már eldöntött emelések ennél lé­nyegesen többet mutatnak. Tarján Róbert, az energia­­ellátási főosztály helyettes vezetője valamivel többet tud a tényleges folyamatokról, mint kollégája, de még ő is jórészt becslésekre hagyat­kozik. Azt biztosan tudni le­het, hogy 4,2 millió fogyasz­tó van, ennek körülbelül 30 százaléka alatta van a 600- as határnak. Erről a csak­nem másfél millió fogyasztó­ról azonban nem árt ár­nyaltan beszélni. Ide tartoz­nak ugyanis a víkendházak és a nyaralók is, méghozzá nem kis számban. Tarján Róbert szerint ennek a 30 százaléknak körülbelül a fe­le lehet napi, rendszeres fo­gyasztó, ami a 4,2 milliónak a 15 százaléka: hatszázezer. Ami mégsem másfél millió, mint a sajtótájékoztatón el­hangzott. Ez a már pontosí­tott szám azonban még mindig nem sokat mond ar­ról, hogy az áremelést ho­gyan képesek elviselni az emberek. Kisfogyasztó is le­het, aki nagyobb jövedelmű (utazgat, keveset van otthon), és átlagfogyasztó is lehet sze­gény. A tényleges jövedelmi helyzetet azonban a minisz­tériumban nem ismerik, így azt sem tudják megmondani: van-e tartalék a családok­ban. Vagy az áremelés is csak a tartozásokat fogja gyarapítani? A minisztérium az áreme­lés előtt nem volt híján a szociális érzékenységnek, hi­szen a tömbtarifa mégiscsak jobb, mintha egységesen, 24 százalékkal nőtt volna min­denki számlájára. Mégis túl­zás azt állítani, hogy a jöve­delmek alakulása ellensú­lyozza az áremelést. Elsősor­ban azért túlzás, mert a csa­ládi pótlék emeléséről még nincs döntés. Ráadásul, a hí­rek szerint, a tervezett 24 százalék helyett már csak 20 százalékos plusz várható. A villanyórák viszont augusz­tus 1-jétől már az új tarifa szerint ketyegnek. Kérdés az is: szerencsés dolog-e a csa­ládi pótlékkal kompenzálni? A magányosan élők, a gyer­mektelen családok semmifé­le ellensúlyozást nem kap­nak, míg a jómódú, gyerme­kes családoknak jár az ál­lami segítség. Felmerül az is: erre a havi kétszáz fo­rintra hányan fognak még hivatkozni más áremelések esetében? Megfelelő adatok nélkül nem helyes azzal sem érvelni, hogy az áremelés ösztönzi majd a takarékossá­got. A minisztériumnak sem­milyen adata nincs arról, hogy hány család bánik pa­zarlón az energiával, illet­ve, hogy az örökös villany­­oltogatóknak van-e még le­hetőségük a spórolásra? Komoly statisztika nélkül komolytalan a hatásvizsgá­lat. Más kérdés, hogy egy igényesebb munka vajon az Ipari Minisztérium köteles­sége-e? Nagy Andrea 3

Next