Népszava, 1992. augusztus (120. évfolyam, 181–205. sz.)
1992-08-01 / 181. szám
NÉPSZAVA 1992. AUGUSZTUS 1., SZOMBAT .Minkutársaink telefonjelentése Washingtonból 11 tonna orosz uránium Amerikának BBa létrejön as ialet. Kicsakott évente 20 amerikai reaktort is elláthat Pesszimista jóslatok szerint az amerikai urániumgyártás lehanyatlását eredményezheti, ha megköttetik a nagy urániumüzlet, Oroszország és négy másik volt szovjet köztársaság feleslegessé vált készleteinek megvásárlása. Régóta folynak már a tárgyalások, s az itteni gyártók érdekeinek védelmében több mint százszázalékos vámot vetnek ki az exszovjet robbanófejekből kinyert és feleslegessé vált urániumra. Az orosz államfő azonban a legmagasabb politikai szintre vitte az ügyet a The New York Times értesülései szerint. Jelcin a moszkvai amerikai nagykövettel, Robert Strausszal és magával Bush elnökkel is megvitatta az uráneladás kérdését. Az üzletben érdekelt amerikai vállalatot pedig egy olyan ügyvéd képviseli, aki korábban a republikánus párt országos bizottságát vezette, s befolyásos politikusként közvetlen csatornája van az amerikai elnökhöz. Nem csoda hát, hogy az itteni urániumtermelők most farkast kiáltanak, s azzal vádolják a kormányzatot, hogy a politikai szempontokat az amerikai ipar üzleti érdekei elé helyezi. A Bush-kormányzat az uránvásárlással Jelcin gazdasági nehézségein, az orosz gazdaság valutahiányán akar enyhíteni, ráadásul Washingtonban úgy vélik, a szóban forgó, erősen dúsított uránium az amerikaiak kezében van a legjobb helyen. A volt szovjet köztársaságok Egyesült Államokba irányuló exportjának egyébként a nyolcadát (!) az uráneladások teszik ki. Míg 1986-ban kétmillió, tavaly 110,4 millió dollár értékben adtak el urániumot. Az orosz állam egyébként óriási mennyiségben ad el dúsított urániumot más nyugati piacokon is. Az árak várhatóan lemennek, s ezt az amerikai gyártók is megérzik. Az utóbbi időben négy amerikai vállalat is tárgyalt Moszkvával, s közülük az Allied Signal és a Nuclear Fuel Services előzetes megállapodást írt alá 11 tonna uránium szállítására. Az árat titokban tartják, de becslések szerint, ha a békés termeléshez szükséges szintre „hígítják” a dúsított urániumot, mintegy 110 millió dollárért adhatják el amerikai reaktoroknak. Az Egyesült Államokban egyébként 110 atomreaktor működik, ezeket éventemásfél évente kell friss urániumszállítmánnyal utántölteni. A kelet-nyugati arzenál lebontásának eredményeként több száz tonna plutónium és uránium szabadul fel a robbanófejekből. Ezeket vagy tárolják (a plutóniummal mást nem is tudnak kezdeni), vagy új fegyverekhez átalakítják, vagy békés felhasználásra teszik alkalmassá. A reaktorok háromszázalékos dúsítású urániummal működnek, míg a fegyverekhez 90 százalékos dúsított urániumot használnak fel. Amerikai lapértesülések szerint Oroszországból évente 20 tonna erősen dúsított uránium eladása várható. Ez 1500 Hirosima-bomba erejével ér fel, és felhígítva 20 amerikai reaktor éves ellátását biztosítaná. Az amerikai urániumgyártók még mindig azt remélik, meghiúsíthatják az üzletet, bebizonyítva, politikai nyomásgyakorlás eredményeképpen jöhetett létre a megállapodás. Elekes Éva Munkatársunk jelenti Pozsonyból Önbizalomból nincs hiány Úgy látszik, napjaink Közép-Európájában határoktól függetlenül nagy divat a rendszerváltozások után a forró évszakokat emlegetni. Magyarországon idáig ez nem nagyon vált megbízható jóslattá, ám még nem jelenti azt, hogy északi szomszédainknál nemcsak meteorológiai értelemben lesz a szokásosnál is magasabb hőfokú a nyár, és főként az ősz. Az északi szomszéd alatt a papírforma szerint még Csehszlovákiát kell érteni, ám minden jel arra mutat, hogy csupán néhány hónapig. Aztán, ha a népek, valamint a cseh és szlovák parlament is úgy akarja, megtörténik a XX. század végi csoda, és ismét csupán Szlovákiával leszünk határosak. Persze, hogy ez megtörténjen, még sok víznek le kell folynia a Dunán (Bős és Nagymaros térségében is), ám a „határátrajzolás” nem kizárólag a térképrajzolóknak és földrajztanároknak jelent gondot. Talán korai lenne a válás utáni helyzet előértékelésébe fogni, most sokkal izgalmasabb, hogy Pozsonyban hogyan látják a szakítást. S persze azt is, hogy a „kényszerű” házasságot követő „fényes” válás után a Szlovákiában élő magyarok mire számíthatnak. Nos, Pozsony- Bratislava ezekben a napokban kizárólag az időjárásfelelős miatti kánikula miatt izzasztja magát. Egyszerű hétköznapokon is szinte üres a város, aki teheti, szabadságra vonul. Igaz, ezt nem tehetik meg a politikusok, akik a néhány héttel korábbi nyilatkozatháborúkat követően most mintha csendesebb hangnemre váltottak volna. Úgy tetszik, az értelmetlen s az embereket feleslegesen ingerlő megnyilatkozások mellett a háttérben azért megfontolt, komoly munkát végeznek. A régi-új állam szülése körüli fájdalmak természetesen érződnek az újabb és újabb megbeszéléseken, amelyeken olykor a kölcsönös vádaskodásokat is napirendre tűznék a legszélsőségesebb irányvonalak képviselői. Olyan több évtizedes sebeket szaggatnának fel, amelyek a gazdasági csődbemenetel és az 1968-as forradalom leverése kapcsán politikai agóniához is vezethetnének. Ami azt illeti, Pozsonyban éppen az új szlovák miniszterelnököt, Vladimír Meciart tartják sokan a legszélsőségesebb vezetőnek, bár úgy hiszem, nagyon csínján kell bánni a megfogalmazással. Mert kik és miért nevezhetik ma Meciart szélsőségesnek? Az, ugye, a jelenleg kialakult helyzetben egyáltalán nem számít furcsaságnak, s ha úgy tetszik, szélsőségnek, hogy Meciar vezetésével sikerült megbuktatni Václav Havelt, Csehszlovákia valószínűleg utolsó államfőjét. Azon sem akad fenn senki, hogy a szlovákok és csehek közötti éles ellentétek kifejezésére olykor a diplomáciai nyelvben szokatlanul éles kiszólásokkal mindkét oldalon operálnak. Pozsony és Meciar kétségtelenül legkényesebb és fájdalmassá válható Achillespontja a magyarság kérdése — s már nem először az évtizedek folyamán. Mégis szokatlannak tűnt, hogy a pozsonyi magyarság nem kezeli olyan drámaian a helyzetet, mint ahogy arról egyébként nemcsak a magyar, hanem az európai országok sajtójában is cikkeznek. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsenek félelmek, ám idehaza is figyelni kellene arra, hogy néhány írás és talán szándékosan provokatív megfogalmazás a Szlovákiában élő magyaroknak többet árt, mint használ. Nem véletlen hát, hogy az úgynevezett pozsonyi hivatalos körökben nagyon udvariasan, de nagy tartózkodással is kezelik a magyar sajtóreagálásokat. Mi tagadás, egy-egy „elírás”, „elhallás" a szlovákiai, higgadtan politizáló magyar pártok számára is kellemetlenséget okoz. Emlékezetes, hogy legutóbb olyan hírek terjedtek el itthon, hogy a szlovákiai magyar szervezetek az Antall-kormánytól várnak védelmet. Természetesen erről ilyen formában szó sincsen, s a mai napig nagy bosszúsággal emlegetik mind a magyarok, mind a szlovákok a félreértésre okot szolgáltatott „információt”. Az újságíró pedig azon töpreng, hogy kinek áll érdekében az álhírek terjesztése ... Pozsony egyébként a névtelenek városa is. Akikkel beszélget az ember az ország, s a magyarság jövőjéről, nem szívesen adja nevét véleményéhez. Pedig akár adhatná is. Hiszen a következő éveket illetően — elsősorban persze a szlovákok — nagyon bíznak abban, hogy a saját lábukon is megállnak. Sokan úgy gondolják, hogy a nagy Csehország egyfajta módon kihasználta Szlovákiát, s majd most megmutatják, mire is képesek, önbizalomban tehát nincs hiány. Most már csak az a kérdés, hogy Prágában, Budapesten és Európában miként fogadják Pozsony büszke menetelését. Szerdahelyi Csaba A KGB vereséget szenvedett A kémszolgálatok terén is súlyos vereséget szenvedett az egykori szovjet rendszer — ismerte el a Komszomolszkaja Pravda című lapnak adott interjúban az egykori szövetségi KGB utolsó főnöke. Leonyid Sebarsin azt is közölte, hogy éppen ebben a szervezetben ismerték fel először — még Jurij Andropov pártfőtitkársága alatt —, hogy a Szovjetunió lemaradt a Nyugat mögött és közeleg az összeomlás. A KGB kezén minden fontos irat, rendelkezés átment, így hát nem csoda, hogy már Andropov idején látszott: nem bírjuk a versenyt, az extenzív fejlődési modell zsákutca, közeleg az általános és mindent átfogó válság — vélekedett Sebarsin. A kémfőnök szerint Mihail Gorbacsov exelnök hatalomra jutása után egy-két évig még tartott a lendület. Idővel azonban rá kellett jönni, hogy peresztrojka ide vagy oda, a rendszer jutott a tönk szélére és ezen már Gorbacsov kezdeti lelkesedése sem segíthet. A hidegháborút elveszítettük. Ezzel együtt remélem, tanultunk ebből a vereségből és hasznunkra válnak a tapasztalatok — mondta a kémfőnök. (MTI) Albán választások Szocialista győzelem A hivatalos előrejelzések szerint az Albán Szocialista Párt (ASZP) nyerte meg a július 26-án tartott helyhatósági választásokat Albániában — jelentette pénteken az ITAR-TASZSZ az ATA albán hírügynökségre hivatkozva. A szavazatszámláló bizottság hivatalosan közzétett előzetes adatai szerint a szocialista képviselők a szavazatok 60 százalékával biztos győzelmet arattak a helyhatósági választásokon. (MTI) NAPRÓL NAPRA Barabás Péter *És ki fajt megvédeni Rossz hírek zúdulnak ránk minden oldalról. A sepsiszentgyörgyiek fehér kokárdát tűznek a mellükre, amiért Hargita és Kovászna panaszait nem orvosolja Bukarest. Az a Bukarest, amely hatalmi szóval eltávolította a magyar nemzetiségű prefektusokat. Sokallhatta, hogy a 41 megye közül kettőnek az élén magyar anyanyelvű ember állt. Pozsonyból a magyarokat megregulázó dörgedelmek villámlanak felénk, s ha ezektől sem ijednénk meg kellőképpen, szorongásainkról gondoskodik a világsajtó borúlátása. Sokasodnak azok a cikkek, amelyek a függetlenedő Szlovákia előtt álló súlyos gazdasági bajok megjövendölésével vannak elfoglalva. S annak a lehetőségnek a mérlegelésével, hogy ezeket a gondokat Pozsony a magyarokat sújtó nacionalista hév felszításával próbálja majd ellensúlyozni. A Magyarországot vádló és a legmagasabb szinten terjesztett koholmányok sajnos, nem hagynak kétséget afelől, hogy a legvadabb jóslatok sem nélkülözik a valóságalapot. A Kárpátaljáról érkező jelentések sem hangolnak jobb kedvre. Pedig, úgy tűnt, a demokratizálódó Ukrajnának minden érdeke ahhoz fűződik, hogy megnyerje Budapest rokonszenvét, s ezzel is hátszelet kapjon az európai kapcsolatok kiépítéséhez. Úgy látszik, ez az érdekeltség is kevés ahhoz, hogy a magyarok szerény elvárásaira ne ingerült elutasítás legyen a válasz. Egy ugrással odébb, a Vajdaságban már nemcsak a kisebbségi jogok kerültek veszélybe, hanem az emberi élet is. A gyilkos háború viharában már az a kérdés: mikor következik még rosszabb? A hangulati előkészítésből ítélve, Belgrádban sem becsülik túl sokra a tényeket. — Mondják, mégis ki fog minket megvédeni ebben az esztelen világban? — kérdezi telefonon az olvasó. S a kérdésben benne van az is, hogy mi magyarok bizonyára nem leszünk képesek önmagunk megvédésére. A tisztelt olvasóhoz mintha nem jutottak volna el azok a magabiztos nyilatkozatok, amelyek azt sugallják: minden lehetőségünk adott bármiféle agresszió visszaverésére. Vagy eljutottak, csak megmosolyogta őket. Igaza van! Aligha szükséges ugyanis összevetni katonai potenciálunkat szomszédainkéval ahhoz, hogy tudjuk: nem bízhatunk saját fegyvereinkben. De miben bízhatunk akkor egyáltalán? Sok politikusunk mások fegyverzetében bízna. Leginkább a NATO-éban. Csakhogy a nyugati szövetség minden irántunk tanúsított rokonszenve is kevés ahhoz, hogy védernyőjét kiterjessze fölénk. A hivatalos állásfoglalások ennek még a lehetőségét is kizárják. Az pedig talány, mire lehet elegendő a rokonszenv, ha itt az igazi baj. Horvátország vagy Bosznia-Hercegovina példája elgondolkoztathatja azokat, akik a politikai támogatásban csodafegyvert látnak. Mi marad hát nekünk? A remény, hogy szomszédaink nacionalista indulatai nem csapnak át a határon. De, hogy ne is csapjanak, itt, ebben a térségben kell szövetségeseket találnunk! Nem félreértés: szövetségeseket itt, ahol a veszély fenyeget. De hát miért is ne? Az Európához való felzárkózás láza szomszédainkat éppen úgy magával ragadta, mint bennünket. Pozsonyban, Bukarestben, Kijevben vagy Belgrádban sem mondhatnak le arról, hogy az európai normákra odafigyeljenek, a nyugat-európai emberjogi elvárásokat meghallják, s hogy előbb-utóbb közelítsék a gyakorlatot a kinyilatkoztatásokhoz. Hacsak nem akarnak magukra maradni politikailag és gazdaságilag egyaránt. Ezt pedig hosszú távon aligha kockáztathatják meg a demokrácia játékszabályainak felrúgása nélkül. Ezek pedig nemcsak felemelnek, bukni is hagynak. Kétségtelen, hogy ezt a fajta optimizmust beárnyékolja a félelem: a hatalmon lévők éppen a nacionalizmus meglovagolásával próbálnak versenyt futni az idővel, és megmaradni ott, ahová a bizalom emelte őket. Ám a nacionalista hisztériakeltéshez éppen a mi türelmetlenségünk és ügyetlenségünk adná a legnagyobb hajtóerőt. A higgadtság, a visszafogottság viszont nem kedvez az efféle törekvéseknek. S az sem, ha Budapest nem sétál be azoknak a honi politikusoknak az utcájába, akik a széthúzásban, az acsarkodásban mentőövet látnak saját maguk számára. A magyar demokráciának ezért nemcsak a szomszéd országok magyarjai között kell keresnie a szövetségeseket, hanem mindenkivel szövetkeznie kell, akinek szándékai nem esnek messze a mieinktől. Nem mondhatunk le arról, hogy együttműködjünk velük abban, amiben lehet, tisztességes, korrekt magatartással hassunk ott, ahol csak mód van rá. Mindenképpen nehezebb a dolgunk, mint a szomszédság zászlólengetőinek. Nekik egyelőre az olcsó hangulatkeltés is babért terem. Míg nekünk csak a kitartó fáradozás hozhatja meg azt az elégtételt, hogy hitelüket veszítsék a bizalmatlanság élesztői. — Ki fog megvédeni minket? — kérdezi újra és újra az olvasó. A válasz újra és újra csak az lehet, hogy senki. S ezért egyetlen lehetőségünk, hogy ellenségünk se legyen. Nem is olyan képtelen vágy ez a XXI. század küszöbére érkezett Közép-Európában, amelyben a demokráciával való találkozás egy történelmi pillanatra mindenkit egymás mellé állított. Ez a pillanat nem múlhat el nyomtalanul. Átlagok is ráfizetnek (Folytatás az 1. oldalról) tudniillik, hogy az áremelés másfél millió fogyasztót nem is érint. A most bevezetett tömbtarifa lenne a biztosíték, amely szerint évi 600 kW fogyasztás alatt az árak nem nőnek. Hány ilyen fogyasztó van valójában? Zarándi Tamás sem tudja pontosan, ezért inkább számításokat készít arról, hogy mire elég ez a 600 kW? Kiderül, hogy csak igen szerény igényeket elégíti ki. Ha napi három óránál nem ég tovább a három darab 60 wattos égő, két órát működik a televízió és be van kapcsolva a (legkisebb) hűtő — ez már kimeríti a keretet. Vízmelegítésre, mosásra áram már nemigen jut. A magyar átlagfogyasztás ennek a duplája. Évi 1200 kW fogyasztásnál az áremelés hatására 20-22 százalékkal lesz magasabb a számla. Ez az a többlet, amit a minisztérium szerint a jövedelmek növekedése ellensúlyoz. Számításaik alapja a fogyasztás. De nem a jövedelmi csoportonként és területenként differenciált fogyasztási statisztika szerint, hanem becslések alapján. Egy átlagcsaládot vettek alapul egy átlagos, 67 négyzetméteres lakásban. A fűtéshez, főzéshez, vízmelegítéshez, és egyéb energiaigényes tevékenységhez szükséges fogyasztást vizsgálták. Így jutottak arra a következtetésre, hogy „Átlagéknál” a két gyerek után ősztől járó megemelt családi pótlék — évi 4800 forint — fedezi majd a magasabb számlát. A számításokból kiderül, hogy az a bizonyos átlag sem átlagos. Ha valaki földgázzal fűt, főz és vizet is azzal melegít, akkor 3205 forinttal fizet többet — tehát még jól is jár — mondják. Azokról nem is beszélve, akik szilárd tüzelővel fűtenek, PB-gázzal főznek, és éjszakai árammal melegítik a vizet. Nekik „csak” 2170 forinttal lesz magasabb a számlájuk — no persze átlagosan. A legnehezebb azoknak lesz, akik villannyal fűtenek és a vizet is azzal melegítik. Nekik már 6330 forintos emelkedést kell bekalkulálni évente. A távfűtéses lakásokban élő családokról nem is beszélve. A hőenergia árának emelése megdrágítja a távfűtést is. A minisztérium ezt azonban szintén csak becsülni tudja, mert a döntés az önkormányzatoké. A minisztérium 8-10 százalékról beszél, de a már eldöntött emelések ennél lényegesen többet mutatnak. Tarján Róbert, az energiaellátási főosztály helyettes vezetője valamivel többet tud a tényleges folyamatokról, mint kollégája, de még ő is jórészt becslésekre hagyatkozik. Azt biztosan tudni lehet, hogy 4,2 millió fogyasztó van, ennek körülbelül 30 százaléka alatta van a 600- as határnak. Erről a csaknem másfél millió fogyasztóról azonban nem árt árnyaltan beszélni. Ide tartoznak ugyanis a víkendházak és a nyaralók is, méghozzá nem kis számban. Tarján Róbert szerint ennek a 30 százaléknak körülbelül a fele lehet napi, rendszeres fogyasztó, ami a 4,2 milliónak a 15 százaléka: hatszázezer. Ami mégsem másfél millió, mint a sajtótájékoztatón elhangzott. Ez a már pontosított szám azonban még mindig nem sokat mond arról, hogy az áremelést hogyan képesek elviselni az emberek. Kisfogyasztó is lehet, aki nagyobb jövedelmű (utazgat, keveset van otthon), és átlagfogyasztó is lehet szegény. A tényleges jövedelmi helyzetet azonban a minisztériumban nem ismerik, így azt sem tudják megmondani: van-e tartalék a családokban. Vagy az áremelés is csak a tartozásokat fogja gyarapítani? A minisztérium az áremelés előtt nem volt híján a szociális érzékenységnek, hiszen a tömbtarifa mégiscsak jobb, mintha egységesen, 24 százalékkal nőtt volna mindenki számlájára. Mégis túlzás azt állítani, hogy a jövedelmek alakulása ellensúlyozza az áremelést. Elsősorban azért túlzás, mert a családi pótlék emeléséről még nincs döntés. Ráadásul, a hírek szerint, a tervezett 24 százalék helyett már csak 20 százalékos plusz várható. A villanyórák viszont augusztus 1-jétől már az új tarifa szerint ketyegnek. Kérdés az is: szerencsés dolog-e a családi pótlékkal kompenzálni? A magányosan élők, a gyermektelen családok semmiféle ellensúlyozást nem kapnak, míg a jómódú, gyermekes családoknak jár az állami segítség. Felmerül az is: erre a havi kétszáz forintra hányan fognak még hivatkozni más áremelések esetében? Megfelelő adatok nélkül nem helyes azzal sem érvelni, hogy az áremelés ösztönzi majd a takarékosságot. A minisztériumnak semmilyen adata nincs arról, hogy hány család bánik pazarlón az energiával, illetve, hogy az örökös villanyoltogatóknak van-e még lehetőségük a spórolásra? Komoly statisztika nélkül komolytalan a hatásvizsgálat. Más kérdés, hogy egy igényesebb munka vajon az Ipari Minisztérium kötelessége-e? Nagy Andrea 3