Népszava, 1993. január (121. évfolyam, 1–25. sz.)
1993-01-26 / 21. szám
6 Internacionalista színház A Nemzeti Színház felvette azt a nem elítélendő szokást, hogy néhány havonta légyottra hívja az újságírókat. Az első ilyen Sajtótájékoztatóra az első Ablonczyévad kezdetén került sor. A találkozóra látványosan felvonultak a társulat időtállóan vezető színészei. Hitelt tettek az új direkció, a demokrácia, a nemzeti szellemű színjátszás mellett. Továbbá panaszkodtak a sajtóra: rágalomhadjáratot és ízlésterrort emlegettek, s egyikük abban jelölte ki az újságírók egyetlen feladatát, hogy szeretgessék a Nemzeti Színházat. Ha az első szezon teljesítménye nem is, de a másodiknak legalább az évadkezdő sajtótájékoztatója adott okot a szeretgetésre. Ekkor már a művészi munkáról esett szó. Értesülhettünk a Nemzeti célkitűzéseiről, tervbe vett bemutatóiról. Megtudtuk, hogy a Hevesi Sándor téren — a Gyuláról betelepített produkciókon kívül — Schiller Don Carlosa és Shakespeare Vízkeresztje kerül színre, míg a Várban a Bánk bánt és Ionesco Székek című művét mutatják be. A program (időarányosan) úgy valósult meg, hogy a fele lett igaz. A Don Carlos és a Bánk bán-előadás létrejött — ne firtassuk most, milyen —, a Nemzetiben még sosem szerepelt Ionesco azonban csendben lelépett a műsortervről. A Vízkereszt zajosabban távozott. A készülő produkció a külföldi vendégrendező és a színház csatájában elesett. A hivatalos megfogalmazás szerint objektív okok miatt nem lesz bemutató. Szubjektíve viszont többen úgy érzik, hogy azok az időtállóan vezető színészek vannak az összetűzés hátterében, akik évtizedek óta meghatározzák a Nemzeti Színház arculatát és sok minden egyebét is. Tekintélyük, befolyásuk és akciónk révén döntően véleményezik, hogy ki működhet — akár igazgatóiként, akár rendezőként — a Nemzetiben és ki nem. A Cseresznyéskertet megbuktató román Frunzét, majd a német Löbachot (aki a Don Carlosszal valósággal kiütötte a társulatot) még lenyelték valahogy, az ugyancsak kísérletező kedvű Vlad Mugurt már nem. Ilyenformán a Shakespeare-bemutató elmarad, helyette viszont itt egy nem tervezett premier Sík Ferenc kezéből: Illyés Gyula különce. Ez pontosan olyan reprezentatív produkció, amilyenre a Nemzeti — kondícióját tekintve — jelenleg hitelesítve van. Lehet vinni vendégszereplésre Stuttgartba, Párizsba és Strasbourgba; a közönség langy unalommal nézi, és tisztesen megtapsolja. Azután meg lehet ünnepelni vele a magyar kultúra napját, s a Refektorium elegáns környezetében illőn lehet fogadni illusztris nézővendégeket. A színen szépszavú történelmi és erkölcsi dráma próbál megelevenedni, kissé porlepte módon. A társulat válogatott színészei, a pillanatnyilag legjobb erők játszszák: Kozák András, Peremartoni Krisztina, Moór Marianna, Szakácsi Sándor. Moór Mariannáról ejtenék pár szót, mert egészséges lelkületről és józanságról tesz tanúbizonyságot, özvegy Batthyány Lajosné képében asztali gyertyát gyújt. A gyufa végigég, s elhamvadt darabkája a bársony térítőre hull. A színésznő ettől kezdve alig hederít a dialógusra; az abrosz ki nem égetésére koncentrál. Megnyalja az ujját, hogy felszedhesse a gyufamaradványt. A parázska visszaesik. Az újbóli nekiveselkedés sikerrel jár. Nagy, friss levegőt veszünk. Nem kis dolog történt itt: az élet diadalmaskodott egy percre a steril és áporodott színháziság felett. Egyébként a Nemzeti időtállóan vezető színészei lassan kezdhetik a készülődést az újabb objektív okokra. Ugyanis a jövő évadban katalán vendégrendező jön a Hevesi Sándor térre, hogy színre vigye Az ember tragédiáját. Stuber Andrea Kozák András mint Teleki László a Különcben Veri az élet! Nem, szó nincs arról, hogy ismét koncerten búcsúzna el a Bikini együttes közönségétől. Ez már megtörtént tavaly november 21-én, a Budapest Sportcsarnokban. Viszont a fellépés hanganyaga most jelent meg kazettán és CD-n, az EMI-Quint gondozásában. 12 dal, a kezdeti sikerektől (Adj helyet, Fagyi) a legújabb slágerekig (Ki visz haza, Veri az élet). Maga a koncert a tízéves jubileumi bulinak indult. Végül búcsú lett belőle, nagyrészt a könnyűzenét körülvevő áldatlan körülmények miatt, melyek részletezésébe e helyt nem mennék bele. A zenészek (a képen balról jobbra: Németh Alajos, D. Nagy Lajos, Hirleman Bertalan, Daczi Zsolt és Gallai Péter) ezután külön-külön folytatják, természetesen egy bizonyos feltöltődési idő után. De vissza a kazettához és a CD-hez: a Bikini mindig is koncertzenekar volt, ezért stílszerű, hogy élő felvétellel búcsúzzanak. A hang mellett a látvány is nagy szerepet kap a fellépéseken, s hogy teljes legyen az élmény, a TV2 szombat este fél 11-től egyórás összefoglalót ad a búcsúbuliról. A by Lengyel P. László felvétele Egy meleg hangú kórus A homoszexuálisoknak még a viszonylag türelmes, előítéletektől mentes társadalmakban sincs könnyű dolguk. Általában arra kényszerülnek, hogy rejtőzködjenek, hajlamukat titkolják. Éppen ezért számít különlegességnek az a zürichi kórus, amelynek tagjai nyíltan vállalják, hogy férfi létükre saját nemükhöz vonzódnak, s mindezt a fellépéseiken viselt pólóikon is a közönség tudomására hozzák. A Schmaz névre hallgató énekkar — amely egy német „homo”-kórus hallatán alakult meg 1990-ben — sikert sikerre halmoz annak ellenére, hogy a hallgatók konzervatívabb része nagyokat csuklik, mikor elolvassa a programfüzetben az énekesek bemutatkozását. De a kórus olyan szépen énekel, hogy ezzel lefegyverezte a haladó szelleműnek éppenséggel nem minősíthető Neue Zürcher Zeitung zenekritikusát is. És senki ne gondolja, hogy a fiúk valamelyik eldugott, városszéli színház kistermében lépnek fel — Zürich legrangosabb hangversenytermében, a Tonhalléban tartják meg koncertjeiket. — Megalakulásunkkor sokat vitatkoztunk, vállaljuk-e a nevünkben a „buzi” jelzőt — emlékszik vissza a karnagy, Kari Scheuber. — De azután úgy döntöttünk, megmutatjuk mindenkinek, hogy itt vagyunk, s hogy ezt a szót át kell értékelni. És a kórusvezetőnek igaza lett, mert ma már ötven énekes dolgozik a keze alatt, és dalol hol klasszikusokat, hol protest songokat. A tagok lelkivilágának is jót tett a nyíltság, mert megszabadultak a titkolódzás, a színlelés pszichikai nyomásától. Az előítéletek ellen énekelnek, akár a Tonhalléban lépnek fel, akár egy kis templom AIDS-esekért tartott istentiszteletén. A kórusnak eddigi működése során egyetlenegyszer kellett megbirkóznia kellemetlen helyzettel, amikor 1991-ben a Svájci Államszövetség jubileumi ünnepségein szerepelt Luzernben. A tagok komolyan vették a fesztivál mottóját — „A kisebbségekért” —, és ide is buzi-feliratos pólójukban érkeztek. A luzerni rendezőség azonban csak hoszszas vita után járult hozzá ennek a fellépőruhának a színpadra kerüléséhez, de végül a Schmitz győzött. Ha lehet katolikusan tornázni, lehet homokosan énekelni is — állították, és megkapták az engedélyt. A kórus most a májusra tervezett Homoszexuálisokleszbikusok európai kórusfesztiváljára készülődik. Ezen a rendezvényen fellép majd „testvérszervezetük” is, a Lechz névre hallgató zürichi leszbikus női énekkar, M. L. Sarokasztal-sirató Élt 19 évet! Akárha ezzel a „sírfelirattal” is búcsúztathatnánk Angelikát. illetve az Angelika sarokasztal című irodalmi estéket, amely tizenkilenc év után bevégezte pályafutását a budai Angelika kávéházban. A holnap este tartandó búcsúelőadásra megjelent Szentpál Mónika emlékfüzete, amelyből megtudhatjuk, hogy az elmúlt tizenkilenc év alatt 98 költőt, 59 prózaírót és 65 műfordítóirodalomtörténészt köszönthetett itt az érdeklődő közönség. Az első években főként azok az írók, művészek léptek az Angelika pódiumára, akik ilyen-olyan okok miatt ritkán szerepelhettek a nyilvánosság előtt. Mi van a fiókban? címmel olyan művekből hangzottak el részletek, amelyek akkortájt nem kerülhettek napvilágra. A sarokasztalnál tiszteletüket tették a folyóiratok is. Például a Hitel, a Holmi, a Kapu, a Kortárs, a Liget, a Magyar Napló, a Vigília és az Élet és Irodalom, és gyakran közvetítette a műsorokat a rádió is. Szóval volt egyszer egy sarokasztal az Angelika kávéházban. Holnap megszűnik a pénz hiánya miatt, éppen Angelika napján. V. A. Mikszáth különös házassága Görgey Gábor Mikszáth különös házassága című darabját bemutatták már Budapesten, és nagy sikerrel játszották Szegeden is Tolnay Klári és Mensáros László főszereplésével. Az író, Görgey Gábor átadta darabját — jogdíj nélkül a nagyváradi magyar színháznak. Az ottani művészek most Budapesten vendégszerepelnek a darabbal. Ma este a BM Duna-palotában lépnek fel Mikszáth különös házasságával. 1993. JANUÁR 26., KEDD NÉPSZAVA TELEVÍZIÓINK És akkor ki a parvenü? Hogyan gondolnak ránk, itthonmaradottakra, milyennek látják az életünket azok, akik valamely politikai fordulat következtében külföldre távoztak? Mostanában elég gyakran szerepel egy-egy volt honfitársunk a televízióban — természetesen főként olyanok, akik vitték valamire,, akik a maguk területén befolyásos személyek. A lecsúszottak, de még az egyszerű közpolgárok is, kevésbé alkalmasak arra, hogy sorsukat megismerve duzzadozzék hazafiúi keblünk: lám, milyen talpraesett, tehetséges, életképes nép vagyunk, s mekkora vonzerő a haza ennyi évtized múltán is. Ezeket az interjúkat látva az a benyomásom, hogy minél távolabbra szakadt valaki, annál autentikusabbnak érzi magát a véleményalkotásra, míg aki valahol a „szomszédban”, Európában telepedett le, sokkal tartózkodóbb, óvatosabb, mintha nem is tartaná ildomosnak, hogy társadalmi, politikai kérdésekbe beleszóljon. Hiszen nem az ő bőrére megy a játék. Különösen a skandináv országokban élő magyarok azt a módját választották a segítségnyújtásnak, vagy — ne szégyelljük néha a fennkölt szavakat a hazafiúi küldetésnek, hogy bármilyen kicsiny intellektuális körben is, kultúránk, történelmünk valóságos értékeit mutassák meg, mintegy hivatkozási alapul arra a tényre, milyen gyakran találkoztunk össze a népek országútján, s az eltelt évezredek mennyi hasonlóságot, sorsközösséget hordoznak. A napokban egy rövid interjúban László Gyula régészprofeszszor azt a „történelmietlen” kijelentést tette, hogy a mi nemzeti-nyelvi magányosságunknak a kultusza teljességgel hamis. Felsorolt legalább tíz olyan népet, akikkel együtt éltünk a honfoglalás előtt — nem is említve a rá következő ezer évet, az új kapcsolatokat diplomáciai és genetikai szempontból. Az egyik Napzárta előtt-ben Kányádi Sándor és Mészöly Miklós ennek belátását tartotta szükségesnek hangsúlyozni. Szinte anakronisztikusnak volna nevezhető ez a mindenben egyetértő beszélgetés, ha Kányádi Sándor nem hivatkozik állandóan István királyra, mint a ma is legmodernebb, legeurópaibb politikus-gondolkodóra. Mert ha úgy vesszük, Napóleon jogászi zsenialitásához képest sok évszázados előnyben vagyunk a franciákhoz viszonyítva. Többek között a politikai türelemben. Az azonban nagy hazugság volna, ha azt állítanánk, hogy Szent István az idegenektől szuverenitásuk fenntartása mellett nem várt volna el abszolút hűséget. A valamit valamiért elve tiszta, becsületes képlet volt. Nem is említ a Szent István-kori történelem olyan példát, amikor betelepült idegent kellett volna a törvény szerint megcsonkítani, vagy halálra ítélni, miközben kis-Koppányok számosan voltak. Ma már István király minden politikai lépése szinte nyitott, világos mozdulat előttünk. A nagy kérdés azonban, hogy ez az elszánt nyugati orientáció miként őrizhette meg az összes nemzeti értéket? Ma is megfejthetetlen rejtély. Lehetséges volna, hogy István azt is bölcsen belátta, hogy amihez a néplélek ragaszkodik ott valahol a mélyben, ahhoz nem szabad hozzányúlni? Mert az szent és sérthetetlen. Valamiféle ősi menedék. Mint a spanyoloknak a duende, nekünk a vele rokon halálba táncoltatott lány, az elképesztően sok tragikus ballada. Az anakronizmus mégiscsak az, hogy két magyar művész arról beszél: miért tesszük fel még mindig a kérdést, ki a magyar? És az Amerikában élő magyar is azt bizonygatja, hogy ő a jó magyar. Furcsa módon az Európában élő, határon kívüli magyar szinte említést sem tesz róla. Az ő számára — a finn, a svéd, a japán, a belga honosnak — az a magyar, ami európai, ami őt bárhol otthonossá teszi. „Keresgélőn visszatekintek: Óh múltam, adj egy szalmaszálat.” — bizony nekik többek között Ady ez a megtartó szalmaszál, és a jelen politikai helyzetből — mert bölcsen szelektálhatnak — csak az, ami a demokrácia felé mutat. „Pedig Homérosz kék ege beborult.” Hogy megint csak Adyt idézzem: „Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.” Író-politikusainknak többet kellene őt olvasniuk! Vagy elmenniük egy kis időre, nem messzire, csak ide a szomszédba, mondjuk Skandináviába. Hogy aztán kedvünkre keblünkre ölelhessük őket. Kovács Júlia Egy perc Balkay Gézával Sok mindent túllihegtem Balkay Géza nem tartozik a beszédes színészek közé. A sajtó nem bombázza kérdéseivel, csak a színikritikusok dicsérik alakításait — joggal. Most éppen a többrészes rádiójáték, a Gyémántpatak című kínai darab férfi főszerepét játssza. — Kedveli ezt a műfajt, vagy csak pénzszerzési lehetőségnek tartja? — őszintén szeretem. A színpadon egy kicsit lehet hazudni, a mikrofon előtt soha. Egyébként is hanggal kell eljátszanom a láthatatlan gesztusokat, mimikát, mozgást, szóval mindent. Ezt a színművet egyébként 1936-ban bemutatta a Nemzeti Színház. Akkor Bajor Gizi, Somogyi Erzsi, Uray Tivadar játszották a főszerepeket. Uray már színháztörténeti személyiséggé lett, az ő szerepét bízta rám a rendező, Varga Géza. Főként persze hangjátékokhoz hívnak a rádióba, de szerencsémre gyakran olvasok fel novellát és verset is. — Azért a színház az igazi az életében, nem? — Nehéz erre mit mondanom. Most éppen színész vagyok, s e minőségemben nincs elsőbbsége a színháznak. Minden műfajban dolgozom. S mindenütt azt várják tőlem, hogy színész legyek. Ezt úgy gondolom, teljesítem is. A Katona József Színházban a repertoárdarabokban ott vagyok. Játszom a Platonov címszerepét, fellépek a Revizorban és a Három nővérben is. Új darabot nem próbálok. Valójában örülök is ennek a viszonylagos pihenésnek. Pénzt akarok keresni. Tudom, más is így van ezzel, de én nem szégyellem. Megszoktam egy életnívót, és abból nem engedek. — Filmet forgat mostanában? — Nem. A tévében már dobozban van egy tévéjáték, amelyet Zilahy Tamás rendezett, Forgács András írta a forgatókönyvet. A címét ne kérdezze, remek mai téma, remélem rövidesen vetítik. Hogy szinkronizálok-e? Amennyit csak lehet. Sok kis videós társaság is hív, akármit azért nem vállalok. — Hívták vidéki színházba is játszani? — Egyeztetési gondok miatt nem jöhet létre a dolog. Nem rohangálok. Ma már, hogy elmúltan negyvenéves, mást jelent ez a pálya nekem, mint, mondjuk, jelentett 1978-ban. Akkor sok mindent túllihegtem. Most megfontoltabb vagyok. Keveset alszom, sokat olvasok. És gyakran leülök írni. A drámaíráson kívül minden műfajt kipróbáltam már. Újság, folyóirat és hetilap szerkesztőségéből is felkértek már publikálásra. (várhegyi)