Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)
1993-03-08 / 56. szám
6 HETFORDÍTÓ Vajh’ kire, kikre gondolhatott Murányi László, a televízió legszürkébb riportere (már majdnem azt írtam, hivatalnoka), amikor Kisújszálláson meghirdette „tisztogatási akcióját”?. Netalántán azokra a szerkesztőkre, riporterekre gondolt, akik korábban a vörös csillag, most pediglen a tulipán körül lihegnek? Mert valahogy úgy szólt Murányi üzenete, hogy a különböző munkabizottságok segítségével ki kell „takarítani” a „régi-új lihegőket”? Nosztalgia és politika Na de mégis, kire, kikre gondolt Murányi ? Netalántán önmagára? Mert, ha az emlékezetem nem csal, Murányi László is ott tüsténkedett az állampárt televíziójában. Igaz ugyan, hogy sohasem járt az élvonalban. Jómagam egyetlenegy riportjára — harcos, szókimondó, avagy legalább picinyke tehetséget felmutató műsorára — sem emlékezem. Hacsak, hacsak nem tekintem „harcos kiállásnak” mostani közszerepléseit ... De még az is megeshet, hogy Murányi László volt a „legnagyobb ellenálló” a Magyar Televízióban. Csak éppen nem tudtunk róla . .. Mert mostanában már a „pártállami múlt” is felértékelődött. Már ami az „ellenálló szerepet” illeti. Ahogy Dobszay László is írja a legfrissebb Valóságban a múltátértékelés — és az ezzel kapcsolatos nosztalgia — bevonult a „politika kelléktárába”. Legalábbis mostanra már kiderült: „majd minden közéleti szereplésre vágyó politikusjelölt vagy önjelölt azon fáradozott a rendszerváltás éveiben, hogy bizonyítsa, milyen jelentős tetteket vitt végbe, annak érdekében, hogy a politikai fordulat megtörténhessen.. Bizonyíték ide vagy oda, most éppenséggel azokat a riportereket „söprűzik ki” a Rádióból, akik bizonyítottan tettek is valamit a rendszerváltásért. Persze nem olyan direkt, otromba és butuska módon — ahogy Murányi szeretné. A módszer finomodott... Elég csak belelapozni az új működési szabályzatba és az új műsortervezetbe, s az ember máris igazat ad Tárnai Gizellának, aki a rádiós Új folyosó márciusi számában a következőképp értékeli a helyzetet: „Ha a dolgozatot végigolvasod, akkor kiderül belőle, hogy néhány embernek, aki ezt a megbízást megkapta, rengeteget kellett azért dolgoznia, hogy bizonyos dolgokat ne kelljen nyílttá tenni. Mert itt nem struktúrán gondolkodtak, hanem azon, hogy kinek a berakása kit fog kiütni. Ugyanis ennek a dolognak a hátterében nincs más, mint hogy bizonyos emberektől meg kell szabadulni (...) Tehát, azon kellett törni a fejüket, hogy hogyan lehet elkerülni annak a megfogalmazását, hogy mi a cél...” Mert ugye — teszem hozzá én — nem lehet egyszerre kirúgni a Rádióból a legjobb, a legvagányabb riportereket. Elég, ha elveszik például Mihancsik Zsófia, Zelki János, Vicsek Ferenc, Farkas Zoltán, Váradi Júlia, Lantos Gab Fejtetőre állított világ mella, Simkó János, Sándor Anikó és a többiek műsorait. Illetve a kirúgás csak később Műsorellenes cenzúra Pokoli módszer, amely elképeszthetné a legagyafúrtabb pártállami vagy fasiszta cenzorokat is! „Mi közöm nekem a Rádió új szervezeti, működési szabályzatához, meg ehhez a pokoli sajtóháborúhoz?” — mondhatná a nyájas olvasó, eme csöppet sem „nyájas” írás láttán. És részben igaza is van. Csakhogy ez esetben a bőrére is megy a játék. Ahogy Tarnós is fogalmazott az új tervezettel kapcsolatban: „semmit sem számítottak a hallgatók. Itt arra sem vették ezek az emberek a fáradságot, hogy megnézzék, vajon hogyan festenek a modern rádiózás alapelvei.. De sebaj! A drága jó rádióhallgató például a Szombat délelőtt című műsor helyett legfeljebb a Nyitnikéknek, az Énekeljük együttnek, az Iskolarádiónak „örülhet”. A következik, hivatkozván arra, hogy aki „nem dolgozik, ne is kapjon fizetést”. Magyarországról jövök életszerű, igaz riportjai helyett pedig megelégedhet Stefka, Bánkuti vagy B. Király Györgyi névnapmagyarázatával ... (A példák most még csak képletesek.) Az a fontos, hogy a „nagy mű” már működik. A szabályzat, amelyről a következőket mondta — ugyancsak az Új folyosóban — a legszelídebb lelkű muzsikus, Szirányi János: „Azt kell mondanom, hogy ez egy fejtetőre állított világ, ahol az alkotói kreativitásnak, a szerkesztői kezdeményezésnek egyszerűen nincs tere ...” Csak a cenzúrának. De Mesterházi Mártonnak sincs jó véleménye a tervezetről. A múlt heti ÉS-ben — Az én rádióm című cikkében — félreérthetetlenül kijelentette: „ennek a szerkezetnek a logikája műsorellenes, az akarata cenzúrapárti... ” Elő a szellemi gumibottal Persze a „cenzúra” goromba szó, amelyhez „gumibot, könnygáz és géppisztoly” társul. Kétségtelen, a Rádióban most még csak a „szellemi gumibotot” alkalmazzák az emberek elhallgattatására, megosztására. Erről is meggyőzött a rádiós Új folyosó márciusi száma, amelyből végre „kiolvashatjuk” az „összeesküvők” névsorát is. (Azokét, akik Gombár Csaba háta mögött Csúcs Lászlónak segédkeztek a „nagy puccs” előkészítésében.) A különös „listán” csak a tehetséges rádióriporterek nevei zavarnak. Azoké, akik az elmúlt három évben is az élbolyban voltak. Miért volt szükségük erre a kétes dicsőségre? Nem tudom, nem tudom. Mint ahogy azt sem értem: miért hallgat az ellenzék? Lehet, hogy már a jövőre gondolnak? Mert teszem azt, ha a következő választáson befutnak a hatalomba, már nem kell bajlódniuk az izgága újságírókkal, az addig végképp lefejezett, „hőkezelt” sajtóval?! Gantner Ilona Néhány gyönyörű pillanat... Kettős jubileum köszönt a Magyar Állami Operaház jeles táncosára, a balett mesterére, a Fővárosi Operettszínház balettigazgatójára. Ugyanis Pethő László éppen negyven éve lépett színpadra és áprilisban lesz hatvanéves, bár erre a születésnapra nem szívesen gondol. — Jó néhány évet letagadhatna a korából, megjelenése, testsúlya, mozgása igazán fiatalos. — Nagy árat fizettem érte. Nem adják ingyen — mondja. Nem iszom, nem dohányzom, nem kávézom, nem éjszakázom, és egész életemet a táncnak szenteltem. Rengeteg kínlódás, meg nem értés, intrika kísért a pályámon, de volt néhány gyönyörű pillanat, ami azt igazolta, érdemes volt mindez. — Nem lett hűtlen az Operához, a vendégjátékokon kívül nem szerződött hosszabb időre külföldre. — Hogy is tehettem volna? Háromévenként kaptam útlevelet, mint mindenki más. És nem akartam elmenni, mert itt vártak rám a szerepek. Volt rá példa, hogy Párizsba hívtak, és a próbatánc után filmszerepre szerződtettek volna. De nem mehettem. Mondja, ezért engem ki kárpótol? Kicsit keserű vagyok, de ezt nem is tagadom. Itt az Operában a táncospálya végén három dolgot kértem: először, emeljék fel tisztességesen a fizetésemet, hogy nyugdíjasként ne legyenek megsokszorozódott gondjaim. Másodszor: tegyék lehetővé, hogy a Carmen új változatához elkészítsem a koreográfiát. A harmadik kívánságom pedig az volt, hogy a jubileumi előadáson A rosszul őrzött lányban búcsúzhassam a színpadtól. Az elsőt nem úgy teljesítették, ahogy vártam, a Carment nem én koreografálom, és tessék, ez az én szerencsém, most lebetegedtek körülöttem a balerinák. És veszélybe került a jubileumi előadás ... Azaz mégsem. A Magyar Állami Operaház vendégművészeket hívott. A londoni Royal Ballet két kitűnő táncosa, Lesley Collier Lise szerepében, és Colas megszemélyesítője, Mark Silver, megmentették az Erkel színházi előadást. Így Pethő László is elbúcsúzhatott a színpadon a kollégáktól és a közönségtől. (várhegyi) A BMK sorsa A rossz hír túl gyorsan terjed A rossz hír rácáfol Einsteinre: időnként még a fénysebességet is túlszárnyalja. Amikor a főváros kulturális bizottságának múlt heti ülésén az egyik szabaddemokrata képviselő javasolta: szüntessék meg a Budapesti Művelődési Központot, sokan már látták is maguk előtt a házból kitett művészeket, közönséget. — Mégis mi lesz a BMK- val? — Tavaly ősszel átvilágították az intézményt a kulturális bizottság kérésére — mondja Tarján Béláné igazgató —, ami írásos dokumentumok elemzésére és a vezetőkkel való beszélgetésekre korlátozódott. A bizottság kihelyezett ülését elnapolták, tehát még nem született meg a javaslatuk. De ép ésszel nem tudom elképzelni, hogy megszűnjön a ház. Az átvilágítás eredménye szerint is fejleszteni kellene. Jó lenne, ha a döntések úgy születnének, hogy nem pusztán az épületet látnák az intézményben, hanem a tevékenységet. Itt kell szóba hoznom a szintén hozzánk tartozó Pinceszínházat, melynek helyiségeit a Kosztolányi Művelődési Ház szeretné megszerezni. — Mit gondol a BMK-ról a kulturális bizottság vezetője, Baán László? — A bizottság csak javaslatot tesz, dönteni a közgyűlés fog. Egyelőre nem szavaztunk, az ülést elnapoltuk. Egyéni képviselői indítványként valóban elhangzott, hogy a BMK helyén mást kellene üzemeltetni. Noha bizottsági döntés még nincs, a magam részéről biztos vagyok benne, hogy a ház egyetlen érdemi kulturális vagy oktatási funkciója sem fog sérülni. Én legalábbis így ismerem a bizottságot és a közgyűlést is. Egyébként a főváros intézménye, a Budapesti Művelődési Központ jelenleg még működik. Mint az igazgatónőtől megtudtuk, továbbra is szerveznek bemutatókat, továbbképzéseket, amatőr énekeseknek, táncosoknak, színészeknek és képzőművészeknek. Náluk működik a szombathelyi főiskola kihelyezett tagozata, a népművelés-szervezés szak két évfolyama. Több tanfolyamuk van, a videótól a divattervezőn át a hároméves népművészetiig, melyen decemberben már diplomát is oszthattak. A tanfolyamokhoz könyveket is készítenek, valamint kiadják a Guzsalyas című népművészeti folyóiratot. 1990-ben hozták létre a pályakezdők speciális szakiskoláját, ahol elsősorban népi, kézműves szakmákat, kismesterségeket oktatnak. Ide általános iskolát végzett, máshová különböző okok miatt fel nem vett gyerekek járnak. Náluk közösségre találnak, szakmát tanulnak az „iskolák rémei” is. Maróthy Anna Karenina Izraelben Pártay Lilla koreográfiája, az itthon méltán nagy sikert aratott Anna Karenina című balett most Izraelbe utazik. A Magyar Állami Operaház balettegyüttese március 18. és 25. között vendégszerepel a közel-keleti országban. Négy előadáson mutatják be a különleges táncjátékot Csajkovszkij zenéjére. Három alkalommal láthatják a tel-avivi nézők az előadást, az ottani koncertpalotában. A negyedik est színhelye a jeruzsálemi koncertterem lesz. A vendégjáték aprócska szépséghibája, hogy a produkció díszlet nélkül utazik. Reméljük, a zene, a jelmez, de legfőképpen a táncosok játéka mindezt feledteti majd. v. a. 1993. MÁRCIUS 8., HÉTFŐ NÉPSZAVA Rekordösszegért, csaknem hárommillió dollárért kelt el a Christie’s műkereskedő világcég New York-i árverésén Tissot Az árvalány című festménye (képünk). Az ügyletről szenzációs tálalásban, vezető helyen tudósított a londoni The Times. Nem csupán azért, mert a francia művészt Anglia is magáénak vallja — James Joseph Jacquest Tissot több mint egy évtizeden át a brit szigetországban alkotott. Csatlakozott a párizsi kommünhöz és a bukás után 1871- ben áttelepült Londonba. A brit intézménynek számító tekintélyes újság „személy szerint” is érintett Az árvalány fantasztikus felértékelődésében. Az eredetileg Árvák címmel 1879-ben a londoni Grosvenor galériában kiállított nagyméretű festményt ugyanis a The Times akkori ítésze „jelentéktelennek” minősítette. Azt is kifejtette, hogy a színhely (dús növényzetű lápvidék) túláradó stílusú ábrázolása „öngyilkossággal, mocsárba süllyedés útján bekövetkező halállal felérő, művészi vállalkozás”. A csúnya legorombítás — jegyzi meg a mai The Times szakírója — nem annyira Tissot művészi kvalitásait, mint inkább a festő magánerkölcseit minősítette. A kép, és az 1879-es kiállításon bemutatott további hét mű ugyanis Kathleen Newtont, a Hazatért a botrányhős Árvalány művész ír kedvesét örökítette meg. Viktória királynő korának társadalma nem egykönnyen hunyt szemet afölött, hogy az ír asszony házasságtörő viszonyt folytatott a francia festővel, sőt tőle származó gyermekeket is a világra hozott. Az pedig már botrányos és egyenesen tűrhetetlen volt, hogy Tissot nem titkolta, hanem műveiben közhírré tette e kapcsolatot. Michael Wentworth brit művészettörténész szerint a Kathleen-korszakban festett képek idillikus, örömteli hangulatot árasztanak, „ezek a vásznak Tissot földi paradicsomának legpompásabb ábrázolásai”. Kathleen Newtont tragikusan fiatalon, 28 éves korában vitte el 1882-ben a tüdővész, és Tissot 1902-ben bekövetkezett haláláig gyászolta őt... Az árvalány történetének további pikantériája az, hogy — a XIX. századi festészet iránti érdeklődés megcsappanása nyomán — 1955-ben egy Christie’s aukción mindössze 399 font sterlingért talált vevőre. New Yorkban most egyébként a brit MacConnal-Mason galéria fizetett ki 2,95 millió dollárnak megfelelő fontösszeget, azaz 2 milliót a képért. Mint a galéria tulajdonosa mondta, boldog, hogy a gyönyörű Tissot-festmény végre hazatér Londonba. (köves) Éjszakai örömök Egyszerű érdeklődőként látogattam el a Budapesti Műszaki Egyetem B épületébe, nem is sejtettem, hogy kabala vagyok. Márpedig Kőváry Katalin rendező szerint szerencsét hozok. Vagy legalábbis hoztam, amikor tavaly hírt adtam az RS9 Színházban készülő Légköbméter-előadásról. A tudósítás pillanatában még csak annyi volt biztos, hogy tizenhárom pesti színész és rendező megszállottan dolgozik Bereményi Géza művének színrevitelén. Pénzzel nem rendelkeztek, a produkció jövője — hogy lesz-e egyáltalán — bizonytalannak látszott. Aztán lett premier s további előadások is. A Légköbméter, illetve a légköbméteres társaság — szabadon választott, öntevékenyen dolgozó, alkalmi együttes — szép sikert aratott. A produkció már a sokadik előadásnál tart — jelenleg az Egyetemi Színpad műsorán szerepel. A csapat tehát bevált, s azóta javában kovácsolja az újabb terveket. Idén három bemutatót szeretnének létrehozni, s ehhez másfél millió forintnyi támogatásra nyújtottak be pályázatot a fővárosi önkormányzathoz. Az összeg az előállítási költségeket fedezné, a fennmaradás pedig — így döntöttek a pályázók — legyen a produkciók dolga. Vagyis premier után az előadás tartsa el magát és a színészeket, amire van is esély, lévén szó kevés szereplős és „alig díszlettel” játszott darabokról. — Olyan ez, mint a színészet ős- és hőskora —mondja Kőváry Katalin. — Jószerével fizetség nélkül dolgozunk, azért, mert örömünk telik a közös munkában, s hátha majd a közönség is örömét leli a játékban. Most Joe Orton első színdarabját próbálják — a másodikat, az Amit a lakáj látott. .. címűt tavaly mutatta be a Pesti Színház —, Szórakozzon, Mr. Sloane! a címe. Magyarországon még nem játszották a művet — mintha Pinter ötvöződne benne Feydeau-val —, így az úttörő színrevivők jobbára a fordítást is elvégzik, míg készülnek a március 24-én este 7-kor tartandó premierre. Most történetesen hárman próbálják a négyszereplős darabot a Műegyetem R épületének szobaszínházában. Balkay Géza, Pap Vera és Tándor Lajos épp odaképzelik maguk közé Ternyák Zoltánt, aki a napokban Bukarestben forgat az Ábelfilmben. A hiányzás azonban nem lehet akadály , a jelenlevők dolgoznak a távollévők helyett is. A szereplők mind olyanok, akik benne voltak a Légköbméterben, vagy ha nem, hát nyugodtan benne lehettek volna. Csak Pap Vera „újonc” itt, ő alig két hete kapcsolódott be a próbafolyamatba, amikor Igó Éva — az egyidejű Fuharosok miatt — kénytelen volt visszalépni. Azok a légköbméteresek, akik a szobaszínházi Ortonbemutatóban nem vesznek részt, másra készülnek; ők Romain Weingarten Nyár című darabját szemelték ki maguknak. Mészáros Károly, Schnell Ádám, Tóth Auguszta buzgólkodik ezen a színrevitelen. A harmadik produkcióról még nem született döntés, de Spiró György Esti műsorának jó esélye van rá, hogy ő legyen a bemutatandó darab. Ez a „légköbméteresek” megjelölés kicsit hosszú és nehézkes. Helyette ÉSZ-nek is nevezhetjük a társaságot. Ugyanis ara a következtetésre jutottak, hogy ők leginkább Éjszakai Színház. Mivel szerteszét társulati tagok és különböző színházakban játszanak, későn „nyitnak”. Majdnem lehetetlen este tíznél, fél tizenegynél korábbra egyeztetni az előadásaikat. Stuber Andrea A főszereplő: Balkay Géza