Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)

1993-03-08 / 56. szám

6 HETFORDÍTÓ Vajh’ kire, kikre gondolha­tott Murányi László, a tele­vízió legszürkébb riportere (már majdnem azt írtam, hi­vatalnoka), amikor Kisújszál­láson meghirdette „tisztoga­tási akcióját”?. Netalántán azokra a szerkesztőkre, ripor­terekre gondolt, akik koráb­ban a vörös csillag, most pe­diglen a tulipán körül liheg­nek? Mert valahogy úgy szólt Murányi üzenete, hogy a kü­lönböző munkabizottságok segítségével ki kell „takaríta­ni” a „régi-új lihegőket”? Nosztalgia és politika Na de mégis, kire, kikre gondolt Murányi ? Netalán­tán önmagára? Mert, ha az emlékezetem nem csal, Mu­rányi László is ott tüsténke­dett az állampárt televízió­jában. Igaz ugyan, hogy soha­sem járt az élvonalban. Jó­magam egyetlenegy riport­jára — harcos, szókimondó, avagy legalább picinyke te­hetséget felmutató műsorára — sem emlékezem. Hacsak, hacsak nem tekintem „harcos kiállásnak” mostani közsze­repléseit ... De még az is megeshet, hogy Murányi László volt a „legnagyobb el­lenálló” a Magyar Televízió­ban. Csak éppen nem tudtunk róla . .. Mert mostanában már a „pártállami múlt”­ is felértékelődött. Már ami az „ellenálló szerepet” illeti. Ahogy Dobszay László is írja a legfrissebb Valóságban a múltátértékelés — és az ezzel kapcsolatos nosztalgia — be­vonult a „politika kelléktárá­ba”. Legalábbis mostanra már kiderült: „majd minden közéleti szereplésre vágyó po­litikusjelölt vagy önjelölt azon fáradozott a rendszer­­váltás éveiben, hogy bizo­nyítsa, milyen jelentős tette­ket vitt végbe, annak érdeké­ben, hogy a politikai fordu­lat megtörténhessen.. Bizonyíték ide vagy oda, most éppenséggel azokat a riportereket „söprűzik ki” a Rádióból, akik bizonyí­tottan tettek is valamit a rendszerváltásért. Persze nem olyan direkt, otromba és butuska módon — ahogy Murányi szeretné. A módszer finomodott... Elég csak be­lelapozni az új működési sza­bályzatba és az új műsorter­vezetbe, s az ember máris iga­zat ad Tárnai Gizellának, aki a rádiós Új folyosó márciusi számában a következőképp értékeli a helyzetet: „Ha a dolgozatot végigolvasod, ak­kor kiderül belőle, hogy né­hány embernek, aki­­ ezt a megbízást megkapta, rengete­get kellett azért dolgoznia, hogy bizonyos dolgokat ne kelljen nyílttá tenni. Mert itt nem struktúrán gondolkod­tak, hanem azon, hogy kinek a berakása kit fog kiütni. Ugyanis ennek a dolognak a hátterében nincs más, mint hogy bizonyos emberektől meg kell szabadulni (...) Te­hát, azon kellett törni a fejü­ket, hogy hogyan lehet elke­rülni annak a megfogalmazá­sát, hogy mi a cél...” Mert ugye — teszem hozzá én — nem lehet egyszerre ki­rúgni a Rádióból a legjobb, a legvagányabb riportereket. Elég, ha elveszik például Mi­­hancsik Zsófia, Zelki János, Vicsek Ferenc, Farkas Zoltán, Váradi Júlia, Lantos Gab­ Fejtetőre állított világ m­ella, Simkó János, Sándor Anikó és a többiek műsorait. Illetve a kirúgás csak később Műsorellenes cenzúra Pokoli módszer, amely el­képeszthetné a legagyafúr­tabb pártállami vagy fasisz­ta cenzorokat is! „Mi közöm nekem a Rádió új szervezeti, működési sza­bályzatához, meg ehhez a po­koli sajtóháborúhoz?” — mondhatná a nyájas olvasó, eme csöppet sem „nyájas” írás láttán. És részben igaza is van. Csakhogy ez esetben a bőrére is megy a játék. Ahogy Tarnós is fogalmazott az új tervezettel kapcsolatban: „semmit sem számítottak a hallgatók. Itt arra sem vették ezek az emberek a fáradsá­got, hogy megnézzék, vajon hogyan festenek a modern rádiózás alapelvei.. De sebaj! A drága jó rádió­­hallgató például a Szombat délelőtt című műsor helyett legfeljebb a Nyitnikéknek, az Énekeljük együttnek, az Is­kolarádiónak „örülhet”. A következik, hivatkozván ar­ra, hogy aki „nem dolgozik, ne is kapjon fizetést”. Magyarországról jövök élet­szerű, igaz riportjai helyett pedig megelégedhet Stefka, Bánkuti vagy B. Király Györgyi névnapmagyaráza­tával ... (A példák most még csak képletesek.) Az a fon­tos, hogy a „nagy mű” már működik. A szabályzat, amelyről a következőket mondta — ugyancsak az Új folyosóban — a legsze­lídebb lelkű muzsikus, Szi­­rányi János: „Azt kell mon­danom, hogy ez egy fej­tetőre állított világ, ahol az alkotói kreativitásnak, a szer­kesztői kezdeményezésnek egyszerűen nincs tere ...” Csak a cenzúrának. De Mes­terházi Mártonnak sincs jó véleménye a tervezetről. A múlt heti ÉS-ben — Az én rádióm című cikkében — fél­reérthetetlenül kijelentette: „ennek a szerkezetnek a lo­gikája műsorellenes, az aka­rata cenzúrapárti... ” Elő a szellemi gumibottal Persze a „cenzúra” gorom­ba szó, amelyhez „gumibot, könnygáz és géppisztoly” tár­sul. Kétségtelen, a Rádióban most még csak a „szellemi gumibotot” alkalmazzák az emberek elhallgattatására, megosztására. Erről is meg­győzött a rádiós Új folyosó márciusi száma, amelyből végre „kiolvashatjuk” az „összeesküvők” névsorát is. (Azokét, akik Gombár Csaba háta mögött Csúcs Lászlónak segédkeztek a „nagy puccs” előkészítésében.) A különös „listán” csak a tehetséges rá­dióriporterek nevei zavarnak. Azoké, akik az elmúlt három évben is az élbolyban voltak. Miért volt szükségük erre a kétes dicsőségre? Nem tudom, nem tudom. Mint ahogy azt sem értem: miért hallgat az ellenzék? Le­het, hogy már a jövőre gon­dolnak? Mert teszem azt, ha a következő választáson be­futnak a hatalomba, már nem kell bajlódniuk az izgá­ga újságírókkal, az addig végképp lefejezett, „hőkezelt” sajtóval?! Gantner Ilona Néhány gyönyörű pillanat... Kettős jubileum köszönt a Magyar Állami Operaház je­les táncosára, a balett mes­terére, a Fővárosi Operett­színház balettigazgatójára. Ugyanis Pethő László éppen negyven éve lépett színpad­ra és áprilisban lesz hatvan­éves, bár erre a születésnap­ra nem szívesen gondol. — Jó néhány évet letagad­hatna a korából, megjelené­se, testsúlya, mozgása igazán fiatalos. — Nagy árat fizettem érte. Nem adják ingyen — mond­ja. Nem iszom, nem dohány­zom, nem kávézom, nem éj­szakázom, és egész életemet a táncnak szenteltem. Renge­teg kínlódás, meg nem értés, intrika kísért a pályámon, de volt néhány gyönyörű pilla­nat, ami azt igazolta, érde­mes volt mindez.­­ — Nem lett hűtlen az Ope­rához, a vendégjátékokon kí­vül nem szerződött hosszabb időre külföldre. — Hogy is tehettem volna? Háromévenként kaptam út­levelet, mint mindenki más. És nem akartam elmenni, mert itt vártak rám a szere­pek. Volt rá példa, hogy Pá­rizsba hívtak, és a próbatánc után filmszerepre szerződtet­tek volna. De nem mehettem. Mondja, ezért engem ki kár­pótol? Kicsit keserű vagyok, de ezt nem is tagadom. Itt az Operában a táncospálya vé­gén három dolgot kértem: először, emeljék fel tisztessé­gesen a fizetésemet, hogy nyugdíjasként ne legyenek megsokszorozódott gondjaim. Másodszor: tegyék lehetővé, hogy a Carmen új változatá­hoz elkészítsem a koreográ­fiát. A harmadik kívánságom pedig az volt, hogy a jubileu­mi előadáson A rosszul őr­zött lányban búcsúzhassam a színpadtól. Az elsőt nem úgy teljesítették, ahogy vártam, a Carment nem én koreografá­­lom, és tessék, ez az én sze­rencsém, most lebetegedtek körülöttem a balerinák. És veszélybe került a jubileumi előadás ... Azaz mégsem. A Magyar Állami Operaház vendégmű­vészeket hívott. A londoni Royal Ballet két kitűnő tán­cosa, Lesley Collier Lise sze­repében, és Colas megszemé­lyesítője, Mark Silver, meg­mentették az Erkel színházi előadást. Így Pethő László is elbúcsúzhatott a színpadon a kollégáktól és a közönségtől. (várhegyi) A BMK sorsa A rossz hír túl gyorsan terjed A rossz hír rácáfol Einstein­re: időnként még a fényse­bességet is túlszárnyalja. Amikor a főváros kulturális bizottságának múlt heti ülé­sén az egyik szabaddemokra­ta képviselő javasolta: szün­tessék meg a Budapesti Mű­velődési Központot, sokan már látták is maguk előtt a házból kitett művészeket, kö­zönséget. — Mégis mi lesz a BMK- val? — Tavaly ősszel átvilágí­tották az intézményt a kul­turális bizottság kérésére — mondja Tarján Béláné igaz­gató —, ami írásos dokumen­tumok elemzésére és a veze­tőkkel való beszélgetésekre korlátozódott. A bizottság ki­helyezett ülését elnapolták, tehát még nem született meg a javaslatuk. De ép ésszel nem tudom elképzelni, hogy megszűnjön a ház. Az átvi­lágítás eredménye szerint is fejleszteni kellene. Jó lenne, ha a döntések úgy születné­nek, hogy nem pusztán az épületet látnák az intézmény­ben, hanem a tevékenységet. Itt kell szóba hoznom a szin­tén hozzánk tartozó Pince­színházat, melynek helyisé­geit a Kosztolányi Művelődé­si Ház szeretné megszerezni. — Mit gondol a BMK-ról a kulturális bizottság veze­tője, Baán László? — A bizottság csak javas­latot tesz, dönteni a közgyű­lés fog. Egyelőre nem sza­vaztunk, az ülést elnapoltuk. Egyéni képviselői indítvány­ként valóban elhangzott, hogy a BMK helyén mást kellene üzemeltetni. Noha bi­zottsági döntés még nincs, a magam részéről biztos va­gyok benne, hogy a ház egyetlen érdemi kulturális vagy oktatási funkciója sem fog sérülni. Én legalábbis így ismerem a bizottságot és a közgyűlést is. Egyébként a főváros intéz­ménye, a Budapesti Műve­lődési Központ jelenleg még működik. Mint az igazgató­nőtől megtudtuk, továbbra is szerveznek bemutatókat, to­vábbképzéseket, amatőr éne­keseknek, táncosoknak, szí­nészeknek és képzőművé­szeknek. Náluk működik a szombathelyi főiskola kihe­lyezett tagozata, a népmű­velés-szervezés szak két év­folyama. Több tanfolyamuk van, a videótól a divatterve­zőn át a hároméves népmű­vészetiig, melyen december­ben már diplomát is oszthat­tak. A tanfolyamokhoz köny­veket is készítenek, valamint kiadják a Guzsalyas című népművészeti folyóiratot. 1990-ben hozták létre a pá­lyakezdők speciális szakis­koláját, ahol elsősorban né­pi, kézműves szakmákat, kis­mesterségeket oktatnak. Ide általános iskolát végzett, máshová különböző okok miatt fel nem vett gyerekek járnak. Náluk közösségre ta­lálnak, szakmát tanulnak az „iskolák rémei” is. Maróthy Anna Karenina Izraelben Pártay Lilla koreográfiája, az itthon méltán nagy sikert aratott Anna Karenina című balett most Izraelbe utazik. A Magyar Állami Operaház balettegyüttese március 18. és 25. között vendégszerepel a közel-keleti országban. Négy előadáson mutatják be a különleges táncjátékot Csaj­kovszkij zenéjére. Három alkalommal láthatják a tel-avivi nézők az előadást, az ottani koncertpalotában. A negyedik est színhelye a jeruzsálemi koncertterem lesz. A vendégjáték aprócska szépséghibája, hogy a pro­dukció díszlet nélkül utazik. Reméljük, a zene, a jelmez, de legfőképpen a táncosok játéka mindezt feledteti majd. v. a. 199­3. MÁRCIUS 8., HÉTFŐ NÉPSZAVA Rekordösszegért, csaknem hárommillió dollárért kelt el a Christie’s műkereskedő világcég New York-i árveré­sén Tissot Az árvalány című festménye (képünk). Az ügy­letről szenzációs tálalásban, vezető helyen tudósított a londoni The Times. Nem csu­pán azért, mert a francia művészt Anglia is magáénak vallja — James Joseph Jacquest Tissot több mint egy évtizeden át a brit szi­getországban alkotott. Csat­lakozott a párizsi kommün­­höz és a bukás után 1871- ben áttelepült Londonba. A brit intézménynek szá­mító tekintélyes újság „sze­mély szerint” is érintett Az árvalány fantasztikus felérté­kelődésében. Az eredetileg Árvák címmel 1879-ben a londoni Grosvenor galériá­ban kiállított nagyméretű festményt ugyanis a The Times akkori ítésze „jelen­téktelennek” minősítette. Azt is kifejtette, hogy a színhely (dús növényzetű lápvidék) túláradó stílusú ábrázolása „öngyilkossággal, mocsárba süllyedés útján bekövetkező halállal felérő, művészi vállalkozás”. A csúnya legorombítás — jegyzi meg a mai The Times szakírója — nem annyira Tissot művészi kvalitásait, mint inkább a festő magán­erkölcseit minősítette. A kép, és az 1879-es kiállításon be­mutatott további hét mű ugyanis Kathleen Newtont, a Hazatért a botrányhős Árvalány művész ír kedvesét örökítet­te meg. Viktória királynő korának társadalma nem egykönnyen hunyt szemet afölött, hogy az ír asszony házasságtörő viszonyt folytatott a francia festővel, sőt tőle származó gyermekeket is a világra ho­zott. Az pedig már botrányos és egyenesen tűrhetetlen volt, hogy Tissot nem titkol­ta, hanem műveiben közhír­ré tette e kapcsolatot. Michael Wentworth brit művészettörténész szerint a Kathleen-korszakban festett képek idillikus, örömteli hangulatot árasztanak, „ezek a vásznak Tissot földi para­dicsomának legpompásabb ábrázolásai”. Kathleen Newtont tragikusan fiatalon, 28 éves korában vitte el 1882-ben a tüdővész, és Tis­sot 1902-ben bekövetkezett haláláig gyászolta őt... Az árvalány történetének további pikantériája az, hogy — a XIX. századi festészet iránti érdeklődés megcsap­panása nyomán — 1955-ben egy Christie’s aukción mind­össze 399 font sterlingért ta­lált vevőre. New Yorkban most egyébként a brit Mac­­Connal-Mason galéria fize­tett ki 2,95 millió dollárnak megfelelő fontösszeget, azaz 2 milliót a képért. Mint a ga­léria tulajdonosa mondta, boldog, hogy a gyönyörű Tissot-festmény végre haza­tér Londonba. (köves) Éjszakai örömök Egyszerű érdeklődőként lá­togattam el a Budapesti Mű­szaki Egyetem B épületébe, nem is sejtettem, hogy ka­bala vagyok. Márpedig Kő­­váry Katalin rendező sze­rint szerencsét hozok. Vagy legalábbis hoztam, amikor tavaly hírt adtam az RS9 Színházban készülő Légköb­méter-előadásról. A tudósí­tás pillanatában még csak annyi volt biztos, hogy ti­zenhárom pesti színész és rendező megszállottan dol­gozik Bereményi Géza mű­vének színrevitelén. Pénzzel nem rendelkeztek, a produk­ció jövője — hogy lesz-e egyáltalán — bizonytalannak látszott. Aztán lett premier s további előadások is. A Lég­köbméter, illetve a légköb­méteres társaság — szaba­don választott, öntevékenyen dolgozó, alkalmi együttes — szép sikert aratott. A pro­dukció már a sokadik elő­adásnál tart — jelenleg az Egyetemi Színpad műsorán szerepel. A csapat tehát bevált, s azóta javában kovácsolja az újabb terveket. Idén három bemutatót szeretnének létre­hozni, s ehhez másfél millió forintnyi támogatásra nyúj­tottak be pályázatot a fővá­rosi önkormányzathoz. Az összeg az előállítási költsé­geket fedezné, a fennmara­dás pedig — így döntöttek a pályázók — legyen a pro­dukciók dolga. Vagyis pre­mier után az előadás tartsa el magát és a színészeket, amire van is esély, lévén szó kevés szereplős és „alig díszlettel” játszott darabok­ról. — Olyan ez, mint a színé­szet ős- és hőskora —mond­ja Kőváry Katalin. — Jósze­rével fizetség nélkül dolgo­zunk, azért, mert örömünk telik a közös munkában, s hátha majd a közönség is örömét leli a játékban. Most Joe Orton első szín­darabját próbálják — a má­sodikat, az Amit a lakáj lá­tott. .. címűt tavaly mutatta be a Pesti Színház —, Szó­rakozzon, Mr. Sloane! a cí­me. Magyarországon még nem játszották a művet — mintha Pinter ötvöződne benne Feydeau-val —, így az úttörő színrevivők jobbára a fordítást is elvégzik, míg ké­szülnek a március 24-én es­te 7-kor tartandó premierre. Most történetesen hárman próbálják a négyszereplős darabot a Műegyetem R épü­letének szobaszínházában. Balkay Géza, Pap Vera és Tándor Lajos épp odaképze­lik maguk közé Ternyák Zoltánt, aki a napokban Bu­karestben forgat az Ábel­­filmben. A hiányzás azon­ban nem lehet akadály , a jelenlevők dolgoznak a távol­lévők helyett is. A szerep­lők mind olyanok, akik ben­ne voltak a Légköbméter­ben, vagy ha nem, hát nyu­godtan benne lehettek vol­na. Csak Pap Vera „újonc” itt, ő alig két hete kapcsoló­dott be a próbafolyamatba, amikor Igó Éva — az egy­idejű Fuharosok miatt — kénytelen volt visszalépni. Azok a légköbméteresek, akik a szobaszínházi Orton­­bemutatóban nem vesznek részt, másra készülnek; ők Romain Weingarten Nyár című darabját szemelték ki maguknak. Mészáros Károly, Schnell Ádám, Tóth Augusz­ta buzgólkodik ezen a szín­­revitelen. A harmadik pro­dukcióról még nem született döntés, de Spiró György Esti műsorának jó esélye van rá, hogy ő legyen a bemutatan­dó darab. Ez a „légköbméteresek” megjelölés kicsit hosszú és nehézkes. Helyette ÉSZ-nek is nevezhetjük a társaságot. Ugyanis ara a következte­tésre jutottak, hogy ők leg­inkább Éjszakai Színház. Mi­vel szerteszét társulati tagok és különböző színházakban játszanak, későn „nyitnak”. Majdnem lehetetlen este tíz­nél, fél tizenegynél korábbra egyeztetni az előadásaikat. Stuber Andrea A főszereplő: Balkay Géza

Next