Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)

1993-03-15 / 62. szám

6 HETFORDÍTÓ őszintén mondom, néha a „falra mászom” a hivatásos politikusok szövegeitől. Eny­­nyire ostobák és demagógok lennének, vagy csak minket néznek hülyének? Azt mond­ja például Torgyán József — miután megalakította a Magyar Úthoz csatlakoztat­ható privát mozgalmát —, hogy népszavazást kezde­ményez az Alkotmánybíróság megszüntetéséért. Mert sze­rinte ez a testület veszélyez­teti hazánk jogbiztonságát. De nemcsak Torgyán és csa­pata ágyúzza a jogállamiság védelmezőit, hanem a nyug­díjas színésznő is, aki Isten „ostor­asszonyaként” próbál­ja lejáratni (főként síppal, dobbal és nádihegedűvel) a jog legfőbb biztosait. Mert ugye mégiscsak disznóság, hogy ez a testület mindunta­lan megakadályozza a tör­­vénytiprást. Az éhezőművész esete Hasonló támadások érik a Chartát is. Debreczeni Jó­zsef, a fő-fő nemzeti liberá­lis odáig megy az ítéletben, hogy a Demokratikus Char­tát „összemossa” a Magyar Úttal. Közben elfelejtkezik ama aprócska különbségről, hogy a Magyar Út a kizá­rásra, a gyűlöletre, az indu­latokra épít. A Charta pedig a gyűlölet, a kizárás ellen szerveződik. (Mielőtt bárki megvádolhatná, hadd mon­dom el gyorsan, nem vagyok Charta-i tag. Nem írtam alá proklamációkat, nem sétálok velük együtt a Belvárosban. Legfeljebb nagy-nagy rokon­­szenvvel figyelem eszközte­­len, csendes tüntetéseiket.) Persze, az ilyesfajta lejá­­ratási akciók meglehetősen ismerősek. Mondhatni: párt­­államian ismerősek. Szegény, jó Krassó György már a hí­res „éhezőművész” Pákh Ti­bor ürügyén felvázolta a pártállami „lejáratási akciók” receptjét. Először is — ahogy a nemrégiben megjelent könyvében olvasom: „kétség­be kell vonni a törekvés jo­gosságát, tisztességét.” To­vábbá: meg kell osztani a résztvevőket, szét kell zül­­leszteni a kezdeményezést. Például hamis információk­kal, félrevezető hírekkel. És el kell hitetni mindenkivel, hogy ez esetben is az igazi cél: a bajkeverés. S, ha az eredeti vállalkozás mindezek ellenére sikeres — állította Krassó —, „eredményeit utó­lag el kell bagatellizálni”. Az sem baj, ha a hírek, az állítások ellentmondásosak. „Valami mégiscsak megma­rad belőlük az emberek fe­jében.” Minőségi változás nincs Szegény jó Krassó György. Most, hogy elolvastam a Ma­radj velünk! című kötetét, egyfolytában azon tűnődöm: vajon hol, melyik csoport mellett „pofoszkodna”? Való­színű, most is kívülálló, őrül­ten magányos szélmalomhar­cos maradna ... Hisz halála előtt világosan megfogalmaz­ta, nemcsak a kormány, de az ellenzék lelkiismerete sze­retne lenni. Már csak azért is, mert már akkor látta: „a cél nem az, hogy az embe­rek demokraták legyenek. TELE­VIZIÓINK V­endégségben Mi a kultúra úgy általában, speciálisan pedig miről ismerhető fel egy nemzet (a magyar) kultúrája? E témakört próbálta kezdetben óvatos, a végére megélénkülő vitában a Krétakör múlt heti adása kifejteni. A felállás majdnem ideális volt, legalábbis a konvencionális elképzelés szerint: Baló György meghívott olyan alkotót, akiről tudni való, hogy kötődik a népművészet hagyományaihoz, olyat, akit ez látszólag nem nagyon érdekel, és persze elméleti szakembert, akitől elvár­ható a kialakuló vélemények értelmezése, magasabb szintre emelése. Ott volt még a stúdióban a meghívott hallgatóság az­zal a „feladattal”, hogy néhány jól irányzott kérdéssel to­vább­, vagy más irányba lendítsék a társalgást. Baló György módszere az előző krétakörökben jól bevált, ezúttal azonban módosulnia kellett. A közönség csak statisztált, kínosan hall­gatott, az a néhány kényszerkérdés, amely mégis elhang­zott, sehogy sem illett oda. De hát ennek így is kellett történnie. A kérdés: mi a kultúra, s mi a nemzeti kultúra, még elméleti szempontból is, oly sokféle módon magyarázható, ahány módon közelítünk hozzá. Így aztán minden definíció — amely komolyan teszi fel a kérdést — egyszerre lehet igaz, más felfogásban viszont megdönthető. Nem csoda hát, ha a műsor résztvevői sem tudtak egyetlen érvényes megállapításra jutni, noha hosszan elbíbelődtek a gondolattal. Azon a ponton kezdett kicsit vibrálni a levegő, ahol az író, Spiró György ideges lett a tömény elméletieskedéstől. Azt kell mondanom, túlságosan türelmes volt. Túl sokáig jegyzetelgetett csendben. Ha nem is feltétlenül a maga iga­záért, de a műsor érdekében jóval előbb „bedobhatta” vol­na a maga provokatív blazírtságát. Igazán különös, hogy a kultúra mint fogalmi kör, mi­lyen meghatottságra készteti még az érzékeny művészeket is, miközben nap mint nap annak mélységes lebecsülése ta­pasztalható. A nemzeti kultúra emlegetése pedig hovato­vább nem mint letagadhatatlan örökség és érték szerepel az életünkben, hanem hovatartozásunk meghatározója: „Illik szóba állnom veled?” „És nekem veled?” „És vajon ő, ő kö­zénk tartozik?” Jó káder? Feddhetetlen előéletű? Lényeg a jó megjelenés! A megalkotott mű, vagy egyszerűbb sza­vakkal, a munka minősége elegánsan az utókorra van bíz­va: ítélkezzék felette ,elfogulatlanul. Nevezhetjük ezt szakmai gőgnek is, különösen, ha Hui­zinga elméletére gondolunk, aki szerint egy nép kultúrá­jának csupán része a „magas” művészet, sokkal tágasabb az a világ: a művészet rá hagyatkozik, belőle él, esetleg olykor befolyásolhatja. Alighanem ez volt az oka annak, hogy a közönség nem tudott részt vállalni a beszélgetésben. A könyvterjesztőnek az a gondja — s bizony ez is a kultúra része —, hol és mi­lyen minőségű könyvekkel tudja fenntartani magát, mire van vevő, mire nincs, s meddig vállalhat kockázatot, ha anyagi és „küldetéses” szempontjait össze akarja egyeztetni? Ő való­színűleg ehhez várt volna valamiféle szellemi támpontot. Ehelyett — mint már annyiszor — ismét bűnösnek, kis sza­tócsnak érezhette magát, s még csak azt sem tisztázta ez a sok okos ember, mit jelent a „szennyirodalom”, amelytől valóban roskadoznak a pultjai. Mindazonáltal a maga nemében, így késő éjszaka, érde­kes, vagy inkább továbbgondolásra érdemes műsort láthat­tunk. Nem kérhetjük számon a riporteren, hogy eredeti szándéka nem valósult meg a kilencven percben, hiszen e téma könyvtárnyi irodalma sem oldotta meg a problémát. A szerkesztés szigora azonban — amelynek hiánya mosta­nában oly gyakran túlviszi az adáson a vitaműsorokat — elvárható. Az a fajta szerkesztés, amely a témaválasztással kezdődik. Megint azt kellett gondolnom: ott, a stúdióban nélkülem történik valami izgalmas. Félig voltam hivatalos egy jó társaságba. Kovács Júlia A lejáratás receptjei hanem az, hogy továbbra se politizáljanak, és a szocializ­mus után megutálják a de­mokráciát is.” Profetikus szavak! Pedig akkortájt, a kezdődő de­mokrácia hajnalán csak ne­vettünk Krassó kiáltványa­in, zsíros kenyeres, rántott le­­veses happeningjein. (Azóta már rántott leves se nagyon akad.) De akkortájt gyarló, ostoba módon nevettünk a sajtószabadsággal kapcsolatos véleményén is. Mert már ak­kor, 1990 legelején kimond­ta: „Magyarországon a sajtó­­szabadság semmit sem válto­zott. Amikor azt mondom, hogy semmit, akkor, hogy úgy mondjam, a marxi— hegeli kategóriát használom, tehát arra gondolok, minősé­gi változás nincs, csak meny­­nyiségi. A cenzúra többet en­ged át, de pont olyan herme­tikusan zár, ha akar, mint máskor.” Hasonlóan vélekedik György Péter is a legfrissebb kriti­kában, amikor egyértelműen kimondja, az MDF és a koa­líciós pártok (de még olykor az ellenzék is) az első pil­lanattól kezdve „nyomást gyakorolt” a sajtóra. Ha úgy tetszik, a kormány és sze­mély szerint Antall József — aki egyébként oly sokszor hivatkozik sajtótörténészi múltjára — képtelen elfo­gadni ama tényt, hogy „nem az az információ, amit ők annak tekintenek, nem az a hír, amit ők annak tartanak, a médiumok fellázadnak és nem viszik némán az üzene­teket.” (...) „Antall József és társai például — s ezt ne becsüljük le —, nyilván rop­pantul ingerültek attól, hogy a sajtó — szemben a múlt századdal, illetve a penny­­magazinok kialakulása előtti évtizedekkel — egészen egy­szerűen nem minden továb­bi nélkül, gyakran pedig egyáltalán nem a racioná­lis párbeszéd, s végképp nem a hatalom által diktált dis­kurzus néma eszköze.” Szövetség a zsoldosokkal Sajnos a kezdeti ingerült­ség, a sértettség mára már „durva beavatkozási politi­kává nőtt”. Illetve, György Péter szerint is „ez lett az az út, amelynek végén az a gyalázatos olcsó megoldás áll, amit Csurka István kí­nált, mondván, mindenkit annyi illet meg a médiumok­ból, amennyit a választáso­kon kapott...” De a legsajnálatosabb az — és ebben is egyetértek György Péterrel —, hogy a nemzeti liberalizmus oly ki­váló szakértője, mint Kato­na Tamás is behódolt eme nézetnek. És ma már rémisz­tő konzervativizmussal arról „igézik”, hogy a magyar saj­tó csakis a kormány uralma alatt lehet „szabad”. Mert, mint mondta: a kormány nem nyúl a „cenzúra eszkö­zéhez”. (Legfeljebb zsoldo­saival elfoglaltatja a rá­diót, a televíziót és a szer­kesztőségeket. Azokkal kö­tött szövetséget, akik hit­vány­ primitív médiatechni­kával, a gyorsan átálltak buzgalmával, több kárt okoz­tak a koalíciós pártoknak, mint az összes ellenzéki lap valamennyi munkatársa.) György Péter bizonyos ér­telemben még mindig opti­mista. Szerinte a „kiszaba­dult szellemet már nem le­het legyűrni.” Hacsak az urak NEM CSINÁLNAK DIKTATÚRÁT” .. . Gantner Ilona Tavaszi fesztivál Totemoszlopok és szentképek A Budapesti Tavaszi Feszti­vál alkalmából három kiál­lítás is nyílt a Néprajzi Mú­zeumban. Mivel idén Kana­da a fesztivál díszvendége, nem meglepő, hogy ezek kö­zül kettő is tengerentúli mű­vészek alkotásait mutatja be. Bill Reid haida indiánok leszármazottja, faragóként, íróként, arany- és ezüstmű­vesként szerzett hírnevet magának. A kihalófélben lé­vő kulturális tradíció és a kortárs művészet közti kap­csolat keresése jellemzi mun­káit, ahogy a másik kiállí­tást, a Woodland művészetet is. Kanada őslakosai, az er­dővidéki indiánok festmé­nyei több ezer éves hagyomá­nyokra épülnek, s szorosan kötődnek a természethez. A hetvenes években kibontako­zó Woodland művészi kör tárlata — mint Bill Reidé is — április 18-ig tekinthető meg. A kiállításokat kana­dai filmnapok kísérik, va­lamint szombaton és vasár­nap délelőtt haida indián táncosok mutatják be mű­sorukat. Barokk a magyar népmű­vészetben a kissé meglepő címe a harmadik összeállí­tásnak. A maga nemében el­ső és kísérleti jellegű kiál­lítás arra ad példát, hogy az európai barokk nemzet­közi örökségéből mi honoso­dott meg a magyar népmű­vészetben. Noha a paraszti közösségek nemigen érzékel­ték a művészettörténeti stí­lusváltozásokat, különböző közvetítők révén a barokk egyes elemei eljutottak hoz­zájuk. Ezeket gyakorta be­építették művészetükbe. A bemutatott tárgyi emlékeket 16 vidéki múzeum és 15 egy­házi gyűjtemény, valamint magángyűjtemények anya­gából válogatták. Baróthy Bill Reid ül felkelő nap háza Vagy akinek így jobban is­merős: House of the Rising Sun. Az Animals együttes 1964-es sikere ez a dal, ami azóta számtalan feldolgozást ért meg. Eric Burdon éne­kelte, a fehér bőrű, ám fe­kete hangú zenész. Három évvel ezelőtt hozott létre közös zenekart az egyébként dzsesszmuzsikusnak indult, ragyogó képességű zongoris­tával, Brian Augerrel. Azóta szinte az egész világot be­járták, Észak-Amerikától Ja­pánon át Európáig, nagy si­kereket aratva. Tavaly májusban nálunk is játszottak, a szépszámú értő közönség szerint az év talán legjobb buliját adták. Burdon hangja az évek mú­lásával sem kopott meg, Auger pedig fantasztikus szólókat játszott. Kísérőze­nészeik is kitettek magukért. Ma ismét Magyarországon köszönthetjük az Eric Bur­don & Brian Auger Bandet (előzenekar a Takáts Tamás Dirty Blues Band), este hét­től a Petőfi Csarnok nagy­termében lépnek fel. M. Gy. 199­3. MÁRCIUS 16., KEDD NÉPSZAVA Szolnoki szélirány Kapósak a szolnoki színészek. A Művész Színház hármat hozott el közülük Pestre — Meszléry Juditot, Győry Emilt és Mészáros Istvánt —, Verebes István pedig — Ke­rekes László személyében — egyet vitt magával Nyíregy­házára. — Kicsit kifosztották a társulatát. Mihez kezd most? — kérdeztük Spiró Györgyöt, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatóját. — Négyen mentek el, ez igazán nem vészes fogyás. A többiek szívesen maradtak, leszámítva azt a két, csopor­tos szereplőt, akit én küld­tem el. A távozók helyére szerződtettem Lux Ádámot a József Attila Színházból, Ep­res Attilát és Kéner Gabri­ellát Kecskemétről és Vár­nai Szilárdot a főiskoláról, s még folyik egy-két tárgya­lás. — Kialakult-e már a kö­vetkező évad terve? — Ha anyagilag győzzük, akkor éppúgy hat bemutatót tartunk a nagyszínházban, mint az idén. (S hozzá még jön a gyerekdarab, amelyet Fodor Tamás állít színpad­ra.) A hat produkciót Vin­­cze János, Fodor Tamás, Valló Péter, Hegedűs D. Gé­za, Bor József és valószínű­leg Mácsai Pál rendezi. — Úgy hírlik, ön is ren­dezni fog, mégpedig a Rómeó és Júliát. — Csak ha lesz egy „luk” a kamaraszínház vagy a stú­dió műsorában. Remélhető­leg nem lesz, mert meg­egyeztem Székely Gábor har­madéves rendezőosztályának növendékeivel, hogy ők fog­nak itt dolgozni. Ha ez nem, vagy csak hézagosan jön ösz­­sze, akkor következem én a Rómeó és Júliával, amiről őrült elgondolás áll készen a fejemben már évek óta. (stb) A legutóbbi szolnoki bemutató a Fodor Tamás rendezte Tartuffe Kezedben az ifjúságod Szegedi Molnár Géza kazettája Éppen harminc éve tűnt fel a Ki mit tud?-ban. Talán ő utánozta a legéletszerűbben Honthy Hannát. Aztán egy évtizede súlyos baleset érte. A bécsi repülőtéren orvlö­vész, terrorista lőtt rá. Azóta tolókocsiban él Szegedi Mol­nár Géza. A minap ismét találkozott a közönséggel a Hully Gully Klubban. Ugyanakkor most jelent meg — harmincéves jubileuma és a március 14-i születésnap apropóján — má­sodik kazettája, az Útitárs. — Sok-sok évvel ezelőtti, első kazettája a paródiáit tartalmazta ... — Ez valami egészen más — mondja. — Mostani vál­lalkozásommal barátomnak, Szerb Györgynek akartam emléket állítani. Méltányta­lanul ismeretlen munkáit hallhatja a közönség. Na­gyon fontos feladatomnak tekintem a sanzon műfajá­nak megbecsülését, életben tartását. Ezért választottam olyan dolgokat, mint Charles Aznavour—Reményi Gyenes István Kezedben az ifjúsá­god, vagy Koncz Tibor— Kibédy Ervin Hitvallás cí­mű művét. — Hogy született a kazet­ta? — Sok segítséggel, nagy összefogással. Azzal, hogy a sors az egészségesek oldalá­ról a mozgássérültekhez ve­tett, megváltozott az életem. Új közösséghez tartozom, de nem adom fel. Barátaimmal alapítványt hoztunk létre Esélyt a közös utazáshoz címmel. Csatlakozott hoz­zánk, a felvételek elkészíté­sét finanszírozta a Hírhozó Alapítványt, és támogatott a Szerencsejáték Rt. is. A fel­vételek a Magyar Rádióban készültek, a zenei rendezést a zongorán is közreműködő Balassa P. Tamás vállalta. A dobnál Dán András ült, és harmodikázott néhány szám felvételénél. Basszusgitáron Balázs Ferenc kísért, hege­dűn pedig Kiss László. Bol­dog vagyok, hogy ez a ka­zetta elkészült, s nem merült a feledés homályába a tra­gikusan elhunyt Szerb György sem.­ va. VISSZA A TERMÉSZETESHEZ Kifejezetten biztató, hogy a mi íróink alaposan benne vannak az élet sűrejében. Egyáltalán nem húzódnak be elefántcsonttornyokba, nem zárják magukra az ajtót,­­ s nem az üres papír az egyetlen társaságuk. Direkt fel­emelő, hogy íróink manapság korántsem csupán az írással foglalatoskodnak, hanem igen szerteágazó te­­­­vékenységet folytatnak. Itt van például Csurka István, aki ugyebár jeles i­s színpadi szerző, s ezen túlmenően a Rádióban is nagy­szerűen szerepel. Az elmúlt héten estéről estére kedv­telve hallgathattuk őt a Kossuthon, öt perccel fél nyolc után kezdte mindennap, s közel félórában nem magát ajánlotta, hanem másokat. Műsorsorozatában Anton Pavlovics Csehov szelíd pontosságáról, Szabó Lőrinc 1­1 lírájáról, Móricz Zsigmond írói küzdelmeiről, Krúdy­­ Gyula és Márai Sándor prózájának zeneiségéről s véd­­­é­gül Nagy László népiségéről beszélt. A versekkel gaz­­­­dagon illusztrált utolsó részben így summázta váloga­tását: nemcsak az a valóság, ami az anyagi világban­­ megjelenik. Az is valóság, amit az írók, a költők meg­teremtenek a regényekben, a drámákban, a versek-­­­ben. S ha ezt a teremtett világot elveszítjük, mindent­­ elveszítünk. Ezen a héten ugyanebben az időben Konrád György összeállításait sugározza a Kossuth rádió. (stb) .

Next