Népszava, 1993. április (121. évfolyam, 76–100. sz.)

1993-04-06 / 80. szám

6 199 3. ÁPRILIS 6„ KEDD NÉPSZAVA Gyermekszínház gyermektelenül Kedves gesztus, ha egy gyerekekre méretezett báb­színház gondol a felnőttekre is. Direkt jóleső érzés, ha nemcsak matinéidőben és gardedámként számítanak ránk, hanem egy-egy esti órán egyenesen nekünk pro­dukálnak. Üdvözlendő tehát az e néven nemrég nyílt Ko­libri Színház újabb nyitása — ezúttal a szélesebb kö­zönség felé. Novák János igazgató ötlete egyszerű és frappáns: miért kellene zár­va tartania a színháznak olyankor (tudniillik este), amikor más színházak nyit­va vannak? Csak szervezés és partnerek kérdése az egész. (A pénzen, pénzen és pén­zen kívül.) S mert a szakma jeles képviselői jöttek meg­valósítani a terveket, a Ko­libri mint új helyszín komo­lyan vehető és veendő. Első lépésben Márton László kedvesen verses rémbohóza­ta, A római hullazsinat avagy a természetellenes ember ke­rült színre a Kolibri Pincé­ben, Ruszt József rendezé­sében. A mű szellemes ka­­navász, s mintha egyenesen tobzódna abban, hogy nem kell a kiskorú nézőközönség színvonalához igazodnia. En­nek következtében jó esély van rá, hogy a nagykorúak se értsenek egy kukkot se. (Például én.) Az előadás fan­táziadús elegye a bábszín­háznak és az élőnek, viszont az öt szereplő — Bodnár Zoltán, Kormos Gyula, Meixler Ildikó, Németh Ti­bor és Szívós Károly — in­kább úgy hat, mintha a nagy­színházban játszana az ifjú­ságnak, s nem egy pincében a vénségnek. A Kolibri Színház alap­épületében ezenközben ven­dégek vetették be magukat, hogy Tolmár Tamás vezény­letével színre vigyenek két egyfelvonásost. A műveknek közös vonása is van: mind­kettőben félbeszakad az elő­adás. Szomory Dezső Inci­dens az Ingeborg-koncerten című kis remekében Inge­­borg, a nagy norvég zongo­rista a budapesti koncert közben elveszettnek hitt édesanyját véli felfedezni a közönség soraiban. S ebben ugyan téved, de a gyönyö­rű, szomorys tirádák halla­tán arra jutunk: mindenki úgy jár jobban, ha elhisszük, hogy igaza van. Lengyel Menyhért Az árny című da­rabjában Torost, a játékról (és az életről) leszokott szí­nészt veszik rá, hogy újra fellépjen, s a bemutatón ki­tör a téboly: a színész, a sze­repében feloldódván, elveszí­ti a személyiségét. Kentaur az első részhez csinos, klasszicista koncert­termet tervezett, a második­hoz vizuálisan jól haszno­sítható álfalat, majd a da­rabbéli darab díszletéül rém­álomba illő, elferdült, el­torzult színpadképet alkotott. E helyszínbe Tolmár ügye-Sipos András és Bubik István sen telepít szürrealista hor­rort. A kitűnő jelenet úgy hat, mint egy korabeli orosz némafilm (szinkronizálva), némi avantgárd beütéssel, Majakovszkij nyugodtan játszhatná a férfi főszerepet. Bubik István játssza, övé az este. Legfeljebb a szi­porkázó Galambos Erzsivel osztozik rajta. Bubik az első részben Ingeborgot alakítja, fekete frakkban, fehér pa­rókával, egy nemes oroszlán fejével. Némán és ihletetten lép a pódiumra, s úgy kö­zelíti meg a hangszert, akár egy sámán a sámánkodni­­valót. Előadja a zongorán a Holdfény-szonátát. Minden hangot érzelemmel jelenít Kádár Kata felvétele meg, nagy bátran, bájjal és humorral. Nem úgy játszik, mint egy virtuóz pianista, hanem mint egy virtuóz szí­nész. A második részben Bubik csontkopasz fejjel lép élénk. Tőrös csupa elfojtott szen­vedély, veszélyes egzaltált­­ság. Az előadás legszebb és legerőteljesebb jelenete — képileg és színészileg —, ami­kor bevallja múltját a Sipos András megformálta színi­igazgatónak. Ülnek egymás mellett, felülről hull rájuk a fény, csillan Bubik fején. Ül­nek, s alig-alig van szükség a szavakra. Színház- és em­berértő férfiak. Stuber Andrea Egy perc Karnis Mihállyal Napkönyv Kedvenc éttermében, a törzs­helyén találkoztam Kornis Mihállyal. Tavaly a Cserép­falvi Kiadó megjelentette Végre élsz című kötetét, a televízióban pedig nemrégen láthattuk a Körmagyart. — Most min dolgozik? — Napkönyv címmel foly­tatásos történeteket írok, amely a Végre élsz-hez ha­sonlóan egymáshoz kapcso­lódó, de nem szorosan ösz­­szefüggő részekből áll. Több ezer oldalasra tervezem, az első százhatvan már megvan. A Kossuth rádióban minden­nap fél tizenkettőkor felol­vasok belőle részleteket, a Hol-mi pedig folytatások­ban közli. — Hogyan éli egy író a hétköznapjait? — Reggel úszom, valami finomat ebédelek, kicsit pi­henek és délután bármikor leülök az íróasztalomhoz, s általában este kilencig nem nagyon állok fel onnan. — Nemrégiben a televízió­ban vetített Körmagyar szo­katlanul magas nézettségi és tetszési indexet ért el. — Igen, nagyon örültem neki, utoljára a Halleluja volt ilyen sikeres, csak ah­hoz még egy plusz politikai szenzáció és botrány „páro­sult”. Mindenesetre az biztos, hogy eggyel többször tiltot­ták be, mint ahányszor en­gedélyezték. — Azóta eltelt pár év ... — Igen, ezért különösen jó érzés, hogy a Végre élsz má­sodik kiadása is elfogyott, mind a nyolcezer példány. Z. Z. Zűrök a kuratóriumokban Konrád és Vásárhelyi lemond Konrád György és Vásárhelyi Miklós értesüléseink szerint lemondásukat fontolgatják a Magyar Mozgókép Alapítvány csúcskuratóriumának tagságáról. Ezzel kívánják kifejezésre juttatni tiltakozásukat az Alapítvány szellemével ellentétes intézkedések és a tapasztalt anomáliák ellen. Mint megtudtuk, a napokban a csúcskuratórium megbí­zásából delegáció kereste fel a művelődési tárca új vezető­jét, Mádl Ferencet. A delegáció — melynek Kodolányi Gyu­la és Vásárhelyi Miklós is tagja volt — ismertette a minisz­terrel a testület észrevételeit a Mozgókép Alapítvány hely­zetének kívánatos változásairól. A filmszakmai körökben úgy tudják, a Nemzeti Kurató­rium e lépésében döntő szerepe volt annak, hogy a Magyar Mozgókép Alapítvány által az egész filmszakmának — ide értve például az iskolai filmesztétikai oktatást, kutatást, for­galmazást is, a tágabb és szorosabb értelemben vett filmké­szítés különböző területein kívül — juttatható támogatás összege a tavalyi 800 millió körüli összegről idén alig több mint 600 millióra olvadt. Mádl Ferenc miniszter néhány nap türelmi időt kért a Nemzeti Kuratórium delegációjától, hogy tájékozódjon a fel­vetett kérdések részleteiről. Értesüléseink szerint a miniszter érdemi válaszától függ, hogy Konrád György és Vásárhelyi Miklós lemond-e a Nemzeti Kuratóriumában való részvéte­léről. A két közéleti személyiség lemondása tulajdonképpen az egész Magyar Mozgókép Alapítvány működését veszélyezte­ti. E testület tagjai három évre szóló megbízást kaptak. Kon­rád és Vásárhelyi egy évvel korábbi kiválásával a megnyug­tatóan kialakított egyensúly bomlana meg a csúcskurató­riumban. (bársony) Ellopták a viaszrockert A Versailles^ turisztikai ki­állításról ellopták Johnny Halliday viaszmását. A két­ségbeesett rendezők minden­kit felkértek, próbálják fel­találni az életnagyságú (ba­bát, amely a kiállítás egyik sztárja volt: főként az ifjú hölgyek állták mellé lefény­­iképeztetni magukat a ked­venccel. A viaszmást meg is találták egy közeli parkoló­ban, de az ismeretlen tette­sek levetkőztették: elvitték jellegzetes rookerdzsekijét, bőmadrágját, még sötét szem­üvegét is, és súlyosan meg­rongálták a viaszbabát, nyil­ván amikor letépték róla öl­tözékét. (MTI) Könyörtelen lelkek tánca Április 19-én kezdődik a Budapesti Kamaraopera Monteverdi-fesztiválja. Az apropó a nagy zeneszerző halálának 350. évfordulója és Közép-Európa barokk éve. A Városháza dísztermében elő­ször a Magyar Kamarakórus ad elő madrigálokat, majd két egyfelvonásos operát mutatnak be Moldován Do­mokos rendezésében. A Tanc­­red és Clorinda párviadala szereplői Gulyás Dénes, va­lamint két tehetséges főis­kolás, Káldi Kiss András és Gonzalez Mónika. A könyör­telen lelkek táncát többek közt Németh Judit, Csengery Adrienne és Laborfalvi Soós Béla adja elő. —thy New York-i Filharmonikusok Cynthia Phelps, a brácsaszólam vezetője A világhírű, idén 150 éves zenekar április 9-én és 10-én ad koncertet a Magyar Álla­mi Operaházban. A helyszín méltó az eseményhez, csak épp kicsi. Mindössze 2400-an lehetnek jelen. Ráadásul a jegyárusítás megkezdésekor a belépők fele sem került a pénztárakba, a bennfentesek ugyanis gyorsabbak voltak az egyszerű zenerajongóknál. Ahhoz képest, hogy hét év­vel ezelőtt a Nem York-i Central Parkban nyolcszáz­ezren hallhatták a Filhar­monikusok műsorát, mi nem jártunk túl jól. A világ egyik legrégibb ze­nekara egyébként harmad­szor jár nálunk. Vezető kar­mester: Kurt Masur. Ma­gáról a programról: péntek este César Franck d-moll szimfóniája és Johannes Brahms II. szimfóniája hang­zik fel a New York-i Fil­harmonikusok előadásában. Szombaton délután fél há­romtól játszik a zenekar, a szokatlan kezdési időpontot hétfői londoni koncertjük indokolja. Samuel Barber, Mozart és Richard Strauss zenéje mellett Bright Sheng H’un című műve szólal meg; a kínai szerző a kulturális forradalom áldozatainak em­lékére komponálta darabját. M. Gy. Briliáns színészből — gyémántszakértő Paudits Béla hátat fordított a színpadnak és hogy stílu­sos legyek, rendezői jobbról távozott Thália templomából. Először azt hittük, csak az influenza miatt nem játssza a konferanszié szerepét a Kabaréban, Józsefet a nagy sikerű musicalben és más szerepeit. De nem erről van szó. A művész úr pályát vál­toztat. — Visszatér a vendéglátás­hoz? — Nem. Egészen mást csinálok a jövőben. Nem a hatásvadászat kedvéért mon­dom, de nincs egy órája, hogy tisztázódott a jövőm. Briliáns-, gyémánt- és drága­kőszakértő és -becsüs leszek Amerikában. Augusztusban elutazom, elvégzem a más­fél éves tanfolyamot, azután üzletet nyitok. — Miért mond búcsút si­keres pályájának? — Nézze, én nem terege­tek szennyest. Konfliktusom volt a Madách Színházban, elegem lett mindenből. Most úgy gondolom, negyvennégy évesen még képes vagyok a változtatásra. Ez a lehetőség kínálkozott, és én elfogadtam. Nem kell engem sajnálni. Odakint minden szabadidő­met színházban töltöm majd, olyan előadásokat nézek, amelyekből sokat merítek. — Ha odakint szerepre fel­kérnék, vállalná? — Már megtörtént. Színhá­zi munkáról persze szó sem lehet, hiszen ott is óriási a sorban állás. Egy tévéshow­­ban azért kipróbálom magam és elénekelek két dalt ango­lul. Erről már beszéltem a producerrel, de akkor biztos, ha túl leszek rajta. — Megkapta a Jászai-dí­­j at. Ehhez csak gratulálni lehet. — Későn jött. Nem vettem át. Mint ahogy nem voltam ott a Macskák jubileumi elő­adásán sem. Pedig hívtak. Hogy mit csinálok mostaná­ban? Holnap például autóve­zetésből vizsgázom. Üjabb időkben elsősegélynyújtásból TELE/VIZIOINK Nem mozi ez, gyermek Már a többszöri felhívás: jelentkezzenek, akik a korabeli filmfelvételeken láthatók, felkeltette az érdeklődésemet. Jó műsorötletnek ígérkezik — gondoltam, s eléggé meglepett, hogy ilyen hamar meg is valósult. És valóban — a cím is ta­láló — Csak nézünk, mint a moziban ... Az ötvenes évek felnőttéi és sihederei, a lelkesek és az átvertek, a szenvedők és a feltörekvők, osztályidegenek és jó káderek, gondolom, ma már többségükben bizonyos derű­vel néznek vissza egykori önmagukra, s látják azoknak az őrült éveknek a humorát is. Mert bármilyen szörnyűek is voltak a napi Szabad Nép-félórák, a csasztuskás „kultúrmű­sorok”, a dicsőség- és szégyentáblák, a kritika—önkritika szeánszok, mégiscsak túléltük, s ez — mint a műsorból kitű­nik — nem kis részben az akkor is működő humorérzékün­kön is múlott. A sorozat első adása után világos, hogy a vé­gén egy mai fiatal csodálkozva felteheti a kérdést nagyszü­leinek: hogy a csudában volt lehetséges az egész országból bolondokházát varázsolni? Ahány nagypapának és nagy­mamának felteszik majd a kérdést, bizonyára annyiféle vá­lasz, magyarázat hangzik el, mint személyes történet, egyéni sors, de úgy is, mint a történelemnek kinek-kinek ráeső ré­sze. Szerény véleményem szerint éppen ez a „személyes tör­ténelem” tette érdekfeszítővé a sorozat első darabját — s remélem, hogy ilyen hangvételű lesz a többi is. És akkor ki fog derülni, hogy botcsinálta vagy korcsinálta történészek vagyunk valamennyien, hiszen még alig éltünk, máris át­zúgott fölöttünk a történelem. Nem hiszem, hogy ez a módszer bagatellizálná az ötve­nes évek valóban kemény és kegyetlen politikai állapotát, amikor az ország gazdasági és társadalmi struktúrája máig hatóan átrendeződött, polgárai pedig — még a hithű lelke­sültek is — állandó lét- és egzisztenciális bizonytalanság­ban éltek. Csak a látószög más, mint a ma divatos felelősség­re vonásos aspektus. Ha a néző jól odafigyelt, szinte csodál­kozva állapíthatta meg, hogy ez valóban vacak film, a Da­lolva szép az élet a jól elkülönülő kettős vonulatával nem­csak paródiája, de kritikája is a kornak, amelyben létrejött. Paradox módon talán éppen azért, mert az alkotók — pél­dául az akkor osztályidegen Keleti Márton és polgári Bé­­keffy István — rémületükben túlságosan bizonyítani akar­tak. És még inkább paradox módon éppen ezért a film szin­te dokumentarista módon korhű. (Micsoda színészgarnitúrát vonultattak itt föl! Balázs Samutól, Makláry Zoltántól, Bihari Józseftől Soós Imréig, Ferrari Violettáig és Simándy Józsefig! Gondolom, ez sem lehetett csekély művészetpolitikai vívmány, nem is szólva Balázs Samu és Bihari József szenzációs alakításáról, akik azt bizonyították be, hogy a szemétből is képesek igaz gyöngysort varázsolni.) Ezek után mondhatjuk persze, hogy ez lehetett az igazi I manipuláció — ma elképesztő, hogy a filmet akkor több . millióan nézték meg —, és ha cinikus volnék, azt monda­nám: bizony ez így van, rejtélyes módon a kitelepíteti, min­denétől megfosztott pesti jogász valahol egy alföldi kultúr­­házban éppúgy végigkacagta a filmet, mint az a káder, aki az ő lakásába települt. Egyszerűen azért, mert az életben maradás egyik fontos esélye a humorérzék megőrzése volt. Ezt ma már nemcsak azoknak nehéz megérteniük, akik sak­kal később születtek, de azoknak is, akik átélték. Az volna jó, ha senki nem követelné tőlük a megértést, a szembené­zést, a lelkiismeretfurdalást, hiszen többségük semmi mást nem akart, csak élni. Ügy, ahogy lehet. Saját újságírói tapasztalatomból tudom, hogy a legrep­rezentatívabb szocialista (brigádok vezetői a legtöbb eset­ben a munkásosztályba kényszerített értelmiségi körből ke­rültek ki. És nemcsak az életben maradás ösztöne vezérelte őket, hanem egyfajta hivatástudat is: ott kell a maguk értel­miségi feladatát teljesíteniük, ahová sorsuk sodorta őket. Kérdezem: hol vannak ők? Egyszerűen eltűntek. De jó volna a képernyőn találkozni velük! Kovács Júlia Föld ’92 képben és szóban A Magyar sport évkönyve és a Barcelona ’92 nagy sike­rű könyvek nyomán újabb színes, értékes kiadvánnyal rukkolt ki a Trió Budapest Kiadó. A Föld ’92 az ötlet megfoganta tásától 8—9 hó­napon át fejlődött, míg sor­ra terülhetett a hétfői be­mutatkozó sajtótájékoztató a Berlin étteremben. Amint azt Harle Tamás, a kiadó ügy­vezetője az egybegyűlt új­ságíróknak elmondta, a köny­vet érdekességként is lehet forgatni, de minden bizony­nyal sokat tanulnak majd belőle az olvasók. Több mint 250 színes fotó segítségével igyekeztek felvillantani az eseményekben dús tavalyi esztendő legmaradandóbb pillanatait. Vonatkozik ez a politika, a művelődés, a gaz­daság, a természet és a sport területére is. A felvételek java része képeslap formájá­ban is megjelenik majd, sőt a városligeti Vajdahunyad vár terengőjében májusban tárlat is nyílik majd, ahol további érdeklődők tekinthe­tik meg a képanyagot. Jelenet a Kabaréból, amikor még Paudits Béla volt a konferanszié Gy. Balázs Béla felvétele is külön kell, s ettől nagyon tartok. Műszaki ismereteim elég hiányosak, de azért ne­kimegyek a vizsgának. Oda­kint szeretnék már kocsit ve­zetni. — Hiányoljuk a színpadról. A tévében sem láthatjuk? — De éppen holnap me­gyek egy felvételre. A műsor címe Nekem legyen mondva, és beszélgetünk a műsorve­zetővel, Lugosi Viktóriával a múltról. Viszek magammal néhány régi fotót, hajdani kollégáimról, nagyszerű, mél­tatlanul elfelejtett elődeim­ről. (várhegyi)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék