Népszava, 1993. július (121. évfolyam, 151–177. sz.)
1993-07-03 / 153. szám
Farkasházynak is tele van a hócipője Furcsa érzésekkel lép be manapság az újságíró a Fidesz székházába, még ha az ominózus székházügy nem is ehhez a Lendvay utcai épülethez kapcsolódik. Légköbméterekről, bruttó és nettó alapterületekről, no meg százmilliókról szóló újsághírek kavarognak a fejében, miközben felsétál a díszes falépcsőn, egészen Orbán Viktor első emeleti szobájáig. A titkárságon ott vár már Farkasházy Tivadar, a népszerű humorista, a Hócipő főszerkesztője. — Gondoltad volna? Ez volt Miklós Imrének, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének dolgozószobája — mutat körbe Orbán saját rezidenciáján. Kávéval és tejporral kínálja vendégeit, viccesen megjegyezve: reméli, az nem patkányméreg. Aztán elővesz egy kusza jegyzetekkel teleírt papírlapot, s kéri, hogy kapcsoljam be a magnót, mert ő már felkészült az interjúra. A Népszava Szólabda soros riportere Farkasházy felé fordul, és kérdez. — Vannak-e még műsoraid a rádióban és a televízióban? — A televízióban évek óta nincs műsorom. Még ’87-ben felmondtak, azóta oda — a Nap-tévét kivéve — csak akkor tehetem be a lábamat, ha hívnak. Ez a választások óta egyetlenegyszer fordult elő. Vitray Tamás hívott egy műsorra. A rádióban vannak műsoraim, de ott is leszálló ágban vagyok. Feladtam le. Ezeknek a tippeknek széles tárháza hangzott el nemrég a Kabarécsütörtökben, ahol felelevenítettük a betiltott, vagy megcsonkított számainkat. Nem azért csináltuk, hogy hősöknek mutatkozzunk,hanem kizárólag technikai oldalról közelítettük meg a problémát : milyen apró trükkökkel lehet valamit becsempészni a műsorba. A probléma az, hogy ezeknek a trükköknek van egy határa. Biztos láttad a Frigyládát Harrison Forddal. Indiana Jones előtt egy pasas összevissza karatézik, meg lasszózik. Ő egy ideig nézi, aztán előkapja a szűk kert és hasbalövi. Ezt csinálták velem is a televízióban ’87-ben. Bedobtam az összes trükkömet, de bezárták az egész tekercset a fiúkba, és azt mondták : nyaralhatsz nyugodtan, nem adjuk le. A magyar hallgató különben nagyon edzett, hiszen a humor évtizedek óta áthallásos alapon működött, mi félszavakból megértjük egymást. A kabaréban az a nagyszerű dolog, hogy nem kell valamit kimondani. Ha felhangzik a nevetés, az jelzi, hogy ugyanarra gondolt a néző, mint én, és nem lehet a dolgot nyakon csípni, mert nem hangzott el semmi. Rossz, aki rosszra gondol. — A mai magyar politika egyik legnagyobb baja, lebben, mert az előző rádiós vezetéssel nem jöttem ki, a mostanival pedig nem is vagyok beszélő viszonyban. — Az antivilágban is felhalmozódott olyan tudás, amely nem felesleges manapság. Egy kormányrádióban hogyan tudja az ember közölni a hallgatókkal azt, amit akar. Milyen tippeket adsz a rádió munkatársainak , hogyan vészeljék át a következő egy esztendőt? hogy savanyú, izzadságszagú, kevés benne a humor. Hová lettek a politikai viccek? — Ehhez diktatúra kell, ugyanis a vicc akkor érdekes, mint a szerencsejáték, ha tétje van, ha bajom lehet belőle: becsukják az embert, vagy elbocsátják az állásából. Legalább az kell hozzá, hogy valaki nagyon haragudjon érte. — Hallottál-e egyetlen jó politikai viccet a választások óta? — Ez nekem sértő kérdés. Olyan, mintha egy zeneszerzőt arra kérnének, hogy a szerzeményei helyett énekeljen népdalokat. — Akkor nem tudsz politikai viccet? — Ez az egész egy vicc. Megfelel? — Vagy operett... — Akkor még hátravan a mindent feloldó boldog finálé. Ennek valahogy nem látom a jelét. — Szeretnék vájkálni a Hócipő belügyeiben: a lapot kezdetben többen csináltátok, mint most. Miért mentek el az emberek. Egy politikai humorral foglalkozó lap sem tud kitérni a komoly közéleti csatározások elől? — Nekem ez mindenképpen kudarc. Három jelentős ember hagyott itt minket: Verebes, aki kitalálta a Hócipő nevet, Sándor György, akit máig nagyon szeretek, becsülök, és Sinkó Péter, aki már másodszor hagyott itt engem. Verebes túl durvának találta a lap hangnemét, Sándor György pedig Sinkóval együtt, azt hiszem, alapvetően más politikai nézeteket vallott. Én semmilyen politikai nézetet nem vallok, de szerintem egy ilyen típusú lapnak hivatalból ellenzékinek kell lenni. Mindig csak a gyengébb oldaláról az erősebbet támadhatja. — Ma is érvényes a mikszáthi álláspont: a kormánypártra szavaztok, ellenzéki lapot járattok? — Ha jól emlékszem, nem tudom, melyik pártra szavaztam. Viszont, nem akarom mondani a nevet, de a három elmenőből az egyik rátok szavazott. Pontosabban, legalább az egyik. És nem a Verebes. — Gondoltam. Remélem, nem bánta meg azóta sem. De ilyen körülmények között, amikor feltételezhető, hogy politikai indokai is vannak annak, hogy egy — Hagyjuk a politikát, evezzünk más vizekre. Padlón van a lóversenysport, a bikaviadal nem honosodott meg Magyarországon, nem lett bajnok a Fradi. Hogy tudsz ilyen országban élni? — A lóversenyt tulajdonképpen a Pénzügyminisztérium vágta haza a levonásaival, mert nem igaz, hogy az életszínvonal az oka az érdektelenségnek. Az ötvenes években sem volt igazán magas az életszínvonal és mégis sokan jártak ki. Van egy határ, ami alatt nem érdemes játszani: nálunk most már 50 százalék körül van a visszajáró pénz. Én azért szeretem a lóversenyt, mert a tíz-hússzoros nyeremények vonzanak. Engem az nem érdekel, hogy százmilliót lehet nyertaptól emberek mennek el, hogyan tudtak semlegesek maradni? Egyáltalán, van értelme ennek a kérdésnek? — Minden kérdésnek van értelme. Mondok egy példát: a fiam szobájában, amikor kicsi volt, évekig ki volt téve az első magyar űrhajós fotója. Nem mertem neki megmondani, hogy ez nem a Farkas Berci, hanem a Magyari Béla. Talán emlékszel, ő volt az első magyar tartalék űrhajós. Minden közértbe előre ki volt küldve a két kép, és aznap reggel mondták meg, hogy melyiket kell kitenni. Hogy egy analógiával éljek : azért nem lehetek pártsemleges, mert a Farkas Bercit lőtték fel, csak ő az érdekes. Mit ostorozzak az ellenzéken? Majd ha pozícióba, helyzetbe kerül, ha ő dönt, ha ő operál, méghozzá engem. Legközelebb ’94-bentudom tehát bebizonyítani, hogy pártsemlegesek vagyunk. Azoknak, akik most nem hiszik el, akiknek remélhetőleg akkor sokkal több idejük lesz ránkni a lottón. Ez ugyanolyan, mint a rendőr, aki kimegy a papírral az utcára, hogy kit köröznek az országban, és nézi a szembejövőket. Mennyi az esélye, hogy életében egyszer szembejön vele egy körözött személy? Én olyan vagyok, mint Rejtő Wágner ura: a tíz dollárt tudom elképzelni, az ezer dollárt nem. Ami pedig a Fradit illeti: egy ilyen bajnokságot megnyerni úgysem lett volna dicsőség ... — Két legendás alakja van a magyar lóversenypályáknak. Az egyik te vagy, a másik Csurka István. Szoktál találkozni vele? — Amikor utoljára beszélgettem vele, azt kérdeztem: miért nem jársz ki? Mert én tulajdonképpen mindent megértek, amit ő csinál, de hogy egy lóversenyes ne járjon lóversenyre, szerintem ez a vég. Ekkor éreztem meg, hogy baj van vele. Őnélküle nem volt verseny. A másik érthetetlen dolog: a század egyik legjelentősebb drámaírója régebben nagyszerű vígjátékokat írt, most meg évek óta nem volt egy humoros mondása. — Egy volt. Azt mondta a Fideszről, hogy egy öltözőnyi frakció. — Borzalom, hogy hiányzik nálunk a humor. Pedig jól jegyezd meg: a humor lényegében maga a demokrácia. — De azért a humorista nagy pofonokat tud adni. Te sok politikust ismersz: hogyan tűrik ők ezeket a pofonokat? Amikor találkozol velük, felhánytorgatják-e, amit egy héttel ezelőtt közölt a Hócipő? Érzel-e valami neheztelést? — Egyrészt igyekszem keveset találkozni velük. Másrészt nagyon nehéz mindig a nevükön nevezni őket. Ezt végiggondoltam pár évvel ezelőtt. Ha egy 70-80 százalékos arányt elérek, mármint, hogy annyiszor igazam volt, már megérte. Ki mondhatja azt, hogy a zsebében hordja a bölcsek kövét? Biztos, hogy nagyon sok embert igaztalanul megbántottam. Ez nagyon fájt nemcsak nekik, hanem nekem is. De nem tudok mit csinálni, mert ebben a korban mindenkiről keményen meg — különbözőképpen. Van, aki egyszerűen nem áll szóba velem. Van, aki átnéz rajtam, elfordítja a fejét. Van, aki azt mondja, hogy nagyon jó volt, értem ám a viccet, de a szemén azért látom, hogy egy kicsit fáj neki. Selmeczi azt szokta mondani, hogy lesz három jó hetünk a választások után. Akkor esetleg kedvesek lesznek majd hozzánk azok, akiket egy kicsit mi is hozzásegítettünk a pozícióba kerüléshez. De miután őket kezdjük el bántani, rögtön rosszban lesznek velünk. Ha rosszat írok valakiről, őt egy dologgal tudom megvigasztalni : ha még rosszabbat írok az ellenségéről. Most, például olyan pártállami vezetők, akik betiltottak engem, üzenték, hogy a kedvenc humoristájuknak tartanak. Kicsit szégyellem a dolgot. A legroszszabbat egyébként az ellenzéki politikusokról szoktam írni, mert kompenzálok, hogy a függetlenségemet bizonyítsam. Ha néha úgy érzem, hogy valamelyikük tévedett, akkor nekem le kell dolgoznom rajta húsz kormánypárti politikust. Ennek már Tamás Gáspár Miklóstól Eörsi Mátyásig többen estek áldozatul. Ez egy gálád, aljas dolog részemről. De önvédelem. — Az önvédelemről nekem újra a bikaviadal jut eszembe. Az ezzel kapcsolatos allegóriák szinte minden írásodban rendszerem az ötösön vagy a 11- esen van. Innen már csak átlövésekből lehet gólt szerezni. — Utolsó perc, és 30 méterre a kaputól kaptunk egy szabadrúgást? — Igen, de mi azt nem tudjuk megcsinálni, amit a Chicago Bullsban most megcsinált a Jordan: 2 méterre a kosártól hátrajátszotta a labdát a 7 és negyed méteres vonalon túlra a Paxsonnak, hogy dobjon egy 3 pontost. Adja Isten, hogy te, vagy más onnan is bedobja a kosárba. De most már nem a kosár alatt lökdösődnek az emberek, hanem lassan a félpályán. Visszatérve a keménykedésre, a humoristának egy jó tulajdonsága vitathatatlan: ha van poénja, akkor nem bírja ki, hogy azt ne írja le. Még akkor sem, ha nagyon megbánt vele valakit. Akkor nem méricskél. — Szóval a humorista olyan, mint egy brazil futballista, vagy mint Tamás Gáspár Miklós. Egy elegáns cselért mindent. .. — Van ennek árnyoldala is. Néha az ellenkezőjét írja meg a véleményének, mert ahhoz van poénja. A poén gyakran meghatározza az ember véleményét. Nehéz ezt elviselni, amikor találkozom az áldozattal. Különösen, amikor nem vagyok biztos az igazamban. — Most azt már tudjuk, hogy te hogyan viseled a poénokat. De hogyan viselik ők üresen visszatérnek. Szenvedély ez, vagy hobbi? — Én egy legyet sem tudok eltaposni, félek a békáktól. Mikor kivittek először egy bikaviadalra, egy kakasülőre ültettek fel, de szerencsére a legjobb torrerókhoz. A turistákat mindig hatodosztályú viadalokra viszik el, és ezért nem értik az egészet. El kell olvasni Hemingwayt, hogy milyen az igazi bikaviadal. Fantasztikus mozdulatok vannak benne. A viadalnak például csak a lábát kell nézni. Érdekes lenne a mai politikai bikaviadallal öszszehasonlítani. Ha nem mozdítja a lábát, és a kis vörös muletával vezeti el a bikát, és esetleg felnéz a tribünre egy csinos hölgyre, mint Manolete, utána erre évek múltán is viszszaemlékezel. De sok mai politikus azt csinálja, hogy elugrik a bika elől, s miután az már elhaladt mellette, gyorsan visszanyomja a hasát a bika oldalához, hogy kicsit véres legyen. Aztán pedig dicsekszik, hogy az átkosban micsoda sebeket szerzett. Pedig a lába alig volt az arénában. — Térjünk vissza a bikaviadalról a labdajátékokhoz. Kinek dobod tovább a Népszava Szólabdáját? — Nahlik Gábort, a Magyar Televízió alelnökét szeretném meginterjúvolni. (Folytatás jövő szombaton) its egyik karatézik, lasszózik a másik hasba Hifits utcai rendőr esete a szembejövő bűnözőkkel ,1 politikus üldözi u bikúi. ctitf tf u biku u politikust ? Riporterként vizsgázik: Orbán Viktor Aki minden kérdésre válaszol. Farkasházy Tivadar Tapolcsányi Éva felvételei