Népszava, 1994. április (122. évfolyam, 76–100. sz.)

1994-04-27 / 97. szám

NÉPSZAVA Megoldás Valamely pártnak minél kisebb a politikai sú­lya, annál nagyobb a hangereje - ezt látszik iga­zolni a választási kampány, s legújabban a gömbölyded társelnöknek a tévéhíradó által azonnal megtámogatott követelése is. A MIÉP politikai súlyát eléggé nyilvánvalóvá teszik a különféle közvélemény-kutatási eredmé­nyek. Csodálkozni legföljebb azon lehet, hogy a neves ló- és ostorszakértő csak most jutott arra a nem túl épületes - de a népszerűtlen pártok és politikusok szempontjából kétségtelenül hasz­nos - következtetésre, hogy a közvélemény-ku­tatások közlését be kell tiltani. Azon pedig egyáltalán nem csodálkozunk, hogy a népszerűtlen Nahlik-tévé népszerűtlen híradó­ja - mintegy aláfestésül - még ugyanabban a mű­sorban közreadta egy messziről jött ember nyilat­kozatát: a franciaországi Ipsos szocialista irányí­tás alatt áll, s ezért senki sem hisz neki. Magyarán szólva, megbukott". Levendel Ádám, a Szonda Ipsos igazgatója per­sze cáfolhatta az elfogult nyilatkozatot, hivatkoz­hatott arra, hogy két éve még az MDF is nagyon elégedett volt a munkájukkal, továbbá, hogy a három nagy közvélemény-kutató intézet adatai meglehetősen hasonlóak. Szabadon cáfolhatott és hivatkozhatott, csak nem az úgynevezett köz­­szolgálati televízióban. Utóbbi ugyanis nem ku­tatni, hanem manipulálni akarja a köz vélemé­nyét, amely sajnálatos módon több alapvető kérdésben szöges ellentétben áll a kormány- és koalíciós berkekben, illetve MIÉP-körletekben meggyökeresedett rögeszmékkel. Még az sem lehetetlen, hogy az MDF egykori erős embere eléri a célját, és a közvélemény­kutató intézetek munkatársai - amíg a koalíciót leváltják vagy népszerű lesz -,csak az íróasztal­nak kutathatnak. De a legdilettánsabb politiku­soknak is tudomásul kell venniük, hogy az or­száglakókat nem lehet leváltani. Lógunk a szeren Itt Keleten, mi minden idegszálunkkal arra koncentrá­lunk, hogy sikerüljön teljesíteni a feladatot. Ha kell, tíz­szer, akár százszor is felhúzódzkodunk a szeren. Ha tö­rik, ha szakad, kísérletezünk, hogy felsőbb osztályba lépjünk. Valahogy így vagyunk most a NATO-val is. Alig van olyan politikai erő Magyarországon, amely megkérdő­jelezné, hogy nemzeti érdekünk a visszatérés a nyuga­ti államok közösségébe. A gazdasági fejlődés és a biz­tonságos létezés számtalan érve szól amellett, hogy siessünk. Ám míg mi itt türelmetlenkedünk, addig Brüsszelben nem túlzottan örülnek a keleti kopogtatásnak. Pedig most, hogy háború dúl szomszédságunkban, a NATO- tagságot még halaszthatatlanabbnak érezzük. A válasz visszatérően szűkszavú: majd. Ugyebár fejlődnünk kell még, erősödnünk, rendbe téve házunk táját. Igazak a brüsszeli intelmek, valóban bőven van tennivaló. Nem elég, hogy szegények, rendezetlenek, de még indula­tosak is vagyunk. Úgyhogy még beletelik néhány évbe, mire kiérdemeljük a NATO-klubba való bebocsátást. Talán Brüsszelnek sem ártana példát mutatnia. És itt nem feltétlenül a boszniai erődemonstrációra gondo­lunk. Már az is szép lenne, ha a többévi egyeztetés után végre-valahára nem egymásnak ellentmondó vélemé­nyek hangzanának el. Érvényes ez Boszniára, és a ke­let-európaiak NATO-tagságára is. Akár tetszik, akár nem, a Nyugat leszerepelt a délszláv válság kezelésében. Amit elronthatott, azt el is ron­totta. Ezek szerint talán a NATO-nak sem ártana fejlőd­nie egy keveset, hogy betölthesse történelmi szerepét. Mert most, miközben mi lógunk a szeren, csodálkozva látjuk: akihez rohannánk, az sem tud felhúzódzkodni. Kiss Andrej NÉPSZAVA EZECHEHEI Főszerkesztő: KERESZTY ANDRÁS Főszerkesztő-helyettesek: FRANK IVÁN, PALLAGI FERENC Lapszerkesztő: HORVÁTH KÁLMÁN, TÓTH JENŐ, TRIZNA ISTVÁN Rovatvezető: BARABÁS PÉTER (külföld), H. BÍRÓ LÁSZLÓ (belföld), GANTNER ILONA (kultúra), BUZGÓ JÓZSEF (sport), PATAKY ZSOLT (fotó), TAR ANDRÁS (autóvilág) Rovatszerkesztő: KÉRI TAMÁS (érdekvédelem), KOVÁCS ILDIKÓ (levelezés), REHÁK ARANKA (publicisztika), SZIGETI PIROSKA (szolgáltatás) Képszerkesztő: SUGÁR GYÖRGY Technikai szerkesztő: BABAY GÉZA Vezető tervezőszerkesztő: NYILASI GABRIELLA Kiadó: FENYŐ JÁNOS elnök-vezérigazgató Trade Union Kiadó Kft. Lapigazgató: SÜKÖSD GYÖRGY Terjesztési igazgató: DUBINYINÉ LÉNÁRD MARGIT Művészeti igazgató: CSÉVE GÁBOR Szerkesztőség és kiadó: 1022 Budapest, Törökvész u. 30/A. Telefon: 202-7788, 202-2988, telefax: 202-7798 Hirdetés: telefon: 202-7788, 202-2988 telefax: 202-2988/71,212-4023 Terjeszti a Magyar Posta Rt., a HÍRKER Rt., az NH Rt. és a regionális részvénytársaságok valamint az alternatív terjesztők Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodánál (Helir) 1990 Budapest XIII., Lehel utca.10/A. közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir 219-98636-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 390 Ft, negyedévre 1170 Ft, fél évre 2340 Ft, egy évre 4680 Ft. Ez a lap elfogadta a választási etikai szándéknyilatkozatot. Szedés, tördelés: VICO Rt. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt., Budapest Felelős vezető: DR. CSÖNDES ZOLTÁN elnök-vezérigazgató Index: 25005 ISSN 0133-1701 Bp. ISSN 0237-3785 Vidék 1 2 4 8 16 ­ Semmi, semmi, csak a képviselő úr... Ide szokott kijárni nosztalgiázni, ha már nagyon hiányzik neki a parlamenti hangulat... Marabu rajza Barabás Tamás Hamlet, a dán királyfi nélkül Talán negyedszáza­da hallottam az an­gol rádió magyar adásának kommen­tárját március 21- én, de olyan szelle­mes volt a konklú­ziója, hogy máig em­lékszem rá. Odaha­za most a Tanács­­köztársaságot ünnepük, ájultan ma­gasztalva Kun Bélát, miközben Rákosi neve el sem hangozhat, mondta a BBC, s folytatta: néhány évvel korábban Kun Béla neve volt tabu és még a pro­letárdiktatúrában is Rákosi Mátyás személyét próbálták az első helyre fel­játszani. Magyarországon valaki min­dig kimarad? Pedig a Hamletet nem lehet a dán királyfi nélkül eljátszani! Roppant frappánsnak találtam ezt a metaforát, érezvén, hogy nemcsak a Shakespeare-drámára korlátozódik, hanem a csúsztatás, a hazugság, a tör­ténelemhamisítás teljes technológiá­ját sűrítették ebbe a Hamlet-képbe. S mert e tekintetben annyira nyo­mult előre a „jogfolytonosság”, sűrűn jutott eszembe a pártállam összeom­lása után is. Négy évvel ezelőtt példá­ul, a Hunnia Füzetek felelős szerkesz­tője a tiszaeszlári perről szóló, akkor bemutatott Tutajosok című film ürü­gyén bizarr új teóriát szellőztetett. Manipulációs és koncepciós pernek nevezte Tiszaeszlárt Sző­cs Zoltán, ahol a vádlottak felmentését előre el­döntötték, mert, úgymond, Rothschild Albert báró, „a nemzetközi zsidó pénztőke egyszemélyi ura”, pénzügyi­leg zsarolta a magyar kormányt: a nemzetközi pénzpiacon leszállíttatja a magyar állampapírokat, ha­nem megfelelően rendezik a tiszaeszlári pert. A cikkíró képes volt négy nagy folyóiratoldalon úgy foglalkozni a té­mával, hogy egyszer sem írta le annak lényegét: a vérvádat (amely hazug vol­tában megdőlt). íme Hamlet, a dán ki­rályfi nélkül! Szőcs kolléga most megismételte mutatványát, ezúttal a Magyar Fórum­ban. Megint filmből - Schindler listá­ja - kiindulva talál ki hamis vádakat. „Stramm gyerek ez a Spielberg, irtó­­ra tehetséges”, szórja gúnyának nyi­lait egy méltán világsikerű rendező­re, majd: „És úgy tűnik, pénzt is szer­zett valahonnan (Sz. Z. kiemelése) (a fene tudja, hogy honnan) a Schindler listája nem olcsó leforgatásához”. Ritkán övezi titok valamely film pénzügyi forrását, gyakran a főcímről is leolvasható. Az olyan, dollármil­­liárdokat hozó filmek rendezőjének pedig, amilyen Spielberg, nagy ne­hézséget nem okozhat tőkét szerezni következő művéhez, legyen az akár a Schindler. Ha már pénzt emleget Sz. Z. (a fene tudja, hogy miért), emleget­hetné éppen azt a csakugyan ritka tényt, hogy Spielberg az utolsó centig minden várható profitjáról lemondott, felajánlva azt a holocaustban elpusz­tultak leszármazottainak. A cikkíró Kolozsvár tapasztalatairól is beszél: ott nemrég hosszú sorokat látott a Schindler-film mozipénztára előtt, tehát „az egymást tipró fiatalok tömege” ott is „halad a korral, testü­ket ká­bítószerrel, szellemüket Spiel­­berg-filmmel kábíthatják”. Mert­­ és ez a cikk legfontosabb mondandója „a mítosznak fenn kell maradnia”. Tehát megint: Hamlet, a dán királyfi nélkül. A Schindler-film nem a holo­caustról szól, a szót Szőcs le sem írja, mint szerinte nyilván nem létezőt. Az nála csak szellemi kábítószer, tovább­örökítendő mítosz. Holott éppen azok gyártanak hazug mitológiát, akik szá­zadunknak ezt a döbbenetes valóságát lekicsinylik vagy teljes egészében ta­gadják. Netán szándékosan elfelejtik vagy elfelejtetetik. Amiről Jean Baudril­­lard francia filozófus azt mondta: „A kiirtás elfelejtése magának a kiirtás­nak része.” Scipiades Erzsébet újságíró Scipiades Erzsébet Fogadjunk örökbe bálnát A Föld napját, engedve a hirtelen jött vágynak, Kecskeméten, a híres város­ban töltöttem. Bandukoltam a sárga téglás Nagykőrösi úton, betértem az egyik Fodor cukrászdába, s elhagyva a Centrum Áruház bántóan nagy és ronda épületét, a Zónába jutottam. Furcsa volt a szó, ZÓNA. Tarkovszkij fimje, a Sztalker jutott az eszembe, melyben a zóna azt a tiltott, veszedel­mekkel teli világot jelentette, ahová azért mentek egy-egy marcona kinézetű sztalker vezetésével az emberek, hogy teljesüljenek a kívánságaik. Ám mire eljutottak odáig, arra a helyre, ahol eze­ket ki is mondhatták volna, a vágyak el­törpültek, a múltból pedig annyi emlék és bűn bukkant föl, hogy beléjük bor­zadva már nem is volt mit kívánni. A kecskeméti zóna persze egészen más. Jószagú és zöldellő. Fákkal, bicik­lisekkel és gyerekekkel teli. Meg sok­sok templommal, melyekben ha haran­goznak, a zóna életre kel, zeng. Olyan erősen, hogy idővel nemcsak a teret jár­ja át és tölti be, hanem megtámadja a járókelőket, nekimegy a mellkasuknak, dörömböl rajtuk, sőt át is hatol, s ettől az embert hirtelen csüggedt szomorúság és üresség fogja el. De hát csak a harangok zúgnak - magyaráztam magamnak, s mivel utamnak célja volt, lépteimet sietős­re fogtam, s hamarosan mögöttem hagy­tam a ZÓNA feliratú táblát. Az újvá­rosban találtam magam. Egyenüzle­­tek, egyenkirakatok és egyelőre ma­gas és jellegtelen házak között. Az egyik épület előtt tömeg állt. „AZ AL­FÖLD NAPJA” - olvastam rajta a fel­iratot és jólesett, hogy a helyiek a Föld napján az ő Alföldjüket ünnep­lik. Egy fiatal férfi rám mosolygott a tömegből, s egy papírt nyomott a ke­zembe. Az volt rajta nagy betűkkel, hogy fogadjak örökbe egy bálnát. Méghozzá egy hosszúszárnyút, a kana­dai Új-Skócia délnyugati sarkából, a Fundy-öböl alsó részéből, ahová, pár hét múlva, ahogy az már lenni szokott, menetrendszrű pontossággal megér­keznek a Karib-tengerben áttelelt hosz­­szúszárnyú bálnák. De hogy lehet adoptálni egy ekkora állatot? Nem kell mást tenni - magya­rázza az írás - mint hogy befizetünk huszonöt dollárt és kiválasztunk egy bálnanevet a felsorolt tízből. S akkor majd a kanadai BIOS nevű óceánkuta­tó szervezet igazolja, hogy én, Scipia­des Erzsébet örökbe fogadtam mond­juk a Foggy nevű bálnát. A törzsköny­vön kívül kapok róla egy fényképet és időnként friss híradással is szolgálnak arról, éppen merre vonul, mit csinál, mit eszik az én Foggym. Természete­sen egyszerre akár több bálnát is örökbe fogadhatok - figyelmeztet a nyomtatvány -, de akkor annyiszor hu­szonöt dollárt kell fizetnem. Az az igazság, hogy még sohasem volt bálnám. Most pedig, akár egész bálnacsapatom is lehetne. Sőt, ha a BIOS idővel kiterjeszti a kutatási terü­letét, elképzelhető, hogy pár éven be­lül a világ összes állatát ugyanúgy adoptálhatom. Ámbátor, töprengtem hosszan a híres városban, mégiscsak az lenne a legjobb, ha a BIOS az embe­reket is tanulmányozná, mondjuk itt, Magyarországon. Mert akkor örökbe fogadhatnék például egy Juliska né­nit. Kitöltenék egy csekket kétezer-öt­száz forintról, s ennek fejében Juliska néni küldene magáról egy teljes ala­kos fényképet, leírná a jó és rossz szo­kásait, mikor merre jár, egy héten hányszor és mit eszik, fejében milyen gondolatok követik egymást... Én pe­dig, megkapván a törzskönyvét és a friss híradást, büszkén mondhatnám, annyi állat után végre örökbe fogad­tam az első­­ Juliska nénit.

Next