Népszava, 1994. augusztus (122. évfolyam, 178–203. sz.)

1994-08-11 / 187. szám

nte:PSZAVA 199­­4. AUGUSZTUS 11., CSÜTÖRTÖK A mundér ára A gazdag országok hadserege fegyverkezik, a sze­gényeké öltözködik. Tessék csak az operettek ki­talált országocskáinak arany-ezüst sújtásokkal kidekorált tábornokaira gondolni: profint nem nagyon volt ugyan, a zsoldot is csak hébe-korba fizették, de a megjelenés maga volt a tökély. Ilyen lett az elmúlt négy évben a magyar hadse­reg is. Romló-avuló fegyverzettel, málladozó lak­tanyákban, a létminimumot alulról ostromló fize­tésekkel készült a honvédség a körkörös véde­lemre. Eközben, ha hinni lehet a híreknek, csak a pártállami címeres gombok kicserélésére elköl­töttek százmillió forintot. A gombok után jött a díszegyenruha, a társasági öltözék, a fogadások­ra rendszeresített zászlóalj átöltöztetése, Bocs­kai-sapkák, parolik a nyakon, a tollak, a forgók, a boglárok. Mind-mind a két háború közötti és a K. und K. időket idéző külsőségek - nemzeti hagyomány­nak kikiáltva. Nagyon sok pénzért. A huszárro­hamok sápadt visszfénye, a magyar hősiesség hamis mítoszának torz karikatúrája. A hadügyi csődtömeget vizsgáló bizottság úgy lát­ja, hogy az elődök által megkezdett öltözködési programot már nem lehet leállítani, így majd csak ha elhalkul egyszer a szabódllók csattogá­sa, lesz idő arra, hogy kitalálják a politikusok és a tábornokok, hogy valójában mi is a feladata a magyar honvédségnek. Mi létezésének célja, mennyit tudunk, akarunk és kell rákölteni az adófizetők pénzéből, hogy betölthesse hivatását. Mert a nagy parádé közepette csak erről fe­ledkeztek meg a legutóbbi hadurak, most pe­dig itt áll egy korszerűtlen fegyverzetű, nehéz szociális viszonyok között élő hadsereg, amely keresi a helyét. Hivatásos tagjai szeretnék tud­ni, hogy hasznos munkát végeznek. Az adózó polgárok pedig - akiknek megbízásából a kato­nák a mundért hordják - szeretnék látni, hogy mit kapnak a pénzükért. Hőség Hazaküldték az embereket egy hétre a Herendi Porcelángyárból. Nem bírták a nagy meleget. No meg a porcelán sem, amelyen megfolyt a festék. Vagyis a gyár vezetői nem is annyira em­berbaráti meggondolásból döntöttek a kénysze­rűség mellett, hanem, mert ilyen körülmények között romlott a minőség, nem volt megfelelő a termelékenység. A nem mindennapi döntést az emberek örömmel fogadták, miként azt is meg­értették, hogy jobb, azaz hűvösebb napokon, az őszi hónapok szombatjain azért természetesen le kell majd dolgozni a kiesett munkanapokat. Hallgatom a pénzügyminiszterünket. Azt mond­ja, az elmúlt két évben az ország a lehetőségein felül élt. Nem volt kielégítő a termelékenység, a gazdaság teljesítménye egyre csak csökkent, míg ezzel korántsem arányosan zsugorodott az összfogyasztás. Elmaradtak a beruházások, a termelés nem korszerűsödött, tömegek szegé­nyedtek el, az összfogyasztás mégsem mérsék­lődött. Szóval „hőség” volt. Felrémlik bennem a kérdés: vajon nem lett volna jobb „hazakülde­­ni” az egész országot? Jobb napokra eltenni magunkat? Most már mindegy! Egy biztos, kény­szerszünet nélkül is, most már mindenképpen pótolni kell, amit elmulasztottunk, amivel adó­sak vagyunk. S ez alól már a „hőség” sem men­tesíthet bennünket. Andrássy Antal NÉPSZAVA wmssnxmnm Főszerkesztő: KERESZTY ANDRÁS Főszerkesztő-helyettesek: FRANK IVÁN, PALLAGI FERENC Lapszerkesztő: FEHÉR KÁLMÁN, TÓTH JENŐ, TRIZNA ISTVÁN Rovatvezető: BARABÁS PÉTER (külföld), H. BÍRÓ LÁSZLÓ (belföld), GANTNER ILONA (kultúra), BUZGÓ JÓZSEF (sport), PATAKY ZSOLT (fotó), Rovatszerkesztő: KÉRI TAMÁS (érdekvédelem), KOVÁCS ILDIKÓ (levelezés), REHÁK ARANKA (publicisztika), SZIGETI PIROSKA (szolgáltatás) Képszerkesztő: SUGÁR GYÖRGY Technikai szerkesztő: BABAY GÉZA Vezető tervezőszerkesztő: NYILASI GABRIELLA, KISS ILONA Kiadó: FENYŐ JÁNOS elnök-vezérigazgató Trade Union Kft. Lapigazgató: SÜKÖSD GYÖRGY Terjesztési igazgató: DUBINYINÉ LÉNÁRD MARGIT Művészeti igazgató: CSÉVE GÁBOR Szerkesztőség és kiadó: 1022 Budapest, Törökvész u. 30/A. Telefon: 202-7788, 202-2988, telefax: 202-7798 Hirdetés: telefon: 202-7788, 202-2988 telefax: 202-2988/71, 212-4023 Terjeszti a Magyar Posta Rt., a HÍRKER Rt., az NH Rt. és a regionális részvénytársaságok valamint az alternatív terjesztők Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodánál (Helir) 1990 Budapest XIII., Lehel utca 10/A. közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir 219-98636-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 390 Ft, negyedévre 1170 Ft, fél évre 2340 Ft, egy évre 4680 Ft. Szedés, tördelés, kiadó: VICO PRESS Rt. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt., Budapest Felelős vezető: DR. CSÖNDES ZOLTÁN elnök-vezérigazgató Index: 25005 ISSN 0133-1701 Bp. ISSN 0237-3785 Vidék 1 2 4 8 16 Végig az úton? Harminc éve arról pa­naszkodik minden ma­gyar közgazdász, hogy ő tudná, mit kell ten­ni, de a politika nem engedi. Gyávaságból és számításból, a politi­kusok megakadályoz­ták már az 1968-as új gazdasági mechaniz­mus szerzőit is abban, hogy végigvigyék elképzeléseiket, így jártak a ’85-ös élénkítő program kidol­gozói, s mind a többiek, akik utánuk jöt­tek. Leglátványosabban Kupa Mihállyal bánt el a politika, éppen két éve. Évtizedek után Békesi László pénzügy­­miniszter az első, aki szemmel láthatóan szabad kezet kapott. Egyelőre a politika paríroz az ő elképzeléseinek, s nem for­dítva. Bár vele együtt mindenki tudhat­ja, hogy nem tart ez így örökké, ő teszi a dolgát, s elindult, hogy következetesen végigmenjen az általa legjobbnak tar­tott úton. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs a gyógymódot illetően, de jó lenne végre látni, mit ér egy koncepció, ha maradéktalanul megvalósul. Két akadálya lehet ennek: ha a politi­kusok túl korán megijednek a várható következményektől, ha választási vagy egyéb érdekek miatt időnap előtt a komp­romisszumok útjára lépnek. Akkor vé­ge a Békési-programnak. A másik oka bukásának az lehet, ha rosszul méri fel az adófizetők teherbí­ró képességét vagy pszichikai terhelhe­tőségét. Egy látványos elégedetlenségi hullám, egy nagyobb sztrájksorozat meg­ijesztheti kormányzó társait, s beindít­hatja a fenti reakciókat. Azzal kezdte, hogy az ország nagyon rossz helyzetben van. Ez persze nem új­ság, már tíz éve ezt mondja minden hi­vatalba lépő pénzügyminiszeter. Hozzá­tette, hogy még annál is rosszabbak az állapotok, mint azt az ügyek átvétele előtt ő maga hitte volna. Ez sem váratlan fordulat, hiszen az előző öt pénzügymi­niszter is így indított. Persze a világ most sem az új kor­mánnyal, pláne nem az új pénzügymi­niszterrel kezdődött. A világ tart már egy darab ideje úgy, hogy benne a kor­mányok, miniszterek jönnek, mennek. A helyzet viszont valóban nagyon rossz. Az adózó polgárnak elég csak ki­mennie a piacra, megvenni a tanköny­veket, befizetni az OTP-részleteket, hogy tudja, nagy a baj. Elég csak a jövő évi nyaralás, az új cipő vagy a magasabb iskola esélyeit latolgatni, hogy ne remény­kedjen a gyors kibontakozásban. „Az ország a lehetőségei fölött él” - nyilatkozta a pénzügyminiszter, s való­színű, hogy ebben is igaza van, bár sen­ki sem szereti, ha ezt ilyen kíméletlenül az arcába vágják. Különösen akkor, ha nem szerezhe­tett soha még konkrét tapasztalatokat az ország tényleges teherbíró képességé­ről, s nem vethette azt egybe saját ház­tartásának működésével. Ez az ország több mint húsz éve él saját lehetőségei fölött, de nem volt azóta egyetlen kor­mányzat sem, amely elég bátor lett vol­na ahhoz, hogy kilépjen az ördögi kör­ből. Nem feltétlenül a vezetők szemé­lyes bátorsága hiányzott ehhez, sokkal inkább a politikai támogatottság Ez a gyakorlat kialakított egy pszicho­lógiai féket is. Aki egyszer már megta­pasztalhatta, milyen érzés mindennap hiánytalanul táplálkozni, viszonylag jól ruházkodni, ha szerényen is, de utazgat­ni, az nem akar erről többé lemondani. Amíg tud, többletmunkát vállal, növeli a bevételeit, hogy fenntartsa az elért élet­­színvonalat, amikor véglegesen lema­rad, csalódott lesz és dühös. Ez az, amit a leglogikusabb gazdasági koncepció vég­rehajtójának is figyelembe kell venni. Különösen, ha tudja, hogy itt már nem egyszerűen a megszokásokhoz való ra­gaszkodás, hanem a tényleges elszegé­nyedés az ellenfél. Egyes rétegek, társa­dalmi csoportok már évekkel ezelőtt el­veszítették a reményüket, hogy követni tudják az árakat, hogy megőrizhes­senek valamit egyszer már elért élet­­színvonalukból. Az ő reakciójuk a jo­gos elkeseredés, az akár agresszióba is átcsapó kétségbeesés. Túl sok olyan ember él ma Magyarországon, akinek már nincs mit veszítenie - vagy úgy érzi, hogy nincs mit - ahhoz, hogy figyelmen kívül szabadna hagyni őket. Nem elég azt mondani, hogy a lehető­ségeink fölött élünk, de meg kellene mutatni az okait is. Lehet, hogy ez nem a pénzügyminiszter dolga, lehet, hogy ebben kellene szerepet vállalni a politi­kusoknak, de jó lenne tudni, hogy mi­ért, milyen jövő érdekében, s meddig kell vállalni a további terheket. A pol­gároknak akkor is cipelni kell persze a következményeket, ha a kutya sem szól hozzájuk, ha nem magyarázzák el a fo­lyamatokat, ha nem csillantanak fel előt­tük reményt, hiszen ez történt eddig is. De újabb lyukakkal beljebb húzni a nadrágszíjat már nincsen kedve senki­nek csak úgy, bemondásra. Békesi most úgy érezheti: végre meg­kapta a lehetőséget, hogy legjobb tudá­sa szerint, tévelygésektől, megalkuvá­soktól, a politika akadékoskodásától mentesen megoldja a gazdaság gondja­it. Ezzel a lehetőséggel együtt viszont kénytelen magára venni a politika fele­lősségét is. Kénytelen lesz, ha nem akarja is, ő maga a politika szempontjai szerint is gondolkodni. Persze nincs az a meghatott szózat, amellyel feledtetni lehetne egy nyolc­­százalékos forintleértékelés vagy húsár­emelés, adószigorítás következményeit. De léteznek olyan technikák, amelyek­kel, felmérve az egyes intézkedések vár­ható hatásait, beszédbe lehet elegyedni a következményektől sújtottakkal. Az egyik elemi formája ennek például az, hogy ne zaklassa a miniszter árnyalat­­lan, önmagukban igazságtalan nyilatko­zatokkal a polgárokat. Ne jelentse ki csak úgy, hogy az ország a lehetőségei fölött él, mert sokan idegesek lesznek ettől, s még igazuk is lesz. Ha a Világbank huszonöt százalékos forintleértékelést követel, a pénzügy­­miniszter pedig csak nyolcat fogad el - most -, az még nem a világ teteje. Biztos, hogy a szociális belátások és a politikai következmények felmérése miatt jutott erre az elhatározásra, de ne várja, hogy ezért bárki is hálás legyen neki. A zárt ajtók mögötti hősi kiállás közönség hí­ján nem teremthet sikert, a kisebbik rosszat hozó eredmény megismerése pedig senkiben nem szül örömet, ha nem tudja, mihez képest született. A politika feladata, hogy a gazdasági reformok előtt megtisztítsa az utat, hogy biztosítsa a hátországot úgy, hogy közben nem szól bele a közgazdák dolgába. Eh­hez persze bízni kell, de nagyon, hogy az eredmények meg is születnek egyszer. A pénzügyminiszter azt nyilatkozta, hogy szociális paktum nélkül nincs ki­bontakozás. Ezt a paktumot majd a szak­­szervezeti vezetők és más politikusok fogják aláírni. Betartani viszont több millió munkavállalónak, sok tízezer mun­kaadónak kell. Ha nem érzik azt, hogy velük állapodtak meg, s az ő javukra, a legszebben dekorált okmány is csak papírrongy marad. Talán szóra sem érdemes, talán senki észre sem vette, de a televízióból az új vezetés száműzte a déli harangszót. El­töprengtem rajta, hogy miért? Bizonyá­ra nem eléggé képi megjelenítésű egy harangszó, ezért nehéz mit kezdeni ve­le. Az elmúlt években ha nagy ritkán dél­ben televízióhoz jutottam, eleinte de­rűvel, később egyre maliciózusabban néztem a déli harangszó kényszeredett, ámde rendkívül tendenciózus képso­rait, melynek különösen az utolsó jele­nete ragadott meg, amikor is - talán tetszenek emlékezni - egy barázdált arcú parasztember levett kalappal, áhítattal hallgatta a harangszót, megtö­rölte homlokát, keresztet vetett - amúgy katolikus módra - majd feltette Veér András pszichiáter viseltes kalapját, s kapálni kezdett se­rényen. Kapálni. Nekem ilyenkor min­dig az jutott eszembe, hogy így indu­lunk Európába. Kapálva, sajnos akkor, amikor már se szeri, se száma a föld­művelő gépeknek, farmergazdaságok­nak, nekünk sikerült elérni újra a nad­­rágszíjparcellákhoz, a kapanyélhez. Az meg különösen meglepett, hogy ez az áhítat a magányosan kapálgató pa­rasztember szimbólumában jelenik meg. Közel 20 éves falusi neuróziskutatá­saim során egyre inkább bizonyossá vált számomra, hogy a falu népe nem val­lásos a szó valódi értelmében, inkább társas szokás, vasárnapi összejövetel a templomba járás, a vallási ünnepek népszokásba oltott megünneplése. Isten­hívő, de nem igazi vallásgyakorló. Nosztalgia volt ez természetesen a javából, erőltetett, fals és tendenciózus. De a déli harangszónak ehhez mi köze? Azt miért kellett kiiktatni a műsorból? 1456 akkor is a nándorfehérvári győze­lem világraszóló diadala, ha mi, magya­rok úgy gondoljuk, hogy mivel a pápa rendelte el, az egész túl klerikális, túl­ságosan hagyományőrző, túlságosan konzervatív. Igaz, hogy a világ minden katolikus országában szól a harang, ná­lunk a magyar televízióban csak azért se, hogy miért csak azért se, azt persze nem is tudom. Talán a tv vezetőinek nem tetszik? Nincs hozzá új, kicsit hi­telesebb képi megjelenítés? Ötlet sincs? Mindenesetre harangszó sincs. A ma­gyar televízióban. Aki akarja, hallgas­sa a rádióban, amíg még van. Veért András A ló túlsó oldala

Next