Népszava, 1994. augusztus (122. évfolyam, 178–203. sz.)
1994-08-11 / 187. szám
nte:PSZAVA 1994. AUGUSZTUS 11., CSÜTÖRTÖK A mundér ára A gazdag országok hadserege fegyverkezik, a szegényeké öltözködik. Tessék csak az operettek kitalált országocskáinak arany-ezüst sújtásokkal kidekorált tábornokaira gondolni: profint nem nagyon volt ugyan, a zsoldot is csak hébe-korba fizették, de a megjelenés maga volt a tökély. Ilyen lett az elmúlt négy évben a magyar hadsereg is. Romló-avuló fegyverzettel, málladozó laktanyákban, a létminimumot alulról ostromló fizetésekkel készült a honvédség a körkörös védelemre. Eközben, ha hinni lehet a híreknek, csak a pártállami címeres gombok kicserélésére elköltöttek százmillió forintot. A gombok után jött a díszegyenruha, a társasági öltözék, a fogadásokra rendszeresített zászlóalj átöltöztetése, Bocskai-sapkák, parolik a nyakon, a tollak, a forgók, a boglárok. Mind-mind a két háború közötti és a K. und K. időket idéző külsőségek - nemzeti hagyománynak kikiáltva. Nagyon sok pénzért. A huszárrohamok sápadt visszfénye, a magyar hősiesség hamis mítoszának torz karikatúrája. A hadügyi csődtömeget vizsgáló bizottság úgy látja, hogy az elődök által megkezdett öltözködési programot már nem lehet leállítani, így majd csak ha elhalkul egyszer a szabódllók csattogása, lesz idő arra, hogy kitalálják a politikusok és a tábornokok, hogy valójában mi is a feladata a magyar honvédségnek. Mi létezésének célja, mennyit tudunk, akarunk és kell rákölteni az adófizetők pénzéből, hogy betölthesse hivatását. Mert a nagy parádé közepette csak erről feledkeztek meg a legutóbbi hadurak, most pedig itt áll egy korszerűtlen fegyverzetű, nehéz szociális viszonyok között élő hadsereg, amely keresi a helyét. Hivatásos tagjai szeretnék tudni, hogy hasznos munkát végeznek. Az adózó polgárok pedig - akiknek megbízásából a katonák a mundért hordják - szeretnék látni, hogy mit kapnak a pénzükért. Hőség Hazaküldték az embereket egy hétre a Herendi Porcelángyárból. Nem bírták a nagy meleget. No meg a porcelán sem, amelyen megfolyt a festék. Vagyis a gyár vezetői nem is annyira emberbaráti meggondolásból döntöttek a kényszerűség mellett, hanem, mert ilyen körülmények között romlott a minőség, nem volt megfelelő a termelékenység. A nem mindennapi döntést az emberek örömmel fogadták, miként azt is megértették, hogy jobb, azaz hűvösebb napokon, az őszi hónapok szombatjain azért természetesen le kell majd dolgozni a kiesett munkanapokat. Hallgatom a pénzügyminiszterünket. Azt mondja, az elmúlt két évben az ország a lehetőségein felül élt. Nem volt kielégítő a termelékenység, a gazdaság teljesítménye egyre csak csökkent, míg ezzel korántsem arányosan zsugorodott az összfogyasztás. Elmaradtak a beruházások, a termelés nem korszerűsödött, tömegek szegényedtek el, az összfogyasztás mégsem mérséklődött. Szóval „hőség” volt. Felrémlik bennem a kérdés: vajon nem lett volna jobb „hazaküldeni” az egész országot? Jobb napokra eltenni magunkat? Most már mindegy! Egy biztos, kényszerszünet nélkül is, most már mindenképpen pótolni kell, amit elmulasztottunk, amivel adósak vagyunk. S ez alól már a „hőség” sem mentesíthet bennünket. Andrássy Antal NÉPSZAVA wmssnxmnm Főszerkesztő: KERESZTY ANDRÁS Főszerkesztő-helyettesek: FRANK IVÁN, PALLAGI FERENC Lapszerkesztő: FEHÉR KÁLMÁN, TÓTH JENŐ, TRIZNA ISTVÁN Rovatvezető: BARABÁS PÉTER (külföld), H. BÍRÓ LÁSZLÓ (belföld), GANTNER ILONA (kultúra), BUZGÓ JÓZSEF (sport), PATAKY ZSOLT (fotó), Rovatszerkesztő: KÉRI TAMÁS (érdekvédelem), KOVÁCS ILDIKÓ (levelezés), REHÁK ARANKA (publicisztika), SZIGETI PIROSKA (szolgáltatás) Képszerkesztő: SUGÁR GYÖRGY Technikai szerkesztő: BABAY GÉZA Vezető tervezőszerkesztő: NYILASI GABRIELLA, KISS ILONA Kiadó: FENYŐ JÁNOS elnök-vezérigazgató Trade Union Kft. Lapigazgató: SÜKÖSD GYÖRGY Terjesztési igazgató: DUBINYINÉ LÉNÁRD MARGIT Művészeti igazgató: CSÉVE GÁBOR Szerkesztőség és kiadó: 1022 Budapest, Törökvész u. 30/A. Telefon: 202-7788, 202-2988, telefax: 202-7798 Hirdetés: telefon: 202-7788, 202-2988 telefax: 202-2988/71, 212-4023 Terjeszti a Magyar Posta Rt., a HÍRKER Rt., az NH Rt. és a regionális részvénytársaságok valamint az alternatív terjesztők Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodánál (Helir) 1990 Budapest XIII., Lehel utca 10/A. közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir 219-98636-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 390 Ft, negyedévre 1170 Ft, fél évre 2340 Ft, egy évre 4680 Ft. Szedés, tördelés, kiadó: VICO PRESS Rt. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt., Budapest Felelős vezető: DR. CSÖNDES ZOLTÁN elnök-vezérigazgató Index: 25005 ISSN 0133-1701 Bp. ISSN 0237-3785 Vidék 1 2 4 8 16 Végig az úton? Harminc éve arról panaszkodik minden magyar közgazdász, hogy ő tudná, mit kell tenni, de a politika nem engedi. Gyávaságból és számításból, a politikusok megakadályozták már az 1968-as új gazdasági mechanizmus szerzőit is abban, hogy végigvigyék elképzeléseiket, így jártak a ’85-ös élénkítő program kidolgozói, s mind a többiek, akik utánuk jöttek. Leglátványosabban Kupa Mihállyal bánt el a politika, éppen két éve. Évtizedek után Békesi László pénzügyminiszter az első, aki szemmel láthatóan szabad kezet kapott. Egyelőre a politika paríroz az ő elképzeléseinek, s nem fordítva. Bár vele együtt mindenki tudhatja, hogy nem tart ez így örökké, ő teszi a dolgát, s elindult, hogy következetesen végigmenjen az általa legjobbnak tartott úton. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs a gyógymódot illetően, de jó lenne végre látni, mit ér egy koncepció, ha maradéktalanul megvalósul. Két akadálya lehet ennek: ha a politikusok túl korán megijednek a várható következményektől, ha választási vagy egyéb érdekek miatt időnap előtt a kompromisszumok útjára lépnek. Akkor vége a Békési-programnak. A másik oka bukásának az lehet, ha rosszul méri fel az adófizetők teherbíró képességét vagy pszichikai terhelhetőségét. Egy látványos elégedetlenségi hullám, egy nagyobb sztrájksorozat megijesztheti kormányzó társait, s beindíthatja a fenti reakciókat. Azzal kezdte, hogy az ország nagyon rossz helyzetben van. Ez persze nem újság, már tíz éve ezt mondja minden hivatalba lépő pénzügyminiszeter. Hozzátette, hogy még annál is rosszabbak az állapotok, mint azt az ügyek átvétele előtt ő maga hitte volna. Ez sem váratlan fordulat, hiszen az előző öt pénzügyminiszter is így indított. Persze a világ most sem az új kormánnyal, pláne nem az új pénzügyminiszterrel kezdődött. A világ tart már egy darab ideje úgy, hogy benne a kormányok, miniszterek jönnek, mennek. A helyzet viszont valóban nagyon rossz. Az adózó polgárnak elég csak kimennie a piacra, megvenni a tankönyveket, befizetni az OTP-részleteket, hogy tudja, nagy a baj. Elég csak a jövő évi nyaralás, az új cipő vagy a magasabb iskola esélyeit latolgatni, hogy ne reménykedjen a gyors kibontakozásban. „Az ország a lehetőségei fölött él” - nyilatkozta a pénzügyminiszter, s valószínű, hogy ebben is igaza van, bár senki sem szereti, ha ezt ilyen kíméletlenül az arcába vágják. Különösen akkor, ha nem szerezhetett soha még konkrét tapasztalatokat az ország tényleges teherbíró képességéről, s nem vethette azt egybe saját háztartásának működésével. Ez az ország több mint húsz éve él saját lehetőségei fölött, de nem volt azóta egyetlen kormányzat sem, amely elég bátor lett volna ahhoz, hogy kilépjen az ördögi körből. Nem feltétlenül a vezetők személyes bátorsága hiányzott ehhez, sokkal inkább a politikai támogatottság Ez a gyakorlat kialakított egy pszichológiai féket is. Aki egyszer már megtapasztalhatta, milyen érzés mindennap hiánytalanul táplálkozni, viszonylag jól ruházkodni, ha szerényen is, de utazgatni, az nem akar erről többé lemondani. Amíg tud, többletmunkát vállal, növeli a bevételeit, hogy fenntartsa az elért életszínvonalat, amikor véglegesen lemarad, csalódott lesz és dühös. Ez az, amit a leglogikusabb gazdasági koncepció végrehajtójának is figyelembe kell venni. Különösen, ha tudja, hogy itt már nem egyszerűen a megszokásokhoz való ragaszkodás, hanem a tényleges elszegényedés az ellenfél. Egyes rétegek, társadalmi csoportok már évekkel ezelőtt elveszítették a reményüket, hogy követni tudják az árakat, hogy megőrizhessenek valamit egyszer már elért életszínvonalukból. Az ő reakciójuk a jogos elkeseredés, az akár agresszióba is átcsapó kétségbeesés. Túl sok olyan ember él ma Magyarországon, akinek már nincs mit veszítenie - vagy úgy érzi, hogy nincs mit - ahhoz, hogy figyelmen kívül szabadna hagyni őket. Nem elég azt mondani, hogy a lehetőségeink fölött élünk, de meg kellene mutatni az okait is. Lehet, hogy ez nem a pénzügyminiszter dolga, lehet, hogy ebben kellene szerepet vállalni a politikusoknak, de jó lenne tudni, hogy miért, milyen jövő érdekében, s meddig kell vállalni a további terheket. A polgároknak akkor is cipelni kell persze a következményeket, ha a kutya sem szól hozzájuk, ha nem magyarázzák el a folyamatokat, ha nem csillantanak fel előttük reményt, hiszen ez történt eddig is. De újabb lyukakkal beljebb húzni a nadrágszíjat már nincsen kedve senkinek csak úgy, bemondásra. Békesi most úgy érezheti: végre megkapta a lehetőséget, hogy legjobb tudása szerint, tévelygésektől, megalkuvásoktól, a politika akadékoskodásától mentesen megoldja a gazdaság gondjait. Ezzel a lehetőséggel együtt viszont kénytelen magára venni a politika felelősségét is. Kénytelen lesz, ha nem akarja is, ő maga a politika szempontjai szerint is gondolkodni. Persze nincs az a meghatott szózat, amellyel feledtetni lehetne egy nyolcszázalékos forintleértékelés vagy húsáremelés, adószigorítás következményeit. De léteznek olyan technikák, amelyekkel, felmérve az egyes intézkedések várható hatásait, beszédbe lehet elegyedni a következményektől sújtottakkal. Az egyik elemi formája ennek például az, hogy ne zaklassa a miniszter árnyalatlan, önmagukban igazságtalan nyilatkozatokkal a polgárokat. Ne jelentse ki csak úgy, hogy az ország a lehetőségei fölött él, mert sokan idegesek lesznek ettől, s még igazuk is lesz. Ha a Világbank huszonöt százalékos forintleértékelést követel, a pénzügyminiszter pedig csak nyolcat fogad el - most -, az még nem a világ teteje. Biztos, hogy a szociális belátások és a politikai következmények felmérése miatt jutott erre az elhatározásra, de ne várja, hogy ezért bárki is hálás legyen neki. A zárt ajtók mögötti hősi kiállás közönség híján nem teremthet sikert, a kisebbik rosszat hozó eredmény megismerése pedig senkiben nem szül örömet, ha nem tudja, mihez képest született. A politika feladata, hogy a gazdasági reformok előtt megtisztítsa az utat, hogy biztosítsa a hátországot úgy, hogy közben nem szól bele a közgazdák dolgába. Ehhez persze bízni kell, de nagyon, hogy az eredmények meg is születnek egyszer. A pénzügyminiszter azt nyilatkozta, hogy szociális paktum nélkül nincs kibontakozás. Ezt a paktumot majd a szakszervezeti vezetők és más politikusok fogják aláírni. Betartani viszont több millió munkavállalónak, sok tízezer munkaadónak kell. Ha nem érzik azt, hogy velük állapodtak meg, s az ő javukra, a legszebben dekorált okmány is csak papírrongy marad. Talán szóra sem érdemes, talán senki észre sem vette, de a televízióból az új vezetés száműzte a déli harangszót. Eltöprengtem rajta, hogy miért? Bizonyára nem eléggé képi megjelenítésű egy harangszó, ezért nehéz mit kezdeni vele. Az elmúlt években ha nagy ritkán délben televízióhoz jutottam, eleinte derűvel, később egyre maliciózusabban néztem a déli harangszó kényszeredett, ámde rendkívül tendenciózus képsorait, melynek különösen az utolsó jelenete ragadott meg, amikor is - talán tetszenek emlékezni - egy barázdált arcú parasztember levett kalappal, áhítattal hallgatta a harangszót, megtörölte homlokát, keresztet vetett - amúgy katolikus módra - majd feltette Veér András pszichiáter viseltes kalapját, s kapálni kezdett serényen. Kapálni. Nekem ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy így indulunk Európába. Kapálva, sajnos akkor, amikor már se szeri, se száma a földművelő gépeknek, farmergazdaságoknak, nekünk sikerült elérni újra a nadrágszíjparcellákhoz, a kapanyélhez. Az meg különösen meglepett, hogy ez az áhítat a magányosan kapálgató parasztember szimbólumában jelenik meg. Közel 20 éves falusi neuróziskutatásaim során egyre inkább bizonyossá vált számomra, hogy a falu népe nem vallásos a szó valódi értelmében, inkább társas szokás, vasárnapi összejövetel a templomba járás, a vallási ünnepek népszokásba oltott megünneplése. Istenhívő, de nem igazi vallásgyakorló. Nosztalgia volt ez természetesen a javából, erőltetett, fals és tendenciózus. De a déli harangszónak ehhez mi köze? Azt miért kellett kiiktatni a műsorból? 1456 akkor is a nándorfehérvári győzelem világraszóló diadala, ha mi, magyarok úgy gondoljuk, hogy mivel a pápa rendelte el, az egész túl klerikális, túlságosan hagyományőrző, túlságosan konzervatív. Igaz, hogy a világ minden katolikus országában szól a harang, nálunk a magyar televízióban csak azért se, hogy miért csak azért se, azt persze nem is tudom. Talán a tv vezetőinek nem tetszik? Nincs hozzá új, kicsit hitelesebb képi megjelenítés? Ötlet sincs? Mindenesetre harangszó sincs. A magyar televízióban. Aki akarja, hallgassa a rádióban, amíg még van. Veért András A ló túlsó oldala