Népszava, 1997. szeptember (125. évfolyam, 203–228. sz.)
1997-09-30 / 228. szám
NÉPSZAVA Végéhez közeledik a magyar bankprivatizáció. Meglepő módon sokkal halkabb politikai felhangok mellett, mint más stratégiai szektoroké, holott ma már mindenki számára világos: a privatizáció a külföldi bankok jelentős tulajdonszerzését hozta magával. Az energiaszektor 1995. évi hirtelen privatizálásakor messze több szó hangzott el a külföldi befolyástól való félelem jegyében. Meglepő módon csak most, amikor a mezőgazdaság fejlődését akadályozó termőföldtulajdon-szerzési korlátok részleges lebontása van napirenden, hangzik el érvként a liberalizálás ellen (különös módon éppen egy liberális nemzetközi szövetséghez tartozó párt részéről), hogy lám, már a jó magyar bankok is külföldi kézbe kerültek. Bár az egykori szépíró elhíresült „tankok-bankok” analógiája óta okkal-ok nélkül sok támadás érte a bankokat és az egész bankrendszert, emlékezetem szerint most, a földtörvény-módosítás veszedelme ürügyén hangzott el először nyilvánosság előtt rosszalló politikusi megjegyzés a magyar bankrendszer privatizációját illetően. Pedig a kezdet nem nélkülözte a politikai vitákat, bár azok sokkal inkább a szakmai berkekben zajlottak, mint a szélesebb nyilvánosság előtt. Különös módon a rendszerváltással, tehát a magántulajdon primátusának elvi elfogadásával sem vált egyértelművé a banktulajdon kérdése: a hatalom immár nem ideológiai, hanem pragmatikus érvek alapján - a jelentős állami bankok privatizálásának elhalasztása mellett döntött. A nyolcvanas évek korlátozott bankreformját ezért ismét féloldalas reform követte a kilencvenes évek első felében, és sajátos módon mindkét reform korlátját az állami tulajdon védelme okozta. Az 1991-ben elfogadott pénzintézeti törvény végül előírta az állam lassú kivonulását a bankokból, ám továbbra is vita tárgyát képezte, hogy ez miként történjék, ki lépjen a kivonuló állam helyébe. Egyesek a magyar pénzpolitika önállóságát, mások a politikai befolyás elvesztését féltették a külföldi tulajdonosok tömeges megjelenésétől a jelentősebb magyar bankokban. Mivel a külföldi szakmai befektetőknek nem volt reális alternatívája az állami tulajdon kiváltásában, a kompromisszumos megoldást a halogatás taktikája kínálta. Meglehet, ennek ára volt: az államnak kellett vállalnia a gyorsan tőkéjüket vesztő bankok talpra állítását, ami százmilliárdokat vett ki az adófizetők zsebéből. Persze ma már nem lehet tudni, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján bankvásárlási szándékkal megjelent külföldi bankok valóban meg is vették volna az kísze Várhegyi Éva, a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa melt nagybankokat, ha látják, hogy milyen állapotban vannak. A halogatás kezdeti taktikáját végül objektív kényszerek is segítették. A léggömbök ugyanis hamar kipukkadtak. 1992 végére nyilvánvalóbbá vált, hogy a magyar gazdaság zömét hitelező nagybankok gyors növekedése és nyereségessége csupán látszat, valójában már akkor elindult a tőkevesztés gyorsuló folyamata. Ezt próbálta megállítani a bankkonszolidáció azzal az igénnyel, hogy a bankok tartós stabilizálását majd tőkeerős befektetőknek kell megoldaniuk, így aztán a konszolidált bankok esetében komolyan fel sem vetődött, hogy másfajta privatizáció is lehetséges lenne. Csak csendes próbálkozások voltak egyes bankvezetők részéről arra, hogy kikerülhessék a külföldi szakmai befektető számukra fenyegető benyomulását „saját” bankjaikba. A kormánynak azonban be kellett látnia, hogy egyedül az elégséges tőkebázissal és stabil lakossági piaccal rendelkező OTP Bank esetében lehet kikerülni a szakmai befektetőket. A konszolidáció után is tőkehiányos, piaci pozíciókat vesztett vállalatfinanszírozó bankok tartós stabilizálása azonban lehetetlen lett volna jó hírnevű, jelentős tőkeemelésre képes tulajdonosok nélkül, így végül nem politikai óhajok és bankvezetői szándékok, hanem józan számítások határozták meg a bankprivatizáció általános menetét. A magyar bankszektor stabilitása (és így a magyar ügyfelek) érdekében megfogalmazott követelményeknek érthető módon a külföldi bankok, pénzügyi intézmények voltak képesek megfelelni. Az egyetlen kivételt a Mezőbankra pályázó, hazai mezben induló Raiffeisen Unicbank jelentette, amelynek vételi ajánlata hajszál híján maradt le osztrák vetélytársáé mögött. Ennél az akciónál kérdőjelezhető meg egyedül joggal, hogy a pályázati szempontrendszer - a vételi árfolyam és a vállalt tőkeemelés nagysága - valóban kielégítően tükrözte-e a magyar bankrendszer és ügyfelei érdekét. A nemzetközi mércével kicsinek számító magyar bankok körében ugyanis ez a vétel kínált volna egyedül természetes koncentrációhoz vezető, a magyar bankszektor versenyképességét kedvezően befolyásoló lehetőséget. Bár sok kényszerítő körülmény is alakította, mégis összességében sikeresnek tekinthető a végbement magyarországi bankprivatizáció, hiszen a bankrendszer működése és jövőbeli fejlődése tekintetében kedvező tulajdonosi szerkezetet hozott. Az, hogy a fejlett világ jelentős pénzintézetei képviselik magukat, nemcsak a magyar bankrendszer, nemzetközi versenyképességét javítja, hanem ügyfeleinek is előnyös. A fejlett banktechnológia közvetlen átvétele a tulajdonos bankoktól megkönynyíti és olcsóbbá teszi a korszerű szolgáltatások kialakítását és elterjesztését Magyarországon. A tőkeigényes lakossági szolgáltatások fejlesztésével a külföldi banktulajdonosi hátterű bankok képesek megtörni a monopolisztikus magyar piacot és növelni a fogyasztók érdekét szolgáló versenyt. Jó hitelképességük, kedvező megítélésük miatt viszonylag olcsó hitelekhez juthatnak a nemzetközi pénzpiacon, ami a vállalati körnek nyújtott hitelek kondíciójában is érezteti hatását. A magyar polgárok józan többsége is láthatóan elfogadta a külföldi pénzintézetek beáramlását a magyar bankokba. Egyes politikusokkal ellentétben őket nem irritálja, hogy a magyar földön működő bankok többségét külföldi bankok, biztosítók, pénzügyi szervezetek vásárolták meg. Igaz, miért is zavarná őket? A szakmai befektetőknek eladott bankok részvényei a piacon nem sokat értek a privatizációk előtt fél-egy évvel: a tőzsdén kívüli kereskedelemben 10-60 százalék közötti árfolyamon cseréltek gazdát. A tőzsdére pedig - nem véletlenül - be sem vezették ezeket a részvényeket. A részvényárfolyamok csak a privatizációk meghirdetése után kezdtek növekedni, akkor, amikor már ama lehetett spekulálni, hogy a többségi tulajdont szerző külföldi szakmai befektető megerősíti a megvásárolt bank tőkéjét, javítja működését. A magyar polgárok vélhetően tudatában vannak annak, hogy a külföldiek nem vettek el tőlük értéket, hiszen az eladott bankokért magyar befektető messze nem adott volna annyit, mint amit a külföldi szakmai befektetők rászántak a vételre. Ez nem véletlen: egy bank annak ér sokat, aki jövedelmezően tudja működetni. Ügyfélként pedig a bankszolgáltatások színvonala és ára érdekli, ez pedig nem a tulajdonos nacionáléjától, hanem szakértelmétől és érdekeitől függ. Azok a befektetők, akik milliárdos tőkeemelésekkel erősítették meg bankvásárlásaikat, vélhetően hosszú távú stratégiai befektetésnek szánták vételüket. Bankokra pedig hosszú távon is szükségük lesz. A politikusoknak példát mutathatna a bankprivatizáció józan fogadtatása. Ahelyett, hogy hamis nemzeti érzelmeket szítanának a termőföldtulajdon ürügyén, helyesebb lenne a mezőgazdaság jövőjén aggódniuk. Azon, hogy ha a „magyar földet magyar tulajdonban tartani”, jelszó érve mellett megakadályozzák a mezőgazdasági termelést folytató társaságok földtulajdonszerzését, csak a parlagon maradó magyar földet és nem a magyar agrárgazdaságot gyarapítják. A Várhegyi Éva külföldi bankok a magyar földön „...összességében sikeresnek tekinthető a végbement magyarországi bankprivatizáció... Az, hogy a fejlett világ jelentős pénzintézetei képviselik magukat, nemcsak a magyar bankrendszer nemzetközi versenyképességét javítja, hanem ügyfeleinek is előnyös.” £$nKOEM él össze ezzel: A KoAWYUimieR&MCcel.. VÉLEMÉNY 1997. SZEPTEMBER 30., KEDD 7 Várkonyi Tibor Történelmi bűnbánat A franciaországi Drancy emlékművénél (ezen a helyen állt az internálótábor, ahol összegyűjtötték a deportálásra szánt zsidókat), ma történelminek hirdetett eseményre készül a püspöki kar. Ünnepélyesen bocsánatot kérnek a zsidó honfitársaktól, amiért annak idején, a német megszállás napjaiban cserbenhagyták őket, zokszót sem ejtettek a meghurcoltatásokért. Egy évforduló és egy per késztette arra a francia püspöki kart, hogy csaknem hat évtizedes hallgatás után megszólaljon. Az évforduló nem kerek ugyan, viszont annál szégyenletesebbnek tartják a késést. A náci megszálló hatóságokkal együttműködött Pétain-kormány most ötvenhét éve, 1940. október 3- án adta ki a zsidókat sújtó első megkülönböztető intézkedéseket, amelyek aztán Franciaországban isjóval csekélyebb mértékben, mint Közép-Európában) a holocaust borzalmaihoz vezettek. Kétségtelen tény, hogy sokan akadtak a vezető katolikus főpapok, de még inkább a kanonokok, falusi plébánosok között, aki lelkiismeretükre hallgatva rejtegettek üldözötteket, segítettek ellenállókat, de a döntő többség engedelmeskedett a náciknak és a Pétain-rendszernek. Passzivitásával részese lett a szégyennek. Legalábbis most, csaknem hatvan év elteltével a francia püspöki kar így értékeli könyörtelenül önvizsgáló számvetésében. Az akkori hetvenöt püspök közül mindössze öt-hat vállalkozott a szembeszegülésre és a tevékeny embermentésre, a többi kivétel nélkül lelkesen és húzódozás nélkül a nácikkal rokonszenvező marsall és kormányzata mögé állt. Azt vallotta, amit Pierre Gerlier bíboros, Lyon érseke hirdetett: Pétain Franciaország, Franciaország Pétain. A marsall kapitulációját és hatalomátvételét úgy fogadták, hogy végre eljött a Gondviselés embere; az a rendeltetése, hogy a köztársaság törvényeivel szemben helyreállítsa a kötelező hitoktatást, védje a családot, számolja fel az 1789-es forradalom minden örökségét, és főként szüntesse meg az egyház és az állam kettéválasztását, amit a klérus egyik legnagyobb történelmi vereségének tekintett. Ebből a nézetrendszerből fakadt Vichy korlátlan elfogadása, a zsidóüldözések kritikátlan tudomásulvétele. A mai francia katolikus egyház igaz megbánással és őszinte szégyenkezéssel néz szembe ezzel a korszakkal. Ezt hivatott kifejezni Drancyban a keddi ünnepélyes bocsánatkérés. Önszántából cselekszik így a püspöki kar, de azért fiúi engedelmességből is. I. János Pál pápa az „emlékezet megtisztítását” kérte a hívőktől. Az 1994. november 14-én kelt „Tertio millenio adveniente” (A harmadik évezredre készülve) kezdetű levelében arra sürgette a helyi egyházakat, hogy engeszteljék ki azokat a közösségeket, amelyek valaha is szenvedtek a történelemben a pápai hatalom intoleráns magatartásától. Ennek szellemében hívta össze a szentatya most október végére, november elejére a Vatikánba a bíborosokat, teológusokat, katolikus történészeket, hogy szimpóziumon vitassák meg a keresztények és az antiszemitizmus kérdéskörét. Persze mindez sokkal szerteágazóbb annál, mintsem leszűkíthető volna a francia katolikus egyház állásfoglalására és bocsánatkérésére. Ezzel függ össze az a per, amelynek kezdetét október 8-ára tűzték ki, és amelynek vádlottja a most nyolcvanhét éves Maurice Papon, a Pétain-rendszer magas rangú rendőrtisztviselője, akit mintegy 1600 zsidó deportálásáért és halálba küldéséért tartanak felelősnek. A per nem csak azért vert nagy hullámokat, mert a sír felé cammogó aggastyánt állítanak bírái elé, hanem mert felveti az egész korabeli államigazgatás felelősségét, a zsidótörvényeken túl a nácikkal való együttműködésben. Jean Daniel, a Le Nouvel Observateur főszerkesztője azt írja, hogy ő inkább a megbocsátásra volna hajlamos, mert a mai idős úr nem azonos az ifjú bűnözővel. Lapjában azonban helyet ad egy fiatal történész nyilatkozatának, aki új könyvét ismertetvén tulajdonképpen Chirac köztársasági elnökkel ért egyet. Marc Olivier Baruch (A francia államot szolgálni, Fayard kiadó) úgy véli, hogy a francia köztisztviselői kar java része, a miniszteriális uraktól a rendőrségig és a csendőrségig nem csupán zokszó nélkül engedelmeskedett Vichy és Pétain parancsainak, hanem még örömét is lelte benne, amiért erre kényszerítik. Mert magára ismert ebben a nácibarát rendszerben. Ugyanezt mondta a közelmúltban a konzervatív beállítottságú francia államfő. Igenis - fejtette ki határozottan Jacques Chirac - az akkori pétainista közigazgatás, a főtisztviselők java része felelős a zsidóüldözésekért, a nácikkal való együttműködésért. Ezzel Chirac megcáfolta elődjét, a szocialista Mitterrand-t, aki tagadta a köztársaság bűnrészességét; igaz, maga is részese volt Pétain közigazgatásának. Ez a mai francia vita arra is rámutat, hogy a kérdést mennyire másképpen kezelik Nyugat-Európa konzervatívjai, mint a reájuk hivatkozó közép-európai konzervatívok vagy a múlttal engesztelődő posztkommunisták. Romániában Iliescuék idején voltak, akik rehabilitálták Antonescu marsallt és a Vasgárdát, Szlovákiában Meciarék Tiso páter Hitler-csatlós államkísérletét. De ha túlzás volt is azt állítani, hogy az Antall József vezette koalíció a Horthy-rendszer restaurációjára készült, egész középosztály-koncepciója azt a réteget igyekezett feltámasztani, illetve példaképül állítani, amelyet most Franciaországban az ottani viszonyok között a jobboldali államfő és a katolikus püspöki kar elmarasztal jóvátehetetlen történelmi ballépéséért és felelősségéért. A báró úr folyton megbukott Isten éltesse sokáig Bánffy István urat, személy szerint nem vele van bajom. Bánffy István történetesen bárónak született és ez adta az apropóját az ötrészes tévéfilmsorozatnak, mert a műsorújság szerint az egykori báróval éppen az erdélyi arisztokrácia szétszórattatásáról szóltak a televízióban (2-es adó, kiváló műsoridő!) ezek a beszélgetések. Az „egykori bárót” nem iróniából mondom, hanem azért, mert Magyarországon 1945 után eltörölték a születési előjogokat, a vele együtt járó arisztokrata címeket, s legjobb tudomásom szerint azóta senki semmikor sem akarta visszaállítani ezeket. S ha némely, a régi rangok fényétől ma is sápadozó honfitársaink magánérintkezésben leláróznak vagy leméltóságosoznak valakit, isten neki: magánügy. De azt elvárom a Magyar Közszolgálati Televízióban sugárzott dokumentumfilmtől, hogy szíveskedjék ne báró urazni. S nemcsak azért, mert a törvény eltörölte ezt a rangot, hanem, mert sérti sokunk polgári önérzetét. S ezért valóban nem Bánffy Istvánra haragszom, hanem mindazokra, akik ma Magyarországon híján vannak a polgári öntudatnak. S persze a történelmi ismereteknek is. Mert elfelejtik, hogy miként szerte Európában, úgy nálunk is többszázados, gyakran kegyetlen harc folyt azért, hogy a „harmadik rend”, ahogy még a francia forradalom idején nevezték, egyenrangú legyen, azaz ember és ember között semmiféle születési előjog ne érvényesülhessen. Manapság minden párt - némelyik még a nevébe is beleszuszakolja ezt - a szabad polgárok Magyarországaként képzeli el a jövőt. Igaz, közülük némelyek - legalábbis vezetőik megnyilatkozásai szerint - csak a tulajdonos állampolgárra gondolnak ilyenkor, s nem veszik észre, hogy ez a polgárosult Magyarország itt van. Itt van a tanárban és a tévészerelőben, brókerben és szőlőtermelőben, a megmaradt kevés ipari munkásban és nyugdíjas kistisztviselőkben és a jól fizetett bankalkalmazottban is. Itt van életmódban, mentalitásban, itt van mindenekelőtt anyagi, de némiképpen szellemi igényeiben és gondolkodásmódjában is. Aki szünet nélkül báróurazik - akár tudja ezt, akár nem -, szünet nélkül ezt a még nem mindig öntudatos polgárságot sérti meg, mert azt feltételezi, hogy akinek ilyen-olyan születésen szerzett, familiáris címe volt, az különb nálunk, az különleges figyelmet, adott esetben - mint most is - különleges sajnálatot érdemel. Már megbocsásson nekem, Bánffy István úr, de akiről kiderül - mindezt maga mondta el, helyenként némi büszkeséggel, hogy életében, talán a börtönéveket kivéve, sohasem dolgozott, aki matematikából diákkorában minden évben megbukott, aki aztán a pótvizsgára felkészítő tanáraival azt a kis „heccet” engedte meg magának, hogy beugrasztotta őket gatyástul a közeli Aranyos vizébe, aki önként csinált cirkuszt, amelyben maga játszotta el a bohócot, amikor elvállalta egy cigánylakodalomban a násznagyságot, akinek gyermekkorából olyan „fontos” emlékei vannak, hogy évente egyszer kihordták a nagy ládákat, s kiszellőztették az 1848-as ruhákat, az az ember - nagyon remélem, nem sértem meg vele - egyszerűen nem érdekel. S attól, mert báró volt, még kevésbé érdekel, amint hogy az se hal meg, ha - mint hallottuk - némely arisztokraták tíz deka pluszparizerért települtek át Magyarországra, mások meg ottmaradtak Erdélyben és esetleg takarítónősködés lett a sorsuk. Ebben a században sokakkal megesett ilyesmi, mondhatnám, Európának ezen a fertályán csak az időpontok különböztek, melyik családnak mikor kellett a felmosórongyot és a vizesvödröt kézbe venni, s még gyakran szerencsésnek is mondhatták magukat, mert a vizesvödör mellett megmaradt az életük. Tudom, persze hogy tudom, voltak kiváló arisztokraták, akik sokat tettek a nemzetért. Méltán a leggyakoribb utcanév - Petőfi és Kossuth mellett - Széchenyié és akadt még néhány arisztokrata család, amelyik a maguk személyes gyarapodásán túl, áldozott azért a hazáért is. Tisztelet nekik, s az ő sorsuk természetesen érdekel, különösen, ha valami újat, fontosat lehet megtudni róluk. Tisztelet az áldozatkészségért, másoknál a tudományban vagy az irodalomban való jeleskedésért. Tisztelet minden arisztokratának és polgárnak, cigánynak - bocsánat, romának - húsipari munkásnak, repülőgép-tervezőnek vagy bárkinek, aki legalább egy gyufaszálat arrébb tett, hogy más emberek ne botoljanak bele. De kikérem magamnak, hogy arisztokraták családi magánéletével traktáljanak pusztán azért, mert valaki történetesen bárónak született. Bernáth László