Népszava, 1997. szeptember (125. évfolyam, 203–228. sz.)

1997-09-30 / 228. szám

NÉPSZAVA Végéhez közeledik a magyar bankprivatizáció. Meglepő mó­don sokkal halkabb politikai felhangok mellett, mint más stratégiai szektoroké, holott ma már mindenki számára világos: a privatizáció a külföldi ban­­kok jelentős tulajdonszerzését hozta magával. Az energiaszek­­tor 1995. évi hirtelen privatizá­lásakor messze több szó hangzott el a külföldi be­folyástól való félelem jegyében. Meglepő módon csak most, amikor a mezőgazdaság fejlődését akadályozó termőföldtulaj­don-szerzési korlátok részleges lebontása van napirenden, hangzik el érvként a liberalizálás ellen (különös módon ép­pen egy liberális nemzetközi szövetséghez tartozó párt részéről), hogy lám, már a jó magyar bankok is külföldi kézbe kerültek. Bár az egykori szépíró elhíresült „tankok-ban­­kok” analógiája óta okkal-ok nélkül sok támadás érte a bankokat és az egész bankrendszert, emlé­kezetem szerint most, a földtörvény-módosítás veszedelme ürügyén hangzott el először nyilvá­nosság előtt rosszalló politikusi megjegyzés a ma­gyar bankrendszer privatizációját illetően. Pedig a kezdet nem nélkülözte a politikai vitákat, bár azok sokkal inkább a szakmai berkekben zajlot­tak, mint a szélesebb nyilvánosság előtt. Különös módon a rendszerváltással, tehát a ma­gántulajdon primátusának elvi elfogadásával sem vált egyértelművé a banktulajdon kérdése: a ha­talom­­ immár nem ideológiai, hanem pragmati­kus érvek alapján - a jelentős állami bankok pri­vatizálásának elhalasztása mellett döntött. A nyolcvanas évek korlátozott bankreformját ezért ismét féloldalas reform követte a kilencvenes évek első felében, és sajátos módon mindkét re­form korlátját az állami tulajdon védelme okozta. Az 1991-ben elfogadott pénzintézeti törvény végül előírta az állam lassú kivonulását a ban­kokból, ám továbbra is vita tárgyát képezte, hogy ez miként történjék, ki lépjen a kivonuló állam helyébe. Egyesek a magyar pénzpolitika önállósá­gát, mások a politikai befolyás elvesztését féltet­ték a külföldi tulajdonosok tömeges megjelenésé­től a jelentősebb magyar bankokban. Mivel a kül­földi szakmai befektetőknek nem volt reális alter­natívája az állami tulajdon kiváltásában, a komp­romisszumos megoldást a halogatás taktikája kí­nálta. Meglehet, ennek ára volt: az államnak kel­lett vállalnia a gyorsan tőkéjüket vesztő bankok talpra állítását, ami százmilliárdokat vett ki az adófizetők zsebéből. Persze ma már nem lehet tudni, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordu­lóján bankvásárlási szándékkal megjelent külföl­di bankok valóban meg is vették volna az kísze­ Várhegyi Éva, a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa melt nagybankokat, ha látják, hogy milyen álla­potban vannak. A halogatás kezdeti taktikáját végül objektív kényszerek is segítették. A léggömbök ugyanis hamar kipukkadtak. 1992 végére nyilvánvalób­bá vált, hogy a magyar gazdaság zömét hitelező nagybankok gyors növekedése és nyereségessége csupán látszat, valójában már akkor elindult a tő­kevesztés gyorsuló folyamata. Ezt próbálta meg­állítani a bankkonszolidáció azzal az igénnyel, hogy a bankok tartós stabilizálását majd tőkeerős befektetőknek kell megoldaniuk, így aztán a konszolidált bankok esetében ko­molyan fel sem vetődött, hogy másfajta privatizá­ció is lehetséges lenne. Csak csendes próbálkozá­sok voltak egyes bankvezetők részéről arra, hogy kikerülhessék a külföldi szakmai befektető szá­mukra fenyegető benyomulását „saját” bankjaik­ba. A kormánynak azonban be kellett látnia, hogy egyedül az elégséges tőkebázissal és stabil lakossági piaccal rendelkező OTP Bank esetében lehet kikerülni a szakmai befektetőket. A konszo­lidáció után is tőkehiányos, piaci pozíciókat vesz­tett vállalatfinanszírozó bankok tartós stabili­zálása azonban lehetetlen lett volna jó hírnevű, jelentős tőkeemelésre képes tulajdonosok nélkül, így végül nem politikai óhajok és bankvezetői szándékok, hanem józan számítások határozták meg a bankprivatizáció általános menetét. A ma­gyar bankszektor stabilitása (és így a magyar ügy­felek) érdekében megfogalmazott követelmények­nek érthető módon a külföldi bankok, pénzügyi intézmények voltak képesek megfelelni. Az egyetlen kivételt a Mezőbankra pályázó, ha­zai mezben induló Raiffeisen Unicbank jelentette, amelynek vételi ajánlata hajszál híján maradt le osztrák vetélytársáé mögött. Ennél az akciónál kérdő­jelezhető meg egyedül joggal, hogy a pályá­zati szempontrendszer - a vételi árfolyam és a vál­lalt tőkeemelés nagysága - valóban kielégítően tükrözte-e a magyar bankrendszer és ügyfelei ér­dekét. A nemzetközi mércével kicsinek számító magyar bankok körében ugyanis ez a vétel kínált volna egyedül természetes koncentrációhoz veze­tő, a magyar bankszektor versenyképességét ked­vezően befolyásoló lehetőséget. Bár sok kényszerítő körülmény is alakította, mégis összességében sikeresnek tekinthető a vég­bement magyarországi bankprivatizáció, hiszen a bankrendszer működése és jövőbeli fejlődése te­kintetében kedvező tulajdonosi szerkezetet hozott. Az, hogy a fejlett világ jelentős pénzintézetei kép­viselik magukat, nemcsak a magyar bankrendszer, nemzetközi versenyképességét javítja, hanem ügy­feleinek is előnyös. A fejlett banktechnológia köz­vetlen átvétele a tulajdonos bankoktól megköny­­nyíti és olcsóbbá teszi a korszerű szolgáltatások kialakítását és elterjesztését Magyarországon. A tőkeigényes lakossági szolgáltatások fejlesztésével a külföldi banktulajdonosi hátterű bankok képe­sek megtörni a monopolisztikus magyar piacot és növelni a fogyasztók érdekét szolgáló versenyt. Jó hitelképességük, kedvező megítélésük miatt vi­szonylag olcsó hitelekhez juthatnak a nemzetközi pénzpiacon, ami a vállalati körnek nyújtott hitelek kondíciójában is érezteti hatását. A magyar polgárok józan többsége is láthatóan elfogadta a külföldi pénzintézetek beáramlását a magyar bankokba. Egyes politikusokkal ellentét­ben őket nem irritálja, hogy a magyar földön mű­ködő bankok többségét külföldi bankok, biztosí­tók, pénzügyi szervezetek vásárolták meg. Igaz, miért is zavarná őket? A szakmai befektetőknek eladott bankok részvényei a piacon nem sokat ér­tek a privatizációk előtt fél-egy évvel: a tőzsdén kívüli kereskedelemben 10-60 százalék közötti árfolyamon cseréltek gazdát. A tőzsdére pedig - nem véletlenül - be sem vezették ezeket a rész­vényeket. A részvényárfolyamok csak a privatizá­ciók meghirdetése után kezdtek növekedni, ak­kor, amikor már ama lehetett spekulálni, hogy a többségi tulajdont szerző külföldi szakmai befek­tető megerősíti a megvásárolt bank tőkéjét, javítja működését. A magyar polgárok vélhetően tudatában van­nak annak, hogy a külföldiek nem vettek el tőlük értéket, hiszen az eladott bankokért magyar be­fektető messze nem adott volna annyit, mint amit a külföldi szakmai befektetők rászántak a vételre. Ez nem véletlen: egy bank annak ér sokat, aki jö­vedelmezően tudja működetni. Ügyfélként pedig a bankszolgáltatások színvonala és ára érdekli, ez pedig nem a tulajdonos nacionáléjától, hanem szakértelmétől és érdekeitől függ. Azok a befekte­tők, akik milliárdos tőkeemelésekkel erősítet­ték meg bankvásárlásaikat, vélhetően hosszú távú stratégiai befektetésnek szánták vételüket. Bankokra pedig hosszú távon is szükségük lesz. A politikusoknak példát mutathatna a bankpri­vatizáció józan fogadtatása. Ahelyett, hogy hamis nemzeti érzelmeket szítanának a termőföldtulaj­don ürügyén, helyesebb lenne a mezőgazdaság jö­­vőjén aggódniuk. Azon, hogy ha a „magyar földet magyar tulajdonban tartani”, jelszó érve mellett megakadályozzák a mezőgazdasági termelést folytató társaságok földtulajdonszerzését, csak a parlagon maradó magyar földet és nem a magyar agrárgazdaságot gyarapítják. A Várhegyi Éva külföldi bankok a magyar földön „...összességében sikeresnek tekinthető a végbement magyarországi bankprivatizáció... Az, hogy a fejlett világ jelentős pénzintézetei képviselik magu­kat, nemcsak a magyar bankrendszer nemzetközi versenyképességét javítja, hanem ügyfeleinek is előnyös.” £$nK­OEM él össze ezzel: A KoAWYUimieR&MCcel.. VÉLEMÉNY 1997. SZEPTEMBER 30., KEDD 7 Várkonyi Tibor Történelmi bűnbánat A franciaországi Drancy emlékmű­vénél (ezen a he­lyen állt az inter­nálótábor, ahol összegyűjtötték a deportálásra szánt zsidókat), ma tör­ténelminek hirde­tett eseményre ké­szül a püspöki kar. Ünnepélyesen bocsánatot kérnek a zsidó honfitár­saktól, amiért annak idején, a né­met megszállás napjaiban cserben­hagyták őket, zokszót sem ejtettek a meghurcoltatásokért. Egy évforduló és egy per késztet­te arra a francia püspöki kart, hogy csaknem hat évtizedes hallgatás után megszólaljon. Az évforduló nem kerek ugyan, viszont annál szégyenletesebbnek tartják a ké­sést. A náci megszálló hatóságokkal együttműködött Pétain-kormány most ötvenhét éve, 1940. október 3- án adta ki a zsidókat sújtó első megkülönböztető intézkedéseket, amelyek aztán Franciaországban is­­jóval csekélyebb mértékben, mint Közép-Európában) a holocaust bor­zalmaihoz vezettek. Kétségtelen tény, hogy sokan akadtak a vezető katolikus főpapok, de még inkább a kanonokok, falusi plébánosok kö­zött, aki lelkiismeretükre hallgatva rejtegettek üldözötteket, segítettek ellenállókat, de a döntő többség en­gedelmeskedett a náciknak és a Pétain-rendszernek. Passzivitásá­val részese lett a szégyennek. Legalábbis most, csaknem hatvan év elteltével a francia püspöki kar így értékeli könyörtelenül önvizsgáló számvetésében. Az akkori hetvenöt püspök közül mindössze öt-hat vál­lalkozott a szembeszegülésre és a te­vékeny embermentésre, a többi ki­vétel nélkül lelkesen és húzódozás nélkül a nácikkal rokonszenvező marsall és kormányzata mögé állt. Azt vallotta, amit Pierre Gerlier bí­boros, Lyon érseke hirdetett: Pétain Franciaország, Franciaország Pétain. A marsall kapitulációját és hatalomátvételét úgy fogadták, hogy végre eljött a Gondviselés embere; az a rendeltetése, hogy a köztársaság törvényeivel szemben helyreállítsa a kötelező hitoktatást, védje a csalá­dot, számolja fel az 1789-es forrada­lom minden örökségét, és főként szüntesse meg az egyház és az ál­lam kettéválasztását, amit a klérus egyik legnagyobb történelmi vere­ségének tekintett. Ebből a nézet­rendszerből fakadt Vichy korlátlan elfogadása, a zsidóüldözések kriti­­kátlan tudomásulvétele. A mai francia katolikus egyház igaz megbánással és őszinte szégyen­kezéssel néz szembe ezzel a korszak­kal. Ezt hivatott kifejezni Drancyban a keddi ünnepélyes bo­csánatkérés. Önszántából cselekszik így a püspöki kar, de azért fiúi enge­delmességből is. I. János Pál pápa az „emlékezet megtisztítását” kérte a hívőktől. Az 1994. november 14-én kelt „Tertio millenio adveniente” (A harmadik évezredre készülve) kezdetű levelében arra sürgette a he­lyi egyházakat, hogy engeszteljék ki azokat a közösségeket, amelyek va­laha is szenvedtek a történelemben a pápai hatalom intoleráns maga­tartásától. Ennek szellemében hívta össze a szentatya most október végé­re, november elejére a Vatikánba a bíborosokat, teológusokat, katolikus történészeket, hogy szimpóziumon vitassák meg a keresztények és az antiszemitizmus kérdéskörét. Persze mindez sokkal szerteága­zóbb annál, mintsem leszűkíthető volna a francia katolikus egyház ál­lásfoglalására és bocsánatkérésére. Ezzel függ össze az a per, amelynek kezdetét október 8-ára tűzték ki, és amelynek vádlottja a most nyolc­vanhét éves Maurice Papon, a Pé­­tain-rendszer magas rangú rendőr­tisztviselője, akit mintegy 1600 zsidó deportálásáért és halálba küldéséért tartanak felelősnek. A per nem csak azért vert nagy hullámokat, mert a sír felé cammogó aggastyánt állítanak bírái elé, hanem mert fel­veti az egész korabeli államigazga­tás felelősségét, a zsidótörvénye­ken túl a nácikkal való együttmű­ködésben. Jean Daniel, a Le Nouvel Observateur főszerkesztője azt írja, hogy ő inkább a megbocsátásra vol­na hajlamos, mert a mai idős úr nem azonos az ifjú bűnözővel. Lapjában azonban helyet ad egy fiatal törté­nész nyilatkozatának, aki új köny­vét ismertetvén tulajdonképpen Chirac köztársasági elnökkel ért egyet. Marc Olivier Baruch (A fran­cia államot szolgálni, Fayard kiadó) úgy véli, hogy a francia köztisztvise­lői kar java része, a miniszteriális uraktól a rendőrségig és a csendőr­ségig nem csupán zokszó nélkül en­gedelmeskedett Vichy és Pétain pa­rancsainak, hanem még örömét is lelte benne, amiért erre kényszerí­tik. Mert magára ismert ebben a nácibarát rendszerben. Ugyanezt mondta a közelmúltban a konzervatív beállítottságú francia államfő. Igenis - fejtette ki határo­zottan Jacques Chirac - az akkori pétainista közigazgatás, a főtisztvi­selők java része felelős a zsidóüldö­zésekért, a nácikkal való együttmű­ködésért. Ezzel Chirac megcáfolta elődjét, a szocialista Mitterrand-t, aki tagadta a köztársaság bűnré­szességét; igaz, maga is részese volt Pétain közigazgatásának. Ez a mai francia vita arra is rá­mutat, hogy a kérdést mennyire másképpen kezelik Nyugat-Európa konzervatívjai, mint a reájuk hivat­kozó közép-európai konzervatívok vagy a múlttal engesztelődő poszt­­kommunisták. Romániában Ilies­­cuék idején voltak, akik rehabili­tálták Antonescu marsallt és a Vas­gárdát, Szlovákiában Meciarék Tiso páter Hitler-csatlós államkí­sérletét. De ha túlzás volt is azt állí­tani, hogy az Antall József vezette koalíció a Horthy-rendszer restau­rációjára készült, egész középosz­tály-koncepciója azt a réteget igye­kezett feltámasztani, illetve példa­képül állítani, amelyet most Fran­ciaországban az ottani viszonyok között a jobboldali államfő és a ka­tolikus püspöki kar elmarasztal jó­vátehetetlen történelmi ballépéséért és felelősségéért. A báró úr folyton megbukott Isten éltesse sokáig Bánffy István urat, személy szerint nem vele van bajom. Bánffy István történetesen bárónak szüle­tett és ez adta az apropóját az ötrészes té­véfilmsorozatnak, mert a műsorújság sze­rint az egykori báróval éppen az erdélyi arisztokrácia szétszórattatásáról szóltak a televízióban (2-es adó, kiváló műsoridő!) ezek a beszélgetések. Az „egykori bárót” nem iróniából mondom, hanem azért, mert Magyarországon 1945 után eltörölték a születési előjogokat, a vele együtt járó arisztokrata címeket, s legjobb tudomá­som szerint azóta senki semmikor sem akarta visszaállítani ezeket. S ha némely, a régi rangok fényétől ma is sápadozó hon­fitársaink magánérintkezésben leláróznak vagy leméltóságosoznak valakit, isten ne­ki: magánügy. De azt elvárom a Magyar Közszolgálati Televízióban sugárzott do­kumentumfilmtől, hogy szíveskedjék ne báró urazni. S nemcsak azért, mert a tör­vény eltörölte ezt a rangot, hanem, mert sérti sokunk polgári önérzetét. S ezért valóban nem Bánffy Istvánra ha­ragszom, hanem mindazokra, akik ma Ma­gyarországon híján vannak a polgári öntu­datnak. S persze a történelmi ismeretek­nek is. Mert elfelejtik, hogy miként szerte Európában, úgy nálunk is többszázados, gyakran kegyetlen harc folyt azért, hogy a „harmadik rend”, ahogy még a francia for­radalom idején nevezték, egyenrangú le­gyen, azaz ember és ember között semmifé­le születési előjog ne érvényesülhessen. Manapság minden párt - némelyik még a nevébe is beleszuszakolja ezt - a szabad polgárok Magyarországaként képzeli el a jövőt. Igaz, közülük némelyek - legalább­is vezetőik megnyilatkozásai szerint - csak a tulajdonos állampolgárra gondol­nak ilyenkor, s nem veszik észre, hogy ez a polgárosult Magyarország itt van. Itt van a tanárban és a tévészerelőben, brókerben és szőlőtermelőben, a megmaradt kevés ipari munkásban és nyugdíjas kistisztviselők­ben és a jól fizetett bankalkalmazottban is. Itt van életmódban, mentalitásban, itt van mindenekelőtt anyagi, de némiképpen szellemi igényeiben és gondolkodásmódjá­ban is. Aki szünet nélkül báróurazik - akár tudja ezt, akár nem -, szünet nélkül ezt a még nem mindig öntudatos polgárságot sérti meg, mert azt feltételezi, hogy akinek ilyen-olyan születésen szerzett, familiáris címe volt, az különb nálunk, az különle­ges figyelmet, adott esetben - mint most is - különleges sajnálatot érdemel. Már megbocsásson nekem, Bánffy István úr, de akiről kiderül - mindezt maga mondta el, helyenként némi büszkeséggel­­, hogy életében, talán a börtönéveket ki­véve, sohasem dolgozott, aki matematiká­ból diákkorában minden évben megbu­kott, aki aztán a pótvizsgára felkészítő ta­náraival azt a kis „heccet” engedte meg magának, hogy beugrasztotta őket gatyás­tul a közeli Aranyos vizébe, aki önként csi­nált cirkuszt, amelyben maga játszotta el a bohócot, amikor elvállalta egy cigánylako­dalomban a násznagyságot, akinek gyer­mekkorából olyan „fontos” emlékei van­nak, hogy évente egyszer kihordták a nagy ládákat, s kiszellőztették az 1848-as ruhá­kat, az az ember - nagyon remélem, nem sértem meg vele - egyszerűen nem érdekel. S attól, mert báró volt, még kevésbé érde­kel, amint hogy az se hal meg, ha - mint hallottuk - némely arisztokraták tíz deka pluszparizerért települtek át Magyaror­szágra, mások meg ottmaradtak Erdély­ben és esetleg takarítónősködés lett a sor­suk. Ebben a században sokakkal megesett ilyesmi, mondhatnám, Európának ezen a fertályán csak az időpontok különböztek, melyik családnak mikor kellett a felmosó­rongyot és a vizesvödröt kézbe venni, s még gyakran szerencsésnek is mondhatták magukat, mert a vizesvödör mellett meg­maradt az életük. Tudom, persze hogy tu­dom, voltak kiváló arisztokraták, akik so­kat tettek a nemzetért. Méltán a leggyako­ribb utcanév - Petőfi és Kossuth mellett - Széchenyié és akadt még néhány arisztok­rata család, amelyik a maguk személyes gyarapodásán túl, áldozott azért a hazáért is. Tisztelet nekik, s az ő sorsuk természe­tesen érdekel, különösen, ha valami újat, fontosat lehet megtudni róluk. Tisztelet az áldozatkészségért, másoknál a tudo­mányban vagy az irodalomban való je­leskedésért. Tisztelet minden arisztokratá­nak és polgárnak, cigánynak - bocsánat, romának - húsipari munkásnak, repülő­gép-tervezőnek vagy bárkinek, aki leg­alább egy gyufaszálat arrébb tett, hogy más emberek ne botoljanak bele. De kiké­rem magamnak, hogy arisztokraták csalá­di magánéletével traktáljanak pusztán azért, mert valaki történetesen bárónak született. Bernáth László

Next