Népszava, 1998. május (126. évfolyam, 102–126. sz.)
1998-05-30 / 126. szám
IV. 1998. MÁJUS 30., SZOMBAT SZÉPSZÓ NÉPSZAVA Amikor feltárul a múlt és megjelennek a vágyak Életünk közel egyharmadát alvással töltjük. Az alvás az emberi élet szükségszerű velejárója. Sokan úgy gondolják, hogy az alvás idején testünk és szellemünk pihen. Ezt a közkeletű nézetet azonban semmiféle tudományos bizonyíték nem támasztja alá. Általános élettani ismereteink és az egyes szervek alvás alatti működéséről összegyűjtött adatok nem jelzik, hogy szerveink fizikai aktivitása alvás alatt csökken, sőt némelyek fokozottabban működnek. Az alvással és az álmokkal foglalkozó kutatások ma már egyértelműen jelzik: bár az alvás ideje alatt öntudatlanok vagyunk, az alvás korántsem passzív állapot. Az alvás alatt is működik az agy, csak másként, mint éber állapotban. Az alvás és az álmok tudományos igényű kutatása a XIX-XX. század fordulóján kezdődött, Freud Álomfejtés című művének megjelenésével, bár bizonyos előzmények Theodor Meynert (1889) és Wilhelm Griesinger (1861) műveiben is felfedezhetők. Az 1930-as években Harvey és Hobart már mérni is tudta az alvás alatti spontán agyi elektromos aktivitást, majd húsz évvel később Dement és Kleitman azt is képes volt meghatározni, hogy mikor álmodunk. Az agyi elektromos hullámok mintázatának elemzése ötféle alvásszakaszt jelez. A szakaszok az éjszaka folyamán ciklikusan változnak. Az úgynevezett NON REM alvás négy fázisa, négyféle mélységi szintje alatt a szemmozgások szünetelnek, a légzés és a szívritmus lelassul, az izmok ellazulnak, az agy anyagcsere-sebessége 25-30 százalékkal csökken az ébrenléthez képest. Van alvásunknak egy ötödik szakasza is, melyet a kutatók gyors szemmozgásos, REM (Rapid Eye Movement) szakasznak neveztek el. Az első REM szakasz az elalvás után egy-másfél órával kezdődik, a teljes alvási idő 18-20 százalékát tölti ki, és egy éjszakára mintegy négy-öt ilyen periódus esik. Ekkor az EEG (az agyi elektromos hullámtevékenység grafikus rögzítése) nagyon aktívvá válik, sokszor gyorsabbá, mint az ébrenlét idején, de az egyén nem ébred fel. A szemek a csukott szemhéjak alatt -10-20 másodpercen át - gyorsan mozognak, a szívverés is gyorsabbá válik, az agy anyagcsere-sebessége fokozódik. Hobson vizsgálatai kimutatták, hogy a RÉM alvás alatt a látás és a járás idegsejtjei igen aktívak, bár a test maga nem végez ilyen tevékenységet. A RÉM alvásból felébresztett emberek szinte mindig arról számoltak be, hogy éppen álmodtak, a NON RÉM alvásból felébresztetteknek viszont csak 30 százaléka jelezte, hogy álmodott. Kezdetben azt hitték, hogy kizárólag a RÉM szakaszban álmodunk, de ma már tudjuk, hogy az álmodás az alvás minden szakaszában bekövetkezhet. Mégis az álom jelensége legtisztábban a RÉM szakaszban vizsgálható, mert itt a legnagyobb az esély a visszaemlékezésre. Születtek olyan elméletek, amelyek szerint az álmoknak szerepük lehet az agy fejlődésében. Egyes kutatók abból indultak ki, hogy magzati és újszülött korban az élőlények RÉM szakaszai sokkal gyakoribbak és kiterjedtebbek, mint a későbbi élet során. Ebből vonták le azt a következtetést, hogy az álomfázis a fejlődő idegrendszer számára valamiféle ingerlést, a kifejlett agyvelő számára pedig a működés mindennapi tréningjét biztosítja. Az utóbbi években az alvás és az álom kutatásának témakörében érdekes új megközelítések láttak napvilágot. Crick és Mitchison a nyolcvanas évek közepén közzétett elmélete szerint a RÉM alvásfázis során minden téves és felesleges információ törlődik a tudatunkból. Evans álomelmélete ezzel szemben (1984) az alvást olyan szakaszként fogja fel, amelynek során az agy lekapcsolódik a külvilágról és az ébrenlét során minket ért hatalmas információmennyiséget rendezi el és szervezi újjá. Az alvásvizsgálatok bebizonyították, hogy mindenki álmodik, az álomlátás minden éjszaka törvényszerűen lezajló jelenség. Atkinson amerikai pszichológus szerint az álom olyan tudatmódosulás, melyben az emlékezeti és a képzeleti képek időlegesen összekeverednek. Éber állapotunkban emlékeink általában rendezetten, abban a logikai rendben és környezeti összefüggésben elevenednek fel, amiben annak idején érzékeltük őket. Álmunkban ez egyáltalán nincs így. Az álom sokszor irracionális. Benne a tér, idő és okság meghatározott rendje felbomlik. Álmaink tartalmában gyakran felismerjük a nappal történt események, gondolatok, érzelmek különféle töredékeit. De régen lejátszódott gyermekkori élményeink, vágyaink, szorongásaink is felelevenednek álmainkban. A különös az, hogy a jelenségek közti kapcsolatok szokatlanok, az éber gondolkodás számára nehezen követhetőek, a megjelenő álomképek vagy helyzetek gyakran jelképes jelentőségűek. Az álommal kapcsolatos kutatások legizgalmasabb kérdése az, hogyan jön létre az álom, miért éppen azt tartalmazza, amit álmodunk? Freud és a pszichoanalitikusok úgy gondolják, hogy az álom elnyomott, elfojtott vágyak burkolt teljesülése. Az álmokban a nappal átélt események friss emléktöredékei bukkannak fel és ezek keverednek össze a tudatlanban létező olyan vágyképekkel, melyek a friss emléktöredékek segítségével, álruhát öltve törekszenek tudatunkba. Elfojtott vágyaink tehát álmunkban jelennek meg. Az álmok egy pszichés folyamatnak az éber tudatban megmaradó emléknyomai, melyekben a tudattalan tartalmak is jelentős szerepet játszanak. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy az álmokat mint valami ablakot használjuk a tudattalan lelki folyamatokba való betekintésre. Az álmodó ember az álommunka segítségével álom tartalmai mögé rejti gondolatait, önmaga elől is elzárva azokat. Az álommunka legfőbb jellegzetességei: a sűrítés, az eltolás és a szimbolika képalkotás. Az álom minden egyes eleme eszmék és érzelmek so......---------------------irái 'tii , , ________ haságát hordozza. Ezt nevezzük sűrítésnek. Az álomban a személyek, az érzelmi hangsúlyok gyakran felcserélődnek, a jelentős dolgok jelentéktelen részletek mögé rejtőznek, az érzelmileg fontos vonatkozások csak szerepcserék figyelembevételével tárulnak fel. Ez az eltolás. Az álmokban képeket látunk, melyek szemlélői, illetve szereplői vagyunk. Ezek a képek gyakran szimbolikus jelentőségűek. Az álom a legtöbb esetben személyes vonatkozású, és csakis az adott egyénre jellemző. Vannak azonban úgynevezett „tipikus álmok”, amelyek különböző embereknél hasonló formában fordulnak elő. Tipikus álom a repülés, melynek fogalma az ember számára a felülemelkedéssel, a nehézségek legyőzésével azonos. Az esés is ilyesfajta szimbolikus jelentéssel bír. Morális vagy teljesítménybeli bukás állhat mögötte, de azonosítható az alacsonyabb szintre kerüléssel, egzisztenciális lecsúszással. (Amerikai kutatók vizsgálatai kimutatták, hogy az állásukat nemrégiben elvesztett munkanélküliek gyakran álmodják, hogy zuhannak.) Gyakori és tipikus álom az, hogy lemaradunk egy járműről, ami után futunk, vagy üldöznek bennünket és nem tudunk menekülni. Ezek az álmok a kudarcélmények dimenziójában értelmezhetők. Vannak olyan emberek, akik felébredés után nem emlékeznek álmaikra, vagy azoknak csak töredékeit tudják felidézni, esetleg kizárólag álmuk hangulatára emlékeznek. Az álmok visszaidézési nehézségeire vonatkozó elképzeléseknek két különböző csoportja van. A magyarázatok egyik csoportja pszichológiai jellegű, és a felejtés okát az álom tartalmi vonatkozásaiban keresik. A kutatók másik része úgy véli, hogy a visszaidézés nehézségei neurofiziológiai eredetűek. A hatvanas évek végén végzett kutatások bizonyították, hogy a hosszú, érzelmileg jelentős, drámai vonásokat mutató álmokra jobban emlékszünk, mint a jelentéktelen és logikátlan álmainkra. Bizonyos mértékig elősegítheti az álomtartalmak megőrzését az is, ha az ébredést követően az egyének mozdulatlanok maradnak, szemüket se nyitják ki és pár pillanatig az álmukra koncentrálnak. A pszichoanalitikusok szerint azokat az álmainkat felejtjük el, amelyek valamilyen módon erkölcsi normáink számára elfogadhatatlanok. Ezeket igyekszünk elfojtani, mégpedig azért, mert ezek megzavarhatják azt a képet, melyet önmagunkról kialakítottunk. Más pszichológiai iskolák azt vallják, hogy bár az elfojtás szerepet játszhat az álom felejtésében, mégsem mondható ki, hogy az elfojtás kizárólagos magyarázatul szolgál az álmok visszaidézési nehézségeire. A konszolidációs elmélet szerint (Goodenough, 1976) az emléknyomok beépülése nem történik meg azonnal, miután az új információ - jelen esetben az új álom - birtokába jutottunk. Az új információ - a konszolidációs folyamat során - bizonyos ideig ki van téve a felejtés veszélyének. Álmainkra akkor emlékszünk vissza, ha az álmot ébredés követi, mivel a konszolidáció az éberség alatt létrejöhet. Ha az álmot lassú hullámú alvás követi, akkor elfelejtjük, mivel az felfüggesztheti a konszolidációt. Álmaink bonyolult útvesztőiben nehéz eligazodni. A manapság ismét kapható „álmoskönyvek” magyarázatai nélkülözik a tudományos megalapozottságot. Mégis sokakban van meg az igény arra, hogy álmaik jelentésével pontosan tisztában legyenek. Azonban az álmok rejtett jelentésének feltárásához hosszadalmas pszichoanalízisre van szükség. Fehér Katalin Édes alvás REM-ben vagy NON REM-ben Cseke Csilla felvétele Mikolaj megállította a Napot Nem véletlen, hogy a csillagászat a legrégibb természettudomány. Amint az ember növénytermesztéssel kezdett foglalkozni, szüksége lett egy jó naptárra. Ilyet készíteni ma is meglehetősen nehéz, az égbolt viszont, szabályosan ismétlődő jelenségeivel, valóságos kalendárium a hozzáértő számára. Az ég ismerete az utazók, kereskedők, hajósok számára is létfontosságú volt, mert lehetővé tette a földi tájékozódást, a navigációt. Ezt már az ógörögök is tudták, hiszen Homérosz szerint Kalüpszó azt tanácsolja Odüsszeusznak: úgy hajózzon hazafelé, hogy a Nagy Medve csillagkép (a Göncölszekér) mindig bal keze felé legyen. Később Thalész javasolta: ne a Göncölt, hanem a Sarkcsillagot használják a navigációban, mert az lényegében mindig egy helyben áll, és kijelöli az északi irányt. Ez a módszer azonban csak hozzávetőleges tájékozódásra volt alkalmas. A földrajzi helymeghatározás azon alapul, hogy pontosan ismerjük az égitestek helyzetét és azt, hogyan változik az égbolt képe, ahogy az idő telik. Egyfoknyi hiba egy égitest irányában vagy 4 perc időmérési tévedés a földrajzi helymeghatározásban is egy sok hibát okoz (az Egyenlítőn ez több mint 110 kilométer!). A középkor vége felé megnőtt az igény a pontos csillagászati táblázatok iránt, mert a tengerészek egyre merészebben kezdték kutatni a Föld még ismeretlen, távolabbi részeit. Az elfogadott világkép ekkor a Ptolemaiosz-féle bonyolult, Földközéppontú elmélet volt: a Földet a világ közepén nyugvó lapos korongnak hitték. Persze gondot okozott, hogy nemcsak olyan eretnekek akadtak, mint Giordano Bruno, aki a Föld gömbölyű és mozgó voltát filozófiai tételként tárgyalta, hanem olyanok is, mint Magellán, aki körbehajózta a Földet. De minden teológiai csűrés-csavarás ellenére annyi bizonyos volt, hogy a Ptolemaiosz-féle táblázatok az égi jelenségeket nagyon pontatlanul jelzik előre, a hajózásban tehát kényelmetlen és veszélyes a használatuk. A középkori csillagászok természetesen tisztában voltak a ptolemaioszi elmélet pontatlanságával, de egyelőre nem tudtak annál jobbat alkotni. Ez fölkeltette egy fiatal lengyel egyetemista figyelmét, aki foglalkozni kezdett a feladattal. Nicolaus Copernicus (eredeti nevén Mikolaj Kopernik) 525 éve, 1473-ban született. Nagybátyja, Watzelrode warmiai püspök viselte gondját, mert korán árvaságra jutott. Gondosan taníttatta, teológiai és orvosi tanulmányokra előbb Krakkóba, majd itáliai egyetemekre küldte. Bolognában már csillagászattal is foglalkozott, például megfigyelte azt a jelenséget, amikor a Hold elfedett egy fényes csillagot, az Aldebarant. (Ez a jelenség idén is többször megfigyelhető, így április 28-án, augusztus 5-6-án, szeptember 11-12-én, november 5-6-án és december 30-31-én.) Tapasztalta, hogy a ptolemaioszi rendszer szerinti előrejelzés a jelenség idejét nagyon pontatlanul adta meg - a rendszer tehát nem jó, újat kell találni helyette! Nem tudjuk, mikor született meg benne az ötlet, hogy a megoldást, a Nap-középpontú világképben keresse. Valószínű azonban, hogy még itáliai tanulmányai idején, amikor több olyan nagyszerű tudóssal találkozott, akik szintén foglalkoztak egy új világkép megalkotásával. Hazájába visszatérve Watzelrode püspök „háziorvosa” lett, és kanonokságot kapott, ami anyagi biztonsággal járt. Kopernikusz igazi reneszánsz tudós volt: rengeteg téma érdekelte, ismereteit szívesen alkalmazta minél több területen, hiszen szorosan vett hivatásán, az orvosin kívül sok egyéb feladatot is meg kellett oldania. A Német Lovagrend támadásai ellen ő vezette Olstyn város sikeres védelmét, pénzügyi reformtervet dolgozott ki, szépirodalmi fordítást végzett görögből, vezette az egyházmegye rábízott területeinek gazdasági adminisztrációját. A Nap-középpontú világképre vonatkozó elmélet rövid vázlatát 1515-ben Commentariolus címen elküldte néhány tudósnak. Ebben bizonyítás nélkül kifejti, hogy szerinte a Nap a világ közepén áll, körülötte körpályán kering a Föld és a többi bolygó, míg a Föld körül csak a Hold. Mivel a Föld forog a tengelye körül is, ez okozza a nappalok-éjszakák váltakozását. Egy fiatal német matematikus, Rheticus felkereste Kopernikuszt fromborki lakóhelyén, s megértve és elfogadva elméletét, 1541-ben Narratio Prima címen könyvet írt róla. Minden erejét latba vetette, hogy rábeszélje az idős csillagászt: adja ki a rendszeréről írt könyvet, amely már rég készen várt a megjelenésre Kopernikusz fiókjában. Csakhogy a tudós habozott. Sokak szerint félt, hogy elmélete, mint eretnekség fölkelti az inkvizíció figyelmét, s ezt nem akarta kockáztatni. Valójában nem erről volt szó, sokkal súlyosabb oka volt a habozásnak: a bolygóhelyzeteket ez az elmélet sem adta meg pontosan! Valami hiba lappangott még benne, de Kopernikusz nem tudott rájönni, mi lehet az. (A hibát Kepler fedezte föl: a bolygópályák nem kör, hanem ellipszis alakúak.) Hosszú töprengés után azonban mégis rászánta magát könyve kiadására. Ebben is Rheticus volt segítségére, ő intézte a De revolutionibus orbium coelestiur, vagyis Az égi körök forgásairól szóló mű nürnbergi kiadását. Mire azonban ez a korszakalkotó mű - 455 évvel ezelőtt - megjelent, Kopernikusz már nem örülhetett neki. Halálos ágyán kapta meg a könyvet, amikor már nem volt eszméleténél, s még aznap, 1543. május 24-én meghalt. Csaba György Gábor Nicolaus Copernicus 1473-ban született MTI-archívum Irodalomtörténetünk évszázadai Nemrégiben jelent meg az Argumentum és az Akadémiai Kiadó közös kiadásában a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében készült nagyszabású nyolckötetes sorozat, A magyar irodalomtörténet bibliográfiája utolsó két kötete. Ezzel teljessé vált a tudományág hazai történetében mindeddig példátlan vállalkozás. Az elmúlt évek változásainak következtében számos értékesnek ígérkező kézikönyv- és bibliográfia-sorozat szakadt félbe. Éppen ezért igen örvendetes, hogy a magyar irodalomtörténet egészének bibliográfiai feltárására vállalkozó sorozat a sok felvetődött nehézség ellenére most mégis befejeződhetett. Azok az érdeklődő olvasók, középiskolások, főiskolai és egyetemi hallgatók, tanárok, könyvtárosok, újságírók, művelődés- és irodalomtörténészek, akik irodalmunk közel ezeréves történetében tájékozódni kívánnak, sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint elődeik voltak. Ahhoz, hogy valaki egy bizonyos korszak valamely irodalomtörténeti kérdésével, egy-egy magyar írójának munkásságával kapcsolatos eddig megjelent teljes szakirodalmat megismerje, ma már nem kell mást tennie, mint levenni a polcról a sorozat köteteinek valamelyikét. (Korábban rengeteg időbe és fáradságba került a különböző könyvekben, folyóiratokban, újságokban szétszórva megjelent írások megkeresése, és még ezek után sem volt biztos, hogy sikerült a teljes anyagot megtalálni.) Az utolsó két kötettel teljessé vált sorozat megjelenése által immár mindenki hasznos, nélkülözhetetlen segédeszközhöz jutott. A különböző korszakokra vonatkozó kötetekben helyet kap például a nyomdászattörténetre, a cenzúrára és sajtójogra, a hazánkban megjelent hírlapokra és folyóiratokra, azok szerkesztőire és kiadására, az egyes színházakra és repertoárjukra vonatkozó szakirodalom éppen úgy, mint nyelviirodalmi vitákkal, stílusirányzatokkal, vagy a hazai könyvtárakkal, az irodalompártolással, a magyar és más európai népek irodalmának kapcsolataival foglalkozó könyvek, tanulmányok és cikkek adatai. A két kötet - mely B. Hajtó Zsófia és Tódor Ildikó munkája - különösen érdekes, hiszen az egyik századunk magyar irodalomtörténetével kapcsolatos azon publikációk bibliográfiáját tartalmazza, melyek a korszak irodalmára általában, a másik pedig az 1849 és 1905 között működött írók munkásságára vonatkozik. Az 1905-1970 közötti időszakot áttekintő hatalmas anyag minden olyan adatot tartalmaz, amelynek történelmileg szerepe volt az irodalomtudományban, nem alkalmaz politikai, világnézeti kirekesztést. Az ötvenes évekre oly jellemező irányított pártirodalomról szóló vita anyaga éppúgy helyet kapott a kötetben, mint a két világháború közötti katolikus irodalmat elemző tanulmányok. Érdekes adatokat találunk az írók jogi helyzetéről, a plágiumperekről, az irodalmi kávéházakról, a lillafüredi 1933-as és 1942-es írótalálkozóról és a szárszói konferenciáról. Ebben a kötetben jelent meg elsőként összegyűjtve a Népszava 1905 utáni időszakára vonatkozó szakirodalom is. Olyan elfelejtett írások kerültek itt napvilágra, mint az 1941-es legendás „karácsonyi számot” elemző cikkek sora. Radnóti Miklós Nyugatban megjelent cikke a Népszava Kassák elleni támadásáról, Ady és a Népszava viszonyát tárgyaló több tanulmány, Szakasits Árpád évfordulós visszaemlékezései. Külön érdeme a kötetnek, hogy közreadja a csak kevesek által ismert magyar emigráns irodalomra vonatkozó anyagot, összegyűjtve a Nyugaton megjelent magyar újságok és folyóiratok ilyen témájú cikkeit is. A sokak érdeklődésére számot tartó sorozat most megjelent utolsó két kötete sajnos olyan kis példányszámban látott napvilágot, hogy könyvesboltokban csak elvétve találkozhatunk vele. Az azonban megnyugtató, hogy a Soros Alapítvány támogatásának eredményeként a számos hazai könyvtár hozzájuthatott a kötetekhez. A magyar irodalomtörténet bibliográfiája az 1970-ig megjelent írásokat tartalmazza. Az Országos Széchényi Könyvtár által - évenkénti bontásban - közreadott bibliográfia az 1970 és 1989 közötti időszak irodalomtörténeti anyagát összegzi. A tervek szerint az MTA Irodalomtudományi Intézete és több könyvtár közös gyűjtőmunkájaként az ezredfordulóig megjelenő anyag nyomtatott formában és CDROM-on is hozzáférhetővé válik. F.K.